„Ivre, il vit”
(Stéphane Mallarmé:Les fenêtres, 1863. május) 1.
A befogadástörténet mára kanonizálódott megállapítása, hogy a vers nemcsak a Kosztolányi-oeuvre, de „a magyar költészet egyik kiemelkedőteljesítménye.”1 E kitüntetőkvalifikáció eredhet ab-ból, hogy a mű„összegzőjellegű”, hogy „zárlatával bizonyosság reményét ígéri”, hogy kompozíciója bonyolult, sokrétű, és össze-tettsége megmutatkozik abban is, hogy több szintet, szférát is el lehet benne különíteni.2(Ámbár azt is meg kell jegyezni, hogy a befogadástörténet tartalmaz olyan – egymástól is jelentősen elté-rő– véleményeket, amelyek ezzel nem értenek egyet, de ame-lyekkel most nem foglalkozhatok.) A műaktuális népszerűségét az is jelzi, hogy győztese lett a Korunk 2001-es körkérdésének.
A Mallarmé-idézet különös módon utal a vers egy teljesebb értelmezésének több fontos elemére: a ’részegség’-re3, a szöveg lehetséges világa kitüntetett szubjektumára és arra, hogy a vers hangja e ’részeg’ állapotban él teljesebben, tapasztal meg egy vi-tathatatlanul értékesebb létezést. Ha (most) szűkítjük az elemzés terepét, és arra figyelünk, hogy milyen (általa nyelvileg teremtett) szférákkal kerül kapcsolatba a vers hangja, akkor olyan két,
elkü-1SZEGEDY-MASZÁK Mihály,Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 413.
2UŐ.,I. m., 409–413.
3A spirituális természetű’mámor’-nak, ’részegség’-nek mind az európai, mind a keleti kultúrákban jelentős, sarkalatos szerepe van abban, hogy a személyiségnek azon sajátos mentális képességei, adottságai kiszabadulhassanak, kitörhessenek, amelyek lehetővé teszik a személyiség meg-/felszabadulását a külső, mindennapi világ kondicionáltsága alól. Vö. CHEVALIER, Jean – GHEERBRANT Alain, Dictionnaire des symboles, I–II, Paris, ed. Seghers, 1974², II, 60.
lönülővilág körvonalazódik, amelyeknek mind önazonossága, mind egymáshoz való viszonya rendkívül problematikus.
A vers világának (lehetséges) két részre osztottsága feltehető -en része mind a spontán olvasói, mind pedig a konstruktív(abb) befogadói tapasztalatnak: két komponens szembetűnése (bináris) oppozíciós szerkezetben vertikálisan, temporálisan és axiológiai értelemben egyaránt. És valószínűleg az is kijelenthető, hogy mindkét észrevétel számára a ’fent’ világa tűnik felettébb talá-nyosnak, rejtélyesnek. A rejtélyesség, az obskuritás4valami mást, valami többet, olyan élményt és tapasztalatot közvetít, amely va-lamely teljesség lehetséges perspektívájával ajándékoz meg, és mégis nyugtalanító, nemcsak besorolhatatlansága, kalkulatorikus uralhatatlansága5 miatt, de azért is, mert a szöveg egy olyan ré-szesedésélménybe avat be, amelynek nyelvisége, nyelvbe-vontsága egyben közvetíti egzakt megragadhatóságának, besorol-hatóságának korlátait, sőt kudarcát is. A nyelvbe-vontság e sajá-tosságából következő, eleve belátható és belátandó kudarc azon-ban nem totális, csak a kiszámíthatóság, az egzakt uralhatóság fe-lől mutatkozik (Semmis-nek).6 Amennyiben nem bekebelezni akarjuk a szöveget, ha viszonyunk vele parataxis, akkor a szöveg rejtőszándéka, nyelvének ez a legsajátabb intenciója nem törlő -dik ki, hanem kérdésekben mutatkozhat meg. Nem úgy, hogy a kérdések (és válaszlehetőségeik) megszüntetnék a leplezettséget, hogy feltakarnák a rejtezőt, hanem úgy, hogy a szöveg-partitúra megszólaltatott viszonyba hozhatja a leplezettet. A
dialógusvi-4„ABibliaegy szavának különféle értelmezését bibliai textusokkal kellett illuszt-rálni. A nubes: felhő, homály. Erre a disztinkció: tres sum [sunt] nubes, azaz há-romféle értelemben használja aBibliaa felhőszót: obskuritás a prófétáknál, te-hát homályosság a prófétáknál, mélység az isteni tanácsokban, rejtett termé-kenység a szüzességben.”Az írásgondolkodás születésétől a kultúra evolúciójáig. Össze-állítás VEKERDILászló riportesszéiből= http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/
kulonszamok/k0401/24.html [2010. 06. 30.]
