1979. JAN. « 33. ÉVF
n n rr rr
berfozo Simon,
Rózsa Endre,
Vári Attila versei; Bretter György, Esterházy Péter prózája;
kubai összeállítás; tanulmány Déry Tiborról és Kodolányi
Jánosról;
mű- terem- látogatás
Dér István-
nál
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÖZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 78-5401 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság ú t j a 10. — 6740. Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
ISSN 0133 1167
Tartalom
XXXIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1979. JANUÁR
SERFŐZŐ SIMON: Nekünk kell pártolni (vers) 3 RÓZSA ENDRE versei: Vojtina legújabb levele, Min-
denkori tegnapjaink, Fejek a Rilán, Búcsútlanul... 4
VÁRI ATTILA: Az elsodort babaház (vers) 7 BRETTER GYÖRGY: Apátzai-film (vázlat, közli: Tamás
Gáspár Miklós) 14 ESTERHÁZY PÉTER: E. föl jegyzései (elbeszélés) 18
NAGY GÁSPÁR: Söprik a reményt (vers) 21 SZÖLLŐSI ZOLTÁN versei: Papírangyal, Üres k ö n y v . . . 22
OSZTOJKÁN BÉLA: Villámok feltámasztásával (vers) 24 KESZTHELYI REZSŐ versei: A tárgyak közötti, Hát
nem példabeszédekben beszél ez? 26 ZALÁN TIBOR versei: I. szonett, II. szonett, Etűd 28
TÖMÖRY PÉTER: „Magamat világgá kiáltván állok ké- retlenül a vártán" (Szilágyi Domokos: Tengerparti
lakodalom című könyvének megjelenésére) 30 Köszöntjük a 70 éves Mgliusz Józsefet
E. FEHÉR P Á L : Arról, ami irigylésre méltó (Levél
Méliusz Józsefnek, Bukarestbe) 35 Kubáról, a forradalom évfordulóján
V. L.: Kubai összeállításunk elé 40 Megvalósult álmok (Interjú Fabio Grobarttal, ké-
szítette: Anderle Ádám, fordította: Bejczi
Miklós) 41 ROBERTO FERNÁNDEZ RETAMAR: A forradal-
mi Kuba és a kultúra 48 ELISEO DIEGO: Kuba rövid története (vers) 55
ÁNGEL AUGIER: A csend éposza (vers) 57 FRANCISCO DE ORAÁ: A tengerre írva (vers) ... 58
FAYAD JAMÍS: Egy egész nép dalol (vers) 58
LUIS MARRÉ: Arcok (vers) 59 1
ROBERTO BRANLY: A szellemekről semmi bizo-
nyosat nem tudok (vers) 60 ROBERTO FERNÁNDEZ RETAMAR: A másik
(vers) 60 LUIS SUARDÍAZ: Ars poetica (vers) 61
DÁVID CHERICIÁN: Ma reggel (vers) 61 RAUL RIVERO: Prológus (vers) 63 (A versek Tóth Éva fordításai)
SALVADOR BUENO: A „csodás való" (A néger- ábrázolás Alejo Carpentier munkásságában,
fordította: Erdős Mária) 64
ÖRÖKSÉG
MÉREI GYULA: 1918. október 31.—1919. március 21.
(Emlékezés a KMP megalakulásának 60. évforduló-
jára) 71
TANULMÁNY
CSŰRÖS MIKLÖS: Kodolányi János publicisztikája 80 M. SZEBENI GÉZA: Déry Tibor és a K o r u n k 89
KRITIKA
ALFÖLDY JENŐ: Rónay György: Balassitól Adyig 97 TÓTH GYULA: Kemény Zsigmond élete és m ű v e (Ve-
ress Dániel: Szerettem a sötétet és szélzúgást) 100 BODRI FERENC: Kiadványok az Ady-évfordulóra 102
MŰVÉSZET
ANNUS JÓZSEF: Műteremlátogatás Dér Istvánnál 109
Szerkesztői asztal 112
ILLUSZTRÁCIÓ
Dér István munkái a 17., 20., 39., 79., 88., 108. és a 112.
oldalon, valamint a műmelléklet I—II. oldalán (Égető János reprodukciói)
S E R F Ő Z Ő S I M O N
Nekünk kell pártolni
Mi idevalósiak maradunk a mosolygó ajtajú
kiskonyhák elé, meg-megbotló, lassú útszélekre,
az izzadt tehenek lábszagától rossz levegőjű jalukba.
Idevalósiak
a gágogó nappaloktól zajos pocsolya-strandok,
s gondjaink szérűi mellé, a kopogós,
kitaposott utcákra, városok
bérház-pusztáihoz közel, a munka
nagykéményű telephelyeire.
Mögöttünk nem csukódnak be távolságok.
S ha nélkülözés és üldözés egykor elmenekített is sokunkat e csürhe port legeltető országból, ismeretlenségbe szakadtan is idevalósiak maradtunk.
S nem szégyelljük a rendetlenkedő fáknál
csapongó emlékeinket,
ahol az árok- és járdapartokon a hangunkat halljuk reggel.
S nem röstelljük, mert nincs miért, e motyónyi hazát sem, hisz ez a miénk.
Nem mint akikkel kalandok szállnak,
s megtagadnának minket, miként már a boglyák,
szélfútt meddőhányók mellőli származásuk is őket.
Akik küszöbeink elé vetődve mégis, gőgjeik lobogóival csak dicsekedni jönnek.
Csak lenézni
a messze elszóródott tájakról lassan szárnyra kapó népet.
Amely, még ma is, magát se sokra becsüli, oly sokszor leszólták.
Rákiabálhatna még bárki az úton.
Nekünk kell pártolni, meg ne alázzák.
3
R Ó Z S A E N D R E
Vojtina legújabb levele
Elég a szédelgő szavakból!
Az életet, a nyerset!
Telt almában egy asszony fogsora, míg jót harapva herseg;
a gyalu, a szijács-sörényes, ha görcsök közt jajongva gyantaillatú tükörkölykeit a napvilágra hozza;
a faldosó fűrész a csontban, amint leamputálja
a gennyes kórt a végtaggal együtt;
falábak hálatánca;
az esztergált acél kígyója, mely karra tekeredve sziszeg szelíden, hogy akit szerelmes munka eljegyez, szajha szó meg ne ejtse;
a metszőolló csattogása, a szemzőkés szökése,
— termékenyebb csonk, buzgó forradás, a több gyümölcs reménye —;
az erdei fák durrogása, ha hullatják az aljuk,
hogy magasabbról érjék a napot (a csúcsra mennyi gally jut?), s a boldogság is, önmagadban:
rád-tör, ha nem kerested,
s ha űzöd folyvást — nem találhatod;
hát így írd azt a verset!
U t ó i r a t :
Költészetet a köznapokba, de köznapjaink költészetét!
Ha elkápráztat s kirekeszt magából
— érdektelen a szép!
Mindenkori tegnapjaink
Nincs távolibb a tegnapunknál, nincs tagadnivalóbb.
Tüntetően, közös gödörbe lökjük, ami volt,
hogy holnapután fösvény-kapzsin kaparnánk már elő —
de arctalanná rágott mindent rég a temető.
Mindenkori tegnapjainkból
— a Törvény hitele!
Teljesebb attól is, ha megtagadnánk eleve;
ócska csel, aminek mindenki
— bár ismeri — bedől:
ha elkerülöd jobbra — rád röhög majd balfelöl;
ördöglakat, mit te csinálsz, de nyitját elfeleded;
előre látott, elkerülhetetlen baleset;
nyeletlen bicska penge nélkül, mégis szívedbe szúr;
fáklyavivő vak, mögötte morajló nép vonul.
Királyunk ő, de számkivetjük.
