Edit mesél magáról:

Az elsĘ rebellis

A középiskolai évekrĘl

Gyerekkoromat ismeri a kedves olvasó a szadai és péceli történetekbĘl. Sírós és érzékeny kislány voltam, mint a rák-jegyĦek általában. A sírósságom elmúlt, de az érzékenységem megmaradt.

Nemrég találtam meg Édesapa 52 évvel ezelĘtt írt levelét, amit a leendĘ középiskolámnak küldött, és amiben arra kérte az igazgatónĘt, vegyenek fel engem a budai, bentlakásos tanítónĘképzĘbe, mert minden vágyam az, hogy tanítónĘ legyek.

Erre a vágyamra én egyáltalán nem emlékszem. Apa megható levelének hatására felvettek, de mire elkezdĘdött a tanév, a tanítónĘképzĘ iskolát megszüntették és gimnázium lett belĘle.

Így lettem 15 évesen budapesti lány. A várost nem ismertem, telefonálni, közlekedni nem tudtam. A kollégium, ahol laktam (Lórántfy Zsuzsanna volt a neve, ma ismét Barmadasnak hívják) és a gimnázium elég közel voltak egymáshoz, a suliba gyalog jártunk. Hamar összebarátkoztam az osztálytársaimmal, akik többnyire budapesti lakosok voltak, kollégista tanuló nem nagyon volt közöttük.

Elkezdtem szörnyen barátnĘzni, mert korábban otthon nem lehetett ilyen kapcsolatom.

Édesanya mindig azt mondta, hogy ott a sok kistestvéred, barátkozz azokkal. ValószínĦ félt attól, hogy a barátnĘk bejáratosak lesznek hozzánk, és nem akart több gyerekricsajt hallani.

Nekem pedig annyira hiányzott egy bizalmas, velem egykorú lány barátsága, mint a fiatal felnĘtteknek a szerelem. A gimnáziumban aztán tele lettem barátnĘvel, akikkel moziba, színházba jártunk, meghívásokat kaptam szüleikhez, így lassan megismertem a várost.

Megtanultam, hol jár a hatos villamos, és lassan kiigazodtam a közlekedésen is. Hétvégén hazajártam szüleimhez, hogy besegítsek a háztartásban, néha meglátogattam egy-egy nagynénikémet vagy Ági húgom keresztanyját, ahol mindig kaptam 10-20 forintnyi

költĘpénzt. Ennek zömét telefontantuszokra költöttem, mert délutánonként gyakran felhívtam újdonsült osztálytársaimat, padtársaimat egy közeli nyilvános telefonfülkébĘl, hogy megbeszéljük, mi történt az iskolában, hogy újra átéljük a délelĘtti iskolai közös eseményeket.

Anyáék rosszat sejtettek: nagylányuk pesti csajokkal barátkozik, színházba, moziba jár, össze-vissza telefonálgat, néha még ki is festi magát, ahelyett, hogy templomba járna vagy kézimunkázna, és a tanév végén kivettek ebbĘl a fertĘbĘl. Így kerültem elsĘ Faragó-lányként a Cinkotai Gimnáziumba, ahol szintén kollégista lettem. Itt aztán nem volt sem színház, sem mozi, volt viszont helyette szolfézsóra, zongoraóra, külön angol, de én egyiket sem szerettem.

A különórákat amikor csak lehetett, elblicceltem. Tanulnom sokat nem kellett, mert elég gyorsam beszállt a fejembe a feladott lecke, és jó tanuló is voltam. Néha becsúszott egy-egy rosszabb jegy földrajzból, fizikából, azokból a tantárgyakból, amiben ma is gyenge vagyok. A bizonyítványaimban a „jeles” szintet mindig megütöttem, néha kitĦnĘ minĘsítést kaptam.

Ezekre a cinkotai évekre ma már egy kis lelkiismeretfurdalással emlékezem vissza. Sokkal több hasznos dologgal lehetett volna foglalkozni ahelyett, hogy a hátralévĘ három évet végig bohóckodtuk osztálytársaimmal. Abban az idĘben azonban nem volt sem a gimnáziumban, sem a kollégiumban olyan nevelĘ, aki rávezette volna a kamaszlányokat a hasznos és egy tini számára érdekes idĘtöltésre.

