A költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklós (1620–1664) Machiavelli tanításaihoz való viszonyulása a – talán nemcsak magyarországi – Machiavelli-recepció egyik csúcsteljesítménye, és sok érdekes tanulság levonását teszi lehetővé. (Érthető, hogy a nagy firenzei politikai gondolkodó magyarországi hatásának vizsgálata ennek feltárásával kezdődött.319) Zrínyi Machiavelli iránti érdeklődésére – csaknem száz évvel az első hatások megjelenése után – az jellemző, hogy (s ez Zsámboky János óta nem ritkaság) gondolatait együtt tanulmányozza a közben felhalmozódott machiavellista, antimachiavellista, sőt premachiavellista irodalom legjavának eredményeivel, vagyis egyrészt, pro forma, nem tulajdonít Machiavellinek kiemelt jelentőséget, de másrészt, tartalmilag, az interpretáló és kritizáló közvetítők gondolatai mögött nagyon is jól felismeri a firenzei titkár legeredetibb meglátásait. A költő Zrínyi nem mutat érdeklődést a szépíró Machiavelli iránt, a gondolkodó és hadvezér – még költőként is – annál inkább.
A reneszánsz Machiavellire emlékeztetően sokoldalú Zrínyi számára szinte elkerülhetetlen volt a szellemi találkozás azzal a gondolkodóval, aki a megújuló, vagyis az abszolutizmust kialakító feudális állam, a korszerű hadviselés és a kivívandó nemzeti egység programját hirdette, és egész életén át ezek megvalósításán fáradozott. Zrínyi hasonló törekvései, olaszos műveltsége és európai távlatokat kereső programja a modern
319 Elsőként – tudomásunk szerint – Gyulai Pál 1882. évi egyetemi előadásai hívták fel a figyelmet Zrínyi és Machiavelli kapcsolatára. Ezt követően többen is vizsgálták ezt a témát, részben Zrínyi munkásságának kutatása során (Rónai Horváth Jenő, Markó Árpád, Négyesy László és mások), részben önálló
problémaként kezelve (Pethő Sándor, Kőrösi Sándor, Kardos Tibor stb.), azonban Ferenczi Zoltán bizonyos ellenvetései után különösen Klaniczay Tibor alapos vizsgálódásai tették nyilvánvalóvá e viszony bonyolultságát és hoztak merőben új eredményeket. A konkrét megállapításokra az alábbiakban részletesen hivatkozunk.
184
államelméleti és politikai irodalom felé fordította a figyelmét, könyvtárába összegyűjtötte annak java termését, és a török ellen vívott harcainak és a bécsi udvarral szembeni polémiáinak hosszabb-rövidebb szüneteiben – ha éppen nem a múzsáknak hódolt – a hadtudomány és az államvezetés ókori klasszikusait, illetve korabeli szerzőit tanulmányozta. Gondolatai nagy részét papírra is vetette: a könyvek margójára írt jegyzetektől a különböző mértékben teljes és önálló művekig terjedő formákban.
Elsősorban, legkoncentráltabban a Vitéz hadnagy és a Mátyás király
életéről való elmélkedések c. munkájában fejtette ki őket, de más műveiben is jelen vannak ilyen témájú gondolatai. Önálló tanulmányt nem szentelt egyik hadírónak vagy politikaelméleti szerzőnek, így Machiavellinek sem, sőt a nevét sem említette az akkor már sokak által kritizált, sőt nemegyszer az általa forrásként használt művekben is elítélt, ráadásul 1559-től pápai indexen szereplő szerzőnek, viszont a hasonló tárgyú, de más gondolati vonalvezetésű értekezések éppen azt mutatják, hogy az átvételek megfelelő alkalmazása és konkrét továbbgondolása – mint a legnagyobbaknál általában – nagyon is Machiavelli eredeti szellemiségének felel meg, hiszen a tőle kapott segítséggel még értőbben olvasta a saját országa múltját bemutató történelmet (Mátyás-tanulmány), illetve próbálta tisztázni az ő személyes feladataként is jelentkező háborús és politikai tennivalókat (Vitéz hadnagy, Az török áfium ellen való orvosság). A tanultak és az átfogalmazottak mindig összeszövődtek nála a saját tapasztalatokkal és elgondolásokkal, valamint a sok mindenki mástól átvettekkel, amelyek mélyén nemegyszer jól érvényesült – noha sok áttételen keresztül – Machiavelli inspiráló szerepe, ami ily módon mintegy az elvi szintű „prima causa” szerepét kapta a források oksági láncolatában.
