I. Miklós cár 1849. április 23-án ( = május 5-én) írta meg Ivan Fjodorovics Paszkevics varsói hercegnek azt a levelét, melyben közli „kedves atyai pa-rancsnokával", hogy a korábban tervezettnél jóval nagyobb haderővel kíván az osztrák uralkodó segítségére sietni, s a Magyarországra, az ottani lázadás elfojtására bevonuló haderő főparancsnokául őt nevezi ki:
„A jelenlegi helyzetben, úgy gondolom, valóságos segítséget keH n y ú j t a -nunk, nem elszigetelten, hanem az összes számításba vehető erőkkel, úgy, hogy a várt siker kétségtelen legyen. Te magad vezesd ú j győzelmekre, nagylelkű, segítő tettre hadseregemet, segítsen meg bennünket az Isten, s te légy az ő eszköze!"
A levél teljes szövege olvasható a Bibliotheca Histórica egyik legutóbb megjelent kötetében. Ez a kötet az 1848/49-es forradalomra és szabadságharcra vonatkozó szép számmal napvilágot látó kiadványok között különös figyelemre tarthat számot. Alekszandr Petrovics Scserbatov Paszkevics Magyarországon címen megjelent munkáját és a csatolt okmánytárat ugyanis nemcsak a törté-nelmünk iránt érdeklődő olvasók, hanem a korszak kutatói is érdeklődéssel forgathatják. Ennek főként az az oka, hogy a szabadságharc sorsát eldöntő cári intervenció orosz levéltári forrásai nehezen vagy egyáltalán nem hozzá-férhető voltuk miatt a történészek számára is jórészt ismeretlenek s így ki-aknázatlanok. (Bizonyos mértékben kivételt képeznek Andics Erzsébet és az ungvári történészprofesszor, Váradi Sternberg János kutatásai). Az e téren egyébként megmutatkozó tájékozatlanságra utal az a tény is, hogy a tízkötetes
„Magyarország története" szabadságharccal foglalkozó kötetének (Magyarország története. 1848—1890. 1—2. köt. Bp. Akadémiai Kiadó, 1979) bibliográfiájába bekerült nyomtatásban is megjelent orosz forrásokra vonatkozó adatok mind-egyike pontatlan vagy téves. E bibliográfiában Scserbatov hatkötetes Paszke-vics-életrajza nem is szerepel, holott e munka eredeti orosz kiadása megtalál-ható Budapesten, az Egyetemi Könyvtárban. Címe: General-feldmarsal knyaz'Paszkevics, jego zsizny i gyejatyel'noszty. Po nyeizdannüm isztocsnyi-kam szosztavil General'nogo Staba General-Lejtenant knyaz' Scserbatov. 1—6.
köt. Szankt-Petyerburg. 1888—1899. (Az 5. kötethez tartozik egy kiegészítő kötet is.) Az említett bibliográfiában e mű helyett csak az 1948-ban kiadott
„Két emlékirat az 1849-es cári intervencióról" című könyvecske szerepel, amelynek egyik darabja a Paszkevics-életrajz 6. kötetének rövidített változata, ráadásul szlovák nyelvből fordítva.
Most tehát a szóban forgó Paszkevics-biográfia teljes 6. kötetének magyar
szövegét veheti kézbe az olvasó. A fordítás Gerencsér Zsigmond érdeme, az utószót Katona Tamás írta, a jegyzetanyagot és a névmagyarázatokat szintén ő állította össze.
Scserbatov herceg, a cári vezérkar altábornagya azonban nem szigorúan vett életrajzot írt, hanem azokat az eseményeket ismertette, melyeknek egyik főszereplője Paszkevics volt, így ebben a kötetben a magyarországi cári inter-venció rövid történetét tárgyalta.