Neki lesz igaza!
Válasza: városalapkő-rendítö hahota,
dölyffel, dühvel — mind őt szolgáljuk, míg nem hajtunk fejet,
s ha behódolunk — arca sem ráng; ő ránk ügyet se vet!
5
Fejek a Rilán
Binjo Ivanovnak, aki a Rila p a r t j á n született
ősz üstökű, levágott fejet ó, a Rila hányat fölvetett!
Fáklyafők, a magas Naphoz szítok, súlyos vízfüst köröttük lebeg.
Fakasztották szikrádzó kövek;
hajuk csóvás, arcuk vak üreg — hamuvarkocs-csigáik forognak, fönnakadnak bugyborgó szemek.
Oldalt nézvést: bús kérdőjelek, szemből: bősz felkiáltójelek — örvény-nyakon lökődtek föl égnek, rajtuk kérdő, kiáltó fejek.
Horgadnának vissza — nem lehet, szót sem szólnak — ők a felelet;
ó, hogy hányat görgetett a Rila szájatlan is üvöltő fejet!
Mélyből bukkant fej-kísértetek, zúg visszhangzó vádjuk — értetek!
Örök őrszem fönt az ős monasztír, lent a Rila vad múlttal siet. ..
Búcsútlanul
A láng-kaszabolta mezők, sívó homokon süket izzás.
Ott állsz valahol, hamufényben.
(Túl hirtelen esteledik ránk.) Ott vársz. Zsugorogva tapad bőrödre az éjszaka hámja.
Üres ég forog és csavaroz le a földbe, a rög-kalodába.
Sínpáron a hold varrata;
szemedben a könnytelen urnák.
Begyógyul a csendtől a szád, de árok hujjogatja a hurrát.
Kifakadnak a régi hegek!
Az új sebek — elvarasodnak .. . A csikket a porba pöccinted:
körmödre ne égjen a holnap!
6
V Á R I A T T I L A
Az elsodort babaház
ELSŐ NAP
Hallod
a szél kancája vemhesen nyerít füvet túr
hullámosra veri a rétet Lám ott a korhadó kereszt Sziszerészget a temetői akác ágaskodik a Hold
a hantok sörénye csupa olvadó ezüstszeg lehajol föláll
mint tűzben a könyvlap Látod ez az a temető
ahonnan elköltöztek a gyászoló élők itthagyták őket
akik életre életet öleltek mind ittmaradtak s a többiek csontja mint a ritka fémek valahol máshol termelik
nyomelemét a világmindenségnek őket
itthagyták csecsemö-ökölnyi rögök alatt záporok fűrészelik szeletté a hantokat és aztán a tél fehérre simít mindent és a tavasz
ravaszul szemedbe veri füstjét és fényét Éjjel
kiszállnak járnak kísértnek beszélnek s mint gyermek riadozik nagyanyám
„ott hagytuk őket s ily messze nem érnek rövid az éjjel
tiszta szégyen
idegen kísértet rémít s nem a miénk"
nógatja kakasát
„szólj te szólj már
pihenjenek ha csak egy napot is újrakelésig"
mondja s keze kékült fejéből szivárog az éjfél remeg mint nyári éjben csillagok
kakasát nógatja
„szólj te szólj te"
s piros tarajú hajnal rettentő tűz
T
Megint gyötör az önvád Aztán
tegnap megírták hogy elkelt a templom bontásanyag
a padokat a városi söröző túl is fizette s aki akarja költöztetheti a temetőt
(Milly a szász kislány szőke copf kék szalag
kék szem futott előlem cuppogott talpa temetőárokban föl le föl le)
Ügy hallom mindenki hozhatja kedve szerint ki melyik hantot akarja nem lévén rajtuk nagybetűs írás s mivel hogy mindenki rokon volt mindegy ki honnan hoz s mennyit
s itt az újtelepi kocsma zöldrácsos kertjében ez a néhány élő is szinte hajba kapott
„ott kell hagyni ahol születtek"
„lehet-e külföldre küldeni csontot"
„még hogy az Amerikás Benedek tortát kavart a nagyapja hamvaiból..."
Sörfoltos asztalok mellett nappali virrasztás lehet-e kétszer temetni
s vajon szabad a kétszeres gyász
vagy ez a gyász most már örökre megmarad Térül a nap
árnyéka nő hantoknak
ide látszik Eurázsia minden elhagyott temetője (Milly játszott
ó a vásott
azt mondta cseréljünk bugyit levetettem gatyámat
elkapta s el is szaladt Milly te drága
Milly te jó
egyetlen kicsi Milly azt mondta nagymama nem szabad játszani temetőben bugyist)
„Sírt ásni barátnak akivel egyszerre jajj egyszerre fagyott le orrom odakünn s most újra kiásni emlékszem akácfa tövén volt sírja s föléjük dió borult"
Csupa ünneplő ruhában
ásóval csákánnyal fölszáll huszonegy
8
„ha kapnánk egy buldózert
épp csak a földmunka tartna egy hetet"
bérelt autó viszi a népet már csak ennyi maradt
„huszonegy emberhez komám ezt mondd meg minek a négyszáz hant"
És
ott ahol ásít a templom pincéje ott a korhadó kereszt
hallod
a szél kancája vemhesen nyerít füvet túr
hullámosra veri a rétet s mintha szaladna lobog sörénye nyerít
nyerít
(Milly szaladt
ott áütam meztelenül Irma néném sírján bazsarózsa derékig ért a virág
ó drága Milly
meglátnak add vissza a gatyám
„menj te a szarba gyere utánam"
mondta Milly futott előlem cuppogott talpa temetőárokban föl le föl le)
MÁSODIK NAP
Egy régi nyár
erdőhöz szorítja fejét alszik a Nagyhegy
juhnyáj ganézik át a völgyi úton nyoma látszik csupán
s hogy béget a por
kolonc kolomp furulya s mennyi ének szölőlugas a kocsmaudvar
citerázik nagyapám bár tudnám azt a balladát
hogy lovat lopnak s együtt szöknek tündér leány s cigány legény s az akasztófán lógnak lengnek s egymás karjába hajtja őket estelente ha kél a szél
citerázik az öreg
arca mint a veteményes milliónyi szarkaláb
9
Kis lombikban egy délután szeszfőzőn csöppeket hevít villám-kékláng
szeme két kráter suttogva mond valamit
„ládd-é fiam van tejpor és tojáspor s csak énnékem jutott eszembe hogy szeszt poritsak... úgy bizony"
Ménes vágtat majd gulya poritják az anyaföldet milliárdnyi kis csírája izzadtságban elmerül
s homlokomon fagyott hullám ül a ráncban csikorog a fogam között
Öntöztem hogy kővé nőjön folyt a híg sár mint az éj mindent elfed és a dombról utánam folyt s fojtogat utolér az ágyban utói szerelemben asztalomhoz telepedve azt nézi hogy mitől hízhat
mint az éj ' Temető-domb
mögötte erdő integet
támasztják nyújtózó ciprusok a kéken ráhulló eget
Csattog a csákány két brigád
önkéntes-munka-délután csak a zászló az hiányzik
csalánzsákba gyúl a csontjuk poshadt a víz
s nincs csorda kút
de most is csülkig sár az út
„emlékeztek öreg Lázár sírját ástuk"
„azt kérte hogy citeráját tegyék mellé"
Pacsirta száll koppan a csákány
s a deszka alatt nagyapám rozsdás húrú citeráján csontkeze műanyag ing tartja össze bordáit visít a hangszer
peng kiált
„hej Lázár bá a citerádat"
„szedd ki fiam a nagyapád"
HARMADIK NAP
„Három székely kiment a libalegelőre
ott látott egy repülőt fenn a magas égen hej komám micsoda égitaliga
hogy az isten csudájába jutott fel oda"
Lina a bolond lány mezítláb
talpa alatt csusszan sikong a sár
csúszik a sár tetején nem is jár
hajában galagonya szeme két kökény haja elbitangolt deres-kanca-sörény táncol veri átka a hideget
énekel s engem meleggel hiteget Halott az ősz tócsáján hájog a jég tükröz s e tükörbe fagyott az ég Lina nem ember valami gomba lehet napokra eltűnik nem tudni merre lehet
„jaj az a háború
milyen szép lány volt Lina"
„jött is a tisztjük s lelőtte ott nyomban mind azokat"
„micsoda tiszt volt . a lóról le se szállt
beszélt is valamit de értette a halál és írt is valamit még meg kell legyen a kántor a templom ajtóra kellett tegye"
Osz hosszú haj derékig érő gubancos is és, füsttől sárga szép volt vajon hiába kérdem
vigyorog rám a koponyája
A szérűskertben tiloltunk ketten tiloltunk...