1. Machiavelli szelleme Zrínyi eposzában
Machiavelli bizonyos mértékű hatása már a fiatal Zrínyinél megmutatkozik, mégpedig olyan formában, amilyenként a későbbiek során is érvényesül: a saját gondolatai gazdagító kiegészítéseként, a velük összekapcsolható mondanivalók elmélyítéseként. Eposza, a Szigeti veszedelem hőseinek jellemzéséhez és a hadviselés megalapozottságának bemutatásához használja elsősorban A fejedelem egyes (nagyrészt az Értekezésekben is megismételt) megállapításait. Machiavelli munkája nem volt ismeretlen előtte; könyvtárának 1662-ben
185
készült jegyzéke szerint ott található az ún. „testina”, a firenzei titkár legfontosabb műveit tartalmazó, gyűjteményes kötet 1550. évi (vagy ilyen dátummal megjelent későbbi) kiadása.320 A politikai és hadtudományi művekből az eposzköltő csak nagyon általános gondolatokra támaszkodhatott, mélyebb lényegüket később írt elméleti munkáiban fejtette ki. Minthogy hőskölteményének témájában jelentős mozzanatként benne volt a hadvezetés néhány alapvető kérdése, a hadviselés legtöbb személyi vonatkozása is, az erről olvasottakat jól be tudta építeni a harcolók jellemzésének leírásába és eredményeik értékelésébe.321
A két fővezért, II. Szulejmánt és Zrínyi Miklóst bemutatva erkölcsi és intellektuális erényeik nagyságát, valamint seregeik kiválóságát emeli ki, de mindegyiküknél máshova helyezi a hangsúlyt. Szolimánt, „noha ellenségünk volt”, nagyszerű képességeiért, uralkodói erényeiért becsüli igen nagyra:
Vitézség s okosság egyaránt volt benne, Hadbéli szorgosság nagy szorult ü benne, Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne,
Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne. (II. 46.)
A „vitéz és bölcs” uralkodó azonban kegyetlen (megölette a fiát, Musztafát), és ez az erkölcsi hibája tulajdonképpen tirannussá teszi. Machiavelli ugyan nem használja ezt a terminust, és nem is idegenkedik a hasonló kegyetlenségektől (A fejedelem, V.), de a valláserkölcsi alapon álló, sőt vallásos szellemiségű barokk eposzt alkotó Zrínyi elítéli, zsarnoknak mutatja be a szultánt. Dédapja, a szigetvári hős jellemzésekor hasonló erkölcsi és hadi erényeket emel ki: Sziget parancsnoka a török szerint a „legvitézebb kaur”, a narrátor költő képei alapján „kemény sas” és egyben „Jézus megszentelt hadnagya”, de ugyanakkor Machiavelli fejedelmének bizonyos vonásai is jellemzik, fiát például ilyenre is tanítja:
Tanulj én tülem is nehéz vitézséget,
320 A Bibliotheca Zrinyiana története és állománya. (Szerk.: Klaniczay Tibor.) [Bp.], Argumentum K.–
Zrínyi K., 1991. 196. p. (No. 158.)
321 Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. (2., átdolg. kiad.) Bp., Akadémiai K., 1964. 205-211. p. – Uő: Zrínyi és Machiavelli. In: „A múlt nagy korszakai.” Bp., Szépirodalmi K., [1973.] 368-378. p.
186
Tanulj fáradságot s hazádhoz hűséget, Tanulj tülem jószágos cselekedetet,
Mástól penig szerencsét s annak gyümölcsét. (V. 79.)