Paszkevics tábornagy 1849-ben 67 éves. Mögötte csaknem fél évszázados fényes katonai karrier, hiszen részt vett a cári birodalom XIX. század első felében vívott szinte valamennyi h á b o r ú j á b a n : harcolt Kis-Ázsiában a törö-kökkel, 1812-ben és 1815-ben a franciák ellen, küzdött a kaukázusi hadszínté-ren. 1827-ben bevette Jerevánt, és 1829-ben békét kötött Perzsiával, melynek értelmében a perzsák az orosz birodalomnak átengedték a jereváni és nahicse-vanszki kánságokat. Paszkevics tábornok ekkor katonai érdemeiért elnyerte a J e r e v á n g r ó f j a címet. Az ellenfél ismét Törökország, m a j d megint a Kaukázus következik. Innen Paszkevics, m á r mint tábornagy, az uralkodótól egészségi állapotára való tekintettel visszahívását kéri. 1831-ben a lengyel felkelés leve-résével kiérdemli a Varsó hercege címet, s 1832-től haláláig, 1856-ig, a Lengyel Királyság helytartójaként működik.
A népek tavasza tehát Varsóban találja. Paszkevics bízik abban, hogy Oroszország nem lesz kénytelen beavatkozni az európai ügyekbe, s feszülten figyeli a poroszországi helyzetet, a Poznani Nagyhercegség lengyel mozgal-mait, a f r a n k f u r t i parlament működését, s közben minden eshetőséggel szá-molva felkészíti a hadsereget: nagyobb haderőt összpontosít a birodalom nyu-gati határainál, fokozott erővel folytatja az élelmiszer- és takarmánykészletek felhalmozását, a lóvásárlást, m a j d felfüggeszti a katonák szabadságolását.
Miklós cár és Paszkevics herceg figyelme azonban 1848 őszétől egyre in-kább a belső nehézségein ú r r á lenni nem tudó osztrák császárság felé fordul, s az osztrák u d v a r olmützi tartózkodásának idején felvetődik annak a lehető-sége, hogy az osztrák uralkodó az orosz birodalomhoz fordul segítségért.
Az október 6-i bécsi forradalom leverése és a Schwarzenberg-kormány meg-alakulása, m a j d I. Ferenc József trónralépése után azonban Miklós cár abban reménykedett, hogy az osztrákok saját erejükből képesek lesznek a rendet helyreállítani, ami azonban véleménye szerint nem könnyű feladat — erre utal a cár Paszkevicshez írt 1848. december 15-i ( = december 27—i) levelében:
„Az alapoktól kell újraépíteniük szétzüllesztett államukat, s egy ennyire ve-gyes összetételű birodalomban csak úgy lehet összefogni a különböző népeket, h a nem a d j á k fel az egységes vezetés elvét. Ez az elv, véleményem szerint, csak a megbízható hadseregre épített egyeduralkodói rendszerben érvényesít-hető, mást elképzelni nem
tudok."-Scserbatov a cár és Paszkevics herceg levelezésén keresztül ismerteti azo-k a t a azo-körülményeazo-ket, melyeazo-kneazo-k hatására I. Miazo-klós, látva az osztráazo-k udvar tehetetlenségét, végül a magyarországi intervenció mellett döntött: „Elisme-rem, hogy nagyon nem akaródzik beleavatkozni ebbe a dologba. A múltbéli példák alapján előre látom, hogy az egész csupán irigykedést, hálátlanságot és gonoszságot szül, és igazán nem avatkoznék be, ha nem volna az én bajom is, azaz ha nem látnám Bemben és a Magyarországon levő többi szélhámos-ban nemcsak Ausztria, hanem az egész világ rendjének, nyugalmának ellensé-geit, á gazemberek, gonosztevők és gyilkosok megtestesítőit is, akiket a saját nyugalmunk érdekében meg kell semmisítenünk" — írja a cár 1849. április 8-án ( = április 20-án) a hercegnek.
