A büntetés egyidıs a társadalommal, tükrözi annak korát, sajátosságait, uralkodó felfogását, a bőnözés ellen folytatott harc eszközeit. A társadalom az olyan büntetéseket fogadta el mindig, amelyek megfeleltek az adott történelmi idıszaknak.
„Amióta a társadalomban, kisebb-nagyobb közösségekben él az ember, kénytelen tekintettel lenni másokra. Alkalmazkodnia kell másokhoz; ezt várják tıle embertársai. Ezek a várakozások az idık folyamán megszilárdultak, szabályokban rögzültek. E normák lényegében az emberek viselkedésére vonatkoznak, ezért ezeket viselkedési szabályoknak nevezzük... Kezdetben e viselkedési szabályok csak az emberek tudatában éltek. A társadalom egyes tagjai tisztában voltak azzal, mit várnak tılük a többiek. Ha nem aszerint viselkedtek, helytelenítették magatartásukat, megvetették, esetleg ki is közösítették ıket.”14
A büntetés – a megzavart rend visszaállítása – elıször az emberek egyszerő társadalmi közösségeiben vált szükségessé, ahol nem volt eltőrhetı a közösség belsı normáit, illetve az egyes tagjait sértı, közösséget bomlasztó magatartás. Már a vadász és győjtögetı hordákban, majd a rétegzıdı földmővelı és állattenyésztı csoportokban mőködött az eltérı magatartások szociális kontrollja, és minden normaszegést megbüntettek. A messzemenı egyenlıség, a társadalmi hierarchia és a központi intézkedések hiánya folytán a konfliktust az érintett felek, vagy igen ritkán a közösség rendezte.
Az alkalmazott szankciók semmiképpen sem tekinthetık azonban a modern értelemben vett büntetések elıdjeinek, hiszen ezek „egyedi”, kifejezetten az „adott esetre” kialakított eszközök voltak, másrészt pedig fıként az eltérı magatartások következményeit, a „rosszabb” elkerülését, a lehetséges kár megtérítését, a status quo visszaállítását és a béke helyreállítását szolgálták.
A büntetést mindig emberek szabták ki, és ık is hajtották végre embereken, amint napjainkban is. A megélhetésért való küzdelem ösztökélte ıket a bőntıl tartózkodásra, az egymást követı, ismereteket öröklı nemzedékek természetesnek –
14Földvári József: Magyar büntetıjog. Általános rész. Osiris Kiadó – Budapest, 1997. 19. oldal
természeti törvénybıl eredınek – tartották a bőn és büntetés együttesét. A Tízparancsolat sem tartalmazott büntetéseket, hanem a bőn isteni mértékegységeit rangsorolta. Ha valaki bőnt követett el, azt „megbélyegezték”; az egyes ábrázolásokon látható, hogy a „testvérgyilkos” Káint szarvakkal, az egyiptomi ırrel végzı Mózest szintén ugyanígy ábrázolták.
Hammurapi törvénykönyvében számos esetet a tálió elve szerint rendez.
A teokratikus államok büntetési rendszereit alapvetıen a testet sújtó büntetések uralták.
A rabszolgatartó és a hőbéri társadalmi berendezkedés évezredeire a halál-, testcsonkító, testi- és megszégyenítı büntetések korszaka jelzı használata a legkifejezıbb büntetéstani szempontból. Az ıstársadalmak bosszún alapuló, közösen viselt felelısségét, a hordák egymást pusztító magánháborúit az ókori és a kora középkori államok kompenzációra, kompozícióra, valamint a tálió elvére felépített igazságszolgáltatása követte.15 Garanciális jelentısége volt a bosszúnak, a sértett nemzetség részérıl a megtorlás elkerülhetetlen volt. Az állam és jog létrejöttekor a hatalom új szervezete a nemzetségi hagyományokra támaszkodva építette ki büntetési rendszerét. Példa erre a proskribálás (kiközösítés), amely a korai germán jogokban friedlos (közbékevesztés) címen jelent meg. A kiközösített embert bárki meggyilkolhatta, vagyonát elvehette. Emellett megjelent a halálbüntetés állami foganatosítása is. Az állam tekintélye a fı helyre került a büntetıjog által védett értékek közül. Késıbb, a társadalom differenciálódásával az alá-, fölérendeltség tudatosítását szolgálták a büntetések. Más-más büntetést kapott ugyanazért a bőncselekményért, pl. Rómában a patrícius, a plebejus, valamint a rabszolga. A kor fejlettségi szintje meghatározta a jogalkotást és jogérvényesítés kereteit.
A büntetési elméletek változékonysága, sokfélesége nem egy önmozgás következménye volt. Az ókori görög bölcsek közül Protagorasz a bőnelkövetések megelızésének társadalmi szempontjaira alapozta elképzelését.