A török elleni harcra buzdító eposz főhősét és többi fontos szereplőjét is nyilván a hadviselés szempontjából alapvető erények megmutatása felől jellemezte a költő, és ehhez Machiavellitől olyan tulajdonságok kiemeléséhez kaphatott további inspirációt, mint a bátorság, fáradhatatlanság, okosság, illetve a kockázatvállalást tudatosító szerencse figyelembevétele.
A szerencse emlegetése ugyan antik eredetű, sablonszerű reneszánsz fordulat általában véve Zrínyinél is, de két ponton elgondolkodtatóan emlékeztet Machiavelli nagyon sajátos felfogására: bármennyire forgandó – sőt éppen ezért – nem szabad figyelmen kívül hagyni, illetve nem érdemes spontánul, passzívan ráhagyatkozni, hanem meg kell próbálni legalább a lehetséges mértékben kiszámítani, de lehetőleg – ha csak részben is – uralni. A fejedelem XXV. fejezetében Machiavelli arra biztat, hogy az ember igyekezzék „kordában tartani [tenere sotto]” a szerencsét, hiszen az a megáradt folyóhoz hasonlít: „ott mutatja meg hatalmát, ahol nem áll vele szemben átgondolt erő [non è ordinata virtù a resistere]”.322 Zrínyi is annak a véleményének ad hangot, hogy a passzív szerencsevárás vagy éppen a vele kapcsolatos elbizakodottság szinte mindig kudarchoz vezet, mint Mehmed basa magatartása, aki öntelten azt hangoztatta: „kötve vagy, szerencse, az én lábamhoz” (III.
39.), mégis rajta vesztett. Ezzel szemben Szolimán is, Zrínyi is tudja, hogy a szerencsével csak a bátor ember tud „jó egyetértésben”323 élni („concordano insieme”), de ahhoz körültekintő magatartásra és dinamikus fellépésre van szükség. A két hadvezérben – noha más-más túlsúllyal – megvannak az ezeket biztosító tulajdonságok.
Szolimán kapcsán inkább a korlátozottság elkerülését, a szerencse játékai fölé emelkedést hangsúlyozza a költő:
Szerencse űvéle nem játszott, mint mással:
322 Niccolò Machiavelli: A fejedelem. (Ford.: Lutter Éva.) In: „Niccolò Machiavelli Művei.” (Szerk.: Herczeg Gyula.) Bp., Európa K., 1978. I. köt. 81. (109.) p. – Machiavelli eredeti, zárójelben közölt szövegét az alábbi kiadásból idézem: Il principe. I discorsi sopra la prima deca di Tito Livio e gli opuscoli in prosa.
Firenze, Salani, [1940]. Ennek lapszámait a magyar kiadásé után zárójelben közlöm.
323 Niccolò Machiavelli: I. m. 83. (112.) p.
187
Ha ijeszteni is akarta csapással,
Vagy had veszésével, vagy más kárvallással, Mindenkor állandó volt okosságával.
Ha szerencse neki valami jót adott,
Nem bízta el magát, föl nem fuvalkodott. (II. 48., 49.)
De nemcsak Szulimánra vonatkoztatva, hanem általánosított formában, reflexióként is kimondja a költő:
Boldog, ki az jóban el nem bizza magát,
De kész szüvel várja szerencse forgását. (IV. 5.)
A várvédő Zrínyi magatartását ismertetve inkább a szerencse korlátozásának fontosságát, az aktív szembeszegülést hangsúlyozza a költő, amikor ezt mondatja a kapitánnyal:
Aki az szerencsét meg nem zabolázza, Hanem mindent elereszt erős szájára,
Végtére is veszélyre aztot ragadja. (IX. 7.)
A vár védelmére készülő Zrínyi elszántságát bemutatva tesz a költő mint narrátor a szerencséről hasonló és még inkább általánosító megjegyzést, amelynek illusztráló képi eleme ugyanakkor közel is áll a Machiavelliéhez, a megáradt folyóhoz:
Bátor szűvel szokott szerencse játszani, De bátor őneki nem szokott engedni.
