–
SORBAN
1.
Gabika kiegészítĘ történetei
Zoller Ferencné (született Faragó Gabriella, 1940) férjével, Ferivel
Egy háborús emlék Szadáról
Amit még évtizedekkel késĘbb is hálásan emlegettek a falubéliek, 1945 tavaszán történt, az orosz „felszabadítás” idején. Kihirdették, hogy az igás állatokat „hadi célra” be kell szolgáltatni. A lakosok küldöttsége azonnal Édesapához ment a községházára, háborogva:
„JegyzĘ úr, csináljon valamit! Mi lesz velünk, ha elhajtják az állatainkat? Éhen halunk!”
Édesapa kijelentette (most nyomdafestéket tĦrĘ formában írom csak le): „Egy nagy - úgymond - lócitromot kapnak az oroszok, nem lovat, ha rám hallgatnak!” És azt tanácsolta:
„Holnapután a megbeszélt helyre és idĘben menjenek oda a ruszkik elé, mindenféle zajos eszközzel: kolomp, duda, kannák, az asszonyok is! Ha majd intek, egyszerre ordítsanak, az asszonyok sikítsanak, ahogy a torkukon kifér, és az összes eszközzel zörögjenek, dudáljanak, doboljanak!”
Így is történt: másnapra a hír elterjedt házról-házra a faluban, és a következĘ reggelen a váratlan „koncert” olyan jól sikerült, hogy az oroszok pánikszerĦen menekülésre fogták magukat, és vissza se jöttek! Úgy látták, hogy ilyen Ęrült faluban veszélyes az ittlét – legalábbis a történet alapján én így vélem. Ezt ugyanis késĘbb Édesapa elmesélte nekünk, s mi el is hittük, pedig viccnek tĦnt elĘször. De ez a leleményesség annyira jellemzĘ volt Édesapánkra!
Ugyanezt a történetet Magdi egy saját emlékkel és másik variációval toldotta meg:
Emlékeim szerint sokszoknyás szadai parasztasszonyok állítottak be egyszer az ötvenes évek elején hozzánk Pécelre. (Tudnivaló, hogy Szada és Pécel között ugyan csak harminc kilométernyi a távolság kocsival, de akkor a parasztasszonyoknak gyalog kellett kimenni a szomszéd falu állomásáig, és kétszeri átszállással értek Pécelre vonaton. Az út tehát nagyon fáradságos volt.) Azzal állítottak be, hogy csak köszönetet szeretnének mondani Édesapának.
Apa kérdésére, hogy ugyan mivel érdemelte ki ezt a fáradságos út árán mondott köszönetet, a nénik azt felelték, hogy azt az úgymond „lóizét” köszönik meg. Mert az nekik olyan, de olyan jólesett!!! Szüleink a csúnya szó hallatán gyorsan kitereltek minket, gyerekeket a nagyszobából, így Apánk késĘbb magyarázta el nekünk, hogy miért is voltak valójában hálásak a szadaiak: Édesapánk a kidoboltatott parancs teljesítése miatt aggódóknak mondta e csúnya szavakkal indulatában, hogy ne teljesítsék, és – az én verzióm szerint – azt is, hogy az állatokat titokban hajtsák ki a faluból, és bújtassák el az oroszok elĘl.
(A történet eleje és vége, meg a „lóizé” mindkét verzióban közös, így ez csakugyan igaz történet lehetett. Egy kissé másképp, talán reálisabban, de Zoltán is elmesélte ugyanezt a történetet – lásd késĘbb –, ám szerinte a németek rekviráltak, és Apa egy harmadik variációs megoldást tanácsolt.)
– Sajnos felnĘttkorunkban nem beszéltünk a szüleinkkel a háborús idĘkrĘl, most pedig már nincs kitĘl kérdeznünk!
Gabi folytatja:
Kisgyerekkori emlékek
A háborút követĘ nyáron, Magdika születése után másfél évvel még gyerekotthonban is voltunk egy ideig Zozával és Editkével. Utólag átgondolva, ennek oka minden bizonnyal az ikrek koraszülése és betegsége volt. És mivel ez a ceglédi Református Gyermekotthon volt (ami még ma is mĦködik), feltehetĘleg Lórika néni segített ebben, ugyanis akkor diakonisszák látták el a gyerekeket. Persze szüleinket nagyon hiányoltuk. Emlékszem, Editke sokat sírt, én vigasztalni próbáltam kis énekléssel (mi mással is?!), különösen este, vagy amikor sírt – a kapunál, ahol sokszor várta szüleinket, a homokozóban vagy éppen a bilin. Néhány ottani énekre most is emlékszem.
