siralmas csődjét az okozta, hogy abban az időben a király életének minden fontosabb eseménye nagy nyilvánosság előtt játszódott le ; ez a szokás XIV. Lajos idejéig életben m aradt. 1380-ban a koronázási lakomán nézőknek, ven
dégeknek és szolgáknak olyan tömege tolong, hogy a con- nétable és Sancerre marsall kénytelen lóháton felszolgálni az ételeket. Mikor VI. Henrik angol királyt 1431-ben Párizsban megkoronázták, a tömeg már hajnalhasadáskor benyomult az ünnepi terembe, »némelyek, hogy lássanak, mások, hogy jóllakjanak, mások pedig azért, hogy foszto
gassanak, vagy élelmet és más dolgokat lopjanak«. Mikor a parlam ent és az egyetem képviselői, a kereskedők elöl
járója és a városi tanácsosok nagy nehézségek árán beha
to ltak a terembe, azt találták, hogy a számukra kijelölt asztalokat mindenféle kézművesek foglalták el. Megkísé
relték eltávolítani őket, »de ha sikerült is egyet-kettőt elkergetni, hat-nyolc másik ült le a másik oldalon«. 1461- ben, X I. Lajos koronázásakor óvatosságból korán bezárták a reimsi katedrális kapuit és őrséget állítottak, hogy ne menjen több ember a templomba, m int amennyi elfér a kóruson. Mindazonáltal a nézők úgy tolakodtak az oltár körül, ahol a királyt felkenték, hogy az érseknek segédkező prelátusok alig tu d ta k megmozdulni és a királyi hercegeket majdnem agyonnyomták díszüléseiken.
Minthogy a kor szenvedélyes és erőszakos lelke mindig könnyes áh itat és rideg kegyetlenség, tisztelet és szem
telenség, csüggedés ésfennhéjázás között ingadozott, nem lehetett élni máskép, m int a legszigorúbb törvények és a legmerevebb formalizmus gátjai közt. Minden érzelem
nek konvencionális formák merev rendszerére volt szük
sége, m ert különben a szenvedély és a szilajság felrobban
to ttá k volna a világot. Minden esemény látványosság lett, hogy ezáltal szublimálják az érzelm eket; a vidámságot és a bánatot m esterkélt és színházias módon díszítették fel. Minthogy nem voltak képesek érzelmeiket egyszerű és természetes módon kifejezni, a bánat és az öröm művé
szies ábrázolásához kellett menekülni.
A születést, házasságot és halált kísérő szertartások teljesen átalakultak látványossággá. A régi vallásos
4*
(nagyobbára pogány eredetű) vagy mágikus jelképek helyét esztétikai mozzanatok foglalták el.
Az érzelmek stilizálása seholsem ölt olyan hatásos alakot, m int a gyászszertartások területén. Prim itív korokban erős a hajlandóság az emberekben, hogy a bánat kifejezését éppúgy eltúlozzák, m int az örömét. A fény
űző gyász együttjár a mértéktelen vígassággal és az esz
telen pompával. Mikor Félelemnélküli János meghal, páratlan tékozlással szervezik meg a gyászszertartást, de ennek kétségkívül politikai mellékcélja is van. Burgundi Fülöpöt, aki a francia és az angol király elé megy, két
ezer kis fekete zászló kíséri, nem beszélve a hét öl hosszú fekete nagy lobogókról. A herceg kocsiját és trónusait is feketére festették ebből az alkalomból. A troyes-i találkozáskor Fülöp oly hosszú fekete bársony köpenyt hord, hogy lováról a földig ér. Azután is hosszú ideig ő és udvara csak feketében m utatkoznak.
Megdöbbentő kontrasztot alkothatott az udvari gyász feketeségében a vörös szín, melyet ilyenkor csak a francia királynak volt szabad hordania, a királynénak már nem.
1393-ban a párizsiakat egy fényes, fehér színű temetéssel lepték meg : Léon de Lusignan örmény királyt tem ették, aki száműzetésben halt meg.