Az érettségi után szüleim még mindig abban a hitben voltak, hogy pedagógus akarok lenni, ezért megszervezték nekem a felvételi vizsgát a debreceni TanárképzĘ FĘiskolán, mégpedig magyar-orosz nyelvtanári szakra. Én nem tudtam, hogy mi akarok lenni, talán gyógyszerész, azért, mert a gyógyszertárakban mindig olyan szép fehér tisztaság van, de más nem jutott eszembe. Így hát tettem, amit a szülĘk diktáltak.

Abban az idĘben a felvételi vizsgák sikere nagyon függött attól, hogy a gyerekeknek milyen volt a származásuk. A munkás-paraszt gyerekek pontelĘnyöket élveztek, az X jellel jelöltek pedig – akiknek szülei a kommunista rendszert megelĘzĘen a régi rendszer kiszolgálói voltak – hátrányos helyzetbe kerültek. Nekem a felvételi vizsgám sikerült ugyan, de „helyhiány”

miatt elutasították továbbtanulási szándékomat, mivel X bélyegem volt.

ElsĘ munkahelyem

Ez engem egyáltalán nem viselt meg, mert nem lelkesedtem a tanári hivatásért, igaz, másért sem. Nem volt jövĘtudatom. Visszakerültem a szülĘi házba, és elmentem dolgozni. Ica nagynéném férje, Feri bácsi talált nekem egy megfelelĘ állást, a Statisztikai Hivatal egyik gépi adatfeldolgozó vállalatánál lettem irodai betanított munkás. Hollerith gépeket kezeltem, ez volt a mai számítógép Ęse. A hollerith kártya egy téglalap alakú, 18,7 cm x 8,3 cm nagyságú vastag kartonpapír volt, amelyre az elĘre megadott helyekre oszloponként lyukakat szúrtak, hogy egy sor karaktert kódoljanak. 45 sor és 12 oszlop volt a kártyán, ami 45 darab 12 bites karakternek felelt meg.

A feldolgozandó adatokat megfelelĘ rendszerben lyukkártyára rögzítették (kilukasztották a kártya megfelelĘ során a kívánt oszlopot, így kódolták be a karaktereket), és elsĘ lépésben átfuttatták egy olyan rendezĘ gépen, ahol az elektronika érzékelte a lyukakat, és az a beprogramozottak szerint az adatokat sorrendbe rakta. Ezt a gépet szorternek hívták, a kezelĘjét szorteresnek. Általában fiatal, érettségizett lányok és fiúk voltak a szorteresek.

Rendezés után a tabulátor (táblázógép) következett, de néha az adatokat dopplerezni is kellett, amihez csak a nagymenĘk értettek. A doppler titkát nem sikerült megfejtenem.

A szortergépét viszont igen hamar, mert rájöttem, hogy ha az ember átnéz egy köteg lyukkátyának azon a során, ahol az utasítás szerint rendezni kell a gépnek az adatokat, és sötétség van a megadott sor megadott oszlopán, akkor nincs mit tenni, le kell futtatni a doboz tartalmát a rendezĘgépen. Ha viszont félhomály van, vagy netán opálszerüen át lehet látni a lyukon, az azt jelenti, hogy nagyon sok kártya a helyén van, csak azt az egy-két lapot kell kiemelni és kézzel a helyére tenni, amelyik a félhomályt okozza. Mivel normában dolgoztunk, több órai gépi futást meg lehetett takarítani ezzel a módszerrel.

Talán a mai fiatalok nem tudják, de abban az idĘben, a hatvanas évek elején mindenhol munkaverseny mozgalmak voltak. Így volt ez az én elsĘ munkahelyemen is, havonta kiértékelték a dolgozók munkateljesítményét és a legjobban teljesítĘk neveit kiírták egy faliújságra, a szakszervezettĘl pedig ajándékot kaptak az élenjárók. Ezeken a versenyeken mindig én voltam az elsĘ számú gyĘztes mindaddig, amíg a kollegáim el nem lesték tĘlem ezt az átkukucskálós módszert. Egy szép emléktárgyat, egy ólomkristály tortástálat ma is Ęrzök ezekbĘl a tárgyjutalmakból.

ElsĘ szerelmem története

Egyszer behívattak a személyzeti vezetĘhöz. A személyzeti osztályra idézés mindig valami rosszat jelentett, valaki feljelentett valakit, mert nem úgy viselkedett, ahogy azt a kommunista diktatúra elvárta volna. Arra gondoltam, talán az lehet a bĦnöm, hogy nem vagyok KISZ- tag, (a Kommunista Ifjúsági Szövetség volt az egyetlen párt egyetlen ifjúsági „elĘszobája”), és erre akarnak rábeszélni, mint éldolgozót. De nem ez történt. Ott állt a személyzetis elĘtt egy velem egykorú, nagyon helyes fiú, akinek elĘl hiányoztak a fogai.