Egy másik emlékem Szadáról: Zoza valamiért megsértĘdött Édesapára, és elindult világgá.
Csodálkoztam, hogy Édesapa elengedte. Az utcáig szaladtam utána egy kabáttal, hogy meg ne fázzon (tél volt). Nem tudom, kalandja meddig tartott, de estére otthon volt.
Látogatás a kistarcsai internáló táborban
Egy paraszt bácsi szekérrel vitt engem és Zoltán öcsémet Szadáról oda az ismerĘs orvos kíséretében, és útközben – sose felejtem el – a 151. éneket énekelte: „Uram, Isten siess /Minket megsegíteni /Ily nagy szükségünkben…” Azóta is nagyon kedves énekünk ez.
Ott Édesapa kisántikált a kapuhoz, nagy, dagadt keléssel a lábán. Én nagyon kértem, hadd mehessek be hozzá. Úgy látszik, az Ęr szíve megesett rajtam, mert beengedett, de a velünk
lévĘ orvost azt már nem! A családi fáma szerint Apánk bújtatta Ęt és feleségét Szadán a pincében a háború alatt. Sok nyomorúságot és koszt láttam a táborban mindenütt, de Édesapa még itt is meg tudott kínálni minket valami fanyar gyümölccsel.
KésĘbb úgy oldották meg az orvosi kezelést – fel kellett vágni a kelést – hogy a kerítés drótját egy helyen szétfeszítve-tágítva Édesapa kidugta a lábát a kerítésen, a velünk lévĘ orvos pedig ellátta a sebét! (Visszahúzni már alig tudta a nagy kötés miatt.) Ezt én már nem láttam, de öcsém elmesélte. ė 5 éves volt, én pedig 6. Édesapánk ennek köszönhetĘen kerülte el a vérmérgezést.
Az ajándékba kapott két krémes
Régi anyák-napi emlék ez, amit egy tanító néni mesélt el késĘbb: Egyszer találkozott két húgommal, a cukrászdából kijövet, akik kis csomagot hoztak onnan. Kérdezte tĘlük: „Mit vettetek, gyerekek?” – „Két krémest vettünk, de nem magunknak, hanem Édesanyának, anyák-napi meglepetésként”. – „És miért kettĘt vettetek?” – „Mert Édesanya kisbabát vár!”
Persze az lett a meglepetés vége, hogy Édesanya mindkettĘ krémest elnegyedelte, így ugyan csak egy-egy negyed krémest, de mindenki kapott! Ez az 50-es évek végefelé történt, ekkor már nyolcan-kilencen lehettünk testvérek.
A „Család hĘse” kitüntetés története
Látszott, hogy nemsokára nagy nyári vihar fog kitörni, így szüleink kiküldték az otthon lévĘ kishúgomat, Ágit hozzánk, nagyobbakhoz Pécel határába, ahol a „pedagógusföldünkön”
szĘlĘt kapáltunk, hogy vigye ki nekünk az esĘkabátokat, ne átázva jöhessünk haza. Közben az úton egy félelmetes nagy szakadék mélyén kellett hosszan menni, ahol már felhĘszakadássá fokozódott a vihar, így az esĘ folyamként zúdult lefelé. Sehol egy lélek, csapkodó villámok közt szegényke úgy félt, hogy végigszaladta a 20 perces utat. Mi a kisháznak nevezett bódéba behúzódva vártuk az esĘ végét, mikor nyílt az ajtó, és csuromvizesen beesett Ági, karján az esĘkabátokkal, reszketve.
Ezt meghallva otthon Édesapa este egy kis ünnepséget rendezett Ágikának: díszesen terített asztal, pohárköszöntĘ, „ünnepi beszéd” bĘséges dicsérettel. Ajándék: az „Érdemérem”
kitĦzése, oklevélátadás. (A „plecsni” felirata a fenti „Érdemérem” szöveg volt, nagybetĦkkel.) Sok-sok nevetés kísérte ezt a házi gyĦlést! Mindnyájan gratuláltunk a húgomnak, Édesanya pedig gyors meleg vacsorát fĘzött a tiszteletére. Este nem kellett ágyba kergetni minket!
