könnyen áldozatává esik erkölcsi téveszméknek, maga
sabb erényeket csak a nemességnek tulajdonít, a köznép
nek csak alsóbbrendű jótulajdonságokat. »Ami pedig a harmadik rendet illeti, amely teljessé teszi a királyságot, ez a jó városok, kereskedők és földművesek rendje, akik
ről nem illik oly hosszasan beszélni, m int a többiekről;
ezekben nincsenek nagy jó tulajdonságok, minthogy
szolgai sorban vannak. «Alázatosság, szorgalom, engedel
messég a király iránt és készséges meghajlás »önként az urak kedve előtt«, ezek azok a tulajdonságok, amelyek becsületet hoznak »a franciák eme alsóbb rendjeire«.
Vájjon nem já ru lt hozzá ez a különös elvakultság a Chastellainhez hasonló lelkek pesszimizmusához, m int
hogy megakadályozta őket abban, hogy előre lássák a jövőt gazdasági fellendülésével? Hiszen az emberiség jav át nem v árhatták máshonnan, m int a nemesség erényeitől.
Chastellain a gazdag polgárokat még mindig egy
szerűen parasztoknak nevezi. Halvány fogalma sincs a középosztály önérzetéről. Jó Fülöp, hatalm ával vissza
élve, íjjászait vagy más szegény nemes csatlósait gazdag polgári özvegyekkel vagy örökösnőkkel házasította össze.
A szülők ezért férjhez adták leányukat, mihelyt az elérte a megfelelő kort, hogy elkerüljék ezeket a kapcsolatokat.
Jacques du Clercq említi egy özvegynek az esetét, aki ebből az okból férjének temetése után két nappal újra férjhezment. Egyízben, mikor a herceg ismét ilyen házas
ságszerzésen fáradozott, szembe találta m agát egy gazdag lille-i sörfőző makacs vonakodásával, m ert a sörfőző meg
alázónak érezte lánya számára a herceg által tervezett házasságot. A herceg elfogatta a fiatal lá n y t; az atya minden vagyonával Tournai-ba költözött, amely kívül esett a hercegi igazságszolgáltatás területén, hogy ilymód az ügyet a párizsi parlam ent elé vihesse. De csak bosszú
ságot a ra to tt és belebetegedett bánatába. Végül is fele
ségét Lille-be küldte, »hogy kegyelmet könyörögjön a hercegtől és hozza vissza lán y át.« A herceg a nagypéntek irán t való tiszteletből visszaadta a lányt anyjának, de ingerült és megalázó szavak kíséretében. — Chastellain minden rokonszenve a herceg oldalán van, jóllehet más alkalmakkor egyáltalán nem fél attól, hogy feljegyezze, ha
helyteleníti a herceg viselkedését. A sértett atya számára nincs más kifejezése, m int »ez a lázadó hitvány sörfőző,«
»és még hozzá ilyen haszontalan p a ra sz ti
A főúri osztály kétféleképpen érzett a nép irányában.
Ugyanakkor, amikor, immár kissé korszerűtlen módon, gőgösen megvetik a kisembert, észrevehetünk egy rokon
szenvező attitű d ö t is a nemesség körében, ami sarkalatos ellentétben áll az előbbivel. Egyfelől láthatjuk a feudális szatírát, amely megvetéssel és olykor félelemmel vegyes gyűlöletet fejez ki, m int például a Proverbes dél Vilains és a Kerelslied, a flamand falusiak dala, másfelől azonban az arisztokratikus erkölcstan szentimentális részvétet hir
det az elnyom ott és védetlen nép nyomorúsága iránt.
A nép, amelyet kifosztott a háború, megnyúztak a hiva
talnokok, a legnagyobb szegénységben él.
Ha éhség szakad az ártatlan nyakába, M íg a nagy farkasok töltik bendőjüket, K ik gonosz kincsüket gyűjtik garmadába:
A szegény nép csontját, kihullott vérüket Gyűjtik m int gabonát — az ő fülük süket, De a szegény szava a mennyekbe kiált Bosszúért Istenhez, az urakra halált.
