játszo tt abban, hogy a lovagság eredetét a római régi
ségben keresték. Ki tu d h atta akkor, hogy a római írók a miles szón nem azt értették, m int am it a szó a középkori latinban jelentett, vagyis lo v a g o t; vagy pedig hogy egy római eques nem volt azonos egy feu
dális lovaggal. Ezért Romulust, minthogy ezer fölfegy
verkezett harcost vezetett, úgy tekintették, m int a lo
vagság m egalapítóját.
A lovag élete u tá n z á s; olykor a fejedelmek élete is az. Merész K árolyt mindenkinél inkább és mindenkinél tudatosabban ihlették a m últ nagy mintái és ő nyilvání
to tt legerősebb vágyat, hogy versenyre keljen velük.
Fiatal korában kísérőivel Gauvain és Láncéiot kalandjait olvastatta fel magának. Később többre becsülte az ókori
akat. Mielőtt nyugalomra tér, egy-két óra hosszat hallgatja
»Róma magasztos tö rtén eteit.« Különösen csodálja Caesart, Nagy Sándort és H annibált, oakiket követni és utánozni ó h ajt.« Valamennyi kortársa m int fontos tényt említi, hogy ennyire mohón igyekszik utánozni az ókor h ő seit;
egyértelműen ebben látják Merész Károly viselkedésének rugóját. »Nagy dicsőségre vágyódott«, mondja Commines
»és ez volt az, ami mindennél inkább háborúra ösztönözte;
és hasonlítani akart azokra a régi fejedelmekre, akikről olyan sokat beszéltek haláluk után«. Ismeretes az anek
dota a tréfacsinálóról, aki a granson-i vereség után így k iálto tt oda Merész K áro ly n ak : »Uram, bennünket ugyancsak meghannibáloztak !« Chastellain is megfigyelte, mennyire szereti a herceg az antik stílusú nagy g esztu st:
1467-ben Mechlinben, mikor először vonult be oda, mint herceg, egy felkelés résztvevőit kellett megbüntetnie.
Leült, szemben a vérpaddal, amelyet a lázadók vezére számára emeltek. A hóhér már kihúzta k ard ját és készült lesújtani. »Állj,« — m ondta akkor a herceg — »vedd le szeméről a kendőt és segítsd f e l!« »És akkor tudtam meg«
— mondja Chastellain — »hogy a herceg magas és külön
leges eljövendő célokat hordoz szívében és rendkívüli te t
tek által akar dicsőséget és hírnevet szerezni.«
Az antik élet fényére való törekvés tehát, ami a renaissance-ot jellemzi, a lovagideálban gyökerezik. A kor burgund emberének nehézkes szelleme és olasz emberé
nek klasszikus ösztöne közt csak árnyalati különbség van.
A formák, amelyeket Merész Károly kedvelt, még a
»flamboyant« gótika formái és ő a klasszikusokat még fordításban olvasta.
A lovagi és a renaissance-elem összeolvad a Kilenc Vitéz (Les neuf preux) kultuszában is. A csoportosítást, amely három pogány, három zsidó és három keresztény vitézt állít össze a heroizmus arcképcsarnokában, első
ízben egy, a XIV. század elejéről való műben találjuk meg, Jacques de Longuyon egy költeményében. A hősök kivá
lasztása a lovagi költészettel való közeli kapcsolatát árulja el. A hősök e z e k : Hector, Caesar, Nagy Sándor, Józsua, Dávid király, Makkabeus Judás, Arthus, Nagy Károly, Bouillon Godfried. Eustache Deschamps a Kilenc Vitéz eszméjét mesterétől, Guilleaume de Machaut-tól vette á t és több balladáját szentelte ennek a tárgynak. A szim
metria-érzék, amely oly erős a középkorban, azt köve
telte, hogy a sorozatot megfelelő női kiegészítéssel lássák el. Deschamps a közkívánatnak úgy te tt eleget, hogy meg
lehetősen bizarr hősnőket válogatott össze, meséből és történelemből. Megtaláljuk közöttük Penthesileat, Tomy- rist, Semiramist. ötletének nagy sikere volt. Az irodalom és a szőnyegszövés a női vitézeket épp úgy népszerűsí
tette, m int a férfiakat. Címereket találtak fel a számukra.
Mikor VI. Henrik angol király 1431-ben bevonult Pá
rizsba, előtte megy a k ét nemnek mind a tizennyolc vitéze. Hogy mennyire népszerű volt ez a képzet, m utatja a paródia, amelyet Molinet írt a Falánkság Kilenc Vitézé
ről. Még I. Ferenc is néha »antik divat szerint öltözött, hogy valamelyik vitézt ábrázolja.
