Vincze-nagypapa utolsó imája (Édesanya jegyezte le 1935-ben) (Édesanya jegyezte le 1935-ben)

1935. évi július 28-án délután 3 órakor Budapesten, a Bethesda kórházban elhunyt Vincze Elek balatonkilitii ref. lelkész, a külsĘsomogyi egyházmegye esperesének

imája

halála napján délelĘtt 8²⁰ órakor.

Édes, jó Atyám, bocsásd meg, amit ellened és embertársaim ellen vétettem.

Itt, a halál árnyékában kérlek, jóságos Istenem, adj erĘt szenvedéseim elviselésére.

Nem tudok beszélni, a nyelvem sem forog már, de azért kérve kérlek, jóságos mennyei Atyám, fogd meg kezeimet… Vezess engem… Az elválás a legnehezebb, ezen segíts keresztül ÜdvözítĘm, jóságos Istenem… ėrzĘm, ne hagyj el… Isten az égben, légy velünk és családommal. Ámen, Ámen, Ámen . – Legyen úgy, amint Te akarod… Óh, de nagy a súly, ami reám nehezedik, édes Istenem. Édes Istenem… Jaj, jaj, jaj!...

Ezt az imát fennhangon, teljesen érthetĘen, ágyban fekve mondta el, tudatában közeli halálának. ErĘs lélekkel, minden ellágyulás nélkül. – Délután ½ 3 órakor a jelen volt orvoshoz: „Doktor úr, meghalok!... Most már meghalok… mindkét kezét felemelve, áldást adott a jelenlevĘkre: feleségére, az ápolónĘvérekre, az orvosra és sógorára.

Utoljára hosszan nézett feleségére és csendesen elhunyt.

3. Orosz Ferenc református lelkész megemlékezése szüleinkrĘl (szüleink halálának 20. évfordulójára, 2003-ban írta nekünk)

„Kedveseink! EgyüttemlékezĘ Faragó család!

„Az igaznak emlékezete áldott.”

Végtelenül sajnáljuk, hogy nem vehetünk részt családi együttléteteken, ahol a számunkra is oly kedves szeretteitekre emlékeztek, és adtok értük hálát. Néhány gondolattal, személyes élménnyel szeretnénk ebbe mi is bekapcsolódni.

Falunkon függ egy tányér, amit Édesanyátok festett: „Az Úrnak kegyelmességérĘl emlékezem.” (Ézs. 63:7.) Emlékezésünk középpontjában ez álljon, ahogy az Ę életüket is ez jellemezte. Az Úr Isten kegyelme, hogy ė adta Ęket, ahogy hordozta Ęket sok küzdelmükben egy életen át, ahogy megismertette magát velük a megváltó Jézus Krisztusban, Akinél most hitünk szerint vannak.

Amikor Édesanyátok pedagógusként nyugdíjba ment, felszabadult, de nem a felelĘsség és munka alól, hanem szabad lett a ránehezedĘ, kényszerítĘ tilalmak alól. És az Úr Isten egy Igével szólította meg, a Hóseás 2:18-19. versekkel: „Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak…”. Másodszor is átélte Isten hívó és elhívó szavát, mint boldog

„mátka”. Ekkor hímezte azt a falvédĘt, amely most a kisterem falán található az alsó szinten És minden, amit tett, hálaadásból fakadó válasz kívánt lenni arra, hogy az Isten erre a személyes kapcsolatra méltatta. A nagyon sokrétĦ tennivalónál és a mindig megelevenedĘ fantáziájánál többet jelentett Isten kegyelembĘl fakadó, megújító szeretete.

A mi hálaadásunk nemcsak a Szüleitek iránti tiszteletbĘl fakad, hanem abból is, hogy magunk is belekerültünk a Lélek áradásába. Igényelték az együttmunkálkodást. Köszönjük Istennek, hogy még haláluk után is évekre meghatározták feladatainkat, ami személy szerint nekünk és a gyülekezetnek is az áldás útja lehetett.

Visszaemlékezünk a közös gyülekezeti kirándulásokra, amelyek mindegyikén részt vettek, hisz családjuknak tudták a gyülekezetet. Az utolsó kirándulásra Édesanyátok már testileg gyengén, de az Ige biztatására ráállva jött el.

Kedves együttlétet jelentettek a közös kézimunka délutánok, amelyeken miközben készítették az asszonyok a különbözĘ dolgokat a szeretetotthonokba, a karácsonyi ajándékcsomagokba, kötötték a fáslit a lepramisszió számára, volt alkalom a beszélgetésre, az Ige hallgatására is.

Édesanyátok egyik kedves éneke volt a 290. halleluja: „Minden lépés, amit tészek, minden munka, amit végzek, minden öltés, melyet öltök, minden fillér, mit elköltök, hirdesse az Úr szerelmét, dicsĘítse nagy kegyelmét, Soli Deo Gloria! Soli Deo Gloria!”