Tanítása szerint nem a tett miatt kell büntetni – mivel ezt meg nem történtté úgy sem lehet tenni -, hanem azért, hogy a büntetés a jövıben mindenkit
15 Kompenzáció (kiegyenlítés) a korai büntetési rendszerekben volt uralkodó elv. A bőncselekménnyel okozott rossz kiegyenlítésére, megtorlására irányult. Lehetett vagyoni és személyi. A kompozíció (elrendezés, egyezkedés) a sértettnek vagy nemzetségének juttatott vagyoni elégtétel (megváltás) a bosszú elmaradásáért. Ehhez már a gazdasági viszonyok bizonyos fejlıdésére is szükség volt. A táliót (latin szó) a szemet szemért, fogat fogért elv alkalmazásával azonosítják, a kompenzáció arányos megvalósításának megfelelıje. A bőncselekménnyel azonos súlyú, de nem azonos nemő büntetés végrehajtásának elmélete az ısi zsidó jogban már megvolt. Drákón görög államférfi (a legfıbb végrehajtó hatalmat gyakorló 9 személy egyike az ókori Athénban) által írásba foglalt görög jog (idıszámításunk elıtt 621-ben) pl. szándékos emberölés esetében elismerte a fiági rokonság bosszúigényét.
visszatartson a bőnelkövetéstıl. Arisztotelész büntetési elméletének alapját az igazságosság elve képezte.
Eszerint az erkölcs és a jog által biztosított javak meghatározott egyensúlyát a bőncselekmény megzavarja, amelyet a büntetés hivatott helyreállítani. A görög elmélet e fı irányának aktualitását a köz-igazságszolgáltatás irányába haladó korszak adta meg, a vérbosszút tagadó állami büntetés erkölcsi megalapozása volt az értéke.
A két és félezer évvel ezelıtti tragédiájukban, az Elektrában Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész is a következıt mondatják Oresztésszel: „... Ha a bőnt nem követi büntetés, nincs többé törvény. És ha nincs törvény, a világ sem világ, az ember se ember.” A görögök – így Platón sem – nem választották el élesen egymástól az erkölcsöt és a jogot. A rabszolgamunkából és a szabadságfosztásból alakult ki a deportáció, a fogva tartás kombinálása számőzéssel és munkavégzéssel.
A rabszolgamunka és a fogva tartás keveréke a bányamunka, a kényszermunka.
Enyhébb jogfosztás volt a kitiltás, kényszerlakhely-kijelölés, valamint a számőzetés.
Az utóbbi különösen a görög poliszokban volt kedvelt büntetési nem.
Klasszikusok – mint Plutarkhosz – írásaiban is megtalálható viszont már a börtön, mint kifejezés. A rómaiaknál Ulpianus által Pius császár utasításairól készített feljegyzésbıl kitőnıen volt egy ítélet elıtti (elızetes fogva tartást is büntetésnek tekintették) és egy ítélet utáni büntetés. Van olyan vélemény is, hogy börtön nemcsak kizárólagos ırzı funkciót töltött be, hanem a császárkornak már általános büntetési nemévé vált.
Az indiai kasztrendszerben lehetıség volt a státuszváltozás büntetéskénti felhasználására. Manu törvénykönyve is rendelkezett már a szabadságvesztésrıl.
A rabszolgatartás módszereihez, a rendszer kegyetlenségéhez igazodó római büntetıjog, habár a magánjog színvonalát meg sem közelítette, a korában mégis fejlettnek számított elveivel. Az általa ismert büntetések késıbb mindenütt a büntetıjog alapintézményeit alkották. A leggyakrabban alkalmazott büntetés a halálbüntetés volt, amit növelt a rabszolgák kivégzése is. Noha az utóbbi nem büntetés volt, hanem a rabszolga urának tulajdonjogból eredı jogosultsága.
A végrehajtást nem tartották olyan becstelennek az ókorban, ha bíróság arra a megölt rokonát jogosította fel. Ebben az esetben a kivégzés nem volt nyilvános.
