Hajnali részegség

HAJNALI RÉSZEGSÉG

A 12 LEGSZEBB MAGYAR VERS 6.

Programvezetőés sorozatszerkesztő: Fűzfa Balázs

Hajnali részegség

Az Újvidéken, 2010. április 23–25-én rendezett Hajnali részegség-konferencia szerkesztett és bővített anyaga

Alkotószerkesztő: Fűzfa Balázs

S^AVARIAU^NIVERSITYP^RESS S^ZOMBATHELY– 2010

AHajnali részegség-konferencia és -kötet kiemelt támogatói:

N^EMZETIK^ULTURÁLISA^LAP

S^ZÜLŐFÖLDA^LAP

A N^YUGAT-MAGYARORSZÁGIE^GYETEM S^AVARIAE^GYETEMIKÖZPONTJÁNAK

H^ALLGATÓIÖNKORMÁNYZATA

További rendszeres támogatóink:

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata▪ A Nyugat-magyarországi Egyetem

Bölcsészettudományi Karának Tudományos Bizottsága Pedagógiai Szolgáltató Központ, Szombathely▪Petőfi Irodalmi

Múzeum, Budapest▪Savaria University Press Alapítvány Szatmárnémeti Pro Magiszter Társaság▪ Vas Megye Közgyűlése

Külön köszönjük

az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete, De Negri Ibolya, Horváth Róbert, Ifj. Horváth Róbert, Faragó Kornélia, Fazekas Bence, Fűzfa Bence, Fűzfa Máté, Fűzfa Zsolt,

Galambos Tamás, Jordán Tamás, Móra Regina és Nyitrai Kata nélkülözhetetlen segítségét.

© A szerkesztőés a szerzők, 2010

A költőKolozsvárott, 1934-ben

(FORRÁS:Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezsőösszes fényképe, összeáll., szerk., utószó KOVÁCS Ida, Bp., Petőfi

Irodalmi Múzeum, 2006)

Kosztolányi Dezső HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Mult éjszaka – háromkor – abbahagytam a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek,

s megforduló szemük kancsitva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk sők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de – mondhatom – ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a

harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok

lélekzőlelke csöndesen ragyog a langyosőszi

éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelőúr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból

gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó könnyücske hintó mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen – már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

1933

Szerkesztői jegyzet:

A vers szövegét az alábbi kiadás alapján közöljük: KOSZTO- LÁNYI DezsőÖsszes versei, szöveggond. és jegyz. RÉZ Pál, Bp., Osiris, 1995. – Könyvünkben igyekeztünk egységesíteni a tanul- mányok hivatkozási rendszerét. Ahol azonban ennek tartalmi je- lentősége volt, ott meghagytuk a szerzői szándéknak jobban megfelelőkiemelési, címleírási variánsokat. (A szerk.)

Út

Hernádi Mária A NAP ÚTJA

Kosztolányi Dezső:Hajnali részegség, Nemes Nagy Ágnes:

Ekhnáton az égben, Pilinszky János:Dél

Nemes Nagy Ágnes:

EKHNÁTON AZ ÉGBEN

Ott minden épp olyan. A bánya.

Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.

Amint tapintja a mészkőfalat:

bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna, a sziklák vékony oldalán, s oly áttetszőa kő, a vas, mint egy végsőkudarc után.

Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek, vagy fölnyúlnak függőlegesre, már-már uszályos mozdulat, s jelentésükig föl nem érve halványan folynak a földre, ahogy vonulnak –

ahogy kinőnek és ledőlnek ezek a felhős, hosszú törzsek, egy másik erdőjár a fák közt, s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.

Sötét füvek, kavics:

keskenyvágányú sínpár, virradatban.

Ott már a nap, jön gőzölögve, oldalt hasít be a ködökbe, jön-jön a néma robogás, fölszikrázik a fű-alatti fém, szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel, mert végetér a sín a fűalatt.

És aztán néhány talpfa csak, mint néhány zökkenőlépés előre – a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.

Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, közötte néhány vasdarab,

fölötte lépes sűrűség,

fehér küllős növény-napokkal hullámtalan Tejút és semmi szél.

Mindig. Örökre. Dél.

Pilinszky János:

D^ÉL

Örökkétartó pillanat!

Vad szívverésem alig győzi csöndjét, csak nagysokára, akkor is alig rebben egyet a meglepett öröklét.

Majd újra vár, latolva mozdulatlan, vadállati figyelme ezt meg azt, majd az egészet egyből átkutatja, nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.

Egy házat próbál végre messze-messze, méternyire a semmiség előtt

megvillogtatja. Eltökélten aztán, hirtelen rá egy egész sor tetőt!

Közeledik, jön, jön a ragyogás egy óriási közérzet egében – Céltalanul fölvesz egy kavicsot, és félrenéz a hajdani szemérem.

Mi látnivaló akad is azon, hogy megérkezik valahol a nap, és ellep, mint a vér, a melege, hogy odatartott nyakszirtemre csap – Emelkedik az elragadtatás!

Várakozom. Növekvőfényességben köztem, s egy távol nádas rajza közt mutál vékonyka földi jelenlétem.

Kosztolányi Dezső Hajnali részegség,¹ Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton az égben² és Pilinszky János Dél³címűverse az epifánia létélményét a nap érkezésének eseményében realizálja. Kosztolá- nyi versének tárgya a hajnal, az éjszakának a nappalba való átme- nete, Nemes Nagy Ágnesé hajnaltól délig követi a nap útját, Pi- linszky költeményében pedig a dél, a nap pályájának zenitje jele- nik meg. Előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a hasonló élmény hogyan teremt látványt, és hol jelöli ki a lírai szubjektum pozícióját Kosztolányi, illetve a két újholdas szerző szövegében.

(A látvány) Mindhárom vers erősen kötődik a külsőlátvány- hoz, a valóságelemek tárgyias megjelenítésének hagyományához.

Kosztolányi esetében a látvány a sokszínűhajnali égbolt, melyből egy „bál” víziója bomlik ki. Nemes Nagy Ágnesnél a látvány hangsúlyozottan földi, földközeli, anyagszerű: az ábrázolt táj egy erdős hegyvidék bányával, vasúti sínnel, ahol nemcsak a növé- nyek, kövek, fémek tárgyszerűek, hanem a köd és a napfény is.

Pilinszky versében a látvány darabokban jelenik meg, ahogy az

1KOSZTOLÁNYI Dezső,Hajnali részegség = Kosztolányi Dezsőösszes versei, Bp., Osiris, 1997, 496–500.

2NEMES NAGY Ágnes,Ekhnáton az égben = Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött ver- sei, Bp., Osiris–Századvég, 1995, 106–107.

3PILINSZKY János,Dél = Pilinszky János összes versei, Bp., Osiris, 1996, 51.

érkezőnap megvilágítja a dolgokat: foltokat, szeleteket hasítva ki belőlük. A házfal, a háztető, a kavics és a nádas nem áll össze táj- képpé, inkább olyan, mintha a tudat résein át látnánk ezeket a tájmozaikokat. A „nádas rajza” kifejezéssel a szöveg jelzi is a lát- vány tudat által konstruált mivoltát. A Hajnali részegséglátomása a szecesszió képi világát idézi, az Ekhnáton az égbenleírásának tár- gyai olyan tömbszerűek, plasztikusak és önmagukban állók, mint egy Cezanne vagy Van Gogh csendélet-elemei, a Déllátványvilá- ga pedig absztrakt és töredezett, lelki tájképet leképezőábra, amely leginkább egy Paul Klee-grafikára hasonlít.

(Jel és jelölt) A hajnali ég Kosztolányinál az égi bál jele és hor- dozója: a látvány tehát a látomást „jelenti” a versben, a látomás lesz a látvány „értelme”. A hajnali eget a maga valójában alig-alig látjuk, a konkrét látványt ellepi a látomásos belsőképek áradata.