... pozdorja...
*... szérűskertben szavak
te jó ég hogy megfogytok (csutakolom az anyanyelvet) tiloltunk daloltunk
rágtuk a kendert
és fürödtünk a béka-tóban
„ott van bizony a katonácska
másodiknak van eltemetve pedig vannak egy jó párszázán"
Látták Linát a hősök sírján feküdt a hanton s énekelt Tiloltunk daloltunk rágtuk a kendert
és gyűjtöttük a békalencsét halászva próbáltunk szerencsét zöld volt a víz
s zöld lángra lobbant a porti fűzfa
s zöld tűzben égve
a nádas sziszegve partot ért
„hej cudari lom-lom liliom-lom-lom
hej cudari lom-lom liliom-lom-lom"
énekelt mindig és táncolt hozzá s a béka-tónál elmesélte volt néki sok-sok katonája
(most csalánzsákban zörren csontja ö is városba költözik)
NEGYEDIK NAP
Hol volt hol nem volt
babaházam aranycseréppel volt befedve a temetőből fogynak a csontok
füst nélkül kékül el az este vacsora csillag
a csikókályha viháncos kóróláng-sörénye hol van a ház
az ól s a pajta sütőtök turbános sereg az esti fényben szétpereg
„aszondják csak két helyet adnak"
„szeretném látni"
„egyremegy"
„Aztán majd ha újra kiássák töprenghetnek mi lehetett hogy ilyen össze-vissza vannak"
„még hogy az élőknek kell a sírhely"
„ezek is éltek"
zörren a zsák
Hol volt hol nem volt babaházban volt kicsi konyha
volt kicsi láng Egy éjjel vihar jött kigyúlt a felhő
a sánc kiöntött vitte a szénát hulló gyümölcsöt s hanyatt vágódva utolsót döndült a harang folyóként hömpölygött a sánc Hogy mindent pontosan meséljek ott a diófától jobbra
volt a kút s a babaházam hogyha dándessel ütőztem csökte épp a tetejét akármilyen kicsit ütöttem s a pinka zengve szállt tovább Ott volt a kút
arrébb az utca
s ott a friss szántás közepén ott állt a lugas-udvarú kocsma nagyapám ült és citerázta örökkön azt a balladát
dörmögött hozzá s szállt a gyöngy borából fel
s gyűlt a göröngy Két karcsú sírhely egybe ástuk
ötvenheten még megvagyunk huszonegy férfi feketében megszólal a repedt harang nő a halom s a tetejébe kerül a közös kőkereszt
„NÉGYSZÁZAN NYUGSZANAK E SÍRBAN IDE TEMETTÜNK EGY FALUT
AZ ÚJTELEPI TEMETŐBEN
ITT NYUGSZIK EGESZ KISKÖVEND"
EPILÖGUS
Hallod
zizzen surran s kévébe köt bogárzik és tilol majd egyez két nyüstön át a hijjba rak hogy keszkenőd keressed
de nincs padlás és nincs szövőszék s ki után fodrozná a szél
kendődet mellyel két szemem e hosszú percre bekötötték
B R E T T E R G Y Ö R G Y
Apátzai-film
Nincs líra: a születés, a halál nem lírai. Közöttük az élet. Az élet, amit m e g - határoz az, hogy nem akartunk világra jönni, de mégis megszülettünk, és m e g - halunk, pedig ezt sem akarjuk.
A két, akaratunktól független esemény között zajlik le életünk, amely némileg a miénk. Ez a „némileg" a szabadság forrása. A szabadság: szolgálat. A „némileg"
szolgálata, ugyanis az életé, vagyis az életből mindazé, ami szabaddá tesz. A kény- szerűséget feloldhatjuk, a szükségszerűséget nem. Az a bizonyos „némileg" a kény- szerűségek elleni harc.
A harc nem lehet csupán egyéni: a szolgálatban kapcsolódunk a közösségekhez.
Minden egyén csatlakozása a kényszerűségek ellen fellépő közösséghez ökölcsapás a szükségszerűség nevében uralkodó kényszerítő hatalom ellen. Apátzai kapcsolódása az iskolán keresztül történik.
[A filmben egyetlen visszatérő mozzanat az Iskola. Mindig ugyanabban a pers- pektívában, mindig mozdulatlanul. Az összes többi képen mozgás, az Iskola tömören — de nem komoran — jelképezi Apátzai közösségét, kapcsolódását az emberekhez.]
Apáca. Egy falu. Lehetne más falu is. Különféle falvakból indultak el a tehet- séges fiatalok nyugati egyetemekre. Reformációt tanultak — egy ú j ideológiát, a fel- szabadult világi tevékenység ideológiáját.
[Szülőház, táguló perspektívában. Ismételten és ismételten a szülőház, a leg- különbözőbb, de mindig táguló perspektívában. Ez az egyetlen táguló perspektívájú kép, az összes többi szűkül. Monotóniájában — az állandóan szűkülő p e r s p e k t í v á j ú képek monotóniájában — idegesítő, dühösítö film. Szinte monomániásan ismétli a perspektívát: elindul valahonnan — a felhők, a föld vagy valamilyen tárgy felől — azután felgyorsul és az ábrázolandó épületre, könyvre ugrik, és egyre szűkebben filmezi.]
A puritánus ideológiában a hasznos tevékenység, a munka, az egyszerűségben eltöltött élet a legfőbb érték. A puritánus szellemben létrehozott intézmények ezeket az értékeket terjesztik. Iskola, iskolák, népiskolák a nép nyelvén, hogy legkönnyeb- ben az anyanyelven elsajátítható tudományokat, a hatékony tevékenység s z á m á r a nélkülözhetetlen tudást minél több gyermek elsajátíthassa. Apátzai ezzel az ideoló- giával találkozik Hollandiában.
*
Sohasem kérdezte, hogy érdemes-e, m e r t tudta, hogy az. Sohasem kérdezte, hogy sikerül-e, mert aki a kötelességét teljesíti — ő mindig teljesítette a kötelességét — és más emberek, a közösség életét szolgáló értékek nevében tesz, a n n a k n e m kell kérdeznie, hogy sikerül-e.
[A képen egy kéz jelenik meg — ne felejtsük, mindig szűkülő perspektívában
—, valamilyen (és mikor a szimbólum visszatér, m á s és más) íróeszközzel rövid
„i"-ket javít át hosszú „í"-re: ír, javít stb. Ez a szimbólum viszonylag gyakran, de a néző számára kiszámíthatatlan ritmusban tér vissza. Funkciója: a hatékony cse- lekvésnek nincs szüksége illúziókra, a siker ilyen vagy olyan biztosítékára. Az auto- nóm cselekvés apológiája ez.]
A kor színvonalán volt kortárs. Mindent tudott, amit a tudós e m b e r n e k t u d n i a kellett: nyelveket — ókoriakat és moderneket — természettudományokat és teológiát.
