hoz egy hevesebb ösztönző erő járul hozzá : legfőbb vonása a veszedelemben forgó szűziesség megvédelmezése — más szóval a vetélytársat kiütni a nyeregből. E ttől kezdve ez a lovagias szerelmi költészet té m á ja ; a fiatal hős, amint megmenti a szüzet. A szexuális motívum mindig o tt ólál
kodik, még akkor is, ha a tám adó csak egy egyszerű sárkány.
Igazán meglepő, hogy az összehasonlító mithosz- kutatás mily fáradhatatlanul igyekezett csillagászati és meteorológiai jelenségeket belemagyarázni a szűz meg
mentésének közvetlenül érthető és örökös motívumába, a legrégibb irodalmi motívumba, amely nem is fog soha sem elavulni. Olykor-olykor talán unalmassá válik a tú l
ságosan gyakori ismétlés által, de azután ismét megjele
nik, alkalmazkodva minden időhöz és körülményhez. Új rom antikus típusok fognak keletkezni, m int ahogy a cow
boy felváltotta a kalózt.
A középkor kamaszos telhetetlenséggel kultiválta eze
ket a kezdetlegesen rom antikus motívumokat. Az irodalom egynémely magasabb műfajában, így a lírai költészetben, a vágy és teljesedés kifejezése kifinomultabb lett, de a kalandos történetek mindvégig megőrizték a nyers és naiv formát, anélkül, hogy elvesztették volna varázsukat az egykorúak szemében. Az ember hajlandó volna azt hinni, hogy a Méliador, Froissart szuperromantikus regénye, vagy a Perceforest, a lovagrom antikának ez az elkésett hajtása, már a maga idejében is anakronizmus lehetett.
Pedig nem volt inkább az, m int napjainkban a szenzáció
regény. A renaissance delelőjén újra feltám adnak Amadis de Gaule ciklusában. Az erotikus képzeletnek mindig hasonló m intákra van szüksége. Mikor jóval a XVI. szá
zad közepe után Francois de la Noue azt állítja, hogy az Amadis-regények »bizonyos bódulatot« idéztek elő az ő nemzedékében — pedig ez a hugenották nemzedéke volt, akik átélték a humanizmust a benne rejlő racionalizmus
sal együtt — elképzelhetjük, mekkora lehetett az 1400-as évek kiegyensúlyozatlan és tudatlan nemzedékének fogé
konysága a rom antika iránt.
Az irodalom nem is elégítette ki a korbeli romantikus képzelet csaknem olthatatlan szomjúságát. A kifejezés
nek valami aktívabb formája után kívánkoztak. A drámai
művészet talán megfelelt volna, de a középkori dráma a szó igaz értelmében csak kivételesen foglalkozott szere
lemmel : tárgya a szent történet volt. De voltak más alakítási lehetőségek : így a nemes sportok, tornák és baj
vívás. A sportversenyekben mindig és m indenütt van valami erős drámai mozzanat és azonkívül erotikus moz
zanat is. A középkori lovagi tornában annyira elhatalma
sodott ez a két mozzanat, hogy a romantikus célkitűzés csaknem elfeledtette, hogy itt erő és bátorság versengésé
ről van szó. Bizarr kellékeivel és pompázatos kiállításával, költői illúziójával és pátoszával azt a szerepet játszotta, am it későbbi korokban a dráma.
Az arisztokráciák élete, olyan korokban, amikor még nagy erőben vannak, bár már kevés hasznot hajtanak, mindinkább átalakul egy mindenre kiterjedő társas
játékká. A nemesek, hogy elfelejtsék a valóság gyötrelmes tökéletlenségét, egy magas és heroikus élet állandó illú
ziójához menekülnek. Lancelot és Tristan maszkjában járnak-kelnek. Megdöbbentő önáltatás ez. K iáltó álságát csak úgy lehet elviselni, ha az ember egy kis gúnnyal kezeli. A középkor utolsó századainak egész lovagi kultú
rája állandóan szentimentalizmus és gúnyolódás között ingadozik. A becsületet, hűséget és szerelmet hibátlan komolysággal kezelik; az ünnepélyes merevség csak olykor-olykor oldódik fel egy mosolyban, igazi paródiáig sosem jutnak el. Még azután is, hogy Pulci ja és
Boiardo Orlando Innamorato-]a a hősies pózt nevetségessé tette, Ariosto újra felvette a lovagi érzés abszolút komoly
ságát.