5KULCSÁR SZABÓ Ernő,Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdé-séhez = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Anonymus, 1989, 10 (Újraolvasó).
6 HEIDEGGER, Martin„… költőien lakozik az ember”. Válogatott írások, Bp.–
Szeged, T-Twins–Pompeji, 191–209.
szony mélyebb értelméből következik, hogy a viszony mély köl-csönösséget jelent: a megszólított a megszólítás módján válaszol.7 Megközelítésünket a (valamennyire reflektált) olvasói tapasz-talatoknak ez a két, kiemelt mozzanata ösztönzi: a vers hangjának kétféle viszonyulása kétféle világához, valamint a ’fönt’ világának nehezen azonosítható, vagy inkább azonosíthatatlan különössé-ge. Mindkettőhöz társíthatunk olyan gondolkodásmódokat, ame-lyek segíthetnek abban, hogy az/egy olvasói-megértői tapaszta-latnak említett (elsődleges) belátásai problematizálhatóvá válja-nak. A szöveg lehetséges diszkurzív hálózatának két kitüntetett eleme, az említett kérdések – miféle a ’fönt’ világa, s a vers hang-jának milyen a viszonya hozzá – nem minősülnek, minősíthetőek
’egzaktaknak’,8ebből a kérdezői viszonyulásból nem következhet cáfolhatatlan, kétségtelenül helyes válasz, inkább egy kérdésbe-vonásról és annak lehetséges következményéről lenne szó.
Úgy vélem, felfedezhetőa vers hangjának egy mélyebb inten-ciója is, amely egy sajátos, különös, váratlan tapasztalatra utal; a szöveg e tapasztalat (lírai) nyelvbe vonása. A szövegalkotó (tudat) önreflexivitása sajátos identitást konstruál, amelyben az én egy-szerre (lesz) megfigyelőés megfigyelt. A keletkezőönmegértés a sajátként való létezés eddigi dinamikus stabilitásának megbomlá-sáról és egy új, más perspektívával való megajándékozottságról ad hírt. Ennek (mint premisszának) következménye a vers hangja önmegértésének egy olyan (szolid, egyszerűbb) struktúrába kerü-lése, amelyben az axiológiai választás kikényszerülése egy térbeli és időbeli kétosztatúságban jelenik meg, és a helyes vs téves-típusú szembeállítások megalapozni látszanak egy konzekvens ér-téktulajdonítást. Ez a megállapodásra, egyértelműségre való tö-rekvés azonban állandóan kibillen, kétkedések támadják, kérdé-sek, homályos állítások bizonytalanítják. A befogadói aktivitás igyekezhet a helyes vs helytelen formájú oppozíciós rendszerben mozogni, és kétségtelen választása után kijelentésre, állításra
tö-7BUBER, Martin,Én és Te, ford. és kísérőtanulmány BÍRÓ Dániel, Bp., Európa Könyvkiadó, 1991., 9, 11, 14, 18–20.
8KULCSÁR SZ. E.,I. m..
rekedni, vagy pedig vállalhatja szembesülését a kibillentettséggel és egyszersmind egy/a végső(át)értelmezés elodázottságával.