Deschamps továbbm ent. A Kilenc Vitéz sorát kiegé
szítette egy tizedikkel, B ertrand de Guesclin-nel, a vitéz és okos breton harcossal, akinek köszönhette Francia- ország, hogy kiheverte Crécy-t és Poitiers-t. Ilymódon a régi hősök kultuszát összekapcsolta a nemzeti hadi dicső
ség most rügyező érzésével, ö tle té t elfogadták. Orléansi Lajos felállíttatta Du Guesclin-nek, m int a tizedik vitéz
nek, szobrát, a coucy-i kastély nagytermében. Különös oka a connétable emlékének tiszteletére az volt, hogy a connétable ta rto tta keresztvíz fölé és adott kardot kis kezébe.
A burgundi hercegek leltárai felsorolják régi és új hősök különös ereklyéit is, m int amilyen »Szent György
kardja cím erével; egy másik csatakard, mely valaha Messire Bertram de Claivin-é volt, egy nagy vadkan
agyar, azt mondják, hogy Garin le Loherain vadkanának a g y a ra ; Szent Lajos zsoltároskönyve, amelyből tan u lt gyermekkorában.« Mily különösen keveredik itt össze lovagromantika és vallásos tisztelet szférája a renaissance közeledő szellemével!
1300 körül az a hír járta, hogy m egtalálták Tristan lovag kardját, francia verses felirattal, Lombardiában, egy régi sírban. I tt már csak egy lépés választ el minket X. Leó pápától, aki ünnepélyesen elfogadta, m int valami ereklyét, Livius felső karcsontját, melyet a velenceiek ajánlottak fel neki.
A hanyatló középkor hős-tisztelete a tökéletes lovag életrajzában találja meg irodalmi kifejezését. Ebben a műfajban az egykorú történelem alakjai lassanként kiszo
ríto tták az olyan mondabeli hősöket, m int amilyen például Gillon de Trazegnies volt. Az egykorú nevezetes lovagokról szóló életrajzok közül különösen három nagyon jellemző, bár egymástól erősen különböznek:
Boucicaut marsall, Jean de Bueil és Jacques de Lalaing életrajza.
Jean le Meingre, másnéven Boucicaut marsall, katonai pályafutása a nikápolyi vereségtől az agincourt-i vereségig vezet, i t t azután fogságba esik és hat évvel később meg is hal a fogságban. Már 1409-ben egy csodálója megírta élet
rajzát, megbízható adatok alapján, de nem az a célja, hogy az egykori történelem forrásául szolgáljon, hanem, hogy a lovagi élet tü k ré t mutassa fel. A kapitány és állam
férfiú nehéz életének valóságos tényei eltűnnek az esz
ményi hősiesség külsőségei mögött. Ügy festi a marsallt, m int a mértékletes és kegyes lovag m intaképét, udvari erényekben és tudom ányokban egyaránt járatos embert.
A marsall nem gazdag. A tyja nem akarta sem növelni, sem csökkenteni birtokát, mondván : »ha gyermekeim becsületesek és bátrak, elég lesz n e k ik ; ha hitványak, kár nekik ennyit is hagyni.« Boucicaut jámborságában van valami puritán íz. Korán kel, azután három óra hosz- szat imádkozik. Akármennyi dolga van, vagy bármeny
nyire siet is, naponta két misét hallgat térdenállva. Pén
tekenként feketébe öltözik. Vasárnap és ünnepnapokon gyalog tesz zarándokutakat, szent tárgyakról beszélget,
vagy felolvastat magának, egy szent történetét, vagy vala
mely »vitéz halottét — rómaiét vagy m ásét.« Józanul él, keveset beszél és ha beszél is, a szentekről és Istenről, vagy a lovagságról és az erényről beszél. R ászoktatja szolgáit, hogy áhítatosságot gyakoroljanak és illedelmesen visel
kedjenek ; leszoktatja őket a káromkodásról. Még fogunk vele találkozni, m int a hűséges és tiszta szerelem egyik propagandistájával és a »la dame blanche á l’escu vert«
lovagrend m egalapítójával; e lovagrend célja a nők védelme, Christine de Pisán nagyon dicséri is érte. Geno
vában, melyet a francia király nevében kormányzott, egy nap udvariasan viszonozta két hölgynek a bókját, akikkel találkozott. »Uram,« — m ondta csatlósa — »ki ez a két hölgy, kinek oly mélyen meghajolsz?« »Nem tudom, Huguenin,« felelte. Erre a csatlós: »Uram, ezek ringyók voltak.« »Ringyók?« — m ondta a marsall. — »Huguenin, én inkább köszönök tíz ringyónak, m int hogy elmulasz- szak köszönni egy tisztességes asszonynak. Rezignált és rejtélyes jelszava ez v o l t : »Amit akartok«. A tökéletes lovag képét ilyen áhítatos, zordon és hűséges színekkel festik. A valóságos Boucicaut nem hasonlított mindenben ehhez a po rtréh o z: senki sem várta volna el tőle. Nem volt m ent sem a kegyetlenségtől, sem a fukarságtól, osz
tályának közös hibáitól.