Mint késĘbb megtudtuk, a fiúnak azért hiányoztak a fogai, mert a börtönben kiverték azokat.

Börtönben pedig azért volt, mert disszidálni akart, de a határon elfogták. Börtönbüntetését letöltve erre a munkahelyre irányították, és pártfogót kerestek a számára, aki betanítja majd Ęt a szorteres munkára, és magaviseletével helyes irányba tereli a fiú mindennapjait. Így lettem egy börtönviselt fiatalember pártfogója, akibe pillanatok alatt beleszerelmesedtem, miután a fogait rendbe hozatta. A fiúnak is tetszett a pártfogói kapcsolata, bevezetett engem a nagyvilági életbe. Presszótöltelék lettem, megismerkedtem mindenféle nagymenĘkkel, filmesekkel, zenészekkel, színészekkel. Az akkor divatos és elĘkelĘ kávézókban törzsvendégeknek számítottunk. Éjszakai lokálokba jártunk, sokszor lekéstem az utolsó vonatot, amivel haza tudtam volna menni Pécelre. Ilyenkor otthon mindig azt mondtam, hogy túlórázni kellett, és a pesti barátnĘmnél aludtam.

Szüleim megelégelték a sok túlórát, és persze az is kiderült, hogy mi a kimaradozás igazi oka.

Rettenetes viták kezdĘdtek köztem és anyám között. Mint elsĘ rebellis a családban, vitatkoztam anyámmal, aki ehhez nem volt hozzászokva, és nem tudott belenyugodni abba, hogy a gyerekének más a véleménye, mint neki. Édesapa viszont megértĘ volt velem szemben, és amikor csak lehetett, falazott is nekem. De olyan is elĘfordult, hogy anya parancsára a nadrágszíjával rettenetesen megvert.

Ennek a folyamatos veszekedésnek az lett a vége, hogy az idegeim felmondták a szolgálatot.

Bevettem egy csomó altatót. A kórházban tértem magamhoz, kaptam egy gyomormosást, és pár nap múlva hazaengedtek. Apa hozott haza vonattal, a vonaton olyan voltam, mint aki totál

részeg, mert még nem ment ki szervezetembĘl a sok gyógyszer. Otthon elmondták a szülĘk döntésüket: felmondták a munkahelyemet, és elhelyeztek a KĘbányai Porcelángyárba irodai munkára, Édesapa mellé.

A szerelmemmel szakítanom kellett, és édesanyám kiadta a parancsot: férjhez kell mennem ahhoz a rendes fiúhoz, aki már két éve udvarolt nekem. Azt, hogy én mit szeretnék, fel sem vetĘdött.

A mai napig nem értem, hogyan tudott anyám ilyen erĘs befolyást gyakorolni rám, a felnĘtt és dolgozó nĘre; teljesen a hatalma alatt tartott, és húsz évesen is azt kellett tennem, amit Ę parancsolt. Vajon miért nem jutott eszembe, hogy elköltözzek otthonról, hiszen volt önálló keresetem, ki tudtam volna fizetni egy albérletet, ahol nem szólnak bele az életembe. Nem tudom. ValószínĦ azért nem jutott eszembe, mert bensĘmben éreztem Édesanya aggódó szeretetét, és szemléletbeli különbségeink ellenére tudtam, hogy jót akar nekem, félt engem az élet csalódásaitól, és felelĘsséget érez irántam.

Nemrégen láttam egy riportot a televízióban: egy ismert, rákellenes alapítvány kuratóriumának az elnökével beszélgetett az újságíró. Nagyon érdekes érzésem támadt: ezt a riportalanyt én ismerem, vagy mégsem?, de biztos, hogy ismertem valamikor. Az volt a benyomásom, hogy az elĘzĘ életemben lehetett rám nagy hatással a tévészereplĘ.

.

Néhány nappal késĘbb jöttem rá, hogy az egykori elsĘ szerelmemmel, a kivert fogú fiúval készült a riport, csak közben eltelt ötven év. Milyen érdekes, az ember külsĘleg teljesen megváltozik ötven év alatt, de a személyisége, a kisugárzása a megváltozott és felismerhetetlen külsĘ ellenére ennyi idĘ után is megmarad.