Nyomasztó megválaszolhatatlanságok áthatolhatatlannak tű -nőszövetéből emelnék ki egy szálat – nem függetlenítve persze kontextusától, de mégis valamennyire izolálva, amikor az utóbbi, a második szembesülési lehetőséget választom. Súlyos kérdés, hogy a vers hangja miképpen cselekszik, pontosabban, hogy ho-va néz, hogy fölfelé ho-vagy befelé néz-e. Vajon fölfelé néz, tehát egy másik világba pillant, egy olyan ’fönti’ világ nyilatkoznék meg számára az emeleti ablakból, amely a dolgok mögött álló alapra utalna, és a vers hangja erről adna hírt?9 Vajon egy lényegileg, szubsztanciálisan másik világ engedte magát láttatni valamilyen szaturált időpillanatban (durée), kegyelmi állapotban? Erről a ta-pasztalattá érlelt élményéről szólna a vers hangja? (Mint azt eset-leg a Mallarmé-vers szuggerálja.)
Vagy másról lenne szó? Arról, hogy csak formálisan tesz ele-get a líratörténet e kanonizálódott szituációjának, mélyebb érte-lemben mégsem kifelé-fölfelé, hanem inkább befelé tekint a szubjektum, hogy befelé fülel, hogy önmagába irányul mozgása, hogy befelé tesz lépést, „befelé / az eseményeken és káprázato-kon túl / a változatlan űrbe, önmaga(d) / kútjába”,10 ahol sok, eddig „nem sejtett, messzi, felséges segítő”11honol? Ez azonban nagyon különös övezet az ezt megragadni kívánó tudat számára, mert – ha hisz benne, ha vél egy ilyen szférát – folyvást tapasz-talnia kell annak tulajdonképpeni intellektuális birtokolhatatlan-ságát, sőt korrekt megközelíthetőségének kudarcát. Saját létezése alapjainak, körvonalainak lazulását12 kell észlelnie; a nem
tuda-9Pár évvel korábban Babits is arra vállalkozik, hogy hírt adjon egy tapasztalatá-ról, hogy magára vegyen egy különös hírmondói szerepet.
10 WEÖRES Sándor,Két világ határán. Jegyzet Beney Zsuzsa alvilágkölteményéhez= W. S.,Egybegyűjtött írások II, Bp., Magvető, 1975, 476.
11Uő.,I.m.
12NEMES NAGY Ágnes,Éjszakai tölgyfa= N. Á.Összegyűjtött versei, Bp., Osiris, 1977, 11–12. Vö. HERNÁDI Mária, Egy találkozás története. Ontológiai dialogicitás Nemes Nagy Ágnes költészetében, Szeged, 56–59 (Fiatal Filológusok Füzetei, XX–
XXI. század).
tosba, a nem tudhatóba, a feltárulkozóba, „az öntudatlanba lépő én saját hiányaként létezik”.13
A létezésnek ez a módozata mégis valamilyen valódibb lét képzetével, sőt bizonyosságával társul és kapcsolódik össze. Eb-ből nem jelentéktelen következtetések adódnak, olyan fölismeré-sek, amelyek visszamenőleg is átértékelik, de legalábbis kérdéses-sé teszik a szövegmondó eddigi életének kialakult, megélt, kielé-gítően működtetett értékpreferenciáit. Egy súlyos és ijesztő fel-ismerésről lenne szó, közelítőleg arról, hogy a vers hangja a két értékpreferencia, a kétféle attitűd (szembe)állításával – és azok-nak saját alkotásmódján való értelmezésével – egy új perspektí-vához, belátáshoz jut el, amelyben eddigi értékei relatívvá, bi-zonytalanná (alkalmasint értéktelenné) válnak. És felettébb sú-lyossá teszi aktuális önmegértését az, hogy a vers hangja életének (szinte) a végén kapja ezt a felismerést, akkor, amikor azt már nem vonhatja bele napjaiba, praxisába.
