Ági története magáról – magukról:

Életem dióhéjban

A 11 gyermek közül én vagyok az ötödik. Ha az elĘttem született ikrek, Ágnes és Emese életben maradtak volna, akkor a 13 közül, mint hetedik gyerek én lettem volna a középsĘ (így az utánam következĘ Loláé ez a hely), és a nevem nem Ágnes, hanem valószínĦ Klára lett volna, ugyanis második keresztnevem a Klára.

Gyermekéveim szép emlékeirĘl már az elĘzĘekben írtam, most csak azért írok még egy-két gondolatot errĘl az életszakaszomról, mert egy „életrajz” a gyerekkorral indul, és nekem is bele kell valahogy kezdenem az életem történetébe. Igaz, hogy elég nehezen álltam rá arra a kérésre, hogy életemrĘl meséljek, mert még nem olyan sok az a hatvan év (pontosan 62), amirĘl érdemes írni. Remélem, még elĘttem áll jó néhány szép és nyugodalmas év, mert az eddigi életem elég sĦrĦ és küzdelmes volt, persze sok örömmel, szép emlékekkel és sikerrel is.

GyermekbĘl felnĘtté válásomig

– ElsĘ emlékem gyermekkoromból (két és féléves lehettem), hogy nyár van, Lola ül a bilin a péceli ház hátsó kijárata elĘtti teraszon, ahol megcsipkedték, majd fellökték a libák, amire én is nagy riadalommal és sírással reagáltam.

Kisgyerekkori emlékeimben bennem is élénken él a nagy kertünk, szép bokrokkal, a hatalmas fenyĘfákkal, a hintával. Játékokra nem tellett, de azért tudtunk játszani, boltosat, ugrálósat, nagyobbacska korunkban ipi-apacsot, adj király katonát, és a golyózásra is emlékszem a szép színes üveggolyókkal.

– Alsó tagozatos iskolaéveimbĘl a harmadik osztályos korom maradt meg bennem a legélénkebben, Édesanya volt a tanító nénim. Úgy tudom, akkor (1956-ban) ment vissza hosszú kihagyás után megint tanítani, anyagi okokból nyilván, hiszen akkor már kilencen voltunk testvérek. Még utána is született két kistestvérünk.

Édesanya nagy gonddal készült fel az óráira, segítettem is neki a „prezentáció”

összeállításában. A mértékegységeket tanultuk, és nagyon szemléletes rajzokkal ábrázolta a súly- vagy Ħrmértékeket egy hatalmas barna csomagolópapíron (dkg, kg, mázsa vagy dl, liter, hektoliter, stb.). A kg-ot egy konyhai mérleghez használt, vasból készült súllyal, a mázsát egy nagy zsák krumplival, a litert egy kancsó vízzel, a hektót egy boroshordóval fejezte ki. Így érzékeltette a mértékegységek közötti különbségeket.

Ebben az idĘszakban az osztálytársaimhoz, fiúkhoz és lányokhoz egyaránt többször voltam hivatalos szülinapi zsúrokra, ahol igazi csoki-italt (nyilván kakaót) ittunk és süteményeztünk.

– FelsĘs koromban viszont nem voltak koedukált osztályok, tiszta fiú és tiszta lányosztályra emlékszem (de lehet, hogy vegyes is volt). A lányosztály osztályfĘnöke Nelly néni volt, a fiú osztályé pedig a férje, Lóri bácsi. Az osztálykirándulások így vegyesre sikerültek, mert mindig együtt vitték el a két osztályt.

Nagyon igyekvĘ voltam, mindenben a legjobb akartam lenni, nagyon vágytam az elismerésre.

Egyik osztálykiránduláson annyira hajtottam magam a túra során, hogy loholtam, szinte verejtékeztem, csakhogy elsĘnek érjek fel a hegyre. Emlékszem, nagyon megdicsért Nelly néni és Lóri bácsi is, hogy milyen stramm vagyok. Nyilván minden gyereknek fontos az elismerés. Én úgy éreztem, hogy nekem nagyon fontos volt.