Ezek a belsőképek azonban nem szakadnak el a külsőlátványtól, hanem pontról pontra megfeleltethetők annak – a látvány tehát nemcsak ürügye, apropója, hanem mindvégig forrása marad a ví- ziónak. Nemes Nagy Ágnes versében ezzel szemben mindent a látvány ural, a lírai én csak mint a figyelem forrása van jelen: kizá- rólag csak láttat, de nem reflektál a látványra. A látvány jelöltje el- rejtett: nem más, mint a címben foglalt mitikus tartalom:

Ekhnáton az égben. A versciklus címeként is megjelenőEkhnáton neve a napisten, Aton monoteista kultuszát bevezetőegyiptomi fáraó alakját idézi fel, az „égben” helyhatározó pedig a címsze- replőmegdicsőülésére, „üdvözülésére” utal. A vers leírása ezzel szemben hangsúlyosan „földi” látványelemekből tevődik össze.

Ekhnáton tehát olyan módon kerül az égbe, hogy az ég és a föld egymásba olvad, s valójában a földi tárgyak „dicsőülnek meg” a nap fényével elárasztva. Erre a fénybe kerülésre, megdicsőülésre utal a ciklusban közvetlenül az Ekhnáton az égbenután következő kétsoros vers (A tárgyak), amelynek beszélője Ekhnáton, ő mondja a következőket: „Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

/Az én szivemben boldogok a tárgyak.” (Kiemelés az eredetiben.)⁴Pi- linszky absztrakt tájképének jelöltje belső, és fokozottan intim

4NEMES NAGY Ágnes,A tárgyak=Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei, 108.

történés: a kegyelem érkezése, jelenléte, a misztikus extázis – vagy a vers szavával élve –, az elragadtatás. A vers tere a lírai én belsőtere, azé az éné, aki elragadtatott egy nála nagyobb erőáltal.

A töredékesen megjelenőlátványelemekben tehát a birtokoltság tudatállapota tükröződik.

(A nap) Maga a nap Kosztolányi versében nem jelenik meg, csak mindaz, amit a megvilágítottság kívül és belül létrehoz. Ha a láthatatlan nap és az „ismeretlen Úr” között analógiát feltétele- zünk, ez kirajzolja a vers élményének természetét. Az öröm, a

„részegség” önkívületi állapotának oka a szépség: a világ, vagyis a vendégség szépsége és gazdagsága. Ami mindezt lehetővé teszi, az a világosság forrása, a nap, ami nélkül nem létezne a látás – il- letve az „ismeretlen Úr”, aki nélkül nem létezne az élet mint vendégség. A vers azonban nem az Urat, nem a napot, hanem ajándékát, a szépséget ünnepli. A nap a versben láthatatlan, az Úr

„ismeretlen”, a hajnalodó ég és az élet-vendégség szépsége azon- ban látható, s mindezt meg kell köszönni valakinek. A látható vezet el tehát a Láthatatlanhoz, aki a hálaadás gesztusában, a hozzá vezető, felé mutató mozdulatban rajzolódik ki. A nap ér- kezése Nemes Nagy Ágnes versében már Ekhnaton címbeli em- lítése miatt is a várakozás tárgya lesz, majd miután megjelenik, a figyelem fókuszába kerül. A nap először az általa megvilágított tárgyakban, a sziklafalon és a ködben tűnik fel, majd egy alagúton át egy fűvel benőtt, elhagyatott sínpáron érkezik meg, akár egy vonat. Ahol a sínpár megszakad, ott áll meg a nap, ott jön el a dél. Ezen a ponton a nap uralomra jut, birtokba veszi a tájat, amely ebben a versben a napot tükrözi, a nap benne válik nyil- vánvalóvá. Nem a táj létezik tehát a nap által, hanem inkább a nap a táj által. Ez a szemlélet jelenik meg a ciklus Ekhnáton jegyze- teiből címűkezdőversében is, ahol Ekhnáton így szólítja meg a napistent, Atont: „Hát lépj vállamra, istenem, / én fölsegítlek.

Trónra bukva / támaszkodj majd néhány kerubra.”⁵Pilinszkynél a nap mint a „vadállati figyelem” forrása, mint egy kozmikus

5NEMES NAGY Ágnes,Ekhnáton jegyzeteiből = Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei, 103.

szem jelenik meg, amely azáltal, hogy megvilágítja, fokozatosan birtokba veszi a dolgokat. A birtokba vett vidék belsőtáj, maga az emberi lélek: „Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási köz- érzet egében”. Az elragadtatás állapotának leírása – hasonlóan, mint a középkori misztikus költészetben – a szerelmi egyesülés hagyományos képeivel dolgozik: „Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem.” A szerelemhez hasonló birto- koltság extatikus élménye az énnek a másikba való beleolvadásá- val az én megsemmisülésének, a halálnak a tapasztalatához is kö- zel kerül. A halál a Pilinszky-versben kivégzésként, tehát gyilkos- ságként jelenik meg: „Mi látnivaló akad is azon, /hogy megérke- zik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatar- tott nyakszirtemre csap”. A versben tehát a nap aktív, cselekvő, hatalommal bíró princípiumként jelenik meg, amelynek a lírai szubjektum passzívan aláveti, „odatartja” magát. Az „elragadta- tás” főnévhez az „emelkedik” ige járul, ami a vízszint emelkedé- sének asszociációja révén szintén az én passzivitását jelzi, s ki- szolgáltatottságát a cselekvőhatalomnak, amely úgy borítja el, akár a megáradt víz.

(Idő, tér, epifánia) Mindhárom vers egy epifánia tapasztalatát rögzíti, eltérőazonban a lírai szubjektumok viszonya ehhez a ta- pasztalathoz. A szent megjelenése eliadei értelemben kilépést je- lent a profán időből, s visszatérést az eredet, a szent idejébe, ahol minden teljes és ép, minden azonos önmagával, s az ide visszaté- rőember is a maga sértetlen, igazi lényegéhez talál utat.⁶

„…egészen úgy, mint hajdanában rég volt” – mondja a Hajnali ré- szegség lírai énje, amikor a hajnali ég csodáját próbálja szavakba önteni. „Ott minden épp olyan” – olvashatjuk az Ekhnáton az ég- ben tájleírásának felütésében. „Örökkévaló pillanat!” – kiált fel a Déllírai szubjektuma.

AHajnali részegséga gyerekkort nevezi meg az eredet idejeként, hasonlóan, mint a NarancsszínűfelhőcíműKosztolányi-novellá- ban, ahol az alkonyati fényekben játszó felhőlátványa egy gye- rekkori délutánt idéz fel az elbeszélőben, amit vendégségben töl-

6Vö.: ELIADE, Mircea,A szent és a profán, Bp., Európa, 72–77.

tött az unokaöccsénél. Az elbeszélés jelenének a látvány okozta eufóriája hasonló, mint a versben: „Szájtátva álltam / a boldog- ságtól fel-felkiabáltam.” – „Egyszerre olyan mámora és önkívüle- te fog el a boldogságnak, hogy meg kell állnom, a falba fogóz- nom, hogy el ne szédüljek. […] Az öröm váratlanul, orvul ront rám, mint valami gáztámadás.”⁷ A felhőa novellában is a jele va- laminek, az elbeszélőt váratlan boldogság fogja el a látványától, s megindítja benne a gyerekkori délutánra való emlékezést. „…ek- kor élveztem először egy dalt, ekkor fedeztem föl a hangot, a szagot, a színt, ami nagyszerű, csábító és szívdobogtató, az egész életet. Emlékszem, hogy mámorosan és lázasan, pirosra gyulladt füllel későestig játszottunk, a hajunk összekócolódott, a boldog- ságtól lerészegedtünk és megnáthásodtunk, s én sírva fakadtam, mikor hazavittek.”⁸ A Hajnali részegség víziója hazatérő, búcsúzó bálozókat mutat, a gyerekkorban a maga teljességében megízlelt élet-vendégség a végéhez közelít, ez azonban nem változtat azon a felismerésen, hogy az égben „minden este bál van”, s az eredet teljessége sértetlenül megőrződött, és ilyen értelemben: örök. A Kosztolányi-vers tehát emlékként, múltbeli eseményként rögzíti az epifánia tapasztalatát, amit az elmesélés gesztusa tesz jelenva- lóvá: „Elmondanám ezt néked.” A lírai szubjektumot időbeli tá- volság választja el az élménytől, s az emlékező-reflektáló attitűd lehetővé teszi konklúziók levonását is, ami a vers utolsó szaka- szának témája.

Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János versében az epifánia jelen idejű, konklúziók nincsenek. Mindkét szöveg hangsúlyozza a profán időmegállását, az abból való kilépést, vagyis az epifánia pillanatának örökkévalóságát. Ez a pillanat mindkét versben a dél, a nap pályájának zenitje. A Nemes Nagy-vers beszélője tér- beli távolságot iktat az epifánia helye és a lírai szubjektum közé a versszakok elején anaforikusan ismétlődő„ott” távolra mutató névmásával. Ezt a távolságot – ahogy a Kosztolányi-versben az

7KOSZTOLÁNYI Dezső,Narancsszínűfelhő= K. D.,Boldogság, Válogatott elbe- szélések,szerk. OTTLIK Géza, Bp., Móra, 1978., 9.

8KOSZTOLÁNYI Dezső,Narancsszínűfelhő= K. D.,Boldogság, Válogatott elbe- szélések,szerk. OTTLIK Géza, 10.

elmesélés – itt a rámutatás gesztusa hidalja át. Az összesen hét- szer megismételt „ott” névmás azonban nem csak rámutat az epifánia helyszínére, de megnevezetlenül, vagyis üresen is hagyja azt: nem tudjuk meg, hol van ez az „ott”. Utal ez arra, hogy bár az epifánia a tér és időkoordinátái között, sőt, azok által, azok- ban nyilvánul meg, történése mégis egyetemes érvényű. Pilinszky versében nincs sem időbeli, sem térbeli távolság: az epifánia he- lye maga az én. A záró sorok már az extázis élményében megha- sadt ént mutatják, akinek „elragadtatott” fele kívülről lát rá arra az énre, ahonnan elragadtatott. „Növekvőfényességben / köz- tem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlé- tem.” A mutáló, helyét kereső, egyre törékenyebb „földi jelenlét”

árnyékként jelenik meg a „nap”, a birtokló hatalom erőterében, ahogy PilinszkynekA tengerpartracíműversében is, ahol ez a bir- tokló hatalom a szerelem: „mint távoli nap, vakít a szivem, / ár- nyéka vagyunk valamennyien”⁹ – olvashatjuk ott. Mikor a nap delel, eltűnnek az árnyékok. Erre a pillanatra, a teljes odaadottság bekövetkezésére „várakozik” a versbeli szubjektum a „növekvő fényességben”.

(A megfigyelőén pozíciója) A Kosztolányi-versben a szemlélődő lírai szubjektum köztes pozíciót foglal el ég és föld között: mie- lőtt az égre nézne, alvó lakásokat kémlel. Ég és föld mint a kint és a bent, illetve mint a nyitottság és a zártság, végtelenség és ha- tároltság ellentéte jelenik meg. A szemlélődoboznak, ketrecnek, sőt, a jövőtávlatába helyezkedve ólnak látja az éjszakai lakásokat, a „bent” tehát a határoltság, a bezártság élményével kapcsolódik össze. Az égre, „kifele” nézve az is tudatosul a lírai szubjektum- ban, hogy a „kint” szemszögéből, a csillagok irányából azőlaká- sa és az őpár évtizedre szabott élete is határolt, zárt doboznak látszik, amit az elaludni, vagyis a gyötrőébrenlétből kiszakadni nem tudás élménye fokoz tovább. A szemlélőt mégis a megfigye- lőpozíciója, éjszakai ébersége, rálátása emeli ki a ketrec- állapotból, s helyezi köztes pozícióba föld és ég, bent és kint, ha- tárolt és végtelen között. Nemes Nagy Ágnes versében a lírai

9PILINSZKY János,A tengerpartra =P. J.Összes versei, 30.

szubjektum csak mint egy rámutató mozdulat van jelen, melynek eredetét nem, csak a tárgyát látjuk: azt, amire rámutat. Ez a tárgy a földközelben megérkezőégi jelenség, a nap, amely maga is föl- diesen tárgyszerű: „szikrázva”, „gőzölögve”, „zökkenőlépések- kel” érkezik a látvány terébe. Pilinszkynél a versbeli én saját ma- gát mutatja fel úgy, mint a találkozás, az epifánia helyét. A delelő napot nem látomásként, nem is látványként, hanem egy másik, vele szemközt álló tudatként, figyelem-erőtérként, tehát személy- ként érzékeli. A látványdarabok ennek a tudati térnek a közeledő mozgását rögzítik – a képszeleteket valójában ez a „rebbenő”,

„latoló”, „villogtató”, tehát teljességgel uralhatatlan mozgás konstruálja: innen a látvány töredezettsége.

Összefoglalva: Kosztolányinál az elmesélés, Nemes Nagynál a rámutatás, Pilinszkynél a lírai én önfelmutatásának gesztusa köz- vetíti az epifániát, időbeli illetve térbeli távolságot iktatva az epi- fánia-esemény és a lírai szubjektum közé, vagy éppen a kettő azonosságát felmutatva. A látvány Kosztolányinál látomássá nő, Nemes Nagynál tárgyias valóságában ragyog fel, Pilinszkynél pe- dig töredezetté válik „az erősebb lét közelében”¹⁰.

10 RILKE, Rainer Maria,Az elsőelégia, ford. NEMES NAGY Ágnes= Rainer Maria Rilke versei, Bp., Európa, 1983, 233.

Arany Zsuzsanna

A BOLDOGSÁG ÜNNEPE

A Hajnali részegségtől a kórházi beszélgetőlapokig

„– Mi a cél?

– A megsemmisülés.

– Azt hiszed?

– Nem hiszem, hanem minden elmúló napommal jobban és jobban tudom.

– Eszerint a halál a föladatod?

– Nem a halál – arról nem tudom, hogy micsoda, és így nem is törődöm vele –, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly föl- adata.”¹¹

A párbeszéd Esti Kornél és vendége – aki föltehetően maga az Ördög – között játszódik le, s akár a sorok szerzőjének nihilis- ta fölfogásáról is árulkodhat. A párbeszéd azonban nem két egymással egyetértőfél között zajlik, hanem ellentétes álláspont- ok ütköznek. Esti nihilizmusát ugyanis elítéli az Ördög, s szemé- re veti, hogy nem becsüli meg eléggé az Életet: „Tévedsz azon- ban, amikor ennyire megveted azt, ami körötted van. Én se di- csekszem vele. Elismerem, hogy nem egészen tökéletes. Szeré- nyebbnek kellene lenned. Nem szabad lehetetlent kívánni.”¹²

Kosztolányi nem tette le voksát egyetlen világnézet mellett sem, ugyanakkor voltak olyan meglátásai, melyek sajátos érték- rendjének alapját adták. Léteznek olyan fölfogások, melyek több vallásból, filozófiából építkeznek – tudatosan vagy öntudatlanul –, s egyéni gondolatvilágot építenek föl. Kosztolányi nemcsak írónak, költőnek vallotta magát, hanem gondolkodónak is. Erre Németh G. Béla világított rá: „Az emberi megvalósulás lehetősé-

11 KOSZTOLÁNYI Dezső,Vendég= K. D.Elbeszélései, szerk. RÉZ Pál, Bp., Magyar Helikon, 1965, 913.

12KOSZTOLÁNYI, 1965,I. m., 914.

gei nagyon is végesek, főleg mert definitíven véges az emberi élet maga. […] Kétszeresen tragikus így az emberi lét. Részint mert csak töredékét valósíthatja meg annak az egyes ember, amit élet- vágya és életakarata, életképzelete és életintellektusa megalkotni szeretne, részint és még sokkal-sokkal inkább azért, mert annak a személyiségnek, amely az élet gyönyörűségeiben és szenvedései- ben, eszmélkedéseiben és tapasztalataiban megszerzett ismeretet, megformált magatartást, kimunkált értékeket élőegésszé fogja össze, miután megteremtődött, mint élőnek, mint önmagát érzé- kelőnek, mint tudatnak el kell múlnia”¹³ – írta. Kosztolányi ti- zenöt éves korában azonban még a reinkarnáció tanával rokon gondolatokat fogalmazott meg – szkeptikusan ugyan –, mely némi magyarázatot adhat az elmúlásra és az újjászületés mozza- natát is magában foglalja: „Hátha az élet csak egy álom, s nem lé- tezősemmi? S hogy mink vagyunk-e? S az emberiség nem végte- len-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek va- gyunk, egyik a másikból ered s ismét visszatér, s az egész faj egy.

Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazság- szolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önnönma- gával.”¹⁴Mindez nem zárja ki a jelen élethez rendelt tudat pusz- tulásának – földi perspektívánkból tekintve – rettenetként megélt hipotézisét.

Tudjuk azonban, hogy Kosztolányi figyelme már egész korán nem annyira az újjászületés, mint inkább az elmúlás felé fordult.

Amolyan fordított egzisztencialista létet élt – a halál perspektívá- jából szemlélt élet számára a halál felé haladó, s folyamatosan

„arra készülő” élet volt. Tagadta a haladást és a fejlődést. A célel- vűséget megkérdőjelezte. „[Kosztolányi szerint] sem az egyéni, sem a közös jövőnem látható előre. […] Senecát beszélteti maga helyett: »Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Azősember négykézláb mászott, én kocsin repülök […]

13 NÉMETH G. Béla, Szerep, játék, föltételesség. Kosztolányi fölfogásának néhány eleme, in:A rejtőzőKosztolányi. Esszék, tanulmányok, Bp., Tankönyvkiadó, 1987, 18–19.

14KOSZTOLÁNYI Dezső,Napló 1933–34=Levelek – Naplók, szerk. RÉZ Pál, Bp., Osiris, 1996, 773.

De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, be- látás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan […] Erre nem tartom az embert képesnek soha.«”¹⁵– foglalja össze Bárány László. Sokan az agnoszticizmus képviselőjének is tekintik Kosztolányit. Az ember legfontosabb feladatának a halál teljesítését tartotta. Napló- jának sokat idézett, már-már szállóigévé lett soraiban ekként ír:

„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem.

Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilenc- éves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem ak- kor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a rop- pant különbség, mely élőés halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezd- tem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”¹⁶A sorokat a Tanácsköztársaság évében róhatta papírra, hiszen a kézirat láttán egyértelművé válik, hogy az 1933–34-es keltezéssel ellátott füzet- ben ez a részlet egy utólag beragasztott papírlapon szerepel, me- lyen a datálás az 1919-es évszámot mutatja. Mindezt igazolja az is, hogy előtte a „terroristák kivégzéséről” szól, illetve említi, hogy „a dolog politikai oldala nemigen érdekelt”. A halálhoz fű- ződőmorbid kíváncsiság azonban nem pusztán az 1919-es ki- végzések egyikének végignézésében öltött testet Kosztolányinál, hanem már kamaszfejjel is elment unokatestvérével egy ítélet- végrehajtásra. Egy másik, gyorsírásos naplóbejegyzéséhez, ahol szintén a meghalás feladatáról szól („Tudom, hogy meg kell hal- nom. Egy óriási feladat előtt állok s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világ teremtése óta.”), hozzáfűzi a követke- ző, későbbi – föltehetően 1933–34-es – kommentárt: „Ekkor még teljesen egészséges voltam!”¹⁷Mindez mutathatja, hogy a már beteg ember másként látja korai kacérkodását a halál gon- dolatával.

15 BÁRÁNY László,Korkép és transzcendencia. Kosztolányi és Camus mono-dialógusa, Irodalomtörténet, 1997/1–2., 181.

16KOSZTOLÁNYI, 1996,I. m., 822.

17KOSZTOLÁNYI, 1996,I. m., 821.

Az Esti-novellában az Ördög kimondja, amit Kosztolányi is tudhatott: azzal, hogy a halálra készül folyamatosan, épp a lényeget veszti el, amit oly lázasan keresett „égen és földön”. Az Élet pilla- natait, csodáit nem fedezi föl, fönt keresi, az égben, mert maga kö- rül, a Földön, nem találja. Amikor azonban a „művészetbe mene- kül”, megfeledkezik arról, hogy nem elsősorban a művészet az, ami a vigaszt s a boldogságot adja, hanem saját maga. Saját belső valósága és gazdagsága, ami a művészet(é)ben objektiválódik.

Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy „élettagadó” lett volna.

Több elemző– mint Kiss Ferenc¹⁸vagy Németh G. Béla – is ki- emeli a Boldogság címűnovellát, amikor életfölfogásáról szól. Az, hogy fölfedezte a pillanatok szépségét, kiderül ebből az írásából is, s még számos szövegéből. Elért arra a tudati szintre, ahol az ember már megállapítja: „mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami ál- landót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, ker- tet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok.”¹⁹ [Kiemelés tőlem – A.

Zs.] A novellában aztán leír egy zaklatott vonatutat, aminek a vég- eredménye csodálatos ébredés, a természet reggele, és egy kellemes reggeli elfogyasztása. A művégén az elbeszélőmegpróbálja meg- határozni, mi is a boldogság: „Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtele- nül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”²⁰

Több értelmezőis a gyermekkorral hozza összefüggésbe Kosztolányi boldogság-fogalmát is. Kiss Ferenc aBoldogság című novellát elemezve szintén ezt emeli ki, amikor írja: „A többi pél- dában általában szenzuálisabb élményekből fakad ez a különös mámor, de valamennyi egy kivételes alkalom jelenéseit idézi, mindannyiszor váratlanul érkezik ez az alkalom, s a ráocsúdás fo-

18KISS Ferenc,Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979.

19 KOSZTOLÁNYI Dezső,Boldogság= K. D.Elbeszélései, szerk. RÉZ Pál, Bp., Magyar Helikon, 1965, 908.

20KOSZTOLÁNYI, 1965,I. m., 910.

lyamatában többször is megjelenik a gyermekkor valamelyik em- léke, s ezek áramában az élet ígéretes szépségének élménye.”²¹ Sokan a Boldog, szomorú dalt szintén idézik, amikor a boldogságke- resés és a gyermekkor – ifjúság –, valamint a művészet kapcsola- táról beszélnek. Bárány László így fogalmaz: „Kosztolányi az esz- tétikai szemléletben tapasztalta meg a mindennapiság fölé rendítő erőt. Boldog, szomorú dalában panaszolta föl, hogy már elveszítette az ifjú poétaként hajdan birtokolt teljességet: »Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.« A metafizikai birodalom tehát adott lehet számunkra földi életünkben is, és ez nem feltételezi a transzcendenciát. Ám ha ez utóbbi mégis léte- zik, akkor az esztétikum nyújt belőle ízelítőt.”²²A szomorú az, hogy Kosztolányi folyamatosan visszahull egy alapvetően pesz- szimista, nihilista vonásokkal bíró agnoszticizmusba. Talán mindezt érzékletesen lefesti az a kijelentése is, amit Sziszüphosz mítoszával kapcsolatban fogalmazott meg. A történetben nem az emberi nagyságot, a kitartás erejét látja meg – azt az erőt, ami minden reménytelenség ellenére is újra képes fölállni és elindulni az ismeretlenbe –, hanem a tragédiát: „Látjátok, Sziszüphosz, a korinthosziak furfangos királya az igazi szenvedő.Őaz erőfeszí- tések haszontalanságával és végtelenségével példázza a meddő fájdalmat. […] Sziszüphosz nyilván csak azért szenvedett, mert eszes volt, amint az esztelenek is azért szenvednek, mert esztele- nek. Szóval, végül mindenki megjárja.”²³ De Németh G. Béla már a gyermekkori boldogság ábrázolásában is fölfedezi a „vég- gel való szembesülés formáló mozzanatát”.²⁴Elég csakA szegény kisgyermek panaszaiban megjelenődémoni élményekre gondol- nunk, hogy ezt elfogadjuk. Az említett életszeretetet és a halálra való készülést úgy hozza közös nevezőre, hogy az előbbi féltése miatt válik a halál még tragikusabbá: „Voltaképp kevés költőnk

21KISS, 1979,I. m., 561.

22BÁRÁNY, 1997,I. m., 210.