Türelmesen szenvednek, »a herceg minderről m it sem tud«. H a időnként zúgolódnak is »szegény juhok, szegény bolond nép«, a hercegnek egy szava elég, hogy megbékítse őket. A százéves háború következtében egész Francia- országot elborító pusztulás és bizonytalanság ezeknek a panaszoknak szomorú ak tu alitást ad. 1400-tól kezdve vége-hossza sincs a paraszt sorsát sirató panaszoknak: a parasztot kirabolták, elfogták, durván bántalm azták ba
rá ti és ellenséges bandák, elrabolták nyáját, elkergették otthonából. így beszélnek a nagy egyházi férfiak, akik a reform pártján vannak, m int Nicolas de Clémanges, Liber de Lapsu et Reparatione jében, vagy Gerson
VivatR ex című politikai beszédében, amelyet 1405 novem
ber 7-én m ondott el Párizsban a királyné palotájában az uralkodók és az udvar előtt. »A szegény embernek« — mondta a derék kancellár — »nem lesz kenyere, legfeljebb egy marék rozs vagy á r p a ; szegény felesége teherbe esik és négy vagy hat kicsinyük lesz a kemence vagy kályha körül, amely csak nagyritkán m eleg; kenyeret kérnek,
sikítanak, az éhségtől őrülten. A szegény anya csak egy kis sós kenyeret tehet a szájukba. És m intha nem lenne elég ennyi nyomorúság, fosztogatók jönnek és mindent kikutatnak . . . mindent összeszednek és elhurcolnak . . .
ne is kérdezzük, ki fizet érte.«
Államférfiak is akadnak, akik szót emelnek a szegény népért és elmondják annak panaszait. Jean Jouvenel Blois-ban 1433-ban a rendek elé terjesztette azokat, m ajd még egyszer 1439-ben Orléans-ban. Mikor Tours rendjei 1484-ben összeültek, kérvényt terjesztettek a király elé, amelyben ezek a panaszok már valósággal a politikai til
takozás form áját öltötték.
A krónikások is kénytelenek újra meg újra visszatérni erre a tá rg y ra : tém ájukhoz elválaszthatatlanul hozzá
tartozik.
Azután a költők ragadják meg ezt a motívumot.
Alain Chartier erről ír Quadriloges jében és Róbert Gaguin »A földműves, a pap és a fegyveres ame
lyet Chartier sugalmazott. 1400-ban keletkezik »A francia közember és szegény földműves panaszai és 100 évvel később Jean Molinet megírja »A kisemberek vigasztalásán.
Jean Meschinot sem fárad el abban, hogy egyre figyel
meztesse az uralkodó osztályokat a köznép elhanyagolt
ságára:
Tekintsed, ó Isten, a köznép Ínségét, Küldje mihamarabb kezed segítségét, Jaj, éhség-, hideg- és félelemtől reszket, H a miben vétkezett, nézd el a restségét
Irántad és mutasd szived kegyességét.
Jaj, kezéből immár mindent el-kivettek, Nem viszi gabnáját immár a malomba,
•Vászon, gyapjú helyett öltözik csak rongyba, N agy ínségében csak hitvány vizet iszik.
De ez a részvét term éketlen marad. Nem születnek belőle tettek , sőt még csak reformprogrammok sem.
Hiányzik a komoly reformvágy őszinte átélése és hiányozni is fog még sokáig. A tém a ugyanaz m arad La Bruyéres- nél, Fénelonnál, az idősebb M irabeaunál; ők sem men
nek tovább az elméleti és sztereotip részvétnél.
Magától értetődő, hogy a XV. század elkésett lovagias szellemei szintén együtt dalolnak a népet sirató karral.
Hiszen a lovag kötelessége megvédeni a gyöngéket. Végül is a lovagideál két olyan eszmét is tartalm az, amely
meg-tiltja a szegény ember gőgös lenézését: az egyik az, hogy az igazi nemesség az erényen alapul és a másik, hogy min
den ember egyenlő.
Nem szabad persze túlságosan sokra becsülni ennek a két eszmének a fontosságát. Ezek is sztereotip és elméleti jellegűek. Nem szabad azt hinni, hogy az a gondolat, hogy az igazi nemesség a belső értéken múlik, már a renaissance diadala a hűbériség fölött. Az emberek egyenlőségének középkori gondolata sem jelenti még a lázadás szellemé
nek első megnyilvánulását. Ez a gondolat nem a radikális reformerektől ered. Ha az ember azt hallja, hogy John Ball 1381-ben ezekkel a szavakkal ösztönözte lázadásra az em bereket: »Amikor Ádám ásott és Éva font, hol volt akkor a nemesember?« — az ember hajlandó azt képzelni, hogy a nemesség reszketve hallgatta. Pedig a valóság az, hogy maga a nemesség ismételgette akkor már régóta ezt a régi mondást.
Az emberek egyenlőségének és az igazi nemesség mibenlétének eszméje épp olyan közhelye az udvari iro
dalomnak, m int később az ancien régime szalonjainak.
Mindkét eszme ókori eredetű. A trubadúrok költészete énekelte és népszerűsítette őket. Mindenki lelkesedéssel fogadta.
M i ad az embernek igaz nemességet?
Gyengéd szív, amelyet nemes erkölcs hevít.
. . . Csak az paraszt, kinek a szíve az.