A fejedelem halálakor tan ú síto tt bánat olykor cél
tudatosan túlzó volt, de kétségkívül gyakran fejezett ki mély és őszinte fájdalm at is. A lélek általános nyugtalan
sága, a haláltól való rendkívül erős rettegés, a családi kapcsolatok és alattvalói hűség ereje a király vagy a her
ceg elhunytét csakugyan lesújtó eseménnyé tette. Mikor Gentben hírül hozzák, hogy Félelemnélküli Jánost meg
gyilkolták, a fájdalom vad szenvedéllyel tör ki. Ezt minden krónikás m egerősíti; Chastellain bőbeszédű lesz, mikor ide ér. Nehézkes és v o n tato tt stílusa csodálatosan alkalmas arra, hogy visszaadja a tournay-i püspök hosszú beszédjét, amellyel a fiatal herceget előkészítette a szörnyű hírre, továbbá Fülöpnek és feleségének, Franciaországi Michelle-nek méltóságteljes sirámait. Egy félévszázaddal később Merész K árolyt látjuk, am int atyja halálos ágyá
nál zokog, kiáltoz, kezét tördeli, a földre hull »úgy. hogy mindenki elálmélkodott mértéktelen fáj dalm án«.
Akármekkora része is lehet az udvari stílusnak ezek
ben az elbeszélésekben : am it elmondanak, nagyon is jól
beillik a korba, amelynek túlfeszített érzékenységét ismer
jük m á r; azt is tudjuk, hogy mennyire épületes dolog
nak ta rto ttá k a zajos g y á sz t; ezért a krónikások elbeszé
lését lényegében igaznak tarth atju k . A prim itív szokás, amely megköveteli, hogy a halottakat nyilvánosan és hangosan sirassák el, még nagyon erős volt a XV. század
ban. A bánat harsány megnyilvánítását szépnek és illő
nek ta rto ttá k és minden, ami egy halottal összefüggött, a mértéktelen fájdalm at fejezte ki.
Prim itív szertartások és szenvedélyes érzelmi alkat egybefonódását m utatja az is, hogy mily szörnyen féltek valakivel egy halálhírt közölni. Charolais grófné előtt, aki teherben van, titokban ta rtjá k atyja halálát. Jó Fülöp betegsége alatt az udvar nem mer vele közölni semmiféle halálhírt, ami közelről érin th etn é; Cleve-i Adolfnak nem szabad feleségéért gyászt hordania, a beteg hercegre való tekintettel. Nicolas Rolin, a kancellár, m eg h alt: a herceget nem tu d atják erről. Mégis kezdi gyanítani és kéri a látogatóba jövő tournay-i püspököt, mondja meg neki az igazat. »Fenséges uram, — mondja a püspök — ő bizony halott, valóban, m ert öreg és meg
tö rt már és nem élhet sokáig. — Ej, — kiált a herceg
— nem ezt kérdem. Azt kérdem, hogy igazán meg
halt-e? — Ó fenséges uram, — feleli a püspök — nem halt meg, de egyik oldalára megbénult és ezért úgy
szólván halott. — A herceg dühös lesz. — Hallod-e, mondd meg már világosan, hogy meghalt-e? — Csak akkor mondja a p ü sp ö k : — Igen, valóban fenséges uram, igazán m eghalt.«
Mintha itt., a halálhír ilyen furcsa közlésénél, nem is annyira arról volna szó, hogy egy beteg embert kímélje
nek, mint inkább valami régi-régi babonáról. A halál gondolatának módszeres kikapcsolására való törekvés nagyon hasonlít X I. Lajos felfogására, aki sosem hordott újra olyan ruhát, ami rajta volt, amikor egy rossz hírt hoztak neki, sem nem lovagolt azon a lovon, amelyen akkor ült, sőt még a loches-i erdő egy részét is kivágatta, mert o tt hozták neki hírül, hogy egy újszülött fia meg
halt. ^Kancellár uram«, — írja a király 1483 május 25-én —
»köszönöm szépen levelét stb., de kérem, ezentúl ne küldje leveleit azzal az emberrel, aki ezt hozta, m ert úgy talá
lom, hogy az arca rettenetesen megváltozott, amióta
utoljára láttam és szavamra mondom, hogy nagyon megrémített és Isten vele.«
A gyász kultúrális értéke az, hogy a fájdalomnak formát és ritm ust ad. A valóságos életet felemeli a dráma síkjára, koturnusokkal látja el. Azokban az időkben, amelyekkel mi foglalkozunk, a gyász a francia vagy burgundi udvarban olyan volt, m int valami eljátszott elégia. A gyászszertartás és gyászköltészet, amely primi
tív kultúrákban egybeolvad (így pl. Írországban), még nem vált el teljesen egymástól. A gyászban még a költé
szet maradványai rejlettek. A fájdalom hatását dram ati
zálták.