23 KOSZTOLÁNYI Dezső,Igék a szenvedésről=Sötét bújócska, szerk. RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi, 1974, 200.

24NÉMETH G. Béla,Jelentős és jelentősség. Három halálvers – Arany, Reviczky, Kosz- tolányi, Kortárs, 2001/4, 73.

ragaszkodott olyannyira az élethez, s féltette azt a pusztulástól vagy valami méltatlan helyzetbe jutástól, mint ő. S amikor a ter- mészet haláláról szól szorongva, minden létező, minden kreatúra kikerülhetetlen véges voltát idézte, gyászolta.”²⁵

Több szövege is tanúskodik azonban arról, hogy szeretett volna hitet találni. Talán nem véletlen a gyermekkor megidézése ebből a szempontból sem, hiszen korai naplóiban vallásos élmé- nyekről is olvashatunk. Már az 1900-as év eseményeinek leírását is ekként kezdi: „Tehát Isten segítségével fel!”²⁶Ugyanebben az évben, november 15-én szintén Istenhez fohászkodik, nem nél- külözve az önkritikát sem: „Eléd borulok, oh végtelen Isten, eléd borulok, én háládatlan féreg, kicsinységem teljes tudatában s íme leteszem végtelenséged előtt a fegyvert, az álbölcsészetet, mellyel el- lened harcoltam, s mellyel magamat sebesítém meg. Te vagy, te örökké és bizonyosan vagy atyám, szentséges istenem! Mily hit- vány féreg, mily eltaposni való az ember. A végtelen Istent akkor hívja, mikor már senkije sincs, mikor mindenkiben csalatkozik, mikor mindenki elhagyja, akkor fut az Istenhez!”²⁷Ez a hit, ami akkor még megvolt, fokozatosan tűnik el lelkéből (vagy rejtőzik el a tudatos én elől), hisz afféle sátánista időszak következik éle- tében, legalábbis amennyire a művek erről tanúskodhatnak. Az 1907-es Négy fal között számos dekadens verset tartalmaz. Nem árt azonban megjegyeznünk, hogy e költemények jelentős része korábban keletkezett, tehát az 1900-as, Isten ellen harcoló „ál- bölcsészet” időszakát is tükrözheti némely strófa. Később azon- ban a történelmi és a személyes tapasztalatok hatására végül nagyrészt mindenből kiábrándul. Kitör az elsővilágháború, jön- nek a forradalmak és a kommün időszaka, Trianon, ami Szabad- ka elszakadása miatt különösen érzékenyen érinti, unokatestvére, Csáth Géza tragédiája, a politikai tusakodásoknak való áldozatul esés, az Új Nemzedék-beli szerepvállalás zavaros időszaka, eg- zisztenciális bizonytalanságok s a kiközösítés fájdalma. De olyan

25NÉMETH G., 2001,I. m.

26 KOSZTOLÁNYI Dezső,Napló 1933–34= K. D.,Levelek – Naplók, szerk.

RÉZ Pál, Bp., Osiris, 1996, 763.

27KOSZTOLÁNYI, 1996,I. m., 772.

„hétköznapi” események is alakíthatták világlátását, mint az 1918–19-es spanyolnátha kitörése, melynek Karinthy elsőfelesé- ge is áldozata lett. Naplója csak alátámaszthatja föltételezésünket:

„A spanyolban egymásra állították a koporsókat. Döghalál. Azt hittük, hogy mindennek vége. Nagy okosok a keresztségben.”²⁸ Azonban az addigra már a harmincas éveit taposó férfi hirtelen megáll, s elkezd eszmélkedni, hogy hova is tűnt akincs, ami régen még megvolt, mostanra azonban már sehol sem leli. Ekkor kezd beérni igazán, ekkor kezdi el sorozatban megírni regényeit, s ek- korra válnak költeményei is gondolatibbakká.

Hajnali részegség címűverse akkor születik, amikor már való- ban megjelent az előtte oly sokat idézgetett halál rettenete. A ko- rabeli elbeszélők szerint – orvosok visszaemlékezései és a feleség könyve alapján – Kosztolányi nem tudta, hogy betegsége halálos.

Az állítás igazolására és cáfolatára egyaránt hozhatunk föl érve- ket. Mellette szól, hogy a korban valóban nem volt szokás meg- mondani a betegnek állapota súlyosságát. Mellette szól az is, amit Kosztolányi Dezsőné következetesen állít az életrajzi könyv- ben,²⁹valamint az is, hogy a napilapokban is kíméletesen írnak arról, hogy Kosztolányi kórházban van. Pesten azonban terjedt a pletyka. Az 1934 áprilisi, erdélyi felolvasókörút alkalmával Kosz- tolányi megint rosszul lett, s Marosvásárhelyen el is ment Czakó József doktorhoz, aki diagnosztizálta a rákot. Molter Károlyék tudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, s a visszaemlékezések szerint ezt magától Kosztolányitól, illetve az orvosától tudták meg.

Czakó József így emlékezik vissza: „Amikor 1934-ben Kosztolá- nyi Dezsőa szanatóriumban vendégem volt, kért, hogy megvizs- gáljam. Megállapítottam, szarkómája van. Állkapcson és nyakon.

Kolozsvárt megállt, mert azonnali műtétet javasoltam. Koleszár operálta Kolozsváron. Írt is utána nekem, valahogy ilyen formá- ban: »Neked köszönhetem azt a néhány évet, amit még élhetek.«

A levél sajnos elveszett, s az évekből sem lett sok.”³⁰Ha megnéz-

28KOSZTOLÁNYI, 1996,I. m., 812.

29KOSZTOLÁNYI Dezsőné,Kosztolányi Dezső, Bp., Révai, 1938.

30 Idézi MAROSI Ildikó,Jegyzetek a levelekhez=Molter Károly levelezése 3. 1933–

1937, s. a. r., jegyz. MAROSI Ilikó, Budapest–Kolozsvár, Argumentum–Polis,

zük a kórházi beszélgetőlapokat, láthatjuk, hogy a nagybeteg ko- médiázással vádolja környezetét, s egyre gyakrabban kéri őket a kegyes halálra, sőt foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata is.

Ahogy írja e följegyzéseiben: „Végem van, öljetek meg, ne komediázzatok. (Egy jó oltás) […] Általános rossz közérzet, köhö- gés, nyáladzás, kedvetlenség. / Adj valamit, de ne bódítót. / Ha nincs javulás, minthogy nincs, öljetek meg csöndesen, mert ez elvi- selhetetlen!”³¹

AHajnali részegségazonban elkísérte a Szent János Kórházba is, ahol utolsó hónapjaiban, gégemetszését követően kezelték. Szá- mos orvos felügyelte, köztük olyan alorvosok és gyakornokok is, akiknek nevét sajnos még a fönnmaradt kórházi jegyzékekben sem találtuk. Közülük egyedül Bollobás Béláról tudunk, aki 1979-ben az Élet és Irodalomban jelentette meg visszaemlékezését, egy, a Hajnali részegséggel kapcsolatban kialakult vita apropóján. Ahogy ír- ja: „Tüdőosztályokon sok vérvizsgálatot kellett végeznünk, és akarva nem akarva gyakran jártunk vérfoltos fehér köpenyben.

Egy alkalommal ilyen öltözékben adtam be neki egy éjszakai gyógyszeradagot. »Gyilkosok vagytok. Csak szívjátok a betegek vé- rét, de gyógyítani nem tudtok!« Ezekben a hetekben – nem kis szorongással – bőrgyógyászati szigorlatra készültem. A profesz- szornál nehéz volt vizsgázni. Erről panaszkodtamNeki, megemlít- ve, hogy a szigorlótól elvárják a latin diagnózis francia változatát is.

»Hogy tudtok ennyire kétségbe esni egy vizsgától? Én megtanulok egy fejezetet a könyvedből, ha te megtanulsz egy verset.« Hogy én melyik fejezetet adtam fel Kosztolányi Dezsőnek arra már nem em- lékszem, de őa Hajnali részegségkéziratát vette előabból a papír- halmazból, amelyben csak őtudott eligazodni. Belementem a já- tékba.”³²A vita lényegében arról a kérdésről szólt – amit Réz Pál vetett föl –, hogy a költemény egy sorában hol szerepel egy vessző,

2006, 421. Ezúton mondok köszönetet Marosi Ildikónak azért, hogy fölhívta a figyelmemet erre az epizódra.