1400 körül francia körökben a lovagi kultuszt töké
letes komolysággal fogták fel. Számunkra nem könnyű dolog megérteni ezt a komolyságot és nem döbbenni meg Boucicaut irodalmi megjelenésének és valóságos élet
pályájának ellentmondásán. Az irodalom úgy m utatja be, m int az udvariasság és lovagiasság fáradhatatlan védel
mezőjét, aki hölgyének az égi szerelem régi szabályai szerint szolgál. »Mindnyájuknak szolgált, m indnyájukat tisztelte, annak az Egynek kedvéért. Beszéde kecses, udvarias és szerény volt hölgye elő tt.« Mikor a Közel- keleten járt, 1388-ban, ő és fegyvertársai azzal szórakoztak, hogy a lovag hűséges és tiszta szerelméről írtak költemé
nyeket — ez a Livre des Cent Ballades. Az ember azt
gon-dolná, hogy a nikápolyi katasztrófa kigyógyította lovagi téveszméiből. O tt láth atta, micsoda siralmas következ
ményekkel jár, ha egy életbevágó fontosságú vállalkozásba meggondolatlan módon úgy fognak bele, m intha lovagi kalandról volna szó. Társai, akikkel szerezte a Cent Bal- lades-ot, elvesztek. Az ember azt gondolná, ez elég lehetett, hogy elforduljon a lovagság régimódi formájától. De ő mégis hű m aradt hozzá és tovább folytatta morális fel
ad atát, megalapítva a »La dame blanche á l’escu vert«
rendet.
Mint minden romantikus forma, amelyet valaha em
beri szenvedély h a to tt át, de azután elavult, a lovagiasság és udvariasság apparátusa is első pillantásra ostoba és nevetséges. A szenvedély hangját nem halljuk már ki belőle, legfeljebb egy-egy irodalmi lángész ritka alkotásá
ból. Pedig a társadalm i viselkedésnek ezek a pazarul kidol
gozott formái azért játszottak szerepet az élet megszépí
tésében, m ert egy eleven szenvedély díszletei voltak. Ami
kor ezt az elavult szerelmi költészetet, vagy a lovagi tor
nák ügyetlen leírását olvassuk, a históriai részletek pon
tos ismerete mitsem ér, ha nem képzeljük hozzá a mosolygó szemeket, amelyek azóta régen elporladtak, de akkor mér
hetetlenül fontosabbak voltak, m int az íro tt szó, ami fenn
m aradt.
E kulturális formáknak szenvedélyes jelentőségére most már alig egy-egy csillám emlékeztet. A Voeu du Héron-bán az ismeretlen szerző így beszélteti Jean de B eau m o n t-t:
M ikor a kocsmában iszunk burgundi bort, És elmegy előttünk kacsintó hölgy-csoport, Sim a fehér nyakkal és karcsú derékkal,
S ragyogó szemükből r a szépség,
Természettől való szívünkben az éhség, — . . . Legyőzzük m i akkor Yaumont, Agoulantot, Mások meg megverik Olivért, Rolandot.
De mikor a mezőn ülünk paripánkra,
Pajzsunk a nyakunkban, a kezünkben lándzsa, És a nagy hideg tél majd megvesz bennünket, Lefagyasztja lábunk, karunk és kezünket És gonosz ellenség lesi seregünket,
Jobb szeretnénk egy oly nagy pincében lenni, Honnan nem látszanék k i belőlünk semmi.
A lovagi torna erotikus jellege seholsem oly nyilván
való, m int abban a szokásban, hogy a lovag hölgyének
Huizinga: A középkor aíkonya. 6
fátyolét vagy öltözetét hordja. A ben olvas
hatjuk, hogyan veszik le a baj vívást néző hölgyek minden cicomájukat, egyiket a másik után, hogy a sorompók közt felvonuló lovagoknak dobják. A harc végén fejük és kar
juk fedetlen már. Egy X III. századbeli költemény, egy picardiai vagy hennegaui dalnok műve, amelynek címe
»Des Trois Chevaliers et de la Chemise, Három lovag és az ing«, ezt a motívumot teljes egészében kidom borította.
Egy bőkezű, de nem nagyon harckedvelő nemesember felesége elküldi ingét három szolgáló lovagjának, hogy egyikük majd mint páncélt hordja a lovagi tornán, ame
lyet a férj fog rendezni; de a női ing a latt nem szabad vaspáncélt elrejtenie. Az első és a második lovag kimenti magát. A harmadik, aki szegény lovag, éjszaka karjai közé veszi az inget és szenvedélyesen megcsókolja, meg
jelenik a tornán az ingbe öltözve és alatta nincs vaspáncél;
súlyosan megsebesül, az ing, melyet vére áztato tt, elsza
kad. Ekkor észreveszik rendkívüli bátorságát és ő kapja a jutalm at. A hölgy szívével ajándékozza meg. Most a szerelmesen van a sor, hogy valam it kérjen. Visszaküldi az inget, vérfoltosan, a hölgynek, hogy az az ünnepi lakomán ruhája felett hordja. A hölgy gyöngéden megcsókolja az inget és úgy jelenik meg, ahogy a lovag kívánta. A jelen
lévők nagyrésze megrója ezért, a férj szégyeli m agát és a költő ezzel a kérdéssel fejezi be : melyik szerelmes hozott nagyobb áldozatot?