Valamint kormányos habbal tusakodni
Tud, ugy kell bátor szüvnek evvel küszködni. (X. 5.)
Ez utóbbi esetben mutatkozik Zrínyi felfogásában a szerencse nagyrészt olyannak, mint amilyennek Machiavelli általában minősíti: „a szerencse felerészben ura tetteinknek, hanem a másik felét, vagy majdnem annyit, önnön erőnk mozgatja [la fortuna sia arbitra
188
della metà delle azioni nostre, ma etiam lei ne lasci governare l’altra metà, a presso, a noi]”.324 Az olasz gondolkodó azt is világosan kimondja, hogy a szerencse szeszélyeit az erény segítségével lehet leginkább ellensúlyozni, és mind az egyénekre, mind a közösségekre jellemző; az olyan személyiségek, mint Kürosz vagy Romulus belátták, hogy amikor „a veszedelmek már útban vannak, a virtussal kell rajtuk magukat túltenniük”325, a közösséget illetően pedig Livius mutatta meg, hogy „mennyivel nagyobb segítség volt a rómaiaknak a birodalom meghódításában a harci erény, mint a szerencse”326. Ezt Szigetvárban a kapitány is, a katonái is nagyon jól tudják. A történetüket megéneklő Zrínyi külön is kiemeli, hogy a hírnév csillaga felé a harci erények iránytűje vezeti el az embert:
Nem távozik annak veszélyre hajója, Melynek ez csillaghoz tart okos kormánya, Hüvség, vitézség ennek kalamitája,
Az mely ez csillagot veszteni nem hagyja. (XIV. 2.)
Az eposzban a hadvezérek alkalmassága, körültekintése és állhatatossága mellett az is magától értetődően kap hangsúlyt, hogy eredményességük igen nagy mértékben függ hadseregük ütőképességétől, országuk szervezeti felépítésétől, illetve mindkettő egységességétől. E téren is érezhető Machiavelli bizonyos mértékű hatása. Az olasz szerző A fejedelem IV. fejezetében épp a törökök és a franciák szembeállítása révén mutatja be a két hadsereg, illetve ország más-más módon való legyőzhetőségét. Ez a török esetében: a nyílt harc és a fővezér megölése.
Machiavelli szerint: „A törökök birodalmát egyetlen úr kormányozza, a többiek a szolgái.” A birodalom egységes szisztémáját nem lehet belső viszályok szításával megbontani, vagyis „azért jár bajjal a török szultán birodalmának megszerzése, mert a birodalom főurai nem hívhatják be [az ellenséget], és nem remélhető, hogy a körülötte lévők lázadásukkal elősegítik a vállalkozást.” [...] „Ám ha úgy győzik le és verik szét a csatamezőn, hogy seregét rendezni nem tudja, mástól ne tartson [az ellenfél], mint a
324 Niccolò Machiavelli: I. m., 80. (109.) p.
325 Niccolò Machiavelli: I. m., 23. p.
326 Nicolò Machiavelli: Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről. In: „Niccolò Machiavelli Művei.” Id.
kiad., I. köt. 233. p.
189
fejedelmi család tagjaitól.”327 A szultán harci legyőzésének kulcsszerepét érzékelteti Zrínyi is, mégpedig két formában. Közvetlenül úgy, hogy magával Szulimánnal mondatja ki azt, hogy alapvetően az ő itteni győzelmén áll vagy bukik az egész birodalom sorsa; ha ugyanis Mahomet elfordul tőle és veszni hagyja őt, az egész muzulmán világ elpusztulhat:
Talán engem Mahomet hízlalt szerencsével Azért, hogy Zrininek adjon mindezekkel, --- De megcsalja magát, ha csak romlásomat Az égbül neveti, ő is vall károkat:
Magammal romlásra elhuzom muszurmánt,
Kitül tisztességet vesz azután tahát? (XIII. 33-34.)