(Ui: Márti megjegyzése, miután elolvasta Gabika emlékét: Hát engem a történetbĘl kifelejtettek! Én is Ágival mentem a viharban, én is féltem, én is szaladtam, de a hĘsiességéért valóban csak Ági kapott emlékérmet.)
Történet Apa visszahívásáról Szadára
Rokonaik elbeszélése szerint az 56-os forradalom után Édesapát egy küldöttség hívta volna vissza Szadára a falu vezetésének élére (az akkori „rend” szerint tanácselnöknek). Apa viszont
akkor már „okosabb” volt annál, hogy kitegye a családját megint a korábbihoz hasonló szélirányváltozásnak. Így aztán nem lettünk továbbra sem jó káderek.
Gondolatok errĘl a családregényrĘl
Nagyon örülök, hogy sikerült összeállítani ezt az emlékezĘ írást, mert szerintem is fontos a
„gyökereink” ismerete ahhoz, hogy az „ágak” is ebbĘl az ismeretbĘl táplálkozhassanak.
És még egy szempontból fontos ez az írásunk. Ravasz László püspök – aki Vincze nagypapa
„fĘnöke” volt – a Gondolatok címĦ könyvében ezt írta: „Nincs sírja annak, aki élĘ gondolatokká változott.” Igaz ez Ravasz Lászlóra is (ahogy Szénási Sándor írta méltatásában), de igaz Szüleinkre is. Nemcsak az én emlékeim, de a testvéreim sorai is élĘvé varázsolták a múltunkat.
2.
Zoltán meséli
Zoza (született: Faragó Zoltán, 1942)
Füge
A háború utolsó napjaiban a visszavonuló német csapatok és az Ęket támogató magyar egységek a hadsereg élelmezésének biztosítása érdekében a falu szarvasmarháit rekvirálták.
Ezt a falu jegyzĘjének, édesapának kellett kidoboltatnia. Tehetetlen düh és kétségbeesés szállta meg az embereket. “Mi lesz velünk, fĘjegyzĘ úr? Éhenhalunk!”
Persze már napok óta hajtották a visszavonuló németek, illetve a nyilas segítĘik a falu fĘutcáján a más falukban rekvirált tehéncsordákat nyugat felé. Az agyoncsigázott, éhes, szomjas állatok be- beszökdöstek a parasztházak udvarára. Szomjasan a vályúhoz tántorogtak és ittak, ha volt a vályúban víz. Az ijedt falusiak utána visszazavarták a szerencsétlen állatokat az utcára, nehogy nekik legyen a végén valami bajuk a dologból.
A mi udvarunkba is beszökött egy tehén, elneveztük Fügének. Mivel édesanya a gyerekekre vigyázott, édesapa meg a községházán volt, nem volt, aki visszazavarja Fügét az utcára, a Füge pedig besétált az istállóba és lefeküdt. A németek elĘl szökött hozzánk. Édesapa vette észre, amikor hazajött a községházáról. Édesanya jajgatva kérte: „Zavard ki az utcára, még lelĘnek miatta a németek!” „Dehogy zavarom, dehogy zavarom, hiszen észre sem vettem, hogy itt van. De azért kinyitom a szecskáspajta felé az ajtót, éhen ne dögöljön az a szegény tehén.” Röviden fogalmazva, menedékjogot kapott a Füge.
A kétségbeesett jajgatásra, “Mi lesz velünk, fĘjegyzĘ úr? Éhenhalunk!”, volt aztán édesapának egy vigasztaló szava és egy jó tanácsa: “Dehogy halnak maguk éhen! Hajtsák csak ki a teheneket a községháza elé, ahogy kidoboltattam. Nem lehet mást tenni. De a kertikaput hagyják nyitva, és az istállóajtót se reteszeljék el!“ És elmondta nekik édesapa a Füge történetét. „Majd meglátják, több tehenük lesz, mint a rekvirálás elĘtt volt.“
Elhajtották a németek az összes tehenet a faluból. A Fügét nem, mert nekünk tulajdonképpen nem volt tehenünk. Senki sem jött ellenĘrizni, hogy üres-e az az istálló a jegyzĘházban, ami már évek óta mindig is üres volt. A németek kivonultak, de egész éjjel csordákat hajtottak a falun át a más falukból kivonuló katonák. Reggel aztán a kisbíró, a segédjegyzĘ és még egy
községházai alkalmazott körbejárta a falut, és összeírta, hol és hány szarvasmarha van:
tényleg több volt, mint a rekvirálás elĘtt.