31ARANY Zsuzsanna (szerk.),„most elmondom, mint vesztem el”. Kosztolányi Dezsőbe- tegségének és halálának dokumentumai= http://irodalom.elte.hu/mta/ kd_besz.html [nyomtatott változata: Pozsony: Kalligram, 2010, megjelenés előtt].

32BOLLOBÁS Béla,A beteg Kosztolányi,Élet és Irodalom, 1979. szept. 8, 2.

illetve a batár-bazár változatokról: „s mozgás, riadt csilingelés, csodás” VAGY: „s mozgás riadt, csilingelés, csodás”; illetve:

„arany konfetti-záporába sok száz / batár között, patkójuk fölszi- porkáz” VAGY: „arany konfetti-záporába sok száz / bazár között, patkójuk fölsziporkáz”.

A verset számosan elemezték már, utalva a vershelyzetre, a mo- tívumokra, a rímelésre, a hit megjelenésének lehetőségére. Utóbbi- val kapcsolatban Barabás Judit a következőállítást fogalmazta meg: „A Hajnali részegség[…] megszerezte a katartikus szépség él- ményét, mely akár a mulandósággal való szembenézésre is képessé tesz.”³³Ugyanakkor azt is megállapítja: „Mintha az a kínzó kétely, mely a Számadás-kötet összeállításakor egymás mellé helyezte a Hajnali részegséget és a visszavonhatatlannak látszó, címadásában is reménytelenül szikár szöveget – Ének a semmiről–, tovább erősö- dött volna. A transzcendencia lehetősége halványul, mindössze az állandó kérdezés jogát hagyva meg az önmagában álló ember szá- mára.”³⁴Természetesen a vers alapkérdéséről, az égi bál fölfedezé- séről is sokan megemlékeznek, ám azt úgy értelmezik, hogy a föld- ről az égre emeli tekintetét Kosztolányi, s ebből következően min- den, ami „földi”, értéktelen lesz. Ez ellentmondana annak, hogy a hétköznapokban megtalált boldogság s az apró életörömök nem számítanak igazán. Meglátásom szerint azonban nem ezek tagadá- sáról van szó. „Hát te mit kerestél / ezen a földön, mily kopott re- géket, / miféle ringyók rabságába estél, / mily kézirat volt fonto- sabb tenéked, / hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, / s csak most tűnik szemedbe ez az estély?” Amikor e so- rokat olvassuk, nem a földi élet értéktelenségéről van szó, hanem sokkal inkább a társadalmi konvencióknak kényszeresen megfelel- ni kívánó, épp a lényeg mellett elmenő, s azt észre nem vevő, fa- lanszterlétbe gépiesedett „földi lét” elutasításáról. Az égi bál fölfe- dezhetőlehet akár a természet csodáiban vagy a szeretetben, szép- ségben, művészetekben is. Amikor az ember elveszíti szeme vilá- gát, akkor válik igazán látóvá. A vak ember sokkal érzékenyebb,

33BARABÁS Judit,A készülődés méltósága=Újhold-Évkönyv, 1991/2, 190.

34BARABÁS, 1991,I. m., 191–192.

mint látó társai. A vak ember mint metafora mindenütt az igazi

„látót” jelenti, a jövőbe látót, a bölcset vagy épp a költőt is. A be- teg ember valami hasonló létállapotba kerülhet. A betegség tanítja meg elfogadni az élet apróbb ajándékait is és megbecsülni azokat.

Bob Fosse 1979-es, önéletrajzi ihletésű,Mindhalálig zene (All that Jazz) címűfilmjében fölidézi a halál Elisabeth Kübler-Ross által fölállított stációit. A főszereplőtáncos-rendező-koreográfus hal- doklik, s halálát is show-műsorrá varázsolja vízióiban. E show ke- retében kap szerepet – s aztán a filmben gyakran ismétlődik, kü- lönbözőkontextusokban, egyre több jelentésréteggel telítődve – a halál fázisainak elmélete. E fázisokat Polcz Alaine – Kübler-Ross- ra hivatkozva – a következőképp foglalja össze: „1. Tagadás, el nem hivés, 2. Lázadás, keserűség, 3. Alkudozás, 4. Depresszió, 5.

Csöndes belenyugvás, elfogadás”.³⁵ Azonban e viselkedésmódok nemcsak a halálra készülőember reakciói lehetnek, hanem leg- alább annyira az életében kudarcélményekkel találkozó ember sa- játjai is. Nem véletlen, hogy az utolsó stádium az elfogadás, ami az elengedést jelenti, afféle kegyelmi pillanattá átminősülve. S ekkor érkezhet el a „megváltás” is. „A megváltás eszméje, a testen túli lét nem idegen Kosztolányitól, de nem vezeti át se tételes metafiziká- ba, se megtérésbe. Égi élményének remegőáhítata határsávra esik:

arra, ahonnan a megváltásért esengőlélek lebukik, mert későn érte el szemével az égi vendégséget” – írja Szauder József.³⁶ Azzal, hogy mindez későn lenne, nem feltétlen értenék egyet. A létezés- ben, a személyiség fejlődésében sosincs késő. Előfordulhat, hogy sok időeltelik, mire a kegyelmi pillanat elérkezik, ám annak elérése fölülír minden korábbit, s utólag újraírja az addig eltelt időt, értel- met is adva egyúttal az előtte még meddőnek – sziszüphoszinak – látszó küzdelemnek.

Kosztolányi aHajnali részegség áhítatát követően, betegsége elha- talmasodásával párhuzamosan újabb küzdelmeket vívott önmagá- val, hitével. Sajnos, a kórházi beszélgetőlapok egy része vagy el- pusztult, vagy kallódik, így nem ismerhetjük a teljes anyagot. A

35POLCZ Alanie,Ideje a meghalásnak. Tanulmányok, Budapest, Pont, 1998, 58.

36 SZAUDER József,A „Hajnali részegség” motívumának története, Újhold, 1947.

jún., 52.

visszaemlékezések alapján sejthető, hogy számos gondolatát is pa- pírra vetette azokon az álmatlan, rémekkel teli éjszakákon. Ascher Oszkár ugyanis a következőkről tudósít: „A kórházi éjszaka bor- zasztó csendjét kétszeresen szörnyűvé és csendessé tette az ő kényszerűnémasága – s egész éjjel írt, írt! Csak percekre hunyta le a szemét, aztán újra a ceruza után nyúlt és az írótömb lapjai egy- másután teltek meg – most is erőteljes vonású – írásával. Mit írt?

Rapszodikus visszaemlékezéseket régi beszélgetéseinkre, aztán hir- telen ijedtséggel halálfélelemtől riadt szavakat.”³⁷A megmaradt la- pokon leginkább orvosait, ápolóit hívja, s állapotát panaszolja, se- gítséget kér, morfint kér, oltást, kevert port. Néha akadnak olyan kijelentések, melyek gondolati vívódásait tükrözik, értékrendjéről árulkodnak, illetve arról tanúskodnak, hogy valamiféle hitet mégis talált halálos ágyán. Ahogy mondani szokták, zuhanó repülőgépen nincsen ateista ember. Kosztolányi a következőket vetette papírra szenvedései közepette: „Nagyon félek, hogy meghalok / Fuldok- lom Hivd Pásztort Pásztort / Most tudom, hogy mi a katoliciz- mus. / katolicizmus […] Meggyóntam /tam/ Titok”³⁸Azt, hogy valóban meggyónt a halálos ágyán, több forrásból is tudhatjuk.