(Egész életem során végigkísért ez a küzdeni akarás, küzdeni tudás és az elismerés iránti vágy. FelnĘttként ez odáig fajult, hogy elsĘsorban saját magammal akartam mindig elégedett lenni, és ez az elvárás óriási hajcsárként hajtott. Mindent addig csináltam, amíg tökéletesnek nem éreztem. Sokszor az elismerés nem úgy jött, ahogy elvártam volna, de annál fontosabbnak tartottam, hogy én magamból a maximumot hoztam ki.)

– Kislányként szép élményeim közé tartozik Keresztanyáméknál Budapesten (szép polgári lakásukban) töltött egy-egy hetes vendégeskedésem. Igazi úri életük volt, mindketten fĘorvosok voltak, gyermekük nem lévén engem kényeztettek. Voltunk az Erkel Színházban, Operában (János Vitéz, DiótörĘ és hasonló elĘadásokra jutottam el), néha a barátaikhoz vittek kártyapartira. Volt, amikor Keresztapám háromkerekĦ motorkerékpárral robogott ki velünk hét végére Szentendrére, a kedves kis nyaralójukba. Megérkezésünkkor Keresztapám még át sem öltözött, vette az „okuláréját”, és azonnal ment szemlélni a gyümölcsfáit, nagy-nagy szeretettel. A téli szünetben elvittek a MĦjégpályára, de az is csodálatos volt, ha csak ebéd után kicsit viccelĘdtek velem, majd lepihentünk. Ezt rendszeresen megtehették, mivel volt háztartási alkalmazottjuk (egyik kedves cselédlányuk Erzsike volt, majd Ilonka, akikkel szívesen mentem a piacra). Így az otthoni nagy szegénység ellenére az „úri” élet levegĘjébe is beleszippanthattam. Nagyon szépen éltek, kedvesen évĘdtek egymással, kellemes élmény volt náluk lenni. Sajnos Keresztapám fiatalon meghalt, egy délutáni szundikálás közben lett rosszul (Ę ötven éves lehetett, én 13 voltam akkor). Nagyon meggyászoltam magamban szegényt. Ezt követĘen többet nem nyaraltam náluk.

– A középiskolába kerülésem történetérĘl már az elĘzĘekben írtam (elĘször Fót, majd visszasírtam magam a szülĘi házhoz), végül az elsĘ gimnáziumot Pécelen végeztem.

Másodiktól pedig Cinkotára kerültem a leánygimnáziumba és kollégiumba. Nagy szigorúság és fegyelem uralkodott itt, ezeknek az elvárásoknak meg is feleltem. Sok év elmúltával mondták a volt osztálytársaim, hogy borzasztó szorgalmas, komoly voltam, és nem is hiszik, hogy én ugyanaz vagyok, akit anno csak kis güzünek ismertek.

A gimnáziumról, a kollégiumról Magdi már mindent elmesélt, a tanárainkat nagyon jól jellemezte, nagyon jó pedagógusok voltak, sokat lehetett tĘlük tanulni. Többek között én évekig a gimnáziumban tanult német tudásomból éltem, köszönhetem ezt Solt tanár úrnak és a

memoriterjeinek. Olyan sokféle szöveget kellett kívülrĘl betanulni, amit rengeteg szituációban fel tudtam használni, és elég könnyen sikerült késĘbb egy nyelvvizsgát is szereznem. Sajnos ez a tudás tíz-húsz év múlva megkopott, de jó hasznát vettem még 45 éves koromban is, amikor egy osztrák tulajdonú céghez kerültem, és a bemutatkozásnál az is számított, hogy jól beszélem a nyelvüket (beszélni még tudtam, amit én akartam mondani, de bizony sok mindent nem értettem abból, amit Ęk mondtak). A szakmai szókincset hamar megtanultam, és elég jól bele is jöttem megint a németbe. Mára már, sajnos, se nem értem, se nem beszélem, csak nyökögöm ezt a nyelvet.

A gimnáziumban folytattam még egy-két évig a zongoratanulmányaimat, énekeltem a kórusban, és végzésem elĘtt Magdi és Laura testvéreimmel a Ki Mit Tud? Tv-mĦsorban a középdöntĘig eljutottunk.

A középiskolában szinte mindenben az osztályelsĘk közé tartoztam, nem a legjobb voltam ugyan, talán a második, harmadik. Mivel minden tárgyat szerettem, nagy dilemmát okozott, hogy mit is kezdjek magammal, milyen irányba menjek továbbtanulni.