ElsĘ önálló próbálkozásaim

Édesapával nagyon jó volt együtt dolgozni. ė az elsĘ emeleten dolgozott egy önálló irodában, én a másodikon voltam velem egykorú fiatalok között. KönyvelĘ automatákat kezeltünk, ami szintén egy betanított munka volt, a könyvelnivalót készen hozták nekünk a mérlegképesek, nekünk csak püfölni kellett a gépet. Édesapa gyakran meglátogatott, áthívott magához egy-egy kávéra, és sokszor kaptam tĘle dugipénzt is. Jó érzés volt átélni, hogy apát mennyire szeretik.

A könyvelĘgép püfölése közben felfigyeltem arra, hogy az egyik kartonon, amit a gépbe be kellett dugni, és rá kellett könyvelni az adatokat – ezt szakszerĦen fĘkönyvi számlalapnak hívják –, csak piros számok, a másikon csak fekete számok voltak. (Tartozik vagy Követel jellegĦ könyvelési tételek.) Néha behoztak olyan anyagot is, ahol a piros számokkal teli kartonra fekete számot kellett volna könyvelni. Megkérdeztem az anyag elĘkészítĘjét, hogy ez miért van így? HĦ, de jó, hogy szóltál Edit, ezt teljesen fordítva csináltam. KésĘbb a bonyolult könyvelési tételeket hozzám, a betanított gépkezelĘhöz hozták a bizonytalan könyvelĘk azzal, hogy a hibát úgyis észreveszem.

Elmondták a fĘnöknek is a történteket, aki rábeszélt, hogy iratkozzak be a közgazdasági technikumba különbözeti vizsgát tenni, mert az az érzése, hogy jó könyvelĘ lenne belĘlem. A különbözeti vizsgát két év helyett egy év alatt letettem szín jeles eredménnyel. Könyvvitel tanárom pedig rábeszélt, hogy iratkozzak be a Számviteli FĘiskolára, amit a következĘ tanévben meg is tettem.

Közben férjhez mentem ahhoz a rendes fiúhoz, akire édesanya rábeszélt. Kezdetben a péceli házunk korábbi lakóinak a helyén laktunk. Befizettünk egy társasházi öröklakásra, és nagy-nagy szegénységben éltünk. Mindketten fĘiskolára jártunk levelezĘ tagozatra, közben dolgoztunk. Nehéz idĘk voltak, nem volt pénzünk, nem volt idĘnk egymásra, fáradtak, idegesek voltunk. Férjem valóban rendes fiú volt, csak nem illettünk össze: más kultúrából származtunk.

Nemsokára elkészült a lakásunk, beköltöztünk úgy, hogy alig volt bútorunk. Volt két heverĘnk, két hokedli és egy asztal a konyhában, egy szobaasztal, két szék. És egy kis könyves szekrény. Az új lakásba télen költöztünk be, a fĦtetlen szobában a vakolat csillogott, mert meg volt fagyva a malterban lévĘ víz. A lakásban két cserépkályha is volt, de a nagy spórolás miatt csak ez egyik kályhát fĦtöttük. Volt vagy 15 fok meleg a fĦtött szobában.

Nemsokára a beköltözés után nagyon belázasodtam. Kórházban kötöttem ki, ahol megállapították a kétoldali petefészek gyulladását. Ez meghatározta az életemet: tudomásul kellett venni, hogy nem lehet gyerekem.

Rövid együttélés után elváltunk, mert mindketten láttuk, hogy közös célok hiányában nem lehet a házasságunk boldog. Békésen, közös megegyezéssel váltunk el, a hokedlikat megfeleztük, a lakást eladtuk, és mindketten elkezdtük új életünket.

Új dimenziók

A lakás eladása után arról hallani sem akartam, hogy visszaköltözzek a szülĘi házba.

