NÉMETH FERENC
A T E R E M T É S T Á R S A I
A gyalogúton halszálkás seprűnyom jelezte ünnep hajnalát
nagyanyám kiskertje előtt.
Bent a virágok ünnepeltek rozmaringzöldben, liliomlilában, fehér harangok zúgtak az orgonán.
Kint suhogtak a szoknyák, tarka keszkenők;
virágok meg lányhajak illata örvénylett a kerítés előtt.
Ballagtak az öregek
pólyafehér ingben s koporsószín ruhában.
rMkodalom és gyász színe a nyárban!
Hát én miféle öröklétre vágytam?
Gyönyörködtem a harangok szavában, még inkább az ünneplő ruhákban, leginkább az emberben magában:
növények s testek tobzódása fölött nyugodtan vonultak a feszes arcok, születés és halál törvényeinek társai a földi kivirágzásban, virágéletűek s virágnövesztők, önhajtásaikat önmaguk metszők, létük törvényei fölé magaslók s halálukban abba visszahanyátlók, kiknek szeműk nőtt a gyönyörűségre, melyet vakon szül a lét minden lénye!
Nem hihettem a feltámadásban, sem a nyom nélküli pusztulásban.
Nem létezik az ember magában — de örökké él a metszőkésben, mikor beavatkozott a teremtésbe.
C S I L L A G H U L L Á S B A N
Mohos kerítés dereng az alkonyatban, porba burkolózik a liba-nyomos út, békaszerelem zeng a csillagokra, nyárfák levelén citeráz a hold!
Valami titok volt az éjszakában.
Hallgatóztam az öregek szavára, de nem hihettem a beszélő kutyában, sem a kotkodácsoló asszonyárnyban.
Nem hihettem a hiábavalóban — a sötétségben is emberi sors van.
'363
Kint feküdtem az eresz aljában, hallgatóztam a csillaghullásban, a holdnak néztem lassú fordulását
s láttam a szerelem furcsa hajlongását — nem takartam a szemem előle,
s nem lestem, hogy részegüljek tőle, fájdalom vagy édesség nem tudtam csillaghullás volt, megállíthatatlan.
Emberi törvény volt az éjszakában, kerestem a csillagok sorában, elképzeltem velem-zuhanásál, derekának méhecske hajlását, rejtezkedő virág-kinyílását — Kint feküdtem az eresz aljában, elaludtam a csillaghullásban, fölneszeltem a hold-citerára, a hajnalig zengő béka-szerenádra.
Dénes János: Portré
• 3 6 4