Évekkel késĘbb, amikor már Pécelen laktunk, meglátogatta édesapáékat egy pár szadai ember. Hálásan emlegették, hogy „Jaj, de megvigasztalt minket akkor a jegyzĘ úr.“
Kérdésünkre aztán, hogy hogyan, mivel vigasztalta meg édesapa Ęket, azt felelték: „Amikor azt mondta, hogy „…t fognak maguk éhenhalni! Csak hagyják nyitva a kapukat, aztán mi majd reggel jövünk, és megszámoljuk, hány tehén maradt végülis a rekvirálás után.“
xxx
A Füge nagyon öreg tehén volt. Alig adott tejet. A teje viszont nagyon zsíros volt. Két liter tejrĘl egy fél liter tejszínt lehetett leszedni. Tejszínhabunk volt bĘven a háború után, de lisztünk csak nagyon kevés. Finom tejbegrízt csak ritkán ettünk, tejbepuliszkát annál többet.
Phüj, de utáltam a tejbepuliszkát! Viszont tejszínhab volt hozzá bĘven, az aztán egy kicsit elviselhetĘbbé tette a vacsorát.
Csak egy szarva volt a Fügének. Nem szerette, ha megfogták a szarvát. Különben aranyos tehén volt. Ki tudta nyitni a kertkaput, a fejével nyomta le a kilincset. Édesanya fejte, mi lehajolhattunk a tĘgye alá, és édesanya a szánkba is fejt egy kicsit. Minket is megtanított édesanya fejni.
Editke nagyon félt a FügétĘl. Ott volt a nyáron nálunk a nagymama, mondta is Editkének:
“Editke, adj egy kicsit enni a Fügének, akkor szeretni fog téged, és nem kell félned tĘle.”
Editke szót fogadott. Éppen gombóc volt ebédre, Editke félretett egy gombócot, ment az istálló félé, mondva, hogy “Füge, gyere, kapsz gombócot.” A Füge megfordult, ránézett Editkére, Editke eldobta a gombócot, és sírva szaladt vissza a verandára. “Mi van, Editkém, mit történt? Föllökött a Füge?”, kérdezte édesanya. Mire Editke sírva: “Rámnézett a Füge!”
Szállóigévé vált a kérdés, amikor Editke sírt, hogy “Rádnézett a Füge?”
(Ui: Editke verziója szerint neki mindig azt mondták csúfolódva, hogy azért sír, mert ránézett a kakas. Úgy emlékszik, hogy Ę valóban a kakastól ijedt meg – nem a FügétĘl. Ezt az emlékét le is írta.
Magdi pedig a „Füge, gyere, kapsz gombócot!” mondását vitatja el EditkétĘl, ezt magának vindikálja. Ugyanis szerinte róla mesélték, hogy Ę volt az, aki háromévesen kiállt a konyhaajtóba a gombóccal. Az elsĘ pöszén kiejtett mondatát idézték neki, imígyen: „Büge, gyeje, kapsz bongócot!” A Fügére egyébként Magdi is jól emlékszik, mert a kertben egyszer majdnem letaposta az istállóba bemenni nem akaró és a terelgetése miatt ide-oda futkosó, megbolondult állat. Édesanya sikítozott, hogy jaj, vigyázzanak, mert Magdika ott van! De végül nem lett baja: a Füge egyszerĦen átugrotta. Magdi viszont azóta is fél a tehenektĘl.)
3.
Edit történetei, emlékei
Bálintné Faragó Edit (született: 1943)
Szadai gyermekkor
Szadára 1943-ban költöztünk, én pár hónapos csecsemĘ voltam. Ekkor velem együtt öttagú volt a család.
3-4 éves koromtól vannak emlékeim a szadai életünkrĘl, a régebbiek csak diakép-szerĦen jelennek meg elĘttem, de emlékezem néhány összefüggĘ eseményre is.
Legkorábbi emlékem, hogy testvéreimmel lapulunk a kertben egy bokor alatt, és valaki az utcán azt kiabálja félelmet keltĘ hangon:
Va-la-mííít drótoooznifótozniii!
Ez a drótostót volt.
Akkoriban még a csírája sem volt meg az eldobós társadalomnak, ha valami elromlott, az arra szakosodott szakember megjavította azt. Minden tárgy minden tulajdonságát a végtelenségig ki tudták használni az emberek.