Minél nemesebb az elhunyt és az életbenm aradott, annál heroikusabb vonásokat ölt a gyász. A francia király
nénak egy álló esztendeig nem szabad elhagynia a szobát, amelyben hírül vette férjének halálát. Hercegnék számára hat hétig ta r t ez az elkülönítés. Madame de Charolais, mikor aty ját gyászolja, egész idő a latt ágyban marad, párnákkal feltámasztva, szalagok, fej dísz és palást van rajta. A term eket feketével vonják b e ; a padlót nagy fekete posztó fedi. Aliénor de Poitiers leírta nekünk a szertartás minden fokozatát, amely a gyászolók rangja szerint váltakozott.
Az ilymódon közszemlére te tt és formálissá vált szép külső mögött az érzések gyakran m intha el is tűnné
nek. A színfalak mögött meghazudtolják a patétikus pózo
kat. »Pompa« és valóságos élet élesen és naiv módon elválnak egymástól. Aliénor, m iután leírta Charolais grófné díszes gyászát, hozzáteszi: »Mikor Madame saját lakosztályában tartózkodott, bizony nem mindig feküdt
az ágyban, nem is zárkózott egyetlen szobába.«
A gyász után a gyermekágy az, ami bőséges alkalm at nyújt szépséges szertartások és rang szerinti elkülönülés számára. A takarók és ruhák színe és anyaga mind jelent valam it. Királynők és hercegnék előjoga a zöld szín, míg előző századokban a fehér volt. »A zöld szoba« még grófnéknak is tilos. Bourbon Izabellának, Burgundi Mária anyjának, gyermekágya idején öt nagy díszágy, vala
mennyien művészi m intájú zöld függönnyel ellátva, üre
sen m arad, akárcsak a díszkocsik a temetéseken, csak a keresztelésnél szolgálnak szertartási célokra, az anya pedig egy alacsony kereveten fekszik, a tűz mellett. A redő
nyök egész idő a latt össze vannak húzva és a term et gyertyák világítják.
Az egész társadalom ban a ruhaanyag és ruhaszín szigorú hierarchiában különbözteti meg egymástól az egyes osztályokat és minden társadalm i helyzetnek vagy rangnak megadja külső jelét, ami fenntartja és erősíti a méltóságérzetet.
De a születés, házasság és halál szféráján tú l is, egy erősen átélt esztétikai igény igyekszik minden esemény
nek és minden nevezetes tettn ek ünnepélyes és díszes form át teremteni. Nyilvános látványosság a bűnös, amint megalázza magát, az elítélt fogoly, am int megbánja bűneit, a szent ember, am int feláldozza magát. Ilymódon a közélet csaknem olyan, m int egy állandó wnorale en action«.
A középkori társadalom ban még az intim kapcsola
tokkal is inkább hivalkodtak, m int titokban ta rto ttá k őket. Nemcsak a szerelem, hanem a barátság is szépen kitervezett formák között zajlott le. A barátok egyfor
mán öltöznek, megosztják szobájukat vagy ágyukat egy
mással és egymást mignon-nak, kicsikémnek nevezik.