Albérletben laktam, és a lakás eladásából származó, rám jutó összegbĘl befizettem egy Pécelen épülĘ társasházi lakásra. Közben megismerkedtem késĘbbi második férjemmel, Gézával, aki teljesen új dimenziókat hozott az életembe. Nálam jóval idĘsebb, érett férfiként lépett az életembe, aki akkor vált el elsĘ feleségétĘl. Minden reggel eljött értem, elvitt a munkahelyemre autójával, délután értem jött, és hazavitt. A hétvégeket együtt töltöttük, bemutatott a barátainak, a felnĘtt gyermekének. Sokat utaztunk, fĘleg a Balatonra, mert mindketten nagyon szerettük a vizet és a kemping életmódot. Gyakran meglátogattuk a szüleit és testvérét, akik Nagyváradon laktak, elhalmoztuk Ęket tartós élelmiszerekkel, mosóporokkal, könyvekkel, nagy erdélyi túrákat tettünk közben, vagy leszaladtunk a Fekete tenger partjára néhány napra.

LeendĘ férjem a kerámiaiparban dolgozott vezetĘ beosztásban, nagyon elismert szaktekintélynek számított, és rengeteget utazott, fĘleg az akkori NSZK-ba, Olaszországba, Franciaországba és Hollandiába. Külföldi üzleti partnerei is sokat jöttek Magyarországra, ilyenkor neki kellett gondoskodni a vendégek fogadásáról. Mivel jól beszélt franciául és németül, de olaszul a szókincse – ahogy Ę mondta – csak Kecskemétig tartott ki, tolmács nélkül szervezte a hivatalos és nem hivatalos programokat. Sokszor engem is elvitt magával egy-egy üzleti vacsorára vagy városnézésre, múzeumlátogatásra. Szerettem ezeket a programokat, bár én németül keveset tudtam, inkább értettem, mint beszéltem a nyelvet, de ez senkit sem zavart, mert Géza szóval tartotta a társaságot.

Közben állást is változtattam, a betanított gépkönyvelĘi munkát meguntam. Adóügyi referenst kerestek a Magyar Optikai MĦveknél, amirĘl fogalmam sem volt, hogy mit takar, mert akkor még nem voltak Magyarországon adóügyek. Nem volt ÁFA, nem volt személyi jövedelemadó törvény, a költségvetés a kiadásait az állami vállalatok befizetéseibĘl fedezte. De az állást megkaptam, és olyan mindenes lettem, egy kicsit több, mint a könyvelĘk, mert nekem kellett

elvégeznem a ritkábban elĘforduló, komplikált pénzügyeket, mint például a feltalálói díjak, szabadalmi díjak számfejtését vagy az amortizáció elszámolását. Mivel sok mindent rám bíztak, rengeteget megtanultam a szakmából. KésĘbb fĘnököm elmondta, hogy azért mert rám bízni mindenféle komplikált gazdasági ügyet, mert elsĘ munkanapomon kértem tĘle egy Szervezeti és MĦködési Szabályzatot a MOM felépítésérĘl, és ilyet tĘle az új belépĘk még sohasem kértek. EbbĘl a kérésembĘl arra következtetett, hogy gondolkodásom a nagy összefüggéseket keresi, nem ragad le a részleteknél. Ebben igaza is volt.

A munka mellett szorgalmasan tanultam a Számviteli FĘiskolán. Nem volt könnyĦ fĘiskola, de érdemes volt végigjárni, mert megtanították a hallgatókkal nemcsak a számvitel rejtelmeit, hanem komoly jogi, gazdasági, matematikai és pénzügyi alapismeretekre tettünk szert. Maguk fĘkönyvelĘk lesznek, hangoztatta gyakran szépemlékĦ Bartók tanár úr, amirĘl én mindig csak azt gondoltam, hogy ez a nap nálam sohasem jön el. Én soha nem leszek olyan nagy tudású szakember, hogy el merjek vállalni egy fĘkönyvelĘi állást, ezért ezt a megjegyzését mindig elengedtem a fülem mellett.

A pecsét még meg sem száradt a diplomámon, 28 éves koromra rám bíztak egy fĘkönyvelĘi munkakört. Jómagam nem mertem volna elvállalni, de Géza, akivel akkor már együtt éltem, nagyon bízott bennem, és meggyĘzött arról, hogy alaptalan a félelmem. Elméleti ismereteim naprakészek voltak, a gyakorlatban pedig sok-sok részterületet megtanultam már, így nem okozott különösebb gondot a feladat ellátása. Mivel mérlegbeszámolót még sohasem állítottam össze, és nagyon ijesztĘ volt számomra ez a munka, az elsĘ mérleg készítése elĘtt, egy pénteki munkanapon délben mindenkit hazaküldtem, hogy figyelhessek a bonyolult feladatra. Arra gondoltam, hogy addig nem megyek haza, amíg el nem készül a beszámoló. Itt a péntek délután, a szombat és vasárnap, három nap talán elég lesz arra, hogy befejezzem a munkát. Elkezdtem délben egy órakor, legnagyobb meglepetésemre, háromra kész lettem vele. Akkor döbbentem rá, hogy az éves pénzügyi beszámoló összeállítása gyerekjáték, ha jó adatokból dolgozik az ember. Márpedig az adatok jók voltak, mert precíz munkatársak dolgoztak a kezem alá.