Ezzel a lelkülettel hímzett egy szép írásos asztalterítĘt a gyülekezeti terembe: „Áldjad én lelkem az Urat!” A templomi garnitúrát, ami szíve vágya volt, már nem tudta sajátkezĦleg elkészíteni.

Magára vette a szeretetotthonok gondját. Egyik ékes példája, ahogy az erdĘbényei otthonba elment, hogy egy hétig varrjon, s így segítsen. Akkor ott Ę vezette be a mindennapi áhitat tartását, amit tovább folytattak a legutóbbi idĘkig.

NagyszerĦ ötletei voltak, ahogy utólérhetjük a gyerekeket, a kisgyermekes szülĘket, ahogy évrĘl-évre más-más kis kedvességet készítettünk együtt a születésnapos gyerekeknek, ajándékot a magányos idĘs testvéreknek.

Mind e szolgálatban a segítség, a háttér Édesapátok volt. Ahogy közösen megnyitották otthonukat az Ige számára, a háziistentiszteletekre. Nyájasabb, szívélyesebb házigazdát, mint Édesapátok, alig ismertünk. Ezzel a kedvességgel hívogatott, felekezetre való tekintet nélkül, és a nagy szoba szĦknek bizonyult. Minden alkalomra gépelt a résztvevĘknek egy-egy rövid verset, általában imádságot. Nemegyszer kedves kínálásban is részesültünk.

Mint presbiter, azokban a még bizony nem könnyĦ években segített hordozni a gyülekezet gondjait. Édesanyátok hitét mindig csodálta. Még két dolgot szeretnénk említeni róla. A feltámadás tényével birkózott. Hitt a Megváltóban, de hogy lesz a feltámadás? És élete utolsó évében egyszer jött boldogan: Most már hiszem a feltámadást; és ragyogott.

A másik: Tudjuk mennyi nehézségen ment keresztül, és nem volt könnyĦ az életük, és mégis ezt tudta mondani, mikor Édesanyátoknak már csak napjai voltak hátra: Isten minden kérésemet meghallgatta, csak egyet nem, hogy én halhassak meg elĘbb. És tudjuk, Isten ezt is meghallgatta.

Az életük, ahogy a nagy családot tudatosan vállalták, és nevelték, bizonyságtétel volt, és az ma is.

A 45. házassági évfordulón közösen adhattunk hálát: „Az Úrnak kegyelmességérĘl emlékezem.”

Mikor eltávoztak, az egész gyülekezet gyásza volt. Mi, egyénileg úgy éreztük, mintha szívünk egy részét szakították volna ki. De csak ezt mondhattuk, együtt a családdal: „Igen, Atyám!”

Hálát adunk, hogy ismerhettük, hogy szerethettük Ęket, és hogy Ęk is megajándékoztak, megtiszteltek bizalmukkal, szeretetükkel.

Még néhány szót szeretnénk szólni Klárikáról, aki 10 éve ment el. Ez az Úr titka, hogy ilyen fiatalon elszólította. Éppen azon a vasárnapon, amikor a SzülĘk halálának 10 éves évfordulóján emlékeztünk meg az istentiszteleten. A könnyek mindhármukért folytak.

Emlékszünk törékeny, finom lényére, vele folytatott személyes beszélgetéseinkre. Arra, hogy vívta harcát a szörnyĦ betegséggel, hisz élni szeretett volna, nevelni három gyermekét, a pici fiút, akinek úgy örültek. Az utolsó találkozásunkat hadd idézzük fel. A napi olvasmány a Spurgeonból éppen a János 3:16. volt: „Úgy szerette Isten e világot…” A legutolsó sorokban ez található: „…mert azt ígéri, hogy mindenki megmenekül, aki hisz Krisztusban. Tehát ha hiszünk Krisztusban, örök életünk van.” Együtt elolvastuk, könnyezett végig, és ennyit mondott: „Én ezt hiszem, tudom, hová megyek, csak nem lehetett volna kicsit késĘbb?” Isten tudja, miért? De azt tudjuk, hogy Isten hibát sosem ejt.

Nagyon sajnáljuk, hogy az évrĘl-évre éppen ebben az idĘben ismétlĘdĘ családi programunk miatt nem lehetünk most veletek, de szívbĘl kívánjuk, hogy Lélek szerint is emlékezve adjatok hálát!

Isten tegye áldottá emlékezésteket, és tegye áldássá az egész, azóta megnövekedett család számára!

Isten iránti hálával és sok szeretettel köszöntjük Mindnyájatokat:

Pécel, 2003. július 27.

Babi néni Feri bácsi”