Közvetett módon azzal fejezi ki Zrínyi a szultán és a birodalom szoros összetartozásának tényét, hogy eposzában – a történelmi hűségtől eltérően – a szigetvári hőssel megöleti a szultánt, ami által nem csupán a várvédők hősi halálának példaértéke lesz még magasabb szintű, hanem a megénekelt történet végkicsengése is sokkal optimistább, több reményt sugall a török kiűzhetőségét illetően.
A török seregnek és a szultán birodalmának – mint a fentiek mutatják – lehet ugyan relatív hátránya az ellenség által jól kihasznált egység, de a nagyfokú összetartás és a jó központi irányítás általában mégis inkább a sikerek biztosítéka. Az egységnek azonban a két csapatban a formái is meg a következményei is meglehetősen eltérőek.
A szultán táborában az egység a zsarnoki önkény kifejezője, az ő döntéseinek senki nem mer ellentmondani. Amikor elhatározza a magyarok megtámadását, amit Arszlán budai basa csak megerősít, mindenki szó nélkül engedelmeskedik neki:
Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát, Főképpen császárnak szabad akaratját, Senki tartóztatni nem meré az útját,
Hanem minden vezér javallja szándékát. (I. 67.)
327 Niccolò Machiavelli: A fejedelem. 18. p.
190
Maga a teljhatalmú szultán (török császár) sok egyéb mellet abban bízik, hogy míg az ő serege és országa egységes, addig a magyarokat a széthúzás és a hadi fegyelem (disciplina militaris) teljes hiánya jellemzi. Mint jó hadvezér ki akarja használni azt a helyzetet, hogy ellenfelei „fej nélkül vannak”, országuknak „nincs sohul kész hada”; összegezve:
Az magyarok penig leghenyélőbb népek, Egyik az másikat gyűlölik, mint ebek, Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek Az tisztviselőnek soha nem engednek. (I. 65.)
Tehát a Machiavelli jellemezte „uomo oziosó”-k ezek, akiktől az egész országban csak Szigetvár védői különböznek, vagyis ők az „uomo virtuoso” megtestesítői: felkészültek, bátrak, önfeláldozók. Nemcsak vezérük tudja, a katonák is tisztában vannak azzal, hogy – amit Machiavelli állandóan hangoztatott – milyen óriási veszély a széthúzás, illetve a katonai képzettség hiánya, hiszen „akik napjainkban elveszítették tartományukat Itáliában”, azoknak „közös hibájuk volt elsősorban a hadviselés területén való járatlanság”.328 Az ilyen tanulságok forrása természetesen nagyrészt Zrínyi személyes tapasztalata, valamint a közkézen forgó hadtudományi művek ismétlődő témája, de kimondásához az inspirációt Machiavelli frappáns és szuggesztív szövegeitől is kapta. A könyvtárában található Machiavelli-példány sajnos elveszett, így esetleges bejegyzéseiről nem tudhatunk, ezért a valószínű hatásra itt csak bizonyos gondolati analógiák utalnak.
A Szigeti veszedelem egyes részein áttetsző Machiavelli-hatás később, Zrínyi hadtudományi és politikai műveiben – és ez több úton is bizonyítható – sokkal intenzívebbé válik, noha direkt módon akkor is ritkán jut kifejezésre.329 Pedig azok megírásakor más módon hasznosítja őket: míg az eposzban inkább csak afféle háttérolvasmány Machiavelli szövege, amely az elvi-szemléleti egység létrejöttében kap spontánul érvényre jutó szerepet, leginkább valamilyen regulatív funkciója érvényesül, addig a prózai művekben, különösen a Vitéz hadnagyban közvetlenül és tudatosan támaszkodik több, éppen akkor olvasott műre, nemegyszer szó szerinti fordításban idézi
328 Niccolò Machiavelli: I. m., 79. p
329 Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. 339-400., 424-425., 458-459. p.