A drótostótnak az volt a mestersége, hogy a kilukadt fazekakat, vödröket és más háztartási eszközöket megjavította, így tovább lehetett használni a korábban elromlott edényeket. Nem is volt annyi szemét, mint ma, nem volt szükség szelektív hulladékgyĦjtésre, a családok mindig mindent hasznosítani tudtak. Ha a megjavított lábos már annyi helyen kilukadt, hogy nem volt értelme tovább drótozni-foltozni, nyáron beleültették a muskátlikat, és így virágcserépként funkcionált tovább az edény egészen addig, amíg a rozsda teljesen meg nem ette. Amikor már muskátlis cserépnek sem volt használható, egyszerĦen elásták a rozsdás edényt a körtefa alá, mert a körtefa szereti a vasat.
A drótostót nagyon ijesztĘ jelenség volt. Bozontos hajával, rongyos ruhájában, nagy hátizsákjával sorra járta a falvakat, elkiabálta a „valamit drótozni, foltozni” reklámszövegét.
Ahová behívták, ott leült egy kissámlira, elĘvette a hátizsákból a drótjait, a foltjait, a ragasztóit, közben nagyokat káromkodott, de az edényt pár fillér fizetségért szépen megjavította. Nagyon féltünk attól, hogy hazafelé belerak bennünket is a hátizsákjába és elvisz a világ végére. Merthogy a világ végérĘl jött.
Volt egy másik kiabálós ember is a faluban, a kisbíró. A kisbíró a községháza alkalmazottja volt, alacsony, köpcös bácsi.
TudvalévĘ, hogy a negyvenes évek végén, de még az ötvenes években sem volt televízió, rádió is alig akadt néhány háztartásban, ha volt is, recsegett-ropogott a néprádiónak nevezett barna doboz. Egyetlenegy adó mĦködött a rádióban. A hírekrĘl a kisbíró tájékoztatta a lakosságot.
A kisbírónak az volt a dolga, hogy kihirdesse a lakosságot érintĘ eseményeket, és információt adjon a közösségi ügyekrĘl. Ezt úgy tette, hogy megállt minden utca sarkán, elkezdte ütni a nyakába akasztott dobot, jelezvén ezzel, hogy hivatalos közlendĘje van. Amikor köré gyülekeztek a környéken lakó emberek - fĘleg háziasszonyok, mert a férfiak dolgoztak –, felolvasta a híreket, és ment tovább a következĘ utcasarokig. Ott megint dobolással adta tudtára a lakosságnak, hogy elkezdĘdött a híradó.
A kisbírónak minden este végig kellet járni a falut és nagydobra verni a csendrendeletet, ami így hangzott:
Kilencet ütött az óóóra!
Térjetek már nyugovóóóra!
TĦzre-vízre vigyázzatoook!
Meg ne égjen a házatoook!
A hirdetmény után minden család nyugovóra tért.
Másik emlékem a tehenünkhöz fĦzĘdik. Akkoriban szinte minden családban tartottak háziállatot, a mi tehenünket Fügének hívták. Nem volt sok baj vele, mert reggel kinyitották neki a kaput, majd jött a csordás, aki összeszedte a falu összes tehenét, és kihajtotta Ęket a határba legelészni.
Este szürkületkor megint mindenki kinyitotta a háza kapuját, a csordás visszahajtotta az állatokat a faluba, és minden tehén tudta, hogy melyik házba kell bemennie. Ott megvárta, amíg a háziasszony kimegy a vödrökkel, megitatja és megfeji, majd békésen aludt másnap reggelig.
Nagyon csodálkoztam azon, vajon a tehenek honnan tudják, hogy melyik az otthonuk, melyik kapun kell bemenniük, hogy hazaérjenek. Talán e rácsodálkozásomkor fogant meg bennem az állatok iránti tisztelet és elkötelezett szeretet.
Édesanyánk a tehenet megfejte, kitöltötte kis bögrékbe a langyos, még habzó tejet, adott hozzá egy szelet vajas kenyeret a maga köpülte finom házi vajból, ez volt a vacsoránk. A megmaradt tej egy részét félretette további házi feldolgozásra, ebbĘl lett a család számára
szükséges mennyiségĦ tejszínhab, a túró, a vaj, az író, az aludttej. A felesleget másnap reggel bevitte a szemben lévĘ épületbe, amire az volt kiírva: HANGYA.