Az Egyház nyíltan ellenezte a lovagi tornát. Ismétel
ten eltilto tta és nincs kétség aziránt, hogy ellenséges m agatartásában nagy része volt e nemes játék szenvedé
lyes jellegétől való félelmének és a visszaéléseknek, ame
lyekre a játék vezetett. Sem a moralisták, sem a humanis
tá k nem tekintették jó szemmel a lovagi tornát. Hol olvassuk azt, kérdezi Petrarca, hogy Cicero vagy Scipio bajvíváson v e tt részt? A polgárok haszontalannak és nevetségesnek tarto tták . Csak a nemesi világ tekintette továbbra is rendkívül fontosnak a lovagi tornával össze
függő dolgokat. A híres bajvívások színhelyén emlék
művet állítottak, így a Pélerine keresztet Saint Omer közelében, a St. Pol F a tty ú és egy spanyol lovag baj
vívásának emlékére. Bayard oly áhítattal látogatta meg ezt a keresztet, m int egy zarándok. A boulognei Notre Dame templomban őrizték a Fontaine des Pleurs-nél
lefolyt bajvívás dekorációit, amelyeket ünnepélyesen fel
ajánlottak a Boldogságos Szűznek.
A középkor harcias sportjai abban különböznek a görög és a modern atlétikától, hogy sokkal kevésbbé egy
szerűek és természetesek. Büszkeség, becsületérzés, sze
relem és művészet is ösztökélték i t t a bajvívókat. A baj
vívás, elhalmozva pompával és dekorációkkal, tele hősi képzelődéssel, olyan romantikus vágyakat fejez ki, ame
lyek sokkal erősebbek, semhogy a puszta irodalom kielé
gíthetné őket. Az udvari élet vagy a katonai pálya a valóságban kevés alkalm at n y ú jto tt a szép hősi és szerelmi ábrándok számára, amelyek a lelkeket eltöl- tötték. Ezért meg kellett játszani őket. Ezért kellett, hogy a bajnoki torna színpada mesevilág leg y en ; vagyis Arthus király képzeletbeli birodalma, ahol a tündérmese hangulata az udvari szerelem szentimen- talizmusával elegyedik.
Egy XV. századi baj vívás rendszerint egy fiktív lovagi kalandon alapul, színpadát mesterségesen építik ki és romantikus nevet adnak neki, m int például La Fontaine des Pleurs, A síró forrás, vagy L’arbre Charlemagne, Nagy Károly fája. Külön ebből a célból építenek egy for
rást és mellette egy díszsátrat, amelyben egész éven á t egy hölgynek kell laknia (persze csak in effigie); a hölgy egy unicornist ta r t pórázon, az unicornis pedig három címerpajzsot hord. Minden hónap első napján lovagok jönnek, megérintik a pajzsokat és ezáltal kötelezik magu
kat, hogy résztvesznek a baj vívásban, amelynek szabá
ly ait a bajvívás »fejezetei« pontosan leírják. A pajzsokat csak lóhátról szabad megérinteni, ezért lovak állnak a lovagok rendelkezésére. Vagy, az Emprise du Dragon esetében, négy lovag áll egy keresztúton és egy hölgynek sem szabad keresztülmennie anélkül, hogy valamelyik lovag ne törne érte k ét lándzsát, hacsak nem ad a hölgy zálogot. Félreismerhetetlen az összefüggés ezek között a prim itív formájú harci és erotikus sportok között egy
felől, s a gyermekek zálogosdi-játéka közt másfelől. A Fontaine des Pleurs fejezeteinek egyik szabálya így szó l:
Aki a bajvívásban leesik a lováról, egy éven á t arany- karperecet fog hordani, amíg meg nem találja azt a höl
gyet, akinél a karperec kulcsa van és aki m egszabadíthatja őt, azzal a feltétellel, hogy neki fog szolgálni.
6*
A nemesek szerették a tito k és melankólia fátyolét borítani ezekre a játékokra. A lovag m aradjon ismeretlen, neve Le Blanc Chevalier, A fehér lovag, Le Chevalier Mesconnu, Az ismeretlen lovag. Olykor Lancelot vagy Palamedes címerét hordják. A Könnyek Forrásának cimer- pajzsai fehér, ibolya és fekete színűek, fehér könnyekkel behintve ; Nagy Károly fájának pajzsai fekete és ibolya- színüek, arany és fekete könnyekkel. Az Emprise du Dragon-on, amelyet René király rendezett, lányának, Mar
gitnak Angliába való távozásakor, a király feketében volt, fekete volt egész felszerelése, lova és lovának takarója, még lándzsájának fája is.