A teológiában pedig a történelmet is. Számára ez volt a legfontosabb. A t ö r t é n e l e m : 14
a méltatlanságok, a megaláztatások végtelen sora, a kiúttalanságé. Valamilyen távoli reményt hirdetett volna? Apátzai nem hitt a reménységek korában, abban, hogy előbb-utóbb önmagától megérkezik az áhított Igazság. Nem távlatokban, hanem a jelenben gondolkodott, abban, amit tenni kell, hogy lazuljanak a kényszerűségek.
Az ő korában a tudást lehetett vennie, semmi egyebet. Megtalálta azt, amit kortár- sai közül olyan kevesen: a lehetséges cselekvés területét, a tudományt, a kultúrát, az egyén autonómiájának szűk, de méltó megnyilvánulási lehetőségét. Iskoláiban — Gyulafehérváron és Kolozsváron is — ezt magyarázza beiktatásán: emberek, min- denki tehet valamit, hiszen a tudás, a kultúra megszerzése, a nyelv ápolása nem mások feladata, nem valamilyen felülről irányított cselekvés, hanem mindannyiótok autonóm lehetősége, a jelenépítés eszköze. S akkor nincs szükségetek távoli remény- ségekre; higgyetek hát önmagatokban.
*
1625-ben született és 1659. december 31-én halt meg, 1660. január 9-én temették a Házsongárdi temetőben. Sírja ismeretlen.
[Képek a temetőből, elmúlt nagyok sírjairól besüppedt sírokra szűkülő képek.
Azután a kéz: az ábécé betűit írja, m a j d ismét „i"-ket javít hosszú ,,í"-re.]
Ismeretlen felesége sírja is, gyermekeinek sírja is. Halála után nem sokkal már senki sem élt családjából. Felesége holland volt, Aletta van der Maet. Eljött férjével abba az országba, amelyben „barbarus" állapotok uralkodtak ugyan, de megérett már a változásokra, és ezt tudta is magáról, hiszen képes volt elviselni azt, hogy kimondják róla: barbár vagy, változz meg! Apátzait persze nem szerették különös- képpen, mert ilyesmiket mondott, de kimondhatta, hogy „barbarus állapotban élünk"
és az okot is megnevezte: nem tudunk beszélni. Aletta van der Maet holland volt, hollandusul tudott beszélni, megtanult magyarul is, de nem tudott magyarul beszélni.
Ismerte a mindennapi élet szavait és kifejezéseit, a mondatépítés nyelvtani szabá- lyait, mégsem tudott magyarul.
*
Mert nem lehetett tudni. Ez a nyelv még nem volt alkalmas a mindennapi élet leleplezésére. Apátzai Senecát idézi a Magyar Encyclopaedia Előszavában: „Miért tartóztatsz fel azzal, amit magad is hazugságnak nevezel, s amiről annyi könyvet összeírtak? Lám, az egész élet csak hazudik nekem; az életet leplezd le hát, az életet 'kényszerítsd vissza az igazsághoz, ha éleselméjű vagy!" Hogyan lehet visszakénysze- ríteni az életet az igazsághoz? Ügy, hogy megnevezzük azt, ami hamis. S miért nem tesszük ezt, ha az egész ügy csak szavak kérdése?
A kultúra egészét nyelvünkön kell ismernünk, hogy megértsük a mindennapi életet. A tényeket nem lehet kimondani, ha kultúrán kívül csak átéljük őket. A tény n é m a : nagy lázadások idején összetörik a tényeket, de ha a nagy lázadás kora nem jött el? Apátzai m o n d j a : „A tények csalnak meg, azokat különböztesd meg!" A té- nyeket megkülönböztetni csak anyanyelvünkön tudjuk, mert ez kapcsolja össze a dolgok nyelvét a beszéd nyelvével: „Minthogy p e d i g . . . tudnivaló kétféle v a n : maga a nyelv és a nyelv által megjelölt dolgok, nem ok nélkül mondják a bölcsességről, hogy az egyrészt magukkal a dolgokkal foglalkozik, másrészt a nyelvvel, amelynek segítségével a megértett dolgokat másokkal közöljük" — írta Apátzai.
Minden áron meg kell hát teremteni a korszerű kultúrát, amelyben a tények beszélni kezdenek és szavuk találkozik a mindennapi élet nyelvével, amelyben a hagyma szó nem csupán a valamiképp gömb f o r m á j ú fűszernövényt jelenti, hanem a hagyma növénytani helyét, ízének kémiai összetételét is, meg áruvoltát, tehát azt is, hogy társadalmi viszonyokat testesít meg. A kultúrateremtésben az első lépés iskolák megteremtése, és mindenképpen az anyanyelvű felsőoktatás megteremtése, m e r t csak az iskola képes a tudomány nyelvét elterjeszteni. Apátzai a felsőoktatást, a tanárképzést, a tudást kívánta anyanyelvűvé tenni, vagyis a tudományt és a min-
15
dennapi életet akarta egyetlen nyelven, a legtermészetesebb nyelven, az anyanyelven beszéltetni. Hogy ha azt m o n d j u k : hagyma, hát értsük és érezzük egyszerre, egyetlen szóból fakadó társításokkal az ételízesítőt és növénytani rendszerben helyet foglalót, a csípősséget és az íz kémiai alapjait, éppen azt, amit megveszünk, és a h a g y m á t mint árut, mint a piacon a mai ebédhez megvásárolandó élelmiszert és mint az árugazdálkodás megtestesítőjét.
Ahhoz, hogy a gyakorlat, a mindennapi élet ne legyen csupán tevés-vevés, szük- ség van erre az egyesítésre. Ha két nyelven beszél a tudomány és a m i n d e n n a p i élet, akkor a tudomány csak elvont ismeretek rendszere marad, a mindennapi élet pedig a tudományon kívül a tevés-vevés, a színtiszta hasznosság körébe reked. Ez magyarázza Apátzai küzdelmeit az anyanyelvű oktatásért, és semmiképp a latin kultúra iránti ellenérzés.
[A képen a két iskola — a gyulafehérvári és a kolozsvári — és két mű — a Magyar Encyclopaedia és a Magyar Logikátska — látszik, persze felváltva, de m e g - határozott ritmusban ismétlődően, szűkülő perspektívában.]
*
1636-ban, 11 éves korában került a kolozsvári középfokú iskolába, m a j d 1643-ban a gyulafehérvári főiskolára iratkozott be. Ezt a főiskolát Bethlen Gábor alapította az 1622. évi kolozsvári országgyűlés határozata alapján. Külföldi tanárokat hívott meg, akik csak I. Rákóczi György országlása idején (1630-ban) érkeztek meg. Alsted, Bis- terfeld és Piscator; három név, amely azonnal európai rangot kölcsönzött G y u l a - fehérvárnak, de hosszú időre a latin nyelvű oktatás egyeduralmát jelentette. Apátzai 1648-ban a református egyház támogatásával Hollandiába megy, ahol nyelveket, t u - dományt, filozófiát és teológiát tanul. 5 évet tölt itt, és a kor legjobb t u d o m á n y á t és az újkor első nagy filozófiáját, Descartes filozófiáját ismeri meg.
[Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, a gyulafehérvári professzorok képei, m a j d Descartes képe. A következőkben ismétlődik — szóban és a képen írásban is — a következő idézet:]
„Nincs semmi a világon, ami igazságosabban volna elosztva, mint a józan ész.