Holtomiglan-holtodiglan

Elkészült a péceli lakásunk, ahová nagy boldogan beköltöztünk. Közben titokban összeházasodtunk, esküvĘnkön két tanún kívül más nem volt jelen. A Mátyás Pince nevĦ étteremben megebédeltünk a tanúkkal és párjaikkal. A pincérek franciául szóltak a társasághoz, valamiért azt hitték, hogy külföldiek vagyunk. Géza elegáns öltönyben volt, én egy fekete szoknyát vettem fel és egy ezüst blézert, a táskám, cipĘm is ezüst színĦ volt.

Szépnek éreztük magunkat, és fĘleg nagyon boldogok voltunk.

Géza nagyon figyelmes férj volt, minden tettét az irányította, hogy én örülhessek. Rengeteg ajándékkal halmozott el, nem volt olyan nap, amikor ne kaptam volna valami kis kedvességet tĘle, ha mást nem, egy letépett virágot. Szerette édesapát, a testvéreimet és azok házastársait, késĘbbi gyerekeiket is. Figyelt rám, és ahol tudott, segített. Egyszer például megtanulta éjszaka helyettem az utolsó három tételt, amibĘl másnap vizsgáznom kellett. Reggel elmondta, és csodák csodája: azt a vizsgatételt húztam ki, amit Ę tanult meg. Ötöst ugyan nem kaptam, de átmentem a vizsgán.

Állást kellett változtatnom, mert a szövetkezet, ahol dolgoztam, a csĘd szélére került. Akkor kezdett tönkremenni a magyar nagyipar, az Ikarus, a Ganz Mávag, a Hajógyár, amelyeknek beszállítója volt a munkáltatóm, s a csĘdközeli állapot begyĦrĦzött.

Valamelyik szakmai újságban találtam egy számviteli osztályvezetĘi álláshirdetést egy számítástechnikából élĘ, országos hálózattal rendelkezĘ nagyvállalatnál, amit megpályáztam, de mire odaértem, az állást betöltötték. A felvételin – ma interjúnak mondják – leendĘ fĘnököm rábeszélt arra, hogy fogadjam el a most létrehozandó pénzügyi és számviteli fĘosztályvezetĘi munkakört. Elfogadtam.

Életem egyik legnagyszerĦbb szakasza következett. Szerettem a munkámat, sikerélményeim voltak, nagyon aranyos kolleganĘk vettek körül, boldog párkapcsolatban éltem, anyagi gondjaim nem voltak. Közben negyven éves lettem. Féltem ettĘl a kerek évfordulótól, mert a harmincadik születésnapom után legalább három évig gyötört a tudat, hogy mennyire megöregedtem. Szülinapomon kolleganĘim virágcsokorral és az asztalomra letett NĘk Lapja újsággal vártak, aminek a címlapján egy csodálatos hölgyfénykép alatt a nagybetĦs cím: Divat a negyven éves nĘ.

Közben vettünk egy telket BalatonfĦzfĘn, és hamarosan elkezdtük a nyaralónk építését. Öt év alatt készült el a három szobás, emeletes ház. Minden szabadidĘnket FĦzfĘn töltöttük, eleinte télen is lejártunk, a karácsonyi ünnepeket és a szilvesztert is itt töltöttük. Nagyokat buliztunk hol a barátainkkal, hol a testvéreimmel és azok családjával. Géza szerette a társasági életet, én pedig szívesen háziasszonykodtam akár 30 vendég számára is. Géza ezeken a nagyobb vendégségeken próbált engem kímélni, ezért nagy táblákat rajzolt, amire ráírta, hogy kinek mi a reszortja (terítés, mosogatás, szódavízkészítés, zenefelelĘs, hamutartós, stb.).

Kerti sütögetéssel fĦszereztük a hangulatot, egyszer szilveszterkor a nagy hóesésben

Kerti sütögetéssel fĦszereztük a hangulatot, egyszer szilveszterkor a nagy hóesésben