191
megfelelő részletüket, esetleg átfogalmazza őket, olykor hasonló példákkal egészíti ki, és így integrálja a saját mondanivalója által kirajzolódó gondolatmenetbe, elsősorban konstitutív szereppel.330 Bizonyos folytonosság annyiban érvényesül, hogy az eposz egyes szereplőinek más-más pozitív hadi erényei itt egyetlen ideáltipikus személyben összegződnek és teljesebb kifejtést kapnak. A Mátyás-tanulmányban és a Török áfiumban aztán megint kevésbé konkrét a sensus litteralis szintjén mutatkozó hatás, a sensus spiritualis vonatkozásában viszont nagyobb fokú, hiszen egy reneszánsz fejedelmet bemutatva és a nemzeti egység fontossága – tulajdonképpen Machiavelli két legfontosabb megvalósítandó eszméje – mellett érvelve jut szerephez.
2. A hadíró Machiavelli és a „vitéz hadnagy”
A hadvezér és politikus Zrínyi különböző tárgyú és műfajú prózai írásokat vetett papírra. Közülük a legrövidebb lélegzetű, a Tábori kis tracta valószínűleg 1660-61 telén készült, és olyan praktikus hadtudományi munka, katonai kézikönyv, amely a hadsereg felépítéséről és működéséről szól, de korántsem olyan elvi szinten és részletesen, mint a Dell’arte della guerra. Forrásai között ott van Polübiosz, Vegetius, illetve Mario Savorgnano, Giorgio Basta, Gustav Adolf és Adam Fraytag megfelelő munkája, de Machiavelli csak nagyon közvetetten sejthető mögötte.
Zrínyi hadírói módszere és így a Machiavelli-hatás érvényesülése szempontjából is az 1650 és 1653 között készült Vitéz hadnagy a kulcsfontosságú mű: ennek forrásvidékét és keletkezéstörténetét rekonstruálva – amit Klaniczay Tibor tett meg több munkájában mintaszerű alapossággal – válik világossá, milyen széles körű machiavellista irodalom alapján dolgozott és azt hogyan hasznosította: vagyis mennyiben követte magát Machiavellit és a rá is támaszkodókat, illetve műveikből mikor fordított bizonyos részeket, hol szó szerint, hol csak az értelmet követve, mennyire korrigálta vagy vitatta őket, mikor egészítette ki saját tapasztalataival és gondolati felismeréseivel.
A Vitéz hadnagy a leginkább olyan munkája Zrínyinek, amely Machiavellinek A háború művészetéről c. könyvéhez hasonlítható: témája és fő célkitűzése tekintetében különösen,
330 Klaniczay Tibor: Zrínyi helye a XVII. század politikai eszméinek világában. In: Uő: „Pallas magyar ivadékai.” Bp., Szépirodalmi K., [1985.] 153-155., 207-211. p.
192
de azért azzal a különbséggel, hogy Machiavelli a hadseregre, Zrínyi annak fővezérére helyezi a hangsúlyt, bár ez a személy a fejedelem sok tulajdonságának a hordozója is.
Zrínyinél a hadnagy – az akkori magyar rendfokozatoktól eltérően – egy tábornoki szintű legfőbb vezető, „fő general”, kapitány (nem a századosnak megfelelő tiszt).331 S noha fontosnak tartja Zrínyi magát a hadsereget – amelyről más műveiben hosszabban értekezik –, a fővezért azért emeli ki, mert ő a sereg legfontosabb pontja, szerinte a seregben a
„kapitany a’ primum mobile és lelke a’ seregnek”.332 Ráadásul saját tapasztalatait is hasonló szerepkört betöltve, a maga felállította hadsereg hadnagyaként szerezte.