Mindenki azt hiszi: olyan sokat kapott belőle, hogy többet, m i n t amennyi van, n e m kíván. Még azok sem szoktak maguknak (belőle többet) kívánni, akiket minden m á s dologban nagyon nehezen lehet kielégíteni. És nem valószínű, hogy ebben mindenki tévedne: inkább azt bizonyítja ez, hogy képességünk a helyes ítéletnek s az igazság- nak a megkülönböztetésére — vagyis éppen az, amit józan észnek vagy értelemnek nevezünk — természetesen minden emberben egyenlő mértékben v a n meg, hogy tehát véleményeink nem azért különböznek, mert egyikünk értelmesebb a másiknál, hanem csak azért, mert gondolatainkat különböző utakon irányítjuk, s nem u g y a n - azokat a dolgokat tekintjük" — írta Descartes a Módszerről szóló értekezésében.
[...]
*
Mindent tudott, amit a korban tudni lehetett, fontos műveket írt, de a gyakor- lati élet, a tanítás és az ideológiai küzdelmek elvonták a tudománytól. Hét évet élt hazatérése (1653) után, de csak egyetlen eredeti m u n k á r a futotta erejéből, m e g a Magyar Logikátskára, az első magyar nyelvű logikai tankönyvre. Egyébként vita- iratokat, kérelmeket, felterjesztéseket, tisztázásokat ír. Hét év küzdelem a reakció- val, a hivatalos ideológiával és a tehetetlenséggel, a feudális rend n e m t ö r ő d ö m - ségével.
Miért beszélnénk most ellenfeleiről? [...] Végül is az ellenfelek n e m számítanak
— a teljesítmény a fontos. A teljesítmény, amely az ellenfelek érvelésével, az ellen- felek ideológiájával szemben jön létre, és ezért következetességének, radikalitásának módjában kifejezi az ellenfél milyenségét is. Apátzai m ű v e azért pont ilyen, m e r t itt írta, ahol élt; feudális, a radikális megújhódásra még alkalmatlan, de változásokra már megért világban, ahol a jobbágyoknak még nem volt nyelve, és nagyon kevesek 16
gondolhattak arra, hogy beszélni tanítsák a jobbágyokat, ahol az ideológiát a klérus dolgozta ki, ahol a törökök időnként gyilkolva-sarcolva vonultak át az országon.
1656-ban kerül Kolozsvárra, már csak 3 és fél éve van hátra. Itt volt tanítványa a század legnagyobb tehetsége, Bethlen Miklós. Az értelmiségi és tanítóréteg önálló- ságának megteremtéséért még gyönyörű beszédet mond. Azután vége.
*
[A képen — az Iskola?]
(...az Iskola. Mindig ugyanabban a perspektívában, mindig mozdulatlanul.) Bretter György a Román Televízió magyar szerkesztőségének
felkérésére írta ezt a forgatókönyvet. Az egyszerű nézők százezreihez kívánt szólni, Apátzai Tsere János módjára — ő is, Erdély e második filozófusa, mindenkit akart és tudott tanítani, kolozsvári zeneakadémistákat és kisiratosi parasztokat. „A filo- zófia: Kisiratos" — mondta egy interjúban. A gazdag kisiratosi (Arad megye) téesz arra költi a pénzét, hogy nívós, ha tetszik: világvárosi kultúrát teremtsen magának.
Ezért neves értelmiségieket, színházakat hív meg. Brettert szerették a faluban, filo- zófiáról kérdezgették és tanácsot kértek tőle. Apátzai kései győzelme: a filozófia találkozása a magyar földművessel. Bretter az ilyen találkozások embere volt. Né-
hány fölvételen őrzött előadása majd megmutatja, ki volt. Temetés Zsögödön című esszéje (Ü j Írás, 1978. március), amely — sajnos — több mint öt év késés-
sel jelent meg, megmutatja, mit tanult ő „a népi gótikától", a csíki székelyektől. Itt kezdhetjük látni, mások mit tanulhattak tőle. „Minden egyén csatlakozása a kény- szerűségek ellen fellépő közösséghez ökölcsapás a szükségszerűségek nevében ural- kodó kényszerítő hatalom ellen. Apátzai kapcsolódása az iskolán keresztül történik."
Mert most is ez a döntő: a magyar iskola. A közösség szószólója tudja, mi a döntő.
Föladata kimondani. Kimondja. Sohasem kérdezi, érdemes-e, sikerül-e. Más em- berek értékei — tehát ma: a magyar iskola. „A kultúra egészét nyelvünkön kell ismernünk, hogy megértsük a mindennapi életet." Így, ilyen egyszerűen foglalja össze Bretter György Erdély gondjait. Az utolsó ironikus-patetikus tanács azoknak, akik tanácsát kérték.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÖS
DÉR ISTVÁN: EMLÉKEZÉS
2 Tiszatáj 17
E S T E R H Á Z Y P É T E R
E. följegyzései
Sorakoztak az ebédhez a résztvevők. De Esterházy Péter még kicsalta a gyülekezetből Frau Gittit, hogy kiöntse neki a szívét. Dohogott ő erősen, mi- közben a fontos kitérőt tették a kertben. Ment a vasárnapi ösvényen asszonyá- val, s egy-egy hangsúlyosabb lépésnél combjuk is összeért szikrázva. (E célból a mester kissé úgy lépdelt, mintha angolkóros lett volna. De én biztos vagyok benne, hogyha valaki egy jegenyefa fedezékéből vagy egy ideiglenes buszmeg- álló zavarosságából váratlanul előugrana, és neki szegezné a kérdést, amit ilyenkor szokás, annak ő j ó l megválaszolna. „Kiújult, haver, a makacs sérülé- sem!" — vagy effélét.) „Edes Gittis, kérlek szépen, én még ilyen buta hátvé- det nem láttam" — mert az ő élete ilyen: vagy meccsről jön, vagy meccsre megy, vagy ott van ő. Itt megköszörülte a torkát a dohogás közepette. „Pedig mondhatom, néhányat már láttam hányatott életemben." Frau Gitti ott volt egy kérdőjel. „Barátom! Két kérdőjel!" Tényleg:
6 6 (tréfa)
„Annyira buta volt, hogy nem észlelte a cselt." „A cselt?" „Azt." „És mi tör- tént?" — simult a nő. „Mi történt, mi történt. Lecseréltek." Ritkán esik ez meg vele; nem szokott örülni az ilyesminek. „Az az üres öltöző! És hogy az ember ott turkáljon a sok papucsban és törülközőben! Viszolyogtató az a bőség, be- csületemre legyen mondva!"
Gitti asszony előre sietett, hogy segédkezzék a terítésben, ő pedig lassudan kószált a ház felé, gondolataiban tallózva. „Ááááá." Torokból jövő, szívet szag- gató, velőt rémítő ordítás járta át a házat, minden zegzugát, a mestert magát, merthogy az ordítás a közvetlen közelében fakadt; szinte széthasította a féle- lem. „Rám ijesztettek" — mondta ő egy kései terminusban a levelei közt lapoz- gatva. „Igen ám — rázott meg ő akkor egy tűrhető borítékot —, igen ám, de ez el is érte a célját!"
Ütött. „Ennyire megijedtem." Mert a lélek tájain mászkált, és a sietség onnét vissza! Az előtte magasodó árny megfordult a tengelye körül, miután a mester apró, gyors ökle, mint pörölycsapás lezúdult. Hús és csont találkozását érezte az öklével. A mester termetre hatalmas öccse, György úr — mert ő volt a magasodó árny — felnyökkent a gerincére mért ütéstől, majd a nagy barom test, mint akit letaglóztak, előre zuhant a fűtőtest tövéhez. A mester, aki idő- közben lelkileg összeszedte magát, miután látta, hogy ki az illető, dúlva-fúlva bement a belső szobába. Igen felizgatta magát az otromba élcen. „A marhája."