Az egyenlőség eszméjét Ciceróból és Senecából köl
csönözték az egyházatyák. Nagy Szent Gergely, a közép
kor nagy kezdeményezője, eljövendő korok mottójául adta m e g : »Omnes namque homines natura aequales sumus, m ert mi emberek mindannyian természettől fogva egyen- lőek vagyunk«. Ezt azután mindenféle hangnemben ismé
telgették, de sosem vontak le belőle valóságos társadalm i következtetéseket. Csak amolyan erkölcsi tanulság v o lt;
a középkori ember számára azt jelentette, hogy a halál
ban mindenki egyenlő és távolról sem n y ú jto tt vigasz
talást az evilági életben elszenvedett m éltánytalansá- * gokért, valami földi egyenlőség csalóka ígéretével. Az egyenlőség gondolata a középkorban voltaképpen egy mernento móri. így találjuk meg Eustache Deschamps egy balladájában, amelyben Ádám ezeket mondja ivadé
kainak :
F iaim , fiaim , Áddmtól kik vagytok, Akiknek én vagyok Isten után atyjok, Ő teremtett, de természet rendje szerint Belőlem s Évából születtetek ti mind;
Anyátok ő; hogy lett az egyikből paraszt, A másikból nemes, bizony nem értem azt.
Hacsak nem nemes az, k i belül jót akar, A ki pediglen bűnt, annak neve paraszt.
H isz mindnyájatokat egyforma bőr takar.
Mikor engem Isten sárból megteremtett, Halandó embernek, hiúnak, gyengének,
S Évát énbelőlem: mezt reánk nem vetett, A szellem az, amit láng gyanánt belénk tett.
Örök éhség és szomj azóta a sorsunk, Dolgozunk, kínlódunk, gyermekeket hordunk, Bűnünk miatt a nők csak szülnek mindegyre — Hitványán születik, bárki bármit akar,
H isz mindnyájatokat egyforma bőr takar.
Hatalmas királyok, grófok és hercegek, Kiknek szavaitól a szegény nép remeg, M ikor megszületnek, vájjon m i van rajtuk?
Egy piszkos bőr . . .
Herceg, gondold ezt meg s akkor a szegényen Nem kacagsz, akit már a halál tart féken.
Jean le Maire de Belges, a Namuri Dalokban szándé
kosan említi fel paraszti hősök te tte it, hogy a nemeseknek tu d tára adja, hogy azokban is, akiket ők jobbágyként kezelnek, olykor igaz vitézi szív dobog. Ezek a költői buz
dítások, amelyek igazi nemességről és emberi egyenlőség
ről beszélnek, általában azt a célt szolgálják, hogy a lova
gokat a lovagság igazi eszményére figyelmeztessék és ezáltal a világot megtisztítsák és megjavítsák. A kor min
den bajának orvossága — mondja Chastellain — a neme
sek erénye ; ezen fordul meg a királyság jóléte, az Egyház békéje, az igazság uralma. »Két dolog van« — mondja a
»Boucicaut marsall tetteiről szóló könyv«, »amit Isten aka
rata rendelt erre a világra m int két oszlopot, hogy fenn
ta rtsa az isteni és emberi törvények re n d jé t. . . és ame
lyek nélkül a világ összezavarodna és rend nélkül való le n n e . . . ez a két szeplőtelen oszlop a lovagság és a tudo
mány, amelyek igen jól megférnek egymással.« »Tudomány, hit és lovagság« a három virág Philippe de Vitri Liliomos Kápolnájában; a lovagság kötelessége, hogy a másik k ettő t óvja és védelmezze.
Huiaiinga: A középkor alkonya. 5
Jóval a középkor vége után is még általában úgy gondolták, hogy a lovagság és a doktori fokozat bizonyos tekintetben egyenlő értékű. Ez a párhuzam m utatja, micsoda magas erkölcsi értéket tulajdonítottak a lovagi eszmének. A lovag és a doktor méltóságát úgy fogták fel, m int a két legmagasabb emberi tulajdonság, a bátorság és a tudom ány megszentelt formáit. A lovaggáütés által a te tte k embere ideális síkba emelkedik f e l; a doktorrá avatás által a tudom ány embere nyeri el felsőbbségének elismerését. Az egyik hősi fémjelzést ad, a másik pedig bölccsé nyilvánítja az embert. Szertartásos felavatás a kifejezése annak m indkét esetben, hogy valakit a legmaga
sabb életcél követésére szentelnek. Hogy a lovagi eszme a társadalm i életben mégis sokkal nagyobb szerepet já t
szott, azért van, m ert a lovagság erkölcsi értékén kívül bőségesen tartalm azott igen erős hatású esztétikai érté
keket is.
n e g y e d i k f e j e z e t
A LOVAGI ESZME
A keresztény h it a középkori gondolkodást minden részében á t meg átjárta. Hasonlóképpen és szükebb érte
lemben, mindazoknak a gondolkozását, akik az udvar vagy várkastély körében éltek, átjá rta a lovagság eszméje.