Illendő dolog, hogy a fejedelemnek kegyence legyen. Azért nem kell rosszra gondolnunk, nem minden »mignon« volt olyan kapcsolatban fejedelmével, m int III. Henrik fran
cia király kegyencei. Voltak ugyan a középkorban is fejedelmek és kegyencek, akiket bűnös viszonnyal vádol
tak , — például II. Richárd angol király és Róbert de Vere — de általában nem beszéltek volna ilyen nyíltan a kegyencekről, ha úgy gondolták volna, hogy ez az intéz
mény többet jelent, m int pusztán szentimentális b arát
ságot. A barátság előkelő dolog volt, az emberek dicse
kedtek vele a nyilvánosság előtt. Ünnepélyes fogadtatá
sok alkalmával a fejedelem kedvencének vállára hajtja fejét, m int V. Károly Orániai Vilmos vállára lemondása
kor. Csak akkor értjük meg Shakespeare Vízkeresztjé
ben a fejedelem érzéseit Cesario iránt, ha erre a szenti
mentális barátságra gondolunk, amely formális intézmény gyanánt élt egészen I. Jakab és George Villiers idejéig.
Ezek a szépséges és bonyolult formák, amelyek a kegyetlen realitást látszólagos harmónia fátyla mögé rej
tették , művészetté nemesítették az életet. Ez a művé
szét nem hagy maga után maradandó nyomot és ez az oka annak, hogy oly kevéssé ismerték fel kulturális jelentőségét. A bókok gyöngédsége, szerénység és altruiz
mus bájos fikciója, a szertartások hieratikus fénye, a házasság díszfelvonulása : mindez múlandó, és kulturális szempontból terméketlennek látszik. Az, ami megadja stílusukat és hangulatukat, csak divat, nem művészet, és a divat nem hagy emléket maga után.
Csakhogy a középkor végén divat és művészet köze
lebbi kapcsolatban állt egymással, m int most. A művé
szet még nem szállt fel transzcendentális magaslatokra ; a társadalm i élet sarkalatos része volt. Az öltözködés területén elválaszthatatlanul összekeveredett művészet és divat, az öltözködés stílusa közelebb állt a művészet stílusához, m int később és minthogy az öltözet társadalm i szerepe az volt, hogy a társadalom szigorú rendjét hang
súlyozza, csaknem liturgiái jelentőséget nyert. A közép
kor utolsó századainak megdöbbentően pazar és különc ruházkodása annak a túláradó esztétikai érzésnek a ki
fejezése, amelyet a művészet önmagában nem tu d o tt kielégíteni.
Minden emberi kapcsolat, minden méltóság, minden tevékenység, minden érzelem m egtalálta stílusát. Minél magasabb egy társadalm i funkció erkölcsi értéke, annál közelebb áll kifejezési formája a tiszta m űvészethez;
míg a szertartásos udvariasságnak nincs más kifejezése, m int a társalgás és a fényűzés és elmúlik látható marad
ványok nélkül, a gyászszertartások nem merülnek ki a temetési pompában és etikettben, hanem maradandó és művészi kifejezést hagynak hátra a síremlékben. Mint a házasság és a keresztelő esetében is, a gyásznak a vallás
sal való összefüggése emeli kulturális értékét.
De a szép formák leggazdagabb virága az élet három más eleme számára volt fenntartva : a bátorság, a becsü
let és a szerelem számára.