Matekból és történelembĘl (fĘleg az évszámokat illetĘen) elég jó voltam, így egyik nagybátyám, Lexi bácsi tanácsára a közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Próbált felvilágosítani, hogy mit tanulnak a közgázon, és mi lehet majd belĘlem, de bizony én ebbĘl semmit sem értettem. Éreztem is a hátrányát a gimnáziumnak, illetve nem értettem, hogy egyeseknek miért olyan világos és egyszerĦ egy-egy tantárgy. KésĘbb rájöttem, hogy Ęk közgazdasági technikumban érettségiztek, nagy fórjuk volt velem szemben.

Gondtalan diákévek

– Az egyetemen már közel sem voltam az a szorgos kislány, a közepest, négyest a vizsgák elĘtti néhány éjszakai tanulással ugyan elértem, de évközben éltem az egyetemisták gondtalan életét. Nagy változás volt ez az új élet számomra a korábbi zárdai szigor után. Szinte semmit nem tudtam az életrĘl, a naivságomnak, tapasztalatlanságomnak, jóhiszemĦségemnek köszönhetĘen értek csalódások is. Évekbe telt, mire felnĘtté váltam. Az igazi felnĘtté válás érzését a szüleim halála jelentette, akkor hasított belém, hogy már nem vagyok többé

„kislány”.

Az egyetemi évek alatt sok barátnĘm volt, jókat buliztunk, moziba vagy egy-egy unalmas elĘadás helyett a Hajós tanszékre jártunk (a Hajós tanszék az egyetem melletti borozó volt).

A koleszos lányokkal gyakran statisztálni mentünk, hogy legyen egy kis zsebpénzünk, volt, hogy téli éjszakában majdnem megfagytunk az utcai forgatás alatt, de nagyon érdekes élmények voltak ezek is.

A tanulás terén azért annyit mindig kihoztam magamból, hogy ne kelljen tandíjat fizetni, és kapjak legalább szociális ösztöndíjat (talán 3,8-as tanulmányi átlag felett kaptuk ezt). Teljes önfenntartó voltam, nyáron otthon korrepetálásból kerestem egy keveset, azon ruhaanyagokat vettem, hogy varrjak magamnak egy-egy szoknyát, egyszerĦbb kis blúzt, amiben Édesanya is segítségemre volt.

– Másodéves koromtól különbözĘ kórusokba kezdtem járni. Magdi nĘvérem az Egyetemi Kórusba, Baross Gáborhoz kommendált be, majd egy évet a FĘvárosi Énekkarban énekeltem, végül Magdival együtt én is jelentkeztem a Budapesti Kórusba, Forrai tanár úr idĘszakában.

Csodálatos élményekkel mentem („repültem”) haza a Makarenkó (ma Horánszky) utcai kollégiumba a próbák után, a zene még a füleimben csengett, és a lelkem a mennyekben járt.

A szép tavaszi, nyári estéken a csendes utcákon hazafele sétálva nagyon boldognak éreztem magam, sĘt, ezt a lebegést néha még a szerelem érzése is fĦtötte.

Nagyon sok szép koncerten vettem részt, Ferencsik János, Doráti Antal, Claudio Abbado, Solti György keze alatt is énekelhettem, és számtalan más híres karmestert és szólistát ismertem meg. A Zeneakadémián és még sok helyen léptünk fel. Nyáron Martonvásáron többször koncerteztünk, voltunk Esztergomban, FertĘrákoson a KĘfejtĘ „színháztermében”, a Barlangszinházban Verdi Requiemet énekeltünk, ezek mind sok szép élményt jelentettek nekem.

A kórus lemezfelvételeibe is beválogattak, a Mátyás templomban folytak a Liszt Krisztus c.

oratóriumának felvételei, de a Bazilikában is készült lemezfelvételünk.

A kórustagok akkor valami kalóriapénzt is kaptak, ami kiegészítette az ösztöndíjamat, és a lemezfelvétellel is jól lehetett keresni. Ezeket összespórolva az egyetem elvégzése után ebbĘl utaztam ki a Horvátországhoz tartozó Budvába, a csodás Adriához. (Volt ennek az útnak egyéb indítéka is, egy barátomat látogattam meg, és a hosszú levelezés alatti plátói szerelem ezzel a találkozással hamar le is csengett.)