Miközben értelmezi mind a mások, mind a saját (eddigi) élet-stratégiáját, modus vivendijét, az affektív megismerésbe engedett élmény tapasztalata arra kényszeríti, hogy egész eddigi világképét megkérdőjelezze, sőt elmarasztalja, bírálja. (Bori Imre – másféle stratégia alapján – egy kiteljesedett, befejezett „költői megisme-rés”14tapasztalataként érti a verset.) És ez a felismerés a szubjek-tum legfontosabb „működésformája”, a költőlét szempontjából tűnhet ijesztőnek, hiszen rendkívül súlyos lépésre kényszerül a szubjektum: felül kell vizsgálnia a legfontosabbat, költői teljesít-ményét is. Jóllehet a vers a vendég-ét megvallásával zárul, de a
13 ÁCS Pál,Két világ határán: az utolsó fordulat előzményei Weöres Sándor költészetében
= SZEGEDY-MASZÁK Mihály – VERES András szerk.., A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig, Bp., Gondolat, 2007, 620.
14 BORI Imre,Kosztolányi Dezső,Szabadka, Forum, 1986, 271. Bori Imre kiváló elemzése más alapokra épül, mert nála „aHajnali részegségben: a vers hajnali pil-lanatában helyreáll az én és a világ oly régen megszűnt egysége a hétköznapi élet kicsinyességet sugalló képeinek és a természeti lét nagyszerűségei látványának két pólusa között” (B. I.,I. m., 274). Elsősorban azért szimpatikus Bori Imre megközelítése, mert azt a vers hangjának önmegértésére futtatja ki; mégis nehéz lenne egyetérteni azzal, hogy itt egy befejezettségről, bevégzett megismerésről lenne szó. (Vö.I. m., 277.)
zárlat nem törli el, nem érvényteleníti a korábbi kérdéseket (119–
125. sor). Kosztolányi kérdésben hagyja a dilemmát; Weöres Sán-dor egy hasonló lírai önmegértőhelyzetben kritikus szentenciával él, amikor „ügyességek-nek”15nevezi azt a fajta lírát, azt a szöve-get, amelynek fogantatása mentes a „valódi” léttapasztalattól.
2.
A vers hangjának élményei sajátos megvilágításba kerülhetnek egy perszonalista filozófiai kontextusban. A perszonalizmust tart-ják önálló XX. századi filozófiai irányzatnak, de soroltart-ják az eg-zisztencializmushoz is. Kötik vallásokhoz, kitüntetett felekezet-hez, de tárgyalják ilyen megkötések nélkül is. Szempontunkból az irányzathoz sorolható Martin Buber filozófiai nézetei szólíthatják meg legtermékenyebben a verset, különösen azÉn és Te című fi-lozófiai esszéjében16 megfogalmazottak. Nem lenne könnyű iga-zolható kijelentéseket tenni arról, hogy mi a műcélja. Most ezt nem is tekintjük feladatunknak. Azt emelnénk csak ki belőle, ami segít jobban láthatóvá tenni azt a kettősséget, amelyet a vers hangja érzékel és kifejez – mind a vele szembenállókkal, mind a hozzájuk való viszonyával kapcsolatban.
A két világra tagolódó szembenállóhoz kétféleképpen viszo-nyul a vers hangja. Más nyelvet, más moduszokat használ a hatá-rolt lenti-itteni és mást a határtalan fönti-végtelen világgal szem-ben. A lenti-itteni többé-kevésbé érthető, leírható, elmondható, sőt viszonylag egyértelműen értékelhetőis. Ez egy megismerhe-tő, megismert világ, diszkurzív nyelvbe vonható tapasztalat.
Alapvetően, lényegét tekintve, szubsztanciálisan más a ’fönt’
világa: lebegő, rebbenő, lengő, messze kéklő, távoli, homályos, olyan világ, amelyet a megfigyelőnem tud megragadni, megis-merni, amely rémlik valamilyennek, amivel szemben szájtátva áll, amit csak bámulni lehet, és esetleg föl-fölkiabálni a boldogságtól.
Pilinszky is tud a kétféle ismeretről, tudásról:
15WEÖRES Sándor,I. m.
16BUBER, M.,I. m.
„A tapasztalat, mint Kronosz Fölfalja fiait.