85
Az első tervek alapján kisebb erők vonultak volna fel az osztrákok segít-ségére: gróf Rüdiger tábornok parancsnoksága alatt mindössze a megerősített III. hadtest lépte volna át a magyar határt. A honvédsereg tavaszi győzelmei és az osztrák udvar ismételt kérésére azonban a cár végül úgy döntött, hogy Magyarországra küldi az egész II., III., IV. hadtestet, az V. hadtest nagy ré-szét (ez utóbbit Erdélybe), az I. és II. tartalék lovas hadtestek egyes alakulatait és tíz kozák ezredet, vagyis a mielőbbi biztos győzelem érdekében mintegy
180 ezer fős hadsereget.
Scserbatov a magyar hadjárat történetének megírása során nem jutott hozzá osztrák és magyar iratanyaghoz, így műve nem igazán megbízható és alapos, adatai pedig, főként az osztrák és magyar haderőre, hadműveletekre, veszteségekre stb. vonatkozóan gyakran hibásak, illetve pontatlanok. Szá-munkra könyvének értékét az adja, hogy orosz, főként a Paszkevics család levéltárából származó források alapján dolgozott, s e levéltári anyagot bőven is idézi. Sőt a kötethez 112 darabból álló okmánytárat is csatolt. E rendkívül izgalmas dokumentumanyag nagy részét Miklós cár Paszkevics herceghez 1848 és 1849 folyamán írt 85 levele teszi ki.
Szerzőnk természetesen Paszkevics érdemeit méltató, katonai hírnevét megörökítő életrajzot írt, így a hadjárat eseményeinek átfogó, komoly elem-zésétől eltekintett. Művének torzításai is részben a fentiekből adódnak: a cári és a magyar-haderő között lezajlott minden kis összecsapás jelentékeny siker-ként és győzelemsiker-ként jelenik meg a könyv lapjain, így például a héthársi, ló-falusi, somosi elővédek közötti csatározások, melyekben a magyarok jóval ki-sebb erőkkel vettek részt, mint amennyivel Scserbatovnál szerepelnek. (A tor-zítások persze a hadi jelentések túlzásainak átvételéből is adódnak.)
A valóságban a cári haderő a magyarországi főhadszíntéren nem aratott egyetlen jelentős győzelmet sem, és nem sikerült döntő ütközetre kényszerí-tenie a vele szemben álló magyar hadsereget.
Érdemes Scserbatov művét összevetni azokkal a visszaemlékezésekkel, ame-lyeket a hadjáratban részt vett cári tisztek írtak benyomásaikról, ezekből ugyanis nem hiányzik a főparancsnok magyarországi tevékenységének bizo-nyosfokú bírálata sem. Lássuk, mit ír például Görgey 1849. július 17-i váci visszavonulásáról Leontin Pavlovics Nicolai báró, cári szárnysegéd, aki a hadjárat idején futárszolgálatot teljesített Varsó (ott tartózkodott a cár) és a m a -gyarországi főhadiszállás között: Varsóból visszatérve, július 20-án ( = augusz-tus 1-én) a következő bejegyzést tette naplójába: „ . . . d é l u t á n három óra körül érkeztem Csegére. Néhány ismerőssel összefutottam, s egyenesen a tá-bornagyhoz s i e t t e m . . . Arckifejezése megdöbbentett: arcán fáradság nyomát láttam, s nekem úgy tűnt, hogy megöregedett azóta, mióta elutaztam a főhadi-szállásról . . .