A Hangya mozgalom egy népi kezdeményezés volt, mondhatnánk úgy is, hogy önkéntes szövetkezés, minden faluban jól mĦködött. Ide vitték a háziasszonyok a családnál fölöslegesnek mutatkozó termékeket, majd innen egy kereskedĘhöz került a leadott áru, aki visszaváltható tejesüvegekbe és nagyobb tejeskannákba töltve elszállította végleges rendeltetési helyére, a városi lakossághoz. Így kerültek a megtermelt javak – két láncszem közbeiktatásával - közvetlenül a termelĘtĘl a fogyasztókig. Ez a jól szervezett kereskedés biztosította azt, hogy a termelĘi és fogyasztói árak közötti olló alacsony szinten maradhasson.
Van még egy nagyon kedves emlékem Szadáról, a rozmaringos alma, amit édesapától kaptam nem egy alkalommal.
Mint a falu elsĘ embereinek egyike, édesapánk hivatalos volt minden esküvĘre és az azt követĘ lakodalomba. Akkori szokás szerint a lakodalmas szertarást a vĘfély irányította. De fontos szerepe volt a vĘfélynek már az esküvĘt megelĘzĘen is. ė adta át a násznépnek a meghívókat szóban, mert a nyomdatechnika akkor még nem volt mindenki számára elérhetĘ. Neki kellett összehangolni a nászajándékokat is, ne fordulhasson elĘ az, hogy valaki tíz egyforma lábast kap nászajándékba, gyúródeszkát pedig egyet sem.
A vĘfélyt arról lehetett felismerni, hogy volt a kezében egy csodálatosan feldíszített, illatos rozmaringos alma. Az óriási piros alma szárába egy rozmaringágat szúrtak, az ágacskát feldíszítették különféle színes szalagokkal és befújták az egészet valamilyen illatos aranyporral. /Vajon megvan-e még valahol ez a szép népszokás?/
A lakodalom végén a vĘfély az almát nekiajándékozta valamelyik kedves vendégnek, rendszerint édesapánknak. ė pedig továbbajándékozta azt nekem. E szép tárgyat a gyerekek közül mindig én kaptam meg, ma sem tudom, hogy miért. Csak azt tudom, hogy nagyon örültem neki, és nagy becsben tartottam a díszes és illatos almámat.
Felvilágosodásom emléke is Szadához kötĘdik. Nekünk nem a Jézuska, hanem az Angyalka hozta a karácsonyfát és az ajándékokat. Az utolsó, Szadán töltött karácsonykor Zoltán bátyám megsúgta, hogy a fát nem is az Angyalka hozza, hanem szüleink díszítik fel nagy titokban.
Persze én ezt nem hittem el, de Zoltán odahúzott az ajtóhoz, és bekukucskáltatott a kulcslyukon. Ledermedtem a képtĘl: apánk egy létráról akasztgatja a szaloncukrokat a mennyezetig érĘ fára, édesanyánk pedig az alsó ágakat díszíti aranypapírral bevont diókkal.
Egy kicsit el volt rontva a karácsonyi ünnepem, de estére megvígasztaltam magam: lehet, hogy a fát a szülĘk díszítik, de az ajándékot akkor is az Angyalka hozza. Bizonyítékom is volt rá, hiszen saját fülemmel hallottam, hogy csöngetett az Angyalka.
A nyarak is nagyon jól teltek, sokat tapickoltunk a vizes és sáros árokban a nagy esĘzések után, jó meleg és puha volt a sár. Utána nagyokat ugráltunk az ágyon.
Egy ilyen ágyugrálás közben szomorúan, kisírt szemekkel jött be édesanyánk a gyerekszobába, és szemünkre hányta jókedvünket. Elmondta, hogy nem volna szabad ilyen vidámnak lennünk, mert meghalt az egyik kistestvérünk, a koraszülött ikrek egyike, Ágika.
Amikor az ikrek megszülettek, édesanya – talán a testvéri féltékenység megelĘzése érdekében – azt mondta, hogy az elsĘnek megszületett kislány, Ágika pótmamája Gabi nĘvérem lesz, a
másodiké pedig – Emeséé – én. Nemigen volt alkalmunk a pótmama szerepét gyakorolni egyrészt azért, mert még kicsik voltunk erre a feladatra, másrészt pedig ezért, mert az ikrek
másodiké pedig – Emeséé – én. Nemigen volt alkalmunk a pótmama szerepét gyakorolni egyrészt azért, mert még kicsik voltunk erre a feladatra, másrészt pedig ezért, mert az ikrek