De vannak m ásfajta lovagi mintaképek is. A Le Jouvencel című életrajzi regény, melynek Jean de Bueil a hőse, félszázaddal a Boucicaut-ről szóló könyv után kelet
kezett, ami részben meg is magyarázza a különbséget.
Jean de Bueil az Orléansi Szűz zászlaja a latt harcolt. Részt- v e tt a Praguerie nevű felkelésben és az úgynevezett
»Közj ó-háborúban «; 1477-ben halt meg. Mikor a király kegyét elvesztette, életrajzát tollbam ondta, vagyis inkább sugalmazta három szolgájának. Boucicaut életrajzával ellentétben, ahol a történelm i forma alig fedezi el a romantikus célt, a Jouvencel a költészet mezében sok egyszerű realizmust ta rta lm a z : legalább is az első rész
ben, m ert azután a szerzők igen együgyű romantikába vesznek.
Jean de Bueil nagyon elevenen szám olhatott be kalandjairól íródeákjainak. Nem is igen lehetne idézni még egy művet a XV. század irodalmából, amely a kor háborúiról oly józan képet festene, m int a Jouvencel.
Megtaláljuk benne a katonai élet kicsinyes gondjait, ínsé
gét és unalmát, a nehézségek vidám elviselését és a bátor
ságot a veszedelemben. Egy várúr szemlét ta rt helyőrsége fö lö tt: csak tizenöt lova van, azok is sovány és öreg gebék, legtöbbjükön patkó sincs. K ét embert ültet mind
egyik lóra, de még az emberek közül is a legtöbb félszemű vagy sánta. Elragadják az ellenség fehérneműjét, hogy megfoltozhassák a kapitány ruháját. Egy fogságba esett tehenet udvariasan visszaadnak az ellenséges kapitány
nak, mikor az kéri. Ha az ember egy éjszakai lovasmenet leírását olvassa, szinte érzi, hogy az éjszaka csendje és hűvössége veszi körül. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a katonai Franciaország jelentkezik it t az irodalom
ban, amely később a »Három testőr«, a »Vén hadfi« és a világháborús »poilu« típusát fogja adni. A hűbéri lovag beleolvad a modern kor katonájába. Az egyetemes és val
lási eszmény átalakul katonaivá és nemzetivé. A könyv hőse váltságdíj nélkül szabadon bocsátja foglyait, azzal a feltétellel, hogy jó franciák lesznek. Amikor pedig a mél
tóság magas fokára hág, visszakívánkozik régi kalandos és szabad életébe.
A Jouvencel az igazi francia érzés kifejezése. A régi
módibb, hűbéribb és ünnepélyesebb burgundi szféra iro
dalma még nem terem thetett ilyen realisztikus típust.
A Jouvencel m ellett a XV. század hennegaui mintalovag
jának, Jacques de Lalaingnek alakja ósdi kuriózum, ame
lyet több-kevesebb hűséggel m intáztak az elmúlt korok kóbor lovagjai után. A Livre des Faits du bon Cheualier Messire Jacques de Lalaing sokkal többet foglalkozik lovagi tornákkal és baj vívásokkal, m int igazi háborúval.
A Jouvencel szinte felülm úlhatatlan lélektani rajzát adja az egyszerű és megindító harci bátorságnak. » Vidám dolog a háború, b izo n y . . . az ember úgy szereti b ajtár
sát a háborúban. Ha az ember látja, hogy ügye igazságos és vére igaz ügyért omlik, könny gyűlik az ember sze
mébe. Lojalitás és szánalom nagy édes érzése tölti el a szívet, mikor az ember látja barátját, aki bátran kockára teszi életét, hogy teljesítse és véghezvigye Teremtőnk parancsát. Akkor az ember elhatározza, hogy vele él és hal és sosem hagyja el, csupa szeretetből. És ez oly nagy gyönyörűség, hogy aki ezt nem ismeri, nem is ti^dja, mi a gyünyörűség. Gondolod, hogy az olyan ember, aki meg
kóstolta ezt, fél az a haláltól? Bizony nem : m ert úgy érzi, annyira megerősödött, annyira kitágult a szíve, hogy azt sem tu d ja már, hol van. Bizony, nem fél az semmitől.«
Ezekben az érzésekben nincsen semmi jellegzetesen lovagi vagy középkori. Akár egy mai katona is beszélhetne így. M egmutatják a bátorság lén y eg ét: az ember a vesze
delem feszültségében kilép szűkös önzéséből, bajtársának vitézsége kifej ezhetetlen érzést vált ki belőle, a hűség és áldozatkészség elragadtatásba hozza — ez a prim itív és önkéntes aszkézis a lovagideál alapja.