Szakmai pályafutásom és életem megalapozásának kezdete

Nem egy hivatalos szakmai önéletrajzot szándékozom írni, inkább személyes vonatkozásait a pályámnak.

– Az egyetem elvégzése és a horvátországi kis nyaralásom után, 1970. októberétĘl elsĘ munkahelyemen, a KĘbányai Porcelángyárban (a „KĘporc”-ban) kezdtem dolgozni, jóllehet a diplomavédés még hátra volt, amit novemberben jó eredménnyel zártam. Ez szép teljesítmény volt tĘlem, mert a diplomamunkámba jócskán besegítettek az egyik volt koleszos barátnĘm kollegái a PM-ben.

A „KĘporc”-ba Édesapa révén kerültem, az Ę munkahelye segített abban, hogy a gyártól talán két évig tanulmányi ösztöndíjat kaptam. Ez egyben egyértelmĦvé tette, hogy itt fogok dolgozni, a tanulmányi ösztöndíj miatt ugyanis néhány évre elköteleztem magam. Tetszett a munka, a munkahely is. Volt egy kisebb frissdiplomás csapat, egy-két nagyon tisztelt idĘsebb is a „maghoz” tartozott, akikkel munkaidĘ után bennmaradva iszogattunk, beszélgettünk és

„megváltottuk a világot”.

– Alig töltöttem az elsĘ munkahelyemen két évet, amikor az elĘbb említett egyetemista barátnĘm a Pénzügyminisztériumba „csalt” dolgozni. Nagyon jópofa, vagány lány volt, nem hagyott bizonytalankodni abban, hogy én hogy kerülhetnék a PM-be, nem vagyok én olyan zseni, különben is, még ideköt további két év a tanulmányi ösztöndíj miatt. Nagy nehezen rávett, hogy menjek be egy beszélgetésre, aminek az lett a következménye, hogy 17 évet

„lehúztam”a PM-ben. A minisztérium „kikért” a porcelángyárból (a kikérésnek egy hivatalos levélen keresztül az volt a lényege, hogy igényt tartanak a munkámra, és egy fĘhatóság kikérését illett akceptálni). Végül még az ösztöndíjat sem kellett visszafizetnem, ez valami kérvény után elintézĘdött.

Nagyon nagy tisztelettel és szeretettel gondolok a PM-es fĘnökeimre, különösen arra a fĘosztályvezetĘmre és az osztályvezetĘmre, akik felvettek. Rengeteget tanultam tĘlük.

Nagyon szerettem a kollegáimat is. A munka nagy szervezettséggel folyt, a hierarchia és a munkakapcsolatok, egyeztetési kötelességek szigorú szabályaival. Nagy tekintélyt jelentett akkoriban egy PM-es fĘelĘadónak lenni. Sok olyan kollegám volt a kortársam, akik késĘbb neves szaktekintélyek lettek, és a rendszerváltás elĘtt és után is magas posztot töltöttek be.

Nagyon megtanultam itt igényesen dolgozni, a pontosság, a precízség belémivódott. A szakterületem az élelmiszeripar ár-, adó- és támogatási rendszere volt, eleinte néhány iparág tartozott hozzám, késĘbb az egész élelmiszeripar és a mezĘgazdaság is. Akkor az élelmiszerek döntĘ többsége hatósági áras volt. A költségvetési terv összeállításához, az éves áremelések elĘtt rengeteg számítást, kimutatást kértünk be a nagyvállalatoktól, ami alapján a

„politikailag” elfogadható árakat árkiegészítéssel, állami támogatással alakítottuk ki. Ugyanez játszódott le a nem alapvetĘ élelmiszereknél, ahol meg az adótartalom mértékét kellett meghatározni. A jövedéki adóval pedig a luxuscikkek árát határoztuk meg. Ezeknél is volt politikai elvárás, így a Munkás cigaretta árát alacsonyabb adó terhelte (Kádár „elvtárs” erre is figyelt!).

Nem voltam mozgalmi ember, hacsak a szakszervezeti tisztségeim nem annak számítanak.