Egész eszmerendszerüket á tita tta az a fikció, hogy a lovag
ság uralkodik a világon. Ez az elképzelés még a transz
cendentális területére is behatol. Jean Molinet úgy ünnepli Mihály arkangyal h őstettét az idők kezdetén, m int »az első lovagi te tte t, a lovagi bátorság első tanujelét«. »A földi lovagrend és emberi lovagiasság« az arkangyaltól ered és ennyiben az Isten trónja körül lévő angyali sere
gek utánzása.
A lovagi eszmére alapított társadalom illúziója külö
nös ellentétben állt a valósággal. Maguk a krónikások, amikor koruk tö rtén etét írják meg, sokkal többet mesél
nek kapzsiságról, kegyetlenségről, hideg számításról, jól felfogott önérdekről és diplom atikus ravaszságról, m int
sem lovagiasságról. Mégis általában azt vallják, hogy a lovagság nagyobb dicsőségére írnak és hogy a lovagság a világ támasza. Froissart, Monstrelet, d’Escouchy, Chas- tellain, La Marche, Molinet, szóval m indnyájan, — csak Philippe de Commines-t és Thomas Basin-t véve ki, — müvüket avval a nagyhangú kijelentéssel kezdik, hogy tárgyuk a lovagi bátorság és erény dicsőítése, »nemes vál
lalkozások, hódítások, hősi f egy vertettek «, »a nagy cso
dák és szépséges vitézkedések, amelyeket a nagy háborúk
folyamán véghez vittek. «Szerintük eszményük átragyogja az egész történelm et. De azután később, mikor írni kez
5*
denek, többé-kevésbbé megfelejtkeznek róla. Froissart, a Méliador című rendkívül rom antikus lovagi éposz szerzője, történeti műveiben végtelen árulásokat és kegyetlenkedé
seket mesél el, anélkül, hogy észrevenné, micsoda ellent
mondás van egyfelől világfelfogása, másfelől elbeszélésé
nek tartalm a közt. Molinet krónikájában időnként ráesz
mél lovagi szándékaira, ilyenkor megszakítja az esemé
nyek tárgyilagos előadását, hogy magas szárnyalású szó
áradattal könnyítsen szívén.
A lovagiasság fogalma ezek számára a szerzők szá
mára mágikus kulcs volt, amelynek segítségével meg
m agyarázták maguknak a politika és a történelem moz
gató erőit. Az egykorú történelem zavaros képe túlságo
san bonyolult volt, semhogy m egérthették volna, ezért mintegy leegyszerűsítették a lovagiasságnak m int mozgató erőnek fikciója á l t a l ; természetesen nem te tté k ezt tu d a
tosan. Szempontjuk kétségkívül nagyon fantasztikus volt és meglehetősen sekélyes. Mennyivel tágasabb a mi szem
léletünk, amely magában foglal mindenféle gazdasági és társadalm i erőket és okokat. Csakhogy ez az elképzelés, hogy a lovagság uralkodik a világon, bármennyire felületes és téves is, még mindig a leginkább alkalmas arra, hogy vezéreszméket adjon nekik politikai kérdésekben. Formu
lául szolgált, amelynek segítségével a maguk szűkös mód
ján meg tu d tá k érteni a történelm i folyamat elképesztő bonyolultságát. Amit maguk körül láttak , első pillantásra merő kegyetlenség és zűrzavar volt. A háború abban az időben elszigetelt, nagy területen szétszórt rablóbetörések krónikus folyamata, a diplomácia egy nagyon körülmé
nyes és bőbeszédű eszköz, amelyet részben nagyon álta
lános hagyományos eszmék, és részben kicsinyes jogi részletkérdések kibogozhatatlan zűrzavara irányít. A tö r
ténetíróknak nem volt semmi képzetük, amelynek segít
ségével felfedezhették volna a történelemben az értelmet, a társadalm i fejlődést. Mégis szükségük volt egy formára politikai gondolataik számára és ezt a lovagság eszméjében találták meg. Ennek a hagyományos fikciónak a révén sike
rü lt úgy ahogy megmagyarázniuk önmaguknak a történe
lem mozgató erőit és lefolyását, igaz, hogy ezáltal a tö r
ténelem a fejedelmek becsületéről és a lovagok vitézségéről szóló látványos színművé egyszerűsödött le, nemes játékká, amelyet épületes és heroikus játékszabályok irányítanak.
69