A főhadiszálláson uralkodó hangulat meglepett: távozásom óta jelentős mértékben megváltozott. A hadjárat menetével kapcsolatban valamiféle álta-lános elégedetlenség volt a l e v e g ő b e n . . . A váci ütközetről szóló elbeszélések akaratlanul is meghökkentettek: úgy tűnik, mintha minden feltétele összejött volna annak, hogy ott az ellenséget teljesen szétverjük. Ehelyett azonban az nyugodtan és zavartalanul visszavonult. Bár Rüdiger tábornok először paran-csot kapott az üldözésre, de csak Balassagyarmatig jutott, mikor tekintet nél-kül valamennyi ellenvetésére és az üldözés folytatását követelő erősködésére, azt az utasítást kellett végrehajtania, hogy a tábornaggyal történő egyesülés céljából vonuljon vissza Gyöngyösig..." Görgey váci elvonulása miatt egyéb-ként maga a cár is elégedetlen volt. Mint Scserbatov által közölt leveleiből
kiderül, Görgey seregének megsemmisítését, mivel véleménye szerint ezen állt vagy bukott a hadjárat sikere, egyre türelmetlenebbül várta: „Nagy kár, hogy Vác alatt vagy azután nem sikerült megsemmisíteni Görgey seregét" — írja 1849. július 13-án ( = július 25-én), majd július 16-án ( = július 28-án) pedig ezt: „Mindig abban reménykedtem, hogy még a Tiszán való átkelés előtt meg tudod semmisíteni Görgey h a d s é r e g é t . . . Türelmetlenül várom híreidet, mi van veled, meg van-e már semmisítve G ö r g e y . . . " Július 25-én ( = augusztus 6-án) az alábbiakat veti papírra: „Sajnálatosnak tartanám, ha Görgeynek hadsere-günk megkerülésével sikerülne eljutnia Nagyváradra, pedig, mint a jelenlegi helyzet mutatja, így l e s z ! . . .
Sehogy sem tudok napirendre térni afölött, hogy Görgey Komárom elha-gyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a b a h szárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, ho-gyan egyesülhetett az ottani erőkkel! S mindezt az általad vezetett 120 000 fő-nyi bátor és fegyelmezett hadseregünk ellenében." S végül augusztus 1-én ( = augusztus 13-án) így ír: „Azt reméltük, hogy a fősereget, vagyis Görgeyt már a Dunánál vagy a Tiszánál meg tudjuk semmisíteni. Ez a sereg, noha már két vereséget szenvedett, és meglehetősen szétzüllött, még mindig létezik, s ha a többiekkel egyesülni tud, veszélyt hozhat az osztrákokra, ha magukra maradnának a harcban. Azt hiszem, ha nem kellene Görgey seregével vesződ-nünk, egyetlen hadtestünk elegendő volna, így viszont valamennyi csapatunk bevetésével úgy kell befejezni a dolgot, hogy dicsőségére váljon fegyvereink-nek."
Dmitrij Lihutyin, a IV. hadtest egyik törzskari tisztje a magyarországi hadjáratot áttekintve a következőket írja: „Magyarországi hadjáratunk folya-mán nem került sor egyetlen jelentős ütközetre sem, s az a tény, hogy a há-borút gyorsan és szerencsésen sikerült befejeznünk, azt a látszatot keltheti, mintha fellépéseinket a nyugodt méltóság jellemezte volna, mintha tudatosan kerültük volna a jelentéktelen csetepatékat, s ily módon a magyar seregeket egy helyre terelve, fegyverük letételére kényszerítettük volna őket — vagyis a háború eseményeit ilyen formán úgy is magyarázhatnánk, hogy éppen a fenti taktikával akartuk célunkat elérni — s el is értük. [...] A magyarországi had-színtéren nyilvánvalóan nem az volt a szándékunk, hogy a magyar seregeket egy helyre tereljük, hanem az, hogy minél hamarabb szétverjük őket. Galíciá-ból ezért nyomultunk gyorsan előre egészen Vácig, így elválasztván egymástól a magyar erőket, ezért támadtunk Vácnál és Debrecennél, s ugyanezért vállal-tuk a kimerítő, erőltetett meneteléseket is. A haderők aradi összpontosítása nem a mi tervünk volt, hanem éppen a magyaroké; nekünk előnyösebb lett volna, ha, miután sikerült seregeiket egymástól elválasztani, szétverjük őket még az említett egyesülés e l ő t t . . . Görgey váci, miskolci, debreceni sikeres visszavonulását mindenütt, még hadseregünknél is úgy könyvelték el, hogy mi kudarcot vallottunk, s ebben nekünk, a háború résztvevőinek nem is volt mit kételkednünk."