Egyrészt a Nemzeti Újság külön kiemelte e mozzanatot a halálhír- ről szóló tudósításában: „Csütörtökön délután temették Kosztolá- nyi Dezsőt, a kiváló költőt a Kerepesi-úti temetőhalottasházából, a római katolikus egyház szertartása szerint. Kosztolányi Dezső teljes öntudattal halála előtt felvette az utolsó kenetet.”³⁹Másrészt 1959 őszén, az Új Ember hasábjain maga a gyóntatópap szólalt meg, szintén egy vitával kapcsolatban, mely Kosztolányi esetleges hívővoltának kérdését feszegette. Amikor többen is azt állították, hogy hitetlen volt, s erről még művei is tanúskodnak, akkor a kö- vetkezőket válaszolta a pap, akiről csak annyit tudunk, hogy Kor- ének József kórházi lelkész helyettese volt: „Távozásom előtti na- pon azt mondja az egyik nővér: – Osztályomon van a Kosztolányi

37 ASCHER Oszkár,Kosztolányi Dezsőutolsó hónapjai, Az Est, XXVII. évf. 253.

sz., 1936. nov. 5., 9.

38ARANY Zsuzsanna szerk.,I. m.

39 [Szerzőnélkül],Eltemették Kosztolányi Dezsőt, Nemzeti Újság, XVIII. évf. 254.

sz., 1936. nov. 6., 4.

úr. Olyan jó ember. Mikor bemegyek hozzá, keresztet vet és barát- ságosan mosolyog. Jó volna meggyóntatni, mert már régen gyón- hatott. […] A beteg költőengem is barátságosan fogadott, és mi- kor említettem jövetelem célját, azonnal készségesen, szívesen kezdte meg a gyónását. Beszélni nem tudott. Kérdéseimre író- tömbjén villámgyorsan válaszolt. Áldoztatni nem lehetett, mert or- rán keresztül mesterségesen táplálták. Én másnap távoztam. Kosz- tolányi még vagy három hónapig élt. Értesülésem szerint ezalatt többször meggyónt…”⁴⁰Talán nem véletlen, hogy a nagy szere- lem is ekkor – élete utolsó időszakában – találta meg, s éppen egy mélyen hívőasszonyba szeretett bele. Radákovich Mária ekként emlékezik vissza egyik templomi látogatásukra: „Én akkor nagyon vallásos voltam. Elmentem mindig-mindig, Ernával. A német kis- asszony. Japival [Papp Oszkár, Radákovich Mária fia] minden va- sárnap elmentünk. Messze volt a templom, nem Visegrádon, ha- nem Visegrádon kívül volt. Visegrád előtt még. És mentünk temp- lomba, és akkor elkísért bennünket a templomba. És állt mellet- tünk. Beültem a padba, ésőmellettem állt, és nekem olyan furcsa volt, hogy közben elővette noteszát, és írt valamit bele.”⁴¹

Ingmar Bergman Tükör által homályosan címűfilmjében az őrült hősnőidőről időre fölmegy a padlástér egyik elhagyatott he- lyiségébe, s azt képzeli, át tud menni a falon. A túloldalon díszes terem van, feszülten várakozó ünnepi sereglettel, akik Isten érke- zésére gyűltek össze. Azőrült elme megváltásra való várakozása azonban katasztrófába torkollik: nem Isten érkezik meg, hanem maga az Ördög, egy óriási pók képében. A fiatal nőekkor omlik végleg össze, s ekkor szállítják el az elmegyógyintézetbe. Koszto- lányi báljára azonban valóban az Úr érkezhetett meg, illetve Kosztolányi is – immáron nem csak pillanatokra – a nagy ünnep- remeghívottvendéggé válhatott.

40[Szerzőnélkül], [cím nélkül], Új Ember, XV. évf. 36. sz., 1959. szept. 6, 2.

41PIM Hangtára, K03008.

Végh Balázs Béla

„S FELÉM HAJOLT […] A GYEREKKOR”

Visszatérés a gyermekihez Kosztolányi Hajnali részegségcíműversében

A Számadás (1935) címűkötet többi létösszegzőverséhez (Szep- tember elején;Marcus Aurelius; Könyörgés az ittmaradókhoz;Halotti be- széd) hasonlóan aHajnali részegség valós és virtuális eseményekből, emlékekből építkezik. A megélt emberi élet felemás tapasztalatai- ra „a bölcsesség nehéz aranymeze” jelzős metaforával utal a köl- tő. Az emlékezőlírának ismert eljárását alkalmazva megállítja az objektív időt, kimerevíti a jelen eseményeit, történéseit, az idő tengelyének egy pontjából szemlélve múltat és jövőt, illetve időn kívüli világokat. Látszólag fegyelmezetten veszi számba az élet banalitásait, leltározza fel, írja le tényeit, ám mögöttük egyéni sor- sát érintőfontos kérdések lappanganak, többek között az elmú- lásról, a halálról. Az önmegtartóztató fegyelem, intellektuális póz hátterében egzisztenciális feszültség, halálfélelem lappang, mely hellyel-közzel átüt a vers szövetén, és a szövegfelszínen is érzé- kelhetővé válnak a mélyszerkezetbe kódolt drámai érzések, gon- dolatok. Az egyéni létet ostromló gondok rivalizálnak egymással, de ki is egészítik egymást a szövegfelszínen: a szabad versre jel- lemződísztelenség és a lírai szecesszió nyelvi gazdagságának vál- takoztatásával. Stiláris motivációjukként a téma szintjén jelenlevő kettős valóságot tekinthetjük: a Logodi utca a külső, a sivár földi életteret, az égbolt pedig a „gazdag csodák” virtuális közegét je- lenti. Ebben a kettős kontextusban értékek versengenek egymás- sal: a profán és a szent, a lent és a fent értékei, egyrészt a közön- séges és a rút, másrészt a fenséges és a szép. Ezek az ambivalens minőségek szimbólumok sorozatát alakítják ki a költeményben, és válnak a versszerkezet alappilléreivé, a profán értékek szimbó- lumai a Logodi utca valóságtényei („tárt otthonok”, emberek, ci- pők, ruhák, lakás, ketrec stb.), a szent jelképei a csillagos égbolt („derűs ég”, csillagok, „az égbolt gazdag csodái”) köré szerve-

ződnek. Ebben a szimbólumalkotásban szabadon váltakozik a tárgyias leírás az intuícióval, és keverednek a jelen képei az em- lék- és fantáziaképekkel, egyszerre valósítva meg a személyes sors, az életpálya eseményeinek lineárisan előrehaladó, múltat és jövőt idézőretrospektív olvasatát. A költőa jelen tapasztalati vi- lágához hozzárendeli a múlt hasznosítható momentumait, szeg- mentumait, közben sajátos értelmet és poétikai funkciót kapnak az elképzelt események is.

AHajnali részegség egyik ilyen „újrahasznosított” létepizódja a gyermekkor, a kapcsolódó emlékekkel és értékekkel. A téma fon- tosságát és a benne rejlőköltői lehetőségeket már pályája kezde- tén felismeri a költő: „Minden értékes emlékünk a gyermekkor- ban van eltemetve.” Ez az axiómaszerű, freudizmusra emlékezte- tőmegfogalmazás, a századforduló általános érvényűfelismeré- sének tömör összegzése hosszú időre meghatározza az emberi cselekvéssel, gondolkodással és érzelmekkel kapcsolatos felfo- gást. A gyermekközpontú értelmezések nem mentesek a miszti- kumtól sem, a tudomány objektivitásra törekvőigazsága helyett megelégszenek a sejtésekkel, megőrizve a gyermekkort kimeríthe- tetlen élményforrásként. Valóban – a századelőirodalmárai sze- rint a költészetnek nem tudományos axiómákra, kategóriákra vagy abszolút igazságtartalmakra van szükségük, hanem megfej- tetlen titkokra. A XX. századi líra ilyen felfedezésre váró titok- forrása maga a gyermekkor, amely természeténél és jellegénél fogva a költészetre hasonlít, Kosztolányi szerint is „a költészet- nek is az ösztönök, a homályos, a tudattalan vágyak a mozgatói.”