H A R M A D I K F E J E Z E T
A TÁRSADALOM HIERARCHIKUS FELFOGÁSA Mikor valamivel több, m int száz esztendővel ezelőtt a középkori történelem kezdett érdeklődés és csodálat tárgya lenni, a lovagság volt az, ami először vonta magára az általános figyelmet, ami először vált lelkesedés és ihlet forrásává. A rom antika korában középkor és lovagság majdnem ugyanazt jelentette. A történelmi képzelet különös kedvvel időzött a keresztes hadjáratok, lovagi tornák, kóbor lovagok körül. Azóta a történelem demo
kratikus lett. A lovagságot ma úgy tekintik, m int a civilizációnak egy nagyon szűkkörű kivirágzását, amety távolról sem irányította a középkori történelem menetét, hanem inkább másodlagos tényező volt a kor politikai és társadalm i fejlődésében. A számunkra a középkor elsődleges problémái a községi szervezetek, gazdasági viszonyok, az uralkodói hatalom, a közigazgatási és igaz
ságszolgáltatási intézmények fejlődése; másodsorban a vallás, szkolasztika és művészet. A korszak vége felé figyelmünket úgyszólván teljesen lefoglalja a politikai és gazdasági élet új formáinak (mint az abszolutizmusnak és a kapitalizmusnak) a keletkezése és a kifejezés új módjai (renaissance). Ebből a szempontból tekintve, a hűbéri
ség és a lovagság alig több, m int utolsó m aradványa egy elavult társadalm i rendnek, lassanként teljesen jelen
téktelenné válik és a kor megértéséhez alig van rá szükség.
Mindazonáltal a XV. század krónikáinak és irodalmá
nak szorgalmas olvasója nem szabadulhat attól a be
nyomástól, hogy nemesség és lovagság mégis csak sokkal fontosabb helyet foglalt el abban a korban, m int ahogy
általában gondolják. Ennek az aránytalanságnak az oka abban rejlik, hogy nemesség és hűbériség továbbra is mint az élet uralkodó formái éltek a köztudatban akkor is, mikor már nem voltak igazán lényeges tényezők az államban és a társadalomban. A XV. század embere nem értette meg, hogy a politikai és társadalm i fejlődés való
ságos mozgató erőit most már máshol kell keresnie, m int a harcias és az udvari nemesség viselt dolgaiban. Továbbra is úgy tekintették a nemességet, m int a legelső társadalm i erőt és nagyon is túlzó jelentőséget tulajdonítottak neki, az alsóbb osztályok fontosságát pedig a kelleténél keve
sebbre becsülték.
Ilymódon azt lehetne mondani, hogy ők voltak téve
désben és minekünk van helyes fogalmunk a középkorról.
Ez így is volna, ha egy kor szellemének megértéséhez elég volna ismerni valóságos és re jte tt mozgató erőit és nem kellene ismernünk illúzióit, képzeletvilágát és tévedéseit is. De a művelődés története számára egy korszak min
den téveszméje és vélekedése rendkívül fontos. A XV.
században a vallás után még mindig a lovagideál követ
kezett, m int szívet és értelmet irányító legerősebb erkölcsi fogalom. Ügy tekintették, m int az egész társadalm i rendszer koronáját. A középkori politikai gondolkozást gyökeréig á titatja a határozott rangsoron épülő társa
dalmi rend eszméje. A rangsor képzete egyáltalán nincs behatárolva. Ezek a szav ak : »rang« és »rend« rokon
fogalmak, de igen sokféle társadalm i valóságot jelölnek.
A »rendek« képzete nem szorítkozik csak egy o sztály ra;
kiterjed minden társadalm i funkcióra, minden foglalko
zásra, minden csoportra. A franciák a birodalom három rendjéről beszélnek, de nyomát találjuk egy tizenkét társadalm i rendből álló szisztémának is. A funkciók vagy csoportozatok, amelyeket a középkor a »rendek«
szóval jelölt meg, igen különböző természetűek. Min
denekelőtt a birodalom rendjeit értik alatta, de beszél
nek az ipar rendjeiről, a házasok rendjéről és a szüzek rendjéről, a bűn rendjéről. Az udvarnál mégy rendje van a testnek és a szájnak#: kenyérgazdák, pohárnokok, húsvágók és szakácsok. Az egyházban vannak papi rendek és szerzetesi rendek. Végül is vannak különféle lovagrendek. De mindezekben, a szónak valamennyi különböző értelmében, a középkori gondolat számára van
59