A „magyar háború" kimenetele az osztrák és orosz szövetségesek hatal-mas erőfölénye miatt tehát nem volt ugyan kétséges, de Világosig a cári had-sereg útját nem kísérték látványos katonai sikerek. Az ellátási nehézségekkel, kolerával bajlódó cári erők főparancsnokát óvatosságra késztette, bizonytalan-ságban tartotta Görgey rendkívül ügyes manőverezése is, amely Paszkevics számára alátámasztotta a magyar sereg létszámának alapos felnagyítását tar-talmazó híreszteléseket. Ugyanakkor nem volt összhang Haynau osztrák fő-parancsnok és Paszkevics tábornagy között sem. Az osztrákok nem teljesítették
.87
a cári hadsereg ellátására vonatkozó ígéreteiket s hadműveleteiket sem han-grjjták össze szövetségeseikkel. Az osztrákok és oroszok közötti ellenszenv, el-lentétek mélyülésével párhuzamosan nőtt a rokonszenv a magyarok irányában.
Ez a rokonszenv a visszaemlékező tisztek írásainak nagy részében nyomon kö-vethető. „Mi az osztrákoknak jöttünk segíteni és segítettünk is nekik, de ro-konszenvünk szemmel láthatólag hirtelen azok felé fordult, akik ellen fellép-tünk" — írja a már idézett Lihutyin.
Paszkevics herceg tartott az általa „félőrültnek" titulált Haynau és általá-ban Bécs magyarok elleni kegyetlen megtorlási szándékától, s némileg felelős-nek érezte magát a cári haderő előtt kapituláló magyar hadsereg és parancs-nokai sorsáért. Ezért az alábbi sorokat vetette papírra Miklós cárhoz szóló levelében: „Nagy zavarban vagyok. Görgey felséged nagylelkűségére számít.
Akasztófára juttathatom-e mindazokat, akik felséged jóságában reményked-nek? Csak azért, mert felséged hadainak adták meg magukat, szigorúbban büntessék őket? . . .
Mi lesz, ha a többi lázadó alakulat megtudja, hogy társaikat kegyetlenül átadtuk az osztrákoknak, akik már csak azért is bosszút állnak rajtuk, mert felséged nagylelkűségében bízva tették le a fegyvert. Beleegyezhetem-e én ebbe? Az egyezmény értelmében jogaim nincsenek. De az osztrák császár nem teheti meg, hogy ne egyezzék bele az amnesztiába, amely megnyugtatná az országot. A politika ezt megköveteli. Bízom benne, hogy nem sok embert fognak megbüntetni. De az ország még évekig izgalomban lesz . . .
. . . Nem tudom, miként vélekedik felséged Ausztriáról, de ha fennállása felséged politikája szempontjából nélkülözhetetlen, akkor az amnesztiát meg kell adni, és a régi alkotmányt vissza kell állítani."
I. Miklós cár fiát Bécsbe küldte és Ferenc Józsefnek valóban a megbocsá-tás útját javasolta. A magát győztesnek érző Haynau azonban uralkodója és az osztrák kormány jóváhagyásával a közbenjárástól függetlenül döntött és intézkedett az orosz hadsereg által átadott magyar hadifoglyok sorsáról. Isme-retes, hogyan. (Európa.)
ROSONCZY ILDIKÖ
„...a siker minden reménye nélkül..."
KORTÁRSAK BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRÉRŐL
A kötetet szerkesztő és a bevezető sorokat író Vigh Károly idézi Baj-csy-Zsilinszky Endrét, aki 1944 novemberében, a magyar katonai ellenállás ügyét tárgyalva, a katonai ellenállás teljes reménytelenségét hangsúlyozó Tombor Jenőnek így válaszol: „ . . . a siker minden reménye nélkül válla-lom a magyarság érdekében a végső áldozatot."