Ö T Ö D I K F E J E Z E T
A HŐSIESSÉG ÉS SZERELEM ÁLMA
Mindenhol lehet találni a középkori lovagsághoz hasonló felfogást a katonai é le trő l; így nevezetesen a M ahabharata hinduinál és a japánoknál. Harcias ariszto
kráciáknak szükségük van a férfi-tökéletesség ideális for
máira. Az a vágy tiszta és szép élet után, amelyet a hellé
nek számára a Kalokagathia fejezett ki, a középkorban a lovagságot terem tette meg. És sok száz éven át ez az ideál hatalmas energiaforrás m aradt és ugyanakkor köpenyeg is mérhetetlen sok erőszak és önzés elpalás- tolására.
Az aszkétikus mozzanat sosem hiányzik belőle. Leg
erősebben akkor hangsúlyozzák, amikor a lovagok szerepe életbevágó fontosságú, m int az első keresztes hadjáratok idején. A nemes harcos legyen szegény és minden világi köteléktől mentes. »Az előkelő és birtoktalan ember ideálja« — mondja William James — »a kóbor lovagok
ban és a templomos vitézekben ö ltö tt testet és bármeny
nyire is meghamisították az idők folyamán, ez uralkodik még most is, legalább is érzelmileg, ha gyakorlatban már nem is, a katonai és arisztokratikus világszemléletben.
Dicsérjük a katonát, m int olyan embert, akin nincsenek kölöncök. Nincs neki más egyebe puszta életénél és azt is kész bármely pillanatban eldobni magától, ha az ügy úgy kívánja, ő az ideális irányú korlátlan szabadság kép
viselője. «
A középkori lovagságnak első virágzása idején a szerzetességgel kellett elegyednie. Ebből a frigyből szüle
te tt a Templomosok, a Johanniták rendje, a német és a
spanyol lovagrendek. De nemsokára, vagy talán már az első pillanattól kezdve, a valóság meghazudtolja az esz
ményt és ennek megfelelően az eszmény mindinkább fel
száll a képzelet birodalmába, hogy o tt megőrizze az asz- kézisnek és áldozatosságnak azokat a vonásait, amelyek a valóságos életben nagyon is ritk án láthatók. A fantasz
tikus és haszontalan kóbor lovag mindig is szegény és kötelékektől ment marad, m int az első templomosok.
Igazságtalanság lenne a lovagság vallásos elem eit:
a részvétet, hűséget, igazságszeretetet, hazugnak vagy felületesnek tekinteni. Lényegesen hozzátartoznak ezek is, de a lovagi eszmét alkotó vágyak és képzetek, az erős erkölcsi alapvetés és az ember harcos ösztöne dacára sem építettek volna ily szilárd keretet a szép élet számára, ha a szerelem nem le tt volna állandóan megújuló lelkesedé
sük forrása.
Amellett éppen a részvét, áldozatosság és hűség, azok a vonások, amelyek a lovagságot jellemzik, nem tisztán vallásos természetűek : ugyanakkor erotikus jellegűek is.
I tt megint emlékeznünk kell arra, hogy a formaadás vágya nem pusztán művészetben és irodalomban fejeződik k i ; kibontakozik magában az életben is : udvarias társalgás
ban, játékokban, sportokban. És a szerelem is állandóan magasztos és romantikus kifejezést keres. Ha az élet motívum okat és form ákat kölcsönöz is az irodalomtól, az irodalom végül is csak az életet másolja. A szerelem lovagi módja először az életben kellett, hogy valami
képp megjelenjék, mielőtt kifejeződhetett volna az iro
dalomban.
A lovag és a hölgy,,vagyis a hős, aki szolgál a sze
relemért, alapvető és változatlan motívum, amelyből az erotikus fantázia mindig is ki fog indulni. Ebben a kép
zetben az érzékiség átalakul önfeláldozássá, a férfi vágyává, hogy kimutassa bátorságát, veszedelmeket vállaljon, erős legyen, szenvedjen és vérezzék szíve hölgye előtt.
A ttól a pillanattól kezdve, hogy a szerelem ihlette hősiesség álma megrészegítette a vágyakozó szívet, egyre növekszik, árad a fantázia. Az első egyszerű képzetet nem
sokára elhagyják, a lélek új képek után szomjazik és a szenvedély kiszínezi a gyötrődésről és lemondásról szóló álmokat. A férfi már nem elégszik meg azzal, hogy gyöt
rődik, hanem meg akarja menteni szerelme tárgyát a
79