A valódi tudás
Tapasztalatlan, mit se tud,
Nem ismer, nem ismerhet semmit.”17
Buber is a világ kétarcúságáról és az ember kétarcú magatartá-sáról beszél. Szól az „Az” birodalmáról, amelyet megismer, meg-ért, használ az ember, ahol egymással határos dolgokat appercipi-ál és ragad meg az ember. De létezik egy másik világ, és ehhez egy másfajta reláció tartozik, a „Te” világa, és az „Én–Te” relá-ció. A „Te”-vel való találkozást nem lehet kierőszakolni, sürgetni, de késznek lehet/kell lenni rá, el lehet/kell fogadni: cselekedni kell a találkozás megvalósulása érdekében.18
Bubernél az „Én–Te” és az „Én–Az” radikális különbsége mégis egymás feltételezettségében mutatkozik meg,19 tehát a coïncidentia oppositorum fejezi ki szimultán szembenállásukat és lényegi összetartozásukat; ezzel szemben a Kosztolányi-versben a különbség radikális mivolta mintha nem járna együtt a kölcsö-nös függőséggel, a Hajnali részegségben nincs utalás a kétféle vi-szony egymástól való alapvetőfeltételezettségére, inkább lényegi eltérésükre történik többféle utalás. A nyelvileg is oppozícióban megjelenőlétezők és relációk határozottan eltérőek és függetle-nek egymáshoz képest.
A vázlatosan jelzett összevetés két tanulsággal is járhat: egy sa-játos szempontból artikulálni segítheti a felismert szubsztanciális szembenállást, oppozíciót a vers hangjának kétféle viszonyulásá-ban. És azt is beláthatóvá teheti, hogy Kosztolányi radikális, anta-gonisztikus ellentétként éli meg a kétfajta relációt – ez az utóbbi mozzanat az értelmezőtől az egzisztencializmus felé való tájéko-zódást kívánhatja meg.
Most nem térek ki rá, csak jelzem, hogy érdekes lehetőséget kínál Spiró Györgynek a Messiásokcíműregénye indító
bekezdé-17PILINSZKY János,Tapasztalat= P. J.Összes versei, Bp., Osiris, 1998, 126.
18BUBER M.,I. m., 15.
19UŐ.,I. m., 42–43, 122–124.
seivel való összevetés. Sok hasonlóság és még több különbség van a két szöveghang élménye között. Nemcsak az, hogy a vers hangja közvetlenül szól tapasztalatáról, a regény főszereplőjének élményeit viszont a narrátor mondja el, tehát a regényben egy közvetített élménnyel ismerkedhetünk meg. „Amint ott hevert a fűben, egyszerre Hangot hallott… Felült. Szédült. A kora délutá-ni napfényben őrjöngött a természet: a sarjadó fűzölden tom-bolt, a domb szegélyén fehéren és lilán tébolyogtak a fák. Szíve hatalmasat dobbant, kihagyott, majd hevesen kalapálni kezdett.
Az Ég tiszta volt, s irdatlan oszlopokban világos és sötét légne-műlétezők zuhantak alá vízesésként, folyamatosan. […] Csoda tétetett. Csodák hordozója a teste, csodák hirdetője az ajka.”20
Az alapvetőbb különbség inkább az, hogy a regény szereplője azonnal átrántja az élményt az „Az” világba, nem vár semmilyen megerősítésre, érésre, azonnal praxissá fokozza le, élősködni kezd rajta. Kosztolányi szövegében a vers hangja nem sajátítja ki a találkozást, nem rántja be az „Az” világba; amíg lehet, fönntart-ja a kegyelmi állapotot a maga különös határ-helyzetében: „Én-Te” viszonyban hagyja.
3.