Akár mottója is lehetne Bajcsy-Zsilinszky egész életének ez a szomorú és mégis heroikus, tragédiát, de egyben erőt is sugárzó mondat. Mert nem
volt sokkal több reménye a sikerre korábban sem, amikor az országgyűlés-ben olykor valóban egyes-egyedül védte a magyar alkotmányosságot, ami-kor számtalan memorandumában a magyar ami-kormányzatot akarta meggyőzni, jobb belátásra bírni egy másabb, egyszerre ésszerűbb, magyarabb és humá-nusabb politika érdekében, de már akkor sem, amikor a Nemzeti Radikális Párt programját vázolta fel a demokratikus nemzeti jövő, a független nem-zeti lét szép álma jegyében. Csődbe jutottak lapjai, mert makulátlan kézzel akarta anyagilag is fenntartani őket. Megbukott és szétesett a pártja, mert ö fellőtt egy nyomjelző rakétát, de a korszak politikus társadalmának nem volt kedve, se mersze felemelni a tekintetét. Köztudott, hogy amikor a né-metek otthonában rátámadtak, ő egymaga, egy pisztollyal a kezében szem-beszállt velük, nyilvánvalóan aránytalan volt a küzdelem; súlyos sebesülés-sel a Gestapo kezére került. Az életnek ugyanez az autonóm és megrendít-hetetlen logikája dönt majd negyvennégy novemberében az ellenállás mellett, és ez állítja hősét még az év karácsonyán a sopronkőhidai bitófa elé.
A különös az, hogy az életrajzíró, akinek majd komolyan mérlegre kell tennie ezt az életet, mégsem summázhatja úgy, hogy Bajcsy-Zsilinszky End-r e a sikeEnd-rtelenségek szimbólummá nőtt embeEnd-re. Ez a Vigh KáEnd-roly szeEnd-rkesz- szerkesz-tette — ú j visszaemlékezésekkel bővített és gazdagított — kötet ugyancsak ezt bizonyítja. Minden visszaemlékező kortárs érzékeltet valamit abból az emberi nagyságból, ami a kudarcokat is képes a maga segédcsapataivá tenni és uralkodni rajtuk. Ennek a nagyságnak a lényegét Illyés határozza meg:
„Volt pillanat, nem is egy, amikor Zsilinszky volt a magyarság, úgy jelké-pileg, hogy mégis valóságosan." Az egész élet minden sikertelenségének keserű morzsaléktömege semmi ennek a néhány pillanatnak a győzelmi épít-ményéhez képest. A másik Magyarország épült benne és általa. És ha ez ahhoz kevés volt is, hogy elhárítsa a magyarság vereségeit, a megmaradás-hoz, a lelki megmaradáshoz mégis pótolhatatlan és egyedülálló fogódzót adott. Az utókornak különösen.