Többször pedzegették, hogy lépjek be a pártba, ezt sikerült elodáznom. Így nemcsak a párton kívül maradtam, hanem az elĘmenetelem is csak abból állt, hogy egyre nagyobb terület tartozott hozzám, egyre több munkával. A szobám, az íróasztalom, a fĘnököm 17 évig ugyanaz maradt, magyarul nem haladtam elĘre a ranglétrán.

Ezzel a helyzettel nem volt sok bajom, 1989-ben a váltást az érlelte meg bennem, hogy már annyira tudtam, ismertem minden csínját-bínját ennek a területnek, hogy már a végén untatott, idegesített, amikor ezredszer ugyanazt a verklit kellett végigjárni egy adott ügyben.

Nagy változást jelentett, hogy 1988-ban jött az Áfa-törvény, ennek a kidolgozásában én is részt vettem. Az új adórendszerrel gyakorlatilag „saját magam alól is kiszervezĘdött” a munka nagy része. Az egyedi támogatási rendszer megszĦnt, a kivételek száma fokozatosan szĦkült, és az a szakmai tudás, ami az enyém volt, már nem érdekelt senkit, új adórendszer, új szakértĘk (fĘként fiatalok) tĦntek fel. Már nem éreztem magam nélkülözhetetlennek.

A váltás bennem fogalmazódott meg, nem küldtek, hanem mentem, akkor, amikor amúgy is nagy összevonásra készült a minisztérium (az OT-vel, az Országos Tervhivatallal), 1989-ben.

A minisztériumi légkör nagyon jó volt, a pártszellemet, politizálást kívülállóként érdeklĘdéssel figyeltem, reformszellem és nem a bigottság, vaskalaposság uralkodott.

Több fiatal kollegával, kolleganĘvel baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, és ez a barátság a PM üdülĘiben eltöltött napok során tovább mélyült. Nagyon jó hangulat és bulik voltak a pünkösdfürdĘi üdülĘben, ahol gyerekes szülĘként is éveken keresztül rendszeresen kijártunk, egy-egy hetet nyaralásképpen is eltöltöttünk, és évtizedeken keresztül, sĘt még a múlt évben is kijártunk hĦsölni, fürödni és dumcsizni egy-egy nyári meleg napon (az idén ezt az üdülĘt is becsukták).

– A minisztériumot éreztem a második otthonomnak, és sok olyan dolgot kaptam és köszönhetek a minisztériumnak, amit a szüleim a 11 gyerek mellett nem tudtak megadni.

Volt egy kolleganĘ, akinek a pártban szava volt, aki ismerte a családi hátterünket, és mint nagycsaládos gyermeket a pártfogásába vett. Már férjnél voltam, a férjem akkor végezte el az orvosi egyetemet, diplomaosztás és álláskeresés elĘtt állt, és Kornélka fiunk már megszületett, amikor a minisztériumtól „kaptuk” az elsĘ igazi, összkomfortos, egy szoba plusz két félszobás lakótelepi lakásunkat. Habár volt egy kis komfort nélküli, gyönyörĦ panorámás budai manzárd-lakásunk, de az akkor született kisfiunkkal boldogan költöztünk a zuglói szövetkezeti összkomfortba 1975 Ęszén.

Majd tíz év múlva, 1985-ben a második lakásunkat is a PM-tĘl „kaptuk” (ahol jelenleg is élünk). A kaptuk szó alatt a lehetĘséget kell érteni, ami az akkori lakásszĦke idején nagy szerencsének számított, vagyis hogy egy OTP-kölcsönnel megvásárolható lakáshoz jutottunk (a minisztérium az OTP-tĘl kapott vevĘkijelölési jogot, és így minket jelöltek ki az említett

lakások vevĘjének). Az akkori viszonyokhoz képest nagyon eladósodtunk, de mégis óriási szerencsét jelentett, mert sokan évekig várhattak szülĘknél meghúzódva vagy albérletben, hogy önálló lakásuk legyen.