Jóllehet, a vers hangjának a „fönt” világához való viszonyát – bi-zonyos szempontból – segíthette artikuláltabbá tenni az előző összevetés, de maga ez a világ – mint önálló entitás – nem vált sokkal jobban megragadhatóvá. Célom persze nem a nem tudha-tó, a sehol sem lelhető’azúr’, ’bál’, ’ismeretlen Úr’ talányosságá-nak megszüntetése, felszámolása. Sőt, nem is arra tennék kísérle-tet, hogy megpróbáljam leírni, meghatározni e világot. Inkább a szöveg hangjának az e világgal való találkozása tapasztalatát sze-retném jobban megérteni.
Kultúránk hagyományos szerkezetéből, valamint kulturális szocializációnkból következően spontán föltevődik, föltevődhet a kérdést, hogy a versben a ’fönt’ világaként leírt élmény,
tapasz-20SPIRÓ György,Messiások (A jövevény), Bp., Magvető, 2007, 5.
talat milyen, a kultúránkban megfogalmazott élményekkel, ta-pasztalatokkal, ismeretekkel hozható összefüggésbe.21 Kiss Fe-rencnek is hasonló a problémája, bár másfajta megoldást kínál.22
Most az legyen a kérdés, hogy vajon a vers hangjának ezt a fönt-élményét kapcsolatba lehet-e hozni olyan fogalmakkal, ame-lyeket epifániának, divinációnak, numinózusnak, theophaniának neveznek. Vajon egy olyan szférával találkozhatott a vers hangja, amelyet mindközönségesen „szent”-nek is hív a nyelv, amelyet
„szent”-ként próbál megragadni bizonyos fajta gondolkodás, és vajon ez a fönt-élmény lehet-e szorosabb-tágabb összefüggésben egy olyan fenoménnal, amelyet vallásos élménynek is neveznek?23
„Vallásos élmény lenne?” – kérdezte nemrég Kabdebó Lóránt is.24S bár a Kosztolányi oeuvre-ben valamennyire tájékozott – és célzatosan tájékoztatott – olvasó, értelmezőszámára ez a lehető -ség esetleg hamar szertefoszlik, mégis próbálok nem elmenekülni e hívás, e jelentéstulajdonítási lehetőség elől.25 Jóllehet a vers hangjának állandóan változtatott pozíciói is elbátortalaníthatják ezt az érdeklődést, mert felszámolhatják a válaszadás lehetőségét, azonban ezt az elbizonytalanodást bizonytalaníthatja el egy kitün-tetett helyen, a lezárás-befejezésben, a 143. sorban olvasható
„mégis csak” kifejezés.
Bizonyára sem a vers olvasója, sem értelmezője nem térhet ki az alól, hogy próbálja megfogalmazni saját megértését azzal kap-csolatban, hogy milyennek tűnik, miként értelmes számára a vers hangjának különös élménye. Az olvasó Kosztolányi-tudása kerül ilyenkor összevetésre saját világfelfogásával. A befogadástörténet
21 Azt gondolom, bizonyosfajta (bár megérthető) kibúvás a válaszkeresés alól valamilyen totalizált természetélményként felfogni e vers hangjának találkozás-élményét.
22KISS Ferenc,Az érett Kosztolányi, Bp., Akadémiai, 1979, 569–571.
23 Készségesen elfogadom, hogy a filozófiai naturalizmus felől tekintve ilyen (vagy ilyen módon feltett) kérdések nem léteznek.
24KABDEBÓ Lóránt,Kosztolányi kései verseinek személyiségképe=Az emlékezés ele-vensége. Kosztolányi Dezsőnapok a szülőföldön, szerk.. HÓZSA Éva, ARANY Zsu-zsanna, KISS Gusztáv, Szabadka, Városi Könyvtár, 2007, 221.
25 Az utolsó évek Kosztolányi-levelezése is majd bevonható, bekapcsolandó a vizsgálatba.
azt mutatja, hogy az értelmezőnehezen teheti meg, hogy ne mu-tasson rá, vagy legalább ne célozzon arra, hogy mérlegelnie kell a vers hangjának különös tapasztalatát abból a szempontból is, hogy kapcsolatba hozható-e a/egy vallással.26Vannak, akik tudtul adják, mások leplezik véleményüket erről; az előbbiek közül egyesek el-utasítják, mások megerősítik egy ilyen kapcsolat feltételezését.