Az utókor, az utódmagyarság azonban hosszú ideig — talán mindmáig
•— inkább zavarba jön Bajcsy-Zsilinszky neve hallatán, mintsem érthetné, kiről és miről is van szó valójában. Bajcsy-Zsilinszky halála után sem lehe-tett „sikerember" a magyar közéletben, nem léphelehe-tett be a nemzet tudatába olyan természetesen ez a személyiség, ahogyan a második világháború után más nemzetek akárcsak megközelítőleg ilyen jelentős hasonló alakjai tehet-ték, az utódok akaratából, s az utódok öntudatának támaszául. Az okokat inkább csak többé-kevésbé sejtjük, mint értjük, s ha néhányan — köztük elsősorban Talpassy Tibor és Vigh Károly történész, akik az elmúlt évek során életüknek nem csekély részét szentelték és szentelik Bajcsy-Zsilinszky igazságának a felszínre hozására •— nem serénykednek becsülettel az ügy-ben, akkor valószínű, hogy ma már ezek az okok sem érdekelnek, nem fog-lalkoztatnak bennünket. Akkor ebben az ügyben ma nincs semmiféle köz-érdeklődés, és nincs, nem is lehet közvélemény. A „Kortársak Bajcsy-Zsi-linszky Endréről" című kötet olvastán, miközben elfog egy elmúlt kor meg-értésének, titkai meglesésének a láza, egyre tolakodóbban mégis az utókor képe, milyensége, vagyis a magam történelmi korszaka, a „történelmi jelen-kor" lesz a fontosabb kérdés. Azon kapom magam, hogy az egykori kortár-sak szavaiból egyre inkább azok lesznek igazán fontokortár-sak számomra, amelyek egy-egy érzékeny kérdésre máig hatóan világítanak, akarva-akaratlan.
A kérdések egy része pedig nem hajlandó megállni a korszakhatároknál, 89
tovább tolakszik a történelemben, s ha gyakran kerülő úton is, ha olykor némiképp más alakban is, végül elénk áll. Az „Áchim-gyilkosság" legendája kerül elénk elsőként ebben a kötetben is, hogy aztán később újra meg újra részletekben előbukkanjon. Ez a kötet talán pontot tehetne ennek az áldat-lan történelmi vitának a végére, ha lenne bennünk hajlam és érettség ahhoz, hogy ne csináljunk minduntalan visszamenőleg is politikai ügyet abból, ami nem az, ne akarjunk politikai igazolást nyerni olyan eseményből, amiből csak torzítással vagy hamisítással lehet. Mert az történt ebben az ügyben, hogy nagyon kellett már a XX. században a mocorgó, fel-feltámadó pa-rasztság fölé egy Dózsa—Budai Nagy Antal folytonosságot jelentő paraszt-vezér, s ha nem is Dózsa rangján, de mégiscsak megjelent valaki Áchim L.
András személyében. Kellett a jelkép, ha csak torzó is, s ha már meghalt Áchim, nem halhatott meg akárhogyan. Ha életében a népet, a szegénypa-rasztságot képviselte a politikában, akkor halálában is ezt kellett képviselnie.
Bajcsy-Zsilinszkynek pedig gyilkosnak kellett lennie az úri osztály képvise-letében, akit aztán a jog és igazság félresöprésével felment az úriszék. Egy valóban szomorú, tragikus végű vidéki és főleg családi csetepatéból — ami-nek kiváltója, e kötet tanúbizonysága szerint is, kétségkívül Áchim agresz-szív kivagyisága és terrorizmusra való hajlama — így kerekedik vádirat a magyar uralkodó osztály, a dzsentri ellen, Bajcsy-Zsilinszky rovására. Do-mokos József igyekszik a leglelkesebben és legindulatosabban kerekíteni és jogászi státusával hitelesíteni ezt a torzképet, 1978-ban megjelent „Két per egy kötetben" című könyvében, pedánsan formálgatva az „úri merénylő" és
Bajcsy-Zsilinszkynek pedig gyilkosnak kellett lennie az úri osztály képvise-letében, akit aztán a jog és igazság félresöprésével felment az úriszék. Egy valóban szomorú, tragikus végű vidéki és főleg családi csetepatéból — ami-nek kiváltója, e kötet tanúbizonysága szerint is, kétségkívül Áchim agresz-szív kivagyisága és terrorizmusra való hajlama — így kerekedik vádirat a magyar uralkodó osztály, a dzsentri ellen, Bajcsy-Zsilinszky rovására. Do-mokos József igyekszik a leglelkesebben és legindulatosabban kerekíteni és jogászi státusával hitelesíteni ezt a torzképet, 1978-ban megjelent „Két per egy kötetben" című könyvében, pedánsan formálgatva az „úri merénylő" és