A gyermekkornak és a hozzá kapcsolódó emlékeknek külön versciklust szán a költő,A szegény kisgyermek panaszai(1910) cím- mel. A gyermek és a világ viszonya a magyar líra történetében először ebben a ciklusban jut el ontológiai, lételméleti távlatokig, és e viszony misztikus vonásai is itt kapnak meggyőzőpoétikai- nyelvi konkretizációt. A cikluszáró vers (Eredj, kisgyerek) egyfajta búcsúzás a gyermekkortól, a korai életszakasznak a vízióitól és fantáziaképeitől. Visszatérése meglepetés a költőszámára is: „Én nem tudom, mi történt vélem akkor, / de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, / s felém hajolt az, amit eltemettem / rég, a gye-

rekkor.” A már lezárt és befejezett ciklushoz képest itt másfajta értelmük, üzenetük van a gyerekkori fantáziaképeknek. A játékos gyerekkori látomás, az elképzelt mesevilág („mennyei kastély”, ti- tokzatos lények és fények) az élettől búcsúzó férfi szorongásos vízióival egészülnek ki. Ez nem egyszerűen ellensúlyozza a Logodi utca valós, lehangoló (a nagyvárosi élettereket szimboli- záló) képét, hanem a földi élettől búcsúzó, halálosan beteg költő túlvilágról szőtt vágyálmait is tartalmazza.

A költőnek azért van szüksége a gyermekkorra, a gyermeki lá- tásmódra, hogy teljesebbé és hitelesebbé tegye a túlvilágról alko- tott elképzeléseit. A felnőtt évtizedeket átfogó élettapasztalatával másfajta igazságok fogalmazhatók meg az elmúlásról: kegyetle- nebbek, rémisztőbbek, kiábrándítóbbak. A gyermeki naivitás, a sajátos játéktudat megszépítheti a halált, ahogy a költőegykorA szegény kisgyermek panaszaiban már bebizonyította: „A távoli ho- mályból még egyszer kivillant a Tejút, melyet Kosztolányi ugyan- csak a gyermekkori tétova álmok és látomások eszközeivel ábrá- zol, ám ebbe a szándékoltan naiv képbe varázslatosan játszatja bele az egyetemességnek azt az élményét, melyet csak most, érett fővel, a szenvedéstől barázdáltan él és érez át igazán.” (Rónay László). Az eufemizmus gyermekkori változata a játék: a gyermek képes megszelídíteni az elemi és animális halálfélelmet (ld. az Ó, halál címűversben). Ebben a játékhelyzetben a halál nem általá- nos (lételméleti) kérdés, hanem személyes ügy, Rainer Maria Ril- ke saját halálképzetéhez foghatóan.

A gyermekkori halálképzet domináns vonásai: kíváncsiság és félelem. A tanatológusok szerint a gyermek kíváncsi a halálra, ti- tokzatos és ismeretlen volta bizonytalanságot támaszt benne.

Minél többet akar tudni róla, azt gondolva, hogy a titkok megfej- tésével a felnőttek világába léphet. A gyermekkori szokásokkal és a A szegény kisgyermek panaszaival való azonosság vállalására utal az éjszakai meditáció és a magány – mindkettőismert vershelyze- te a bölcseleti lírának. Ennek részletezőleírását a vers elsőna- gyobb egységében, az égi látomást előkészítőrészben találjuk. A szöveg túlvilágképzetét közvetlenül megelőzi a gyermekkornak mint sajátosan kosztolányis lírai toposznak a megjelenítése. Fon-

tos szerkezetbeli, előkészítőszerepéről vall, hogy a felidézés ala- pos, körültekintőszövegformáló eljárásokkal történik: gyermek- kori tárgyak és események segítik a költőt a hasonlatalkotásban („Az égbolt, / egészen úgy, mint hajdanában rég volt, / mint az anyám paplanja, az a kék folt, / mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt”), az azonosulásban a gyermekkor újra megtalált ani- mizmusával („a csillagok / lélegzőlelke csöndesen ragyog”).

Egyértelművágyakozás ez a gyermekivel való újratalálkozásra:

megismerni, megtudni mindazt, ami még fontos a gyermekvilág- ban. Komlós Aladár szerint a kortársak közül Kosztolányinak si- kerül leginkább az „azonosulás” a gyermek nevében, a gyermek élményei alapján, de a maga felnőtti precizitásával beszél, kiraj- zolva egy rendkívül finom, gyönge, vibráló, hallucináló lelket.

A mennybéli virtuális világról alkotott fantáziakép egyformán tartalmaz varázsmesei („mennyei kastély”, „az ég óriása”, tündé- rek), bibliai (angyalok) és evilági (farsangi bál, konfetti, ékkövek, hintók) analógiákat. Olyan szecessziós mesevilág ez, amelyből nem hiányoznak a mitikus motívumok sem: a „mennyei kastély”

és lakója („előkelőúr, az ég óriása, / a bálterem hatalmas glóriá- sa”), a „farsangosan lángoló Tejút”, csodás női alakok, akik hol bálozó hölgyekre, hol mesebeli tündérekre, hol pedig mennyei angyalokra emlékeztetnek bennünket. Mint minden mesevilág- nak, ennek is megvan a maga jó értelemben vett naivitása – jelle- génél fogva összetett: tartalmaz népmesei, animisztikus, gyermeki és intuitív-poétikai elemeket. Mögötte erős mitikus világfelfogás, többrétegűkozmológia sejlik fel. Ezt korábban Karinthy Frigyes is észrevette A szegény kisgyermek panaszairól írott recenziójában.

Megállapításait érvényesnek tarthatjuk a Hajnali részegség gyer- mekkormotívumának értelmezésekor is. A recenzens szerint a kibontakozó gyermekperspektívában újra megtörténhet a titkok érzésének, sóvárgásának vágya a valóságfölöttire. (A természeti népek világértelmezéséhez hasonlóan.) A gyermek ugyanis még nem szakadt el a kozmikus lét köldökzsinórjától, s talán még em- lékszik olyan dolgokra egy másik lehetőség világából, amelyre a felnőttek már nem emlékeznek. A földi életpályája végére érőés másfajta, létünkön túli egzisztenciákat keresőköltővisszatalál a

gyermekkorhoz, melyben a gyermek még ismeri a tárgyak tolvaj- nyelvét. A kisgyermek még fölfogja egy mélységes és végtelen je- lentőségűAbszolút Lét megnyilatkozásait.

A Logodi utca tárgyai saját nyelvükön szólítják meg a költőt, segítségükkel mond véleményt a földi létről, közvetlen környeze- téről: „milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi ut- ca.” Ezek az élettelen tárgyak irányítják, terelik a költőt és figyel- mét a kozmikus léthez, a másfajta lehetőségek világához. Egy- formán építkezik fantáziából és hitből: a fantázia gyermekkori és mesei ihletésű, a hit pedig vallási-bibliai eredetű.

A versbeli többféle beszédperspektíva hitelessége az élőbe- széd fordulatainak váltakozásából, a himnikus szárnyalásból – mintha az éjszakázó költőidőnként fölriadna a révületből –, a

„hajnali részegségnek” nevezett szokatlan állapotból adódik.

Szegedy-Maszák Mihály erre is gondolva nevezi többszintűvers- nek a Hajnali részegséget: „s ez annyit is jelent, hogy nem minden sorát kell egyforma ütemben olvasni, nem minden szava tart igényt nagyon alapos mérlegelésre. Vannak szabadabb és tömö- rebb részletei.”

Az értelmezésünk tárgyául választott költői látomás kétségte- lenül a vers „tömörebb részletei” közül való, az intenzív versbe- széd, a többrétegűköltői retorika az életfordulóhoz (ötvenedik életév) kapcsolódó emberi gondolatokat és érzéseket közvetíti.

A szövegben említett források:

KOSZTOLÁNYI Dezső,Tavaszi gyász.Jegyzetek egy kisgyermek naplójához, 1909.

KOSZTOLÁNYI Dezső,Gyermek és költő, 1930.

KOMLÓS Aladár,A szimbolizmus és a magyar líra, Bp., Akadémiai, 1965.

KARINTHY Frigyes,„A szegény kisgyermek panaszai”.Kosztolányi Dezsőversciklusa= Nyugat, 1910/14 = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00060/01733.htm [2010. 09. 09.]

RÓNAY László,Kosztolányi Dezső, Bp, Gondolat, 1977.

SZEGEDY-MASZÁK Mihály,Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010.