Ha tehát a kérdés a vers hangjának viszonya valamely vallás-hoz, a vallásvallás-hoz, a vallásos élményhez, akkor, úgy tűnik, lehet esszéisztikus-metaforikus nyelvet használva leplezni a vélemé-nyünket, vagy például valamiféle (nem artikulált) kijelentést tenni.
Mást próbálnék. A (valamiképpen) megértett különös tapasztala-tot összevetni azokkal a viszonylag jól megalapozott kutatásokkal (és eredményeikkel), amelyeknek tárgya az ilyesféle élmények tu-dományos igényűmegközelítése vallásfilozófiai szempontból.
Tehát nem arról lenne szó, hogy pl. a Bibliából milyen locusokat lehetne citálni a verssel kapcsolatban (módfelett különféléket), és ezek alapján kijelentéseket megfogalmazni, hanem egy vallásfilo-zófiai hagyományhoz viszonyulva töprengeni a versről.
Most a gondolatmenetnek csak néhány pontját, mozzanatát ismertethetem, de már előre jeleznem kell, úgy tűnik, ebből a szempontból a vers hangjának kitüntetett élménye, tapasztalata nem társítható a bevett felekezetek dogmatikájában lefektetett, megértésbe vont transzcendens élményekkel, de az sem állítható, hogy nem hozható bizonyos, megnevezhetőmértékben kapcso-latba azzal a határhelyzet-tapasztalattal, amit numinózusnak, epi-fániának, theophaniának is lehet nevezni. A feladat éppen ez, a kapcsolatba hozás mértékéről, megnevezéséről való gondolkozás lenne. Tagadhatatlan, úgy vélem, ez a kérdésfelvetés a vershez való közeledések lényegesebb alternatíváinak egyike lehet, de azt persze nem gondolnám, hogy ez lenne a vers mai megértésének kiváltképp érvényes módja, eljárása.
A probléma szakirodalma szinte beláthatatlan, szelekcióra, ki-választásra kényszerül az érdeklődő. A szentet a profánnal
teore-26A vallás és a tapasztalat problémájához: LINDBECK, George A.,A vallás és a tapasztalat= L. G. A.,A dogma természete. Vallás és teológia a posztliberális korban, Bp., Hermeneutikai Kutatóközpont, 1998, 57–80. (Hermeneutikai Füzetek 17.)
tikusan (és népszerűsítően) szembeállító Mircea Eliade helyett essen választásunk Gerardus van der Leeuw-re és a liberális val-lásfilozófus Rudolf Ottóra, aki inkább a ’szent’ megközelítésével foglalkozik alapvetőművében, amelyet a művelődéstörténet egy-re jelentősebbnek gondol. Ottónak mind gondolkodásmódja, mind rendszerének koherens és egyszersmind rugalmas mivolta jól használhatónak tűnik számunkra. Persze máris önkorlátozó megszorításokkal kell élni: nem tekinthetjük át Otto gondolkodói alkatának kapcsolódását és ellentéteit Schleiermacherével, sem a távolabbi forrással, Kanttal vagy az eltérőpozíciót elfoglaló Feuerbachhal. Otto művének „alapproblémája […] a
tikusan (és népszerűsítően) szembeállító Mircea Eliade helyett essen választásunk Gerardus van der Leeuw-re és a liberális val-lásfilozófus Rudolf Ottóra, aki inkább a ’szent’ megközelítésével foglalkozik alapvetőművében, amelyet a művelődéstörténet egy-re jelentősebbnek gondol. Ottónak mind gondolkodásmódja, mind rendszerének koherens és egyszersmind rugalmas mivolta jól használhatónak tűnik számunkra. Persze máris önkorlátozó megszorításokkal kell élni: nem tekinthetjük át Otto gondolkodói alkatának kapcsolódását és ellentéteit Schleiermacherével, sem a távolabbi forrással, Kanttal vagy az eltérőpozíciót elfoglaló Feuerbachhal. Otto művének „alapproblémája […] a