A belső szoba titokzatos, mély színei, a beszűrődő napfény aranycsíkjai nagyon megnyugtató hatást fejtettek ki; a barnák, a zöldek, a tompa sárgák — hevenyészett felsorolásban. Az asztal felé szivárgó közeli és távolabbi rokonok- nak köszönt ő, majd elrohant a fürdőbe, mondván, kezet mos. „De valójában nem kezet mostam, hanem pisiltem." A fürdőből kijőve összefutott ő a keresé- sére indult édesanyjával. „Mostál kezet?" — kérdezte az őszbe hajló matróna aggódással spriccelt gyanakvással. „Természetesen mostam" — válaszolt a fel- nőtt fiú, és anyjába karolt. „Na, mik a hírek?!"
Az asszony fontoskodva hajolt nagyfia felé, mintha valami titkot súgna.
Részlet a Termelési-regény (kisssregény) című regényből.
18
„Ezt hallgasd meg, hogy mit álmodtam. Itt voltunk, ebben a szobában.
Mintha nappal lett volna, de minden lámpa égett. És nagyon sok ágy volt.
Mind rézágy. Csillogó rézágyak, közbezsúfolva a karosszékek. De mind fehér lepellel letakarva." „Hogy ne koszolódjék!" — dohogta Esterházy váratlan in- dulattal. „Akárcsak Josef Veverka. Mindig letakarja." „De olyan zsúfolva, úgy értsd, hogy menni alig lehetett. Csak úgy tuszakodva, oldalt. Az egyik karos- székben ült Rákosi Mátyás. Csillogott a feje, beszélgettünk, ö n is olyan sokat fordít, Mátyás kérem, mint az én Mátyásom, ezt kérdeztem tóle. Én egy réz- ágyon ültem, összeszorított térdekkel. Ö igen, válaszolt Rákosi, csak ugye é n . . . , és megvonta a vállait. Igen, hogyne, olvassuk az újságban. Fázom, mondta Rákosi, és magára terített egy barna, zizegő orkánkabátot. Ekkor én észbekaptam, kisurrantam az ágyak között. Mindjárt hozom a feketét, kiáltot- tam vissza. Addig maguk csak beszélgessenek, férfiak." „Mér, a fater is ott volt?" „Ott. És ne mondd azt, hogy fater. Na és akkor bementem a fürdő- szobába, hogy begyújtsak, mert fázik a vendég. De a farakás előtt feküdt egy nagy fekete kutya, és a hátán meg egy kis bárány. Ahogy én beléptem, a kutya kisurrant, a két Mátyás meg rögtön torlaszt épített az ágyakból, és alá- bújtak. Olyan jó lett a torlasz, hogy a bátorságuk is megnőtt, és viccből ugattak az ágy alól. Én meg még a báránytól is féltem! De ahogy aztán az ingeik ki- néztek! Apádé még hagyján, de hát a szegény Rákosié!"
„Édes Lilkóm — mondta a mester egy olyan ember szigorúságával, aki valamit elhatározott —, elég a henye élettempóból (itt az asszony keserű gri- maszt vágott), minden reggel írjad föl, hogy mit álmodtál." „De van, hogy nem álmodom, és van, hogy elfelejtem." „Tyúkanyóm, akkor ne írd föl. De semmi hozzátétel, semmi elvétel. Mit szólsz? írunk belőle egy könyvet, majd én mű- vészi formába öntöm, és dől a pénz!" A mester átkarolta az anyját, és egy fik- tív valcer ritmusára épp forgatta volna, amikor az édesanya épp nem hagyta.
„Bolond vagy te, kicsi fiam" — nevetgélt szégyenkezve, büszkeséggel. „Látja, barátom — fordult ő egy kései terminusban e sorok írójához —, én már csak irodalomban gondolkozom. Valaki mond valamit ártatlanul, én meg mint a keresztespók: adj neki! Micsoda bicebócaság!" De én nagyon is jól tudom, mit takargat Esterházy ezzel az önkritikus fordulattal!
A szívét! Mert bizony ekkortájt a mester édesanyja igen rossz bőrben volt.
Nem is a konkrét baja, hanem inkább az, hogy nem volt kedve neki meggyó- gyulni. „Olyan jól állnak most a dolgok, én már semmit nem tudok még el- viselni" — mondta a sok párnától feltámasztva, és gyönyörű, ún. macskás sze- mei könnyel teltek meg. „Jól van, anyácska" — mondták a fiúk, és simogatták a meggyengült kezet, s mentek a dolgukra. Mikor aztán az orvos már mint férfi a férfival akart a mesterrel beszélni, valamit tenni kellett: ekkor követ- kezett a mester bizarr ajánlata a társszerzőségre.
Így kell ezt tehát látni.
„Jól nézel ki cicám" — paskolta meg a mester hallatlan tiszteletlenül édes- anyját ott, hol a rosszlányokat szokás; az asszony legyintett, s fiára támasz- kodva az asztalhoz bicegett, mely roskadozott a sok földi jótól. Az édesapa türelmetlenül kiáltott: „György!" Az ősz hírlapírónak és György úrnak a vi- szonya nem volt felhőtlen, ahogy én látom és kéretlen prókátorként meg tudom ítélni, ennek oka György úr jellemének szuverenitásából és valamint az atya auktoritás igényének összeszikrázásából fakadt. Für alle Falle ebben az inge- rült Györgyi-kiáltásban „sok év marcangolásai rejtőztek". Ekkor a mester egy belső érzéstől indíttatva elrúgtatott az ünnepi társaságtól. „Jesszus" — kiáltott fel már jó előre. Valóban, ahogy kinyitott egy ajtót — vissza a tett színhelyére
—, egy kinyúló lábat látott meg ő. „Barátom, egy zokogó lábat!" György úr ott térdelt a fűtőtestnél, keze lassan, nagyon lassan csúszott lefelé a bordázaton, s az egész óriást rázta a sírás. A fűtőtest poros felszínén az ujjak végzetes csíkjai zuhantak alá. „Mi van, öregem?!" — hajolt le a mester ijedten, majd nagy szu-
2* 19
szogva magához vonta és fölemelte a súlyt. „Ne hülyülj, hát én igazán..., de Gyögyöcske, ne sírj, no, no, nem szabad, na: édes kicsikém." „Te teljesen..."
— hüppögött György úr. A mester támogatta zokogó öccsét, arcát egészen kö- zel hajtotta a másikéhoz, melyet valódi könnyek áztattak pocsolyásra. „Iste- nem, de nagy a fejed" — mondta a mester öntudatlanul, és simogatta György urat. (Sajnos, a mester abban a rémületben, melybe őt az állati üvöltés kény- szerítette, megfeledkezett a György úr gerincfájdalmairól. Már volt a szeren- csétlen ember a csontkovácsnál is Szlovákiában.) A nagy test — kikerülve az ebédelőket — a fürdőszobába vonszolta magát. Ö mindvégig ott toporgott a nyomában, igyekezte magát hasznosítani; de nem sikerült.
György úr hideg vízzel locsolta hosszan pirosra pacsult arcát. De a mestert lassan elfogta a kétség: György úr, levéve arcáról a törülközőt, a tükör elé állt, kinyomott egy mitesszert, kérte a fésűt, amit ő szolgálatkészen megszer- zett. Ne kerteljek, ott páváskodott a testvér a tükör előtt, s amint tenyérrel utána igazított a frizurájának, azt mondta könnyedén: „Hogy tegyem a milóit a füledbe, művészkém!" „Te szemét!" — sziszegte a mester a felismeréstől, hogy öccse így levetette elébbi fájdalmas énjét; de György úr azonnal feljaj- dult, és a mosdókagyló fölé görnyedt. A mester így nem tudta, mit gondoljon.
DÉR I S T V Á N : Ö S Z U T O 20
N A G Y G Á S P Á R
Söprik a reményt
Elesni hol?
Elesni miben?
Elesni a végtelen sima semmiben.
Még bódítva süt, leszúr a Nap,
mint mindig októberben:
árnyékom keresztje mögé kerülök a földbe.
Még napfény-horzsolás a bőrön, még tarkómra zuhog a sárga tagló:
látszom már és játszok a képtelen keretben, hullámzók fönt és lent:
egekben, tengerekben.
Már nem a miénk az Óperenciás, elhullunk majd a
tányérsapkás őszben,
csak amit vérünk buzgása kiás, amit riadtan nyalnak
föl az őzek, csak ez a csalitos sár marad:
húzzuk magunkra földnek.
De miket fogadok, Istenem!
Hogy sáros karácsonyoddal szívemen is átlélegzem e halottas évet,
az Orbis gyomra zúg:
ez a Pokol-köri ének, hol Petrarca nincs jelen, Dante meg nyaral, végül tilos körökből lép elénk a dal:
most már csak a gyönyörűek testben-lélekben se hűek a zokogó szépnevűek rajtam hűvöslő kezűek életemből-életűek
21
maradnak és gyerekjézusokat szülnek maguknak Európa zsúfolt jászlaiba: mert tudják amit nem tudnak a hűek, a hülyék, a nyüvek — tudják: fenyőtűk ügetnek szívem riadt hegyláncai felé, sejtik:
sorsomban sír az elbukó jelen, méhük ezért táguló világegyetem:
nem tűr varratokat, hogy szülne engem jövővé doppler-effektusok ritmikus csődjében, a tágulás
csöndjében, betlehemi bölcsőjében ott, hol angyalságom hűlt helyén megint értem bőg néhány
kiherélt szamár, legelvén közben az egyetlen fényes csillagot, mely gyertyaként ég rám vagy fénylik le rólam: söprik a reményt fölöttem, sövrik a szalmát alólam és bár nem lehet könnyedén mosolyogva, meg fogcsikorgatva se lehet!
De szüljön meg valaki azzá, aki voltam!
Fölállni most?
Fölállni hogyan?
Fölállni... jaj j!
Boldogtalanul boldogan.
S Z Ö L L Ö S I Z O L T Á N
Papírangyal
Rozsdás felére fordult és leng
s elleng, zenél a Nap A kertek fái égre
lógatják zsibbadt karjukat Fény-
szalmával kitömött ősz idő szalmacsurgása
Zümmög a transzformátor elektron-
méhek kaptára
Fészkében feltört világ gyerekkor tojás-
világa Fény-
sárgája s fény- fehérje ég a zománcos ég falára A tócsán örök jelen fény-
kép-
barna, édes ó- Mézga- táj
könny, aszú- sírás maga-
pecsétje-
arc, sóvár Billen az űr, hinta-
szék
elszunnyadt s horkol fenn az Ür Az udvaron szaggatott vákuum:
papír-
angyal rebben s lehull
• •
Üres könyv
Az őszt — bárd alá tévedt szenttehén? —
elrejtené, véres tetemet
szégyenli a város Levelek
alvadnak hentesmérlegén Éhen s ébren
szobor áll
Konfekció bronzöltönyben sovány
Károlyi Mihály
Bronzesernyő nélkül az esőben
Beton gőzöl s nagy babszemek dagadnak cipős lábak
A lámpafényben felcsírázó arcunk sápad
Hogy égjen
— kibomló bálákból szalma hullt az eső a fellegekből Hamva füstöl
a kialvó alkonyatban
Mintha hó hullt volna —
nem kovácsolt dallamot
De forgó tekercs tenger húzza
a néma Duna-magnószalagot A sötéttel fent
— vaslakat? —
hogy az űrt végre bezárja fa kínlódik, zörgő ága nem talál csillag- kulcslyukat
lapozhatatlan örök térben
Isten képzeletében szárnyasok majd szavak nélkül
cselekménytelen szárnyalunk
Laza falban üres könyvben
Faggyal a tócsák
— ütköző tárcsák — nem csattannak
A szél rugóin puhán ringnak az évszakok
Reggelre már leszánkáznak hegyekből az angyalok
O S Z T O J K Á N B É L A
Villámok feltámasztásával
Kiknek szemeire örök bánat-koszorút dobott az éjszaka, kiknek fekete virágok nyílnak tengermély birodalmak roppant nagy mezején; nefelejts lelkeket
villogtatva pilláik pocsolya-mocsarában, hol világok süllyedtek elérhetetlen feketeségbe — farsangok gyászát eltáncoltató poklába földnek, égnek;
iszonyú csapdájában a csillagtalan rétnek, — s kik ujjaik hegyével, villany-iszonyattal érzik hűséges
agyukban anyjukat, kedvesüket, ágyaiknak koporsó-selymét, az eléjük tett örök
kín-keserves kenyeret, — azokon, azokon kell segítened hatálomnak, égnék-földnek ura-parancsolója; léleknek rettentő
mindenese, — azokon kell segítened rendíthetetlen tábornoka katonáknak, közvitézeknek, — a vakokon, a vakokon segíts kegyelemnek méltatlan hordozója, mert Országod fényében te magad úszkálhatsz ugyan, de Világtalan angyalok bégetnek körülötted lépten nyomon.
f&SáXr- - '
Jól tudod: A viharoknak volt és van is folytatása.
Kóbor hegyipatakok duzzasztják a folyót.
24
Ütra lelve ágaskodó loholással, tarajas villámolással keresik a Tengert, hogy
toronymagas hullámaiktól belerendüljenek a partok, és öblök opálos kínjaira
kerítsenek végső nyugodalmat; igazságos győzelméül minden letaposott fűnek.
Mert árvák ők. Olyannyira árvák, miképpen árva a lelkét vesztett ember is döngő városok rafinált falai között, melyben hiába sír-sikolt az ódon fájdalmakkal megpecsételt
kőbe szorult lélek, s hiába tárja égnek dolgos két kezét a szolga, választ nem kap ő, oldozásra nem jön onnan senki. —
Ezért hát tudnod kell: Nincs az rendjén föld felett se ég alatt, hogy elparázslanak a szájakból a szók, hogy rézgarassá válik minden érces ének,
és dunyhát ölt a nyár, ha aratásra indul, s felhők alatt búzakévék, komor
fegyver-gúlák, már-már összeomlanak.
Nincs az rendjén láthatod és látnod kell;
mennyi kasza úszik el a holdvilágnál, — míves néma kalapácsa könyvespolcokon hever, s ki jó teát iszik, nem gondja néki, jól jegyezd föl ezt is; tengernyi hal kap-é vizet, és marja-é a rozsda
szerelemnek nyűgös láncát ott az Óceán alatt.
Való: A kard hegyének az megy aki éhes.
Szemekbe is csak sértett asszony körme váj.
Tolvaj népnek üldözés a sorsa, csakhogy tolvajjá meg az válik, kit tolvaj sorsa űz. — Hát
mivégre lobbannak föl álmukban a fáklyák, s miért dőlt a porba büszke Jerikó,
ha kettéroppant birodalmak üszkös romjain újabb birodalmak tornyos
árnya nő; amott a Torkos Óceán ölén, öblös Stadionban felidézni bitangul a Via-appiát.
És mivégre szülnek, mivégre szülnek csöppnyi csemetét a fák, ha gyönge szájuk nem kap túróslaskát, ha tejpatak
csak álmaikban buggyan, s benne mellszívós anyák dohognak: duzzadt szájú gyermek- hadra várva. — Hát az álom már csak így sző reménnyel mintázott hazát, hogy
a Gangesz torka hullákért kiált,
25
jaj az egyiptomi Gangá, jaj a Duna- völgyi Gangé és jaj a földkerekség összes Gangesze, — ha ily hazát kínál.
Látnád csak a kongó kastélyok termes csarnokát; mumifikált arcú komornyikok halálos lépteit, hol nehéz ezüstökben, vertarany tálakban, ó mozdíthatatlan, félrefordított arcú Országló, frissen töpörített, hűlt hulla-tetemeket szolgálnak hószín-abroszokra, s mellé reszkető tükörtojást. — Na föl!
Tedd a dolgod végre! Állj a bégetők elé:
Tavasz ígéretével, suhogó karddalokkal, villámok feltámasztásával pörgess kereket:
Teljes fordulattal, izmok szakadásáig lendüljön a mélység — mert nem látnak a vakok;
örök alvómaszkot kötöttek szemeikre a
feketekesztyűs éjszakák, — hát kinek a címerét viselik kézfejükön ezek, hogy halálraítéltek rettenetét terítik, szemfödő lepelként e pillangó világra?
K E S Z T H E L Y I R E Z S Ő
A tárgyak közötti
a hóhullás beszakítja az erek falait és ellobban a gyengeség levegője
ezernyi szép sárkány-feje s a halál is feljön a madarakig —
hiszen a föld angyalai elborítják a csontokat s a nagy vérrögök hiába hallják a repülés éjszakáit
ezután nehéz lesz lebontani a valóság csöndjét a holdfény gólyáiról és befedni a kő
minduntalan fogyó szívét
ám a tüdő öröm még ilyenkor a szájba betör a tér
és ami lepkényi különbség:
napkeletről jön a napkelte és árnyékokba tűnik szét
26
Hát nem példabeszédekben beszél ez?
Vágy-nesz voltál; ki látsz
engem, és megvizsgálhattad irántad való érzéseimet:
szakítsd külön őket, mint
a mészárszékre való juhokat, és
készítsd őket a megölésnek napjára!
Azután (majd): ami előtted lesz, edd meg, zabáld föl, és menj;
a vér-böjt csak megalázna engem.
Eridj, hószemű szerelmem!
Meddig vakítson még a csont, meddig száradjon még a tenger?
Hiszen űzted már eleget testemből a testet, lelkemből a lelket, Te, akitől
lettem
és most vagyok szemed étvágytalan szeme,
közöny-sebed téboly-sebe, a látás láthatatlan nézése:
a pillák, a pillák leélhetetlen munkája, hatalmasan fehér, hatalmasan fehér mozgásban.
Keménnyé tettem arcodat, mint a gyémánt — és
a lélegzeted is olyanná;
félni azonban ne félj:
homályos ajkú, aki él;
követ vet a méltóságos kékre, es addig vár,
míg az bárkáként visszatér.
27
Z A L Á N T I B O R
I. szonett
Krözust játszik holdütötte vidék ezüsttel telik meg minden lábnyom Most hogy a semmi kapuján kilépsz szeretödet csókold kétszer vállon Kihűlt aranyát csörgeti az ég
felébred Margit Krisztusi csöndben emeli arcát riadtan feléd
— Kié-nagy Madár verdes fölöttem?
— Enyém-volt Madár Nyugodj meg végre Holdárban úszik haja vetése
elmerülnek tornyok fák és házak Krözust játszik holdütötte vidék Most hogy a semmi kapuján kilépsz Szárny ver fölötted Lány néz utánad
II. szonett
Ha magamra hagy péntek este mint homályos szobában kisgyerek dühösen csapok jobbra-balra felöklelek mindent és leverek Azután arcom tenyerembe lecsapom pillantásom réseit
nyugtatom magam mint gyógyszerrel
ö nincs! — csak amit látok — létezik
Szesznek döccentem sajgó fejem
asszonyok forró szoknyája alatt
bolyongok: Verserdő-fejedelem
Véremben fölvert szarvas szökken
Hajamban Hálál-Űr-kaszás arat
Az Idő elzuhan dérütötten
!
Vedd magadhoz csókom s kísérne Tölts hideg tejet véres edénybe Fogjon tüzet tiszta vánkosod Lökjön ki szíved vonat elébe Reszkess hogy vesszővel csapok rád Szűkölj — tigris-gyémántok vacogják Csak szemedben dühöm s bánatod öled kopárrá hímcsordák fosszák Kezed oltárnak békát adjon Melled ringása szőlőt rohasszon Kapák törjék álmod ugarát örömöd kapja vajúdó asszony Csípőd kígyó roppantsa össze Medencéd kölyköd vérben fürössze Magáért sír néha az állat
így s ember zuhan szikkadt rögökre Nádak szoknyádat lehasítsák
Szád szélét zsilettek pirosítsák Két holló kerengjen fölötted Halálod holtomhoz igazítsák
Etűd
Meleg havat írok Már csak ennyit érek:
elfektet egy árok
részeg magyar írók
ködöt hordanák rám
TÖMÖRY PÉTER
„Magamat világgá kiáltván állok kéretlenül a vártán"
B
e Nagy László: „ . . . k ö l t ő t á r s a m . . . " (Búcsúztató sírbeszéd a H á z s o n g á r d i s Temetőben)
o r
0 „Szilágyi Domokos, költő, a X X . század m á s o d i k feléből" (Egy e l j ö v e n d ő 1 : Irodalmi Lexikonból)
á s
o Vári A t i l a : „ . . . S z i s z . . . " (Verscím a Változatok ü t ő - és védekező h a n g - k szerekre c í m ű kötetből)
EGY VALÖSÁGOS T Ö R T É N E T (EMLÉKJELLEGÜ SZINOPSZIS)
Sepsiszentgyörgyön a S z e m e r j a lakótelep egyik négyemeletes h á z á b a n ( t ö m b h á z - blokk — ahogyan Ö nevezte volna) F. Á. költő lakásán. Estébe nyúló D É L U T Á N : összejött a Forrás második nemzedékének néhány ellentétes sorsú, tehetségű, ' é r d e k - lődésű és i m m á r különböző állandó lakhellyel rendelkező t a g j a . A t ö r t é n e t h a n g u l a - tához elengedhetetlenül rengeteg szesz, indulat és egyénileg é r t e l m e z e t t e m l é k a d ó - dik hozzá.
Szereplők: F a r k a s Á r p á d és neje, Magyari Lajos, B o g d á n László, G a j z á g ó M á r t o n és még sokan mások.
Tárgy: Apáti Géza, Szőcs K á l m á n (e nemzedék t r a g i k u s a n elhalálozott tagjai).
Kifejtés: Indulatos nosztalgia. Melynek kútforrása a b e n e m vallott b ű n t u d a t . E l - hangzik az az idézet, hogy: „1. § E g y e d e m - b e g y e d e m - t e n g e r t á n c . 2. § H a j d ú sógor, mit kívánsz?" (Szilágyi Domokos: Hogyan írjunk verset, Sajtóértekezlet, V e r s e k 1956—1971, Kriterion, Bukarest, 1972, 198. old.)
Végkifejlet: Vádaskodó veszekedés, m e l y n e k legutolsó m o z z a n a t a k é n t t ö b b e n h a z a - r o h a n n a k a szomszédos t ö m b h á z a k b a ( = blokk — m o n d a n á ö ) , m e l y e k b e n a Megyei Tükör szerkesztőiként lakásokat k a p t a k . . . annakidején.
Utóhang: (Telefonbeszélgetés, m á s n a p reggel)
— Jó, hogy elmentél a tegnap.
— Miért!?
— M i u t á n elmentél felhívott Lászlóffy A l a d á r és m e g m o n d t a , hogy Sziszt megtalálták. H o l t a n a Szamos p a r t j á n , a K á n y a f ő i ú t mellett.
— Jó, hogy elmentem. Köszönöm.
— Szervusz.
— Szervusz.
• Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom című könyvének megjelenésére.
30