H A T O D I K F E J E Z E T
LOVAGRENDEK ÉS FOGADALMAK
A bátorság, a becsületérzés és a hűség a lovagi tornán kívül más kifejezési form ákat is talált. A harcias spor
tok m ellett a lovagrendek is bőséges teret nyújtottak a magas arisztokratikus kultúra kedvteléseinek. Mint a lovagi torna, a lovagrendek gyökerei is egy ősi m últ szent rítusaiba nyúlnak vissza. Vallási eredetük pogány, csak a hűbéri gondolatrendszer te tte őket kereszténnyé. Tulaj
donképpen a különféle lovagrendek csak elágazásai magá
nak a lovagi rendnek. Mert maga a lovagság szent te st
vériség volt, a sorába való felavatás ünnepélyes szertar
tások között játszódott le. Ezeknek a szertartásoknak kialakultabb formái keresztény és pogány elemek furcsa keveredését m u ta tjá k : a borotválkozás, a fürdő és a fegyveres virrasztás kétségkívül kereszténység előtti idők
ből m aradt meg. Azokat, akik keresztülestek ezen a szer
tartáson, »a fürdő lovagjainak« nevezik, hogy megkülön
böztessék azoktól, akiket csak egyszerű accolade-dal, kard
ütéssel ü tö ttek lovaggá. A kifejezés szülte azután a IV.
Henrik angol király által alap íto tt Order of the Bath (A fürdő lovagrendje) legendáját, ami viszont arra veze
te tt, hogy I. György csakugyan m egalapította azt.
Az első nagy rendek, a Templomosok, Johanniták és a Német Lovagok rendje, szerzetesi és hűbéri eszmék egymásrahatásából születtek és csakhamar nagyfontosságú politikai és gazdasági intézményekké váltak. Céljuk többé már nem az volt elsősorban, hogy lovagi erényeket gyako
roljanak ; ez a mozzanat, valam int vallási törekvéseik többé-kevésbbé eltűntek politikai és pénzügyi szerepük
mögött. Az újabb keletű lovagrendekre vár, hogy fel
újítsák az eredeti elgondolást, melynek értelmében a lovag
rend valami olyasmi, m int egy klub, vagy egy társasjáték, vagy egy arisztokratikus szövetség. A XIV. és XV. szá
zadban igen nagy számban keletkeztek lovagrendek. Ezek
nek a jelentősége igen csekély volt, de célkitűzéseikben mindig a legmagasabb erkölcsi és politikai ideálizmus nyi
latkozott meg. Philippe de Méziéres, ez a páratlan poli
tikai álmodozó, azzal akarja meggyógyítani a század min
den baját, hogy egy új lovagrendet alapít, a Passió rend
jét, amely majd egyesíti a kereszténységet, hogy közös erőfeszítéssel kiűzzék a törököt. Polgárok és földművesek is résztvehetnek benne a nemesekkel vállvetve. A három szerzetesi fogadalmat praktikus okokból m eg v álto ztatja:
ccelibátus helyett beéri házastársi hűséggel. Egy negye
dik fogadalmat is ad hozzájuk, amely a régebbi rendek előtt ismeretlen v o l t : az egyéni erkölcsi tökéletesség, summa perfectio fogadalmát. A Militia Passionis Jhesu Christi propagálásának feladatát »Isten és a lovagság négy követére« bízta (köztük volt az ünnepelt Othe de Granson), hogy elmenjenek »különb-különb országokba és királyságokba és hirdessék a fentebb m ondott szent lovagságot, m int négy evangélista.*
A »rend« szó teh át még mindig sokat megőrzött val
lási ta rta lm á b ó l; a »religio« szóval váltakozik, ami akko
riban a szerzetes rendeket jelölte. H allunk az Arany
gyapjú religiójáról, az Avys religio egy lovagjáról. Az Aranygyapjas Rend szabályai igazán egyházias szellem
ben k észü ltek : mise és tem etési szertartások igen nagy szerepet játszanak ; a lovagok úgy ülnek kórus-székeiken, mint a kanonokok. Egy lovagrendhez való hozzátartozás szent és exkluzív köteléket jelentett. Jó János Csillag
rendje lovagjainak ki kell lépniük minden egyéb rendből.
Jó Fülöp visszautasítja a Térdszalagrendet, bárm int is unszolja Bedford herceg ennek elfogadására, m ert nem akarja magát túlságosan lekötni Anglia mellé. Amikor Merész Károly elfogadja, X I. Lajos azzal vádolja, hogy megszegte a péronne-i békét, amely m egtiltotta neki, hogy a király beleegyezése nélkül szövetséget kössön Angliával.
E komoly külsőségek dacára az új rendek alapítói
nak mégis védekezniük kellett az ellen a vád ellen, hogy hívságos szórakozásokat kergetnek a rendalapítással. Az
87