Megkaptuk tehát az OTP-kölcsönt 30 évre, ehhez kaptunk munkahelyi kölcsönt is, és valamennyi önerĘvel egy szép lakás tulajdonosai lehettünk. (Az elsĘ lakásnál talán 15%-ot, mintegy huszonötezer forintnyi összeget kellett letenni, amit anyósomtól kaptunk kölcsön, és több, mint fél évi fizetésemnek felelt meg.)

A kislakást hamarosan kinĘttük, Kornélka és Peti kisiskolásak voltak, amikor szívünk vágya beteljesüléseként megint visszaköltözhettünk Budára, egy szép kertes sorházba. (Az elĘzĘ lakásunkat az OTP visszavásárolta, megkapta egy másik fiatal PM-es kollega. A leadott lakás árának beszámítása mellett óriási kölcsönnel jutottunk ehhez a sorházi többszintes lakáshoz.

Jobb volt nem belegondolni a hitelbe, a törlesztĘrészletekbe, de akkor még a biztos munkahely tudatában belevágtunk. Azt is tudtuk, hogy a könnyĦszerkezetes házaknak még nincs kiforrott technológiája, és rengeteg problémával fogunk szembesülni – így is lett –, de nagyon hálásak lehettünk a sorsnak ezért az újabb lehetĘségért.)

Az újabb eladósodás miatt másodállást vállaltam, amibĘl ki tudtuk fizetni az OTP-kölcsönt, ami a munkahelyi kölcsönökkel már egyikünk fizetését elvitte, de a jelentĘs összegĦ teher mellett is volt stabil munkahelyünk, és még másodállásom is volt, ami végül hozzásegített a vállalkozói szférába történĘ „átigazolásomhoz”. (A másodállásba Edit nĘvérem ajánlásával kerültem, és eleinte szakmailag is nagyon sokat segített nekem.)

Pályafutásom második felvonása

Akkor anyagilag jelentĘs elĘrelépést hozott, hogy munkahelyet változtattam, de jórészt az is hozzájárult a váltáshoz, hogy nagyon fárasztó volt két munkahelyen helytállni, miközben a gyerekek terhei is fĘleg rám hárultak a férjem állandó éjszakai, hétvégi ügyeletei miatt. A dupla állás terhétĘl persze megszabadultam, de a vállalkozói szférában ismeretlen fogalom volt, hogy vége a munkaidĘnek. CsöbörbĘl vödörbe estem, szegény gyerekekkel nem tudtam annyit foglalkozni, mint amennyit kellett volna.

– A PM után elĘször egy Kft. gazdasági vezetĘje lettem, de néhány hét alatt felmértem a terepet, és megfutamodtam a kissé káoszos helyzet elĘl. A másodállásomban (a kisszövetkezetben) sikerült elérnem, hogy fĘállásba vegyenek át, úgyhogy itt lettem fĘállású fĘkönyvelĘ. Éreztem, hogy ez nekik nem jó bolt, hiszen mellékállásban is (az én éjszakáim, hétvégéim és ünnepeim feláldozásával) megkapták, amire szükségük volt, színvonalasan és persze olcsóbban. Eljövetelem elĘtt kaptunk egy APEH-revíziót, ami hibát nem talált.

(Büszke vagyok munkám színvonalára, ugyanis a revíziók késĘbbi munkahelyeimen is hiba-megállapítások nélkül záródtak.)

– Szerencsére egy év múlva, 1990 második felében a PM-es munkakapcsolataimnak köszönhetĘen megkerestek a dohányiparból egy görög-magyar alapítású, export-importtal foglalkozó Kft. gazdasági vezetĘjének. Ez újabb elĘre lépést hozott minden téren. A munka kihívás volt, hasonlóan a kisszövetkezeti múltamhoz, ahol a számviteli rendszert nekem kellett felépítenem. Erre is büszkén gondolok vissza. A görög fĘnökséggel nem volt könnyĦ megértetni a magyar szabályokat, a mérleg jóváhagyásának határidejére is fütyültek, én azért leadtam a cégbíróságnak határidĘben a beszámolót (egy levél kíséretében, de a határidĘt én betartottam), és az adóbevallást is idĘben benyújtottam.

Munka mellett belevágtam a könyvvizsgálói képesítés megszerzésébe, úgyhogy itt és a következĘ munkahelyemen is a szabadságaim nagy része a konzultációkra, vizsgákra ment rá.