A Vitéz hadnagy jól átgondolt, nagy figyelemmel rendszerezett, de nem aprólékosan kidolgozott mű, s Zrínyi talán nemcsak a maga okulására vetette papírra, de – a dedikáció és az előszó erre utal – „olvasó barátai” számára is hozzáférhetővé szerette volna majd tenni. Fennmaradt változatában hosszabb-rövidebb önálló elemekből szerkesztett, mozaikszerű mű, amely a Machiavelliéi közül a Dell’arte della guerra VII. könyve egyik, vázlatosabb részére hasonlít. A XVII. században már széles körűvé nőtt tacitista irodalom műfaji jellegzetességeit mutatja: nagyrészt antik szerzők frappáns megjegyzéseiből kiinduló rövid eszmefuttatásokat, tanácsokat sorakoztat fel, lényegében hol csak közreadott, hol interpretációkkal is kiegészített aforizmagyűjteményt ad, vagyis a tanulságirodalom, a „precettistica” szabályait követve dolgozik. Az ilyen miniatűr szellemi produkciókat három csoportba osztja: „discursusok” (6 db), „aphorismusok” (128 db) és
„tanulságok” (centuriák, 52 db). Mintái a megelőző korban igen népszerűek voltak. A diskurzusok Machiavelli Liviust kommentáló Discorsija után szaporodtak el; ilyen volt például a Zrínyire nagy hatást gyakorló Jean de Silhon egyik munkája. Az aforizmákat legtöbbször Tcitus szövegeiből emelték ki vagy azokat követve fogalmazták meg; jó példa rá Lambertus Danaeus gyűjteménye. A centuriák tanácsokat (consigli), példákat (precetti) szolgáltattak (nem feltétlenül százat), különböző részletességgel bemutatva, mint Chokier De Surlet könyve. Az említetteken kívül több ilyen volt Zrínyi könyvtárában, és – mint a későbbi elemzések igazolják – használta is őket, bár név szerint kevés szerzőre utal;
leggyakrabban Tacitusra, néhányszor Bartholomeus Gramondra és Josephus Riccire. E
331 Zrínyi Miklós: Tábori kis tracta, 5704-5708. In: „Zrínyi Miklós Prózai Munkái.” (Sajtó alá rend.: Kulcsár Péter.) Bp., Akadémiai K., [2004]. (A fenti számok a kritikai kiadásban közzétett szöveg sorainak számai;
a továbbiakban csak ezekre hivatkozom.)
332 Zrínyi Miklós: Vitéz hadnagy, 2756.
193
nevek említése, saját könyveibe írt bejegyzései szolgáltak kiindulópontként forrásainak feltárásakor.333 Érdeklődéséről már az is sokat elárul, hogy az antik szerzők mellett milyen sok modern teoretikus műve is megvolt neki; könyvtárának jegyzékében a „Militari”
címszó alatt 36, a „Politici” alatt 40 mű szerepel.
Forrásait nagyon tudatosan és ökonomikusan választotta meg Zrínyi: elsősorban gyűjteményekre támaszkodott, amelyek már maguk is több műből kiemelt lényeges megállapításokat tartalmaznak és többnyire értelmezések egészítik ki őket, vagy maguk is eleve interpretációk. A Vitéz hadnagy legfontosabb forrása egy olyan kompendium, amely három szerző munkáját fogja egybe: Propositioni, ovvero considerazioni in materia di cose di stato, sotto titolo di Avvertimenti, Avvedimenti civili et Concetti politici di M. Francesco Guicciardini, M. Gio. Francesco Lottini, M. Francesco Sansovini, nelle quali si contengono leggi, regole, precetti, et sentenze molto utili a coloro che maneggiano cosí i
Forrásait nagyon tudatosan és ökonomikusan választotta meg Zrínyi: elsősorban gyűjteményekre támaszkodott, amelyek már maguk is több műből kiemelt lényeges megállapításokat tartalmaznak és többnyire értelmezések egészítik ki őket, vagy maguk is eleve interpretációk. A Vitéz hadnagy legfontosabb forrása egy olyan kompendium, amely három szerző munkáját fogja egybe: Propositioni, ovvero considerazioni in materia di cose di stato, sotto titolo di Avvertimenti, Avvedimenti civili et Concetti politici di M. Francesco Guicciardini, M. Gio. Francesco Lottini, M. Francesco Sansovini, nelle quali si contengono leggi, regole, precetti, et sentenze molto utili a coloro che maneggiano cosí i