Megjegyzem, még az 1500-as években is elıfordult, hogy a sértettet jogosították fel végrehajtásra. Egyre nagyobb jelentısége lett azonban a hivatalos állami
ítéletvégrehajtónak. Rómában a carnifex a rabszolgákon hajtotta végre az ítéletet (az esetenként Perzsiában elıször alkalmazott keresztre feszítést és kínzást), a lictor (vesszınyalábba dugott bárdot vitt magával a hatalom szimbólumaként) pedig a polgárokon. A büntetés végrehajtására kiküldött lictor (hatósági szolga) közvetlenül a konzul elıtt haladt – Lictores missi sunt ad sumendum supplicium – olvasható korabeli leírásokból. A német államokban céheket alkotva a nem megbecstelenítı büntetés (pl. a pallos általi halál) végrehajtói a bakók voltak, az akasztást, a fölnégyelést, a megégetést, a kerékbe törést pedig a hóhér végezte. Ilyen megkülönböztetés Magyarországon nem volt. Ezek közül a legrégibb kivégzési módot, az akasztást Constantinus Magnus rendelte el széles körben az addigi keresztre feszítést Jézus iránti tiszteletbıl eltiltva. A magyar jogtörténet német, illetve görög leírásokra támaszkodott döntıen, nem voltak közismertek az ısi magyar szokások. Így az a különös szokás sem, hogy a kaszpi népeknél a hatalom jelképeként egy nyaláb fát vittek a gilgelech, gilek-dzsula elé (amit az meggyújtott és elégetett a kagán elıtt az állami ünnepségek alkalmával). Össze kell vetnünk a magyar „gyúlni” igével. Etruszk eredető szokás, hogy a rómaiak az „inperium”
jelképeként „fasces”-t (vesszınyaláb, vesszı, közepében bárddal) vittek a praetor elé. Az etruszkoknál ugyanezt a zilath elé vitték. A „fasces” szónak nincs latin ıse, jövevényszó, amelynek csak egyetlen rokona létezik a fax – amely szintén etruszk jövevényszó –, jelentése pedig „fáklya”.
„Az ókorban és a középkor elsı felében ismert börtönök lényegében elsıdlegesen nem a büntetés végrehajtására, hanem annak biztosítására szolgáltak, hogy a gyanúsított bíróság elé állítása megtörténhessék.”16 Az elsı börtönügyi rendeletek II. Theodosius nevéhez főzıdnek, aki 435-ben, majd ezt követıen I.
Justinianus 529-ben adott ki rendeletet.17 Ezek célja az volt, hogy a börtönök fenntartását, mőködését szabályozzák. Intézkedtek a felügyeletrıl és az ellenırzésrıl is.
Például a bírák feladata volt, hogy a börtönöket ellenırizzék, mely kiterjedt a börtön állapotára; a letartóztatottak panaszait meghallgatták, intézkedéseket foganatosítottak. Meghatározták a letartóztatottakkal való bánásmódot.
Gondoskodtak a börtönök fenntartásának költségeirıl, megvalósították
16 Földvári József: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1970. 113. oldal
17Pál László: Nevelés a büntetés-végrehajtásban. Kriminálpedagógiai tanulmány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Budapest, 1976. 16–17. oldal
a kategorizálás elsı elemeit. (Kimondták, hogy a nıket és férfiakat külön kell választani és fogva tartani.) Államilag engedélyezték, hogy a papok a letartóztatottakkal rendszeresen foglalkozzanak. Tevékenységük lelki gondozásra irányult. Ezek az elsı állami börtönügyi intézkedéseknek tekinthetık, amelyek a legelemibb kérdések rendezésére irányultak, mint pl. a fenntartás, mőködés, stb.
Az 533-ban hatályba lépett Digesta s. Pandectae 50 könyvébıl a 47. és 48.
volt a büntetıjog. Az 534-ben kibocsátott codex Iustinianus 9. könyve szintén büntetıjog volt. A büntetéskiszabás szabályait a császári rendeletek utóbb egyre szélesebb körben rögzítették és így fokozatosan érvényre jutott a nulla poena sine lege – büntetést csak törvény írhat elı – elve, amely máig a büntetıjog egyik legfontosabb princípiuma.
A római jogban a polgári jogi deliktumok egy részénél a károkozó magatartás egyszersmind a büntetı jogi normákba is beleütközik, bőncselekményt is megvalósít. Ilyenkor a deliktuális kötelem, mint magánjogi jogviszony mellett létrejön egy közjogi, pontosabban büntetıjogi jogviszony is, amelynek körében a károkozó, mint a bőncselekmény (pl. rablás, szándékos rongálás) elkövetıje már nem elsısorban a sértettel, hanem a büntetı hatalmat gyakorló állammal áll szemben.
Büntetıjogi jogviszony folytán az elkövetıt a bíróság a büntetıjogi jogszabályoknak megfelelıen például börtönbüntetéssel vagy – az államkincstárat megilletı – pénzbüntetéssel sújtja. Az elkövetınek emellett természetesen az okozott kárt is meg kell téríteni a polgári jog, közelebbrıl a deliktuális felelısség szabályai szerint.
A károkozó magatartásokért való deliktuális és büntetıjogi felelısség ilyen formában történı kialakulásához évezredeken át zajló, igen nagy változásokat eredményezı fejlıdés vezetett el. E hosszú fejlıdés az európai jogtörténetben az archaikus római jogtól napjainkig tartó folyamatos, szerves fejlıdést jelent. Ebbıl következıen a modern deliktuális felelısség közvetve, de egyenes vonalon visszavezethetı a római jog deliktuális kötelmére (elsısorban a lex aquilia által szabