ismert dokumentumok kezelésében „elsősorban a tapintat vezeti" őt, jó néhány ese-ményt „megszelídít". „Szépírói tollal írt Ady-életrajzot", és a recenzens normái sze-rint nem kicsiny érdem, nem kevés érték ez, a filológusnak minden bizonnyal csap-nivaló Révész írói és emberi nagysága előttünk mindevvel csak szélesbedik. Révészt valóban csak Ady szeretete vezethette, és nem más érdekek, legfeljebb írói ambíciók.
A kötet szerkesztője függelékben közli és elemzi Léda (1903—1912) és Csinszka (1911—1915) Adyhoz írt leveleit. A korábbiaknál pontosabban és teljesebben is, a leveleket dátumok azonosítják és kezdőszavak (akár a pápai enciklikákat), jegyzék m u t a t j a a teljes anyagot.
Mind a visszaemlékezésekhez, mind pedig a levelekhez kapcsolódó gondos jegy-zetanyag kitűnő eligazítója a további érdeklődésnek és kutatásnak. Az elkövetkezen-dők az adatanyaghoz és az elemzéshez csupán azt tehetik hozzá, amit Vitályos gon-dosan került: személyes érzelmeiket. Akár szépírói gesztusaikat, mint Révész tette előbb és mások is.
De mindehhez a legnagyobb szükség éppen az ilyen kiadványokra van, a m i t Vitályos László az Orosz Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfia (1972) u t á n közreadott. Bizonnyal vannak még témái és „tartalékai"; a könyvtári műhelyek tudós közlései és pontos adatanyaga nélkül ma már vitázni sem lehet, az egyre teljesebb feltárások hiányában ma már megbízható ítélet sem mondható.
A címben jelzett szerény f o r m á j ú kötet a maga „érzelemnélküliségében", t é m á j á -ban többet ér, mint bármely túlfűtött vádló- vagy védőbeszéd. A per csak e n n e k ismeretében folytatható.
BODRI FERENC
DÉR I S T V Á N : HAJNALBAN
108
DÉR I S T V Á N : PIRO
D É R I S T V Á N : Ö R Ö K H A L Á S Z
Régi, még középiskolás füzeteim egyikéből hullt ki a rajzpapír nemrégiben, r a j t a egykori arcom megfakult grafitvonalakból. A lap egyik sarkában kézjegy és évszám:
Dér, 55.
— Felismered és elismered a művet? — kérdem most, amikor m ű t e r m e körúti ablaka alatt némiképp alábbhagy a lárma.
— Nem, nem akarom e l i s m e r n i . . . — ingatja a fejét apró kacagások közben. — A r a j z ahhoz képest nem rossz, talán vállalhatom az igazán korai zsengét, hanem az évszám! Nem merem kiszámítani, hány éve m á r . . .
— Nem lesz hozzánk kegyesebb a szellem, az Idő, ha nincs bátorságunk nevén szólítani, gyors lépteit megszámlálni. Huszonhárom . . .
— Igen, i g e n . . . Bizonyosan napos lehettél, amikor ez a portré készült. Ti volta-tok az én ingyenes és türelmes modelljeim.
— Ügy lehetett valóban. Emlékszem, embert, fejet rajzoltál legszívesebben No meg az intézet gazdaságához tartozó lovat. Csillagos homlokú, ám eléggé rozoga állat volt, Faustnak hívták . . .
— A Faust! Kiszuperált katonaló lehetett, egyszer bemasírozott a Széchenyi térre, ahol katonazene szólt. Hiába rángatta a gyeplőt Füredi ú r . . . Nehéz időkben voltunk mi kollégisták, s lóm, csupa mulatságos meg kedves emlék hívódik elő, s nem jut eszünkbe a hideg hálóterem, a vékonyka v a c s o r á k . . .
— Ha jól meggondolom, mégsem a rajzkészségedért, feltűnő tehetségedért bá-multunk elsősorban. Híresebb voltál kitűnő hallásodról — „kapásból" énekeltél ter-109
cet, kvintet bármely dallamhoz, a legnagyobb dicsőséget pedig sportban szerezted az iskolának: városi bajnok lettél helyből magasugrásban . . .
— Erre is emlékszel? J a j , micsoda öröm volt, amikor vállra kaptak, levegőbe d o b á l t a k . . .
— Mindig mai hivatásodra készültél azért igazán. Á m b á r vidéki művésznek a helyből magasugrás . . .
— T a n á r n a k készültem mindig, lehetőség szerint jó t a n á r n a k . Hivatásnak tekin-tettem, s annak tartom m a is. Jól érzem magam a főiskolai hallgatók között, de n e m éreztem elviselhetetlen nyűgnek a heti harminckét órát sem, pedig a hatvanas évek közepén általános iskolában tanítottam. Kézimunkát is. Gondolhatod: f i ú k k a l v a r -ratni, lányokkal fűrészeltetni és lemezmunkát végeztetni.
— Mégis festeni tudtál akkor is. 1966-ban összeállt első tárlatod anyaga.
— Igen. Fárasztó munka után, szűk kis szobában, olykor a r a j z s z e r t á r b a n dol-goztam. Erre gondolok mindig, amikor légkalapácsok szántják a betont az a b l a k alatt, amikor villamos csörömpöl vagy fékek csikorognak. Mindezt persze csak a k k o r veszi észre az ember, ha nem megy a munka, ha nincs meg az a bizonyos „kegyelmi állapot", amely nélkül alkotó m u n k á t nem végezhet az ember a legszebb és legcsön-desebb erdő közepén s e m . . .
— Két éve éppen folyóiratunkban közöltünk néhányat grafikáidból. Akkor ki is állítottál egy sorozatot. Azelőtt, de azóta sem jelentkeztél azonban rajzokkal. Mi az oka ennek? Rajztudásodat ugyanis laikus szemlélő és szakember egyaránt e l i s m e r i . . .
— ö n á l l ó és nehéz m ű f a j n a k tartom a jó grafikát. Magam a vázlatokat, a festményt előkészítő rajzokat nem tartom alkotásnak. El is dobom őket. Húsz éve b a r á t -koztunk össze, az olaj meg én, azóta egymás megismerésén fáradozunk. N e m is akarok más anyaggal, más technikával dolgozni. Az olaj felel meg legjobban azok-nak az emberi drámákazok-nak a megjelenítéséhez, amelyeket én megfesteni a k a r o k . . .
— Drámaiság. Alighanem munkásságod egyik kulcsszavát m o n d t a d ki. Rólad írva, kiállítási megnyitón szólva többen elmondták már, milyen előzmények u t á n lettél te városi diák. Csanádpalotai parasztok gyermeke, írja némely katalógus, pedig ez így nem pontos. Édesapád a nagylaki kendergyárba járt át a faluból, áztató-munkás volt. Magam is megismertem — velük szomszédságban élve — ezeknek az embereknek a sorsát. Ha azt mondjuk, nehéz fizikai m u n k á t végeztek, érzékeltetni sem tudjuk, miféle ember nyúzó foglalkozás volt az á z t a t ó s o k é . . .
— Hozzá fogható, valóban állati m u n k á t én sem láttam még. Derékig vízben, mázsás kévéket emelgetve szaggatták magukat. Gyerekként m a g a m is részelhettem ebből a m u n k á b ó l . . .
— Mégsem láttam, hogy megfestetted volna.
— Mert nem a munkafolyamatot a k a r o m megfesteni, h a n e m mindig, m i n d e n k o r az emberi, aki arcának redőiben, vállának tartásában h o r d j a a saját múltját, sokunk múltját.
— Egyre több olyan képedet látni, amelyen a k o r á b b a n szívesen festett t á j úgy-szólván mellékes marad, a figura, az e m b e r lép közelebb hozzánk.
— így is van. Idén három kiállításom volt, a legutóbbi Győrben. Ott m á r a képek fele figurális. Tudatos elhatározás ez. Félve mondom ki, hogy úgynevezett tematikus tárlaton szeretnék legközelebb bemutatkozni, mindenesetre ilyesféléről v a n szó. Címe lesz, annyi bizonyos. Próbálgatom, mi is lehetne, egyelőre amolyan „ m u n k a -címeim" v a n n a k : Mindenkire egyformán süt a nap, esetleg Emberi s o r s o k . . . Addig persze még sokat kell dolgoznom, legalább hetven képet kell „ ö s s z e v á r n o m " . . .
— A napsütéses képnek itt van egy régi, ütött-kopott változata. Jól látszik azonban a szándék így is: megfáradt, megrokkant öregek fordulnak felénk, netán a n a p -sütés i r á n y á b a . . .
— Tokajban festettem. Bejártam a szociális otthonba, ott ismertem meg és sze-rettem meg ezeket az öregeket. Vágyuk a napfény, a szeretet iránt hatalmas. Mint minden emberé, s nem csupán az öregeké. De itt érhető leginkább tetten a vágy, ezért találkozol velük a legtöbb vásznon.
110
— Te is úgy véled tehát, hogy egyik feszítő társadalmi gondunk: mi lesz öregjeinkkel?
— Igen. Persze én festő vagyok, nem közgazdász, meg különben is az a vélemé-nyem, hogy azokat a gondokat, amelyekről mi most beszélünk, nem oldhatjuk meg semmi pénzzel. A napfény, a szeretet melege nem utalható ki semmilyen állami k e r e t b ő l . . . Nehéz, nagyon nehéz dolog ez. A gyermek törvényszerűen elszakad a szülőktől. Munkája, hivatása, a maga családja távolra repítheti tőlük földrajzilag is.
A több erő, a nagyobb energia azonban bennünk van, nekünk kell hozzájuk igazod-nunk, azt a bizonyos napfényt (amelyen én itt most mindvégig az emberi szeretet fogalmát értem) nekünk kell valamiképp eljuttatnunk az apró falusi házba vagy a zajártalmak ellenére is nagyon csöndes városi l a k á s b a . . .
— Életed egyik nagy vállalkozása lesz tehát a készülő „tematikus" tárlat. Az idei három kiállítás után, a tanítás, a társadalmi vállalások mellett mikorra készül-hetsz el a teljes anyaggal?
— Két-három éven belül elképzelhető.
— Ebből is kitetszik, de a műteremben is látható: erős tempóban dolgozol.
— Igen. Mostanában „megy a munka". Korábban előfordult, hogy „kifestettem"
magam, hetekig, hónapokig sem csináltam komoly munkát. Ez az ú j állapot már jó ideje tart. Talán tudat alatt vagy félig-meddig tudatosan olyan oka is lehet ennek, mint a korábban emlegetett Idő s z e r e p e . . . A negyven év nekem figyelmeztető élet-kor. Most kell a legerősebben dolgozni, amikor az ember a technikai tudását már megfelelő szintre tökéletesítette, testileg egészséges, nem gátolja hát a munkában kellemetlen fájdalom, ebből adódó pszichés torzulás stb. Néhány éven belül döntésre kell tehát vinni a dolgot a Sorssal: megvalósul-e az örök álom, művésszé érik-e az ember valóban, n e t á n . . . De hát a másik lehetőségről ne beszéljünk addig, amíg az elsőben hinni tudunk . . .
t— Képeidből nem csupán a grafikai tudás olvasható ki, de többen észrevették azt is, hogy képes vagy monumentálisabb kompozíciókban is fogalmazni, ennek a kedvéért akár az olajat is félre tudod tenni. A kecskeméti intarziára g o n d o l o k . . .
— Nagyszerű munka volt. Magam is tartottam a másféle anyagtól, később azon-ban tapasztalnom kellett, hogy a fa nem is olyan „lágy" anyag, kemény — ha tetszik ismételjük meg: drámai — fogalmazásra is kiválóan a l k a l m a s . . .
— Ehhez hasonló munkád, megbízatásod nincs most?
— Nincs. Ezt sokszor és sokan elmondták m á r : sok az eszkimó, kevés a f ó k a . . . Ekkora városban, körzetben nem is lehet annyi megrendelő, hogy mindenkinek évente megbízást adhasson, aki ezekben a műfajokban elfogadható munkára k é p e s . . . Szülőfalum, Csanádpalota vezetői azonban emlegettek egy „fél-pannót", mondanom sem kell, azt is szívesen megcsinálom majd, ha sorra k e r ü l h e t . . .
— És amit legjobban szeretnél: freskó, pannó, ú j a b b intarzia?
— Ha álmokról beszélhetek, jobban mondva a Nagy Álomról: egy márvány mo-zaik. Talán egyszer erre is sor kerül. Boldogabb pillanataimban legalábbis szoktam hinni: nem halok meg addig, amíg egy ilyet nem
csinálok...-— Többször és többféle véleményt hallottam a házról, amelyben ti, szegedi fes-tők éltek. Némelyek szerint tévedés volt itt műteremlakásokat kialakítani, mások meg azt mondják, elviselhető, jó hely ez, s nem is minden héten törik föl az utat és a j á r d á t . . .
— Ha szűken értelmezném a dolgot, magam is azt mondanám, nem kellemes ekkora zajban élni és dolgozni. Én azonban nem tudom elfelejteni a korábbi nyomo-rúságos állapotot, megértéssel fogadom hát az időnkénti lármát, igyekszem meg-oldani raktározási gondjaimat, vagyis alkalmazkodom a helyzethez. A magam részé-ről én sokat köszönhetek ennek a városnak, s noha nem itt születtem, m a már gyö-keres szegedinek érzem magam, ami azt is jelenti, hogy nem tudnék innen elmenni.
— Pedig Szegedet sokan kiröpítő városnak mondják.
— Az is.' De éppen annyira befogadó város is. Akinek pedig ifjúsága hetykén viselt szegénysége és nagyon sok öröme, néhány szép álma itt virágzott ki, az min-dig visszarepülni kíván ide, bárhová jusson.
111
A búcsúzáskor előpenderül i f j ú István, aki körbefutni még nem t u d j a a szobát, édesanyja k a r j á n ülve mutogat a túlsó falra, s jól érthetően m o n d j a : tata, t a t a . . . Dér István Apám című képe áll ott, egy, a nem eladó festmények közül. K u c s -más, kemény tekintetű férfi néz ránk, akinek arca redőiben, vállának t a r t á s á b a n ott rejtőzik az ember sorsa, az ember múltja.
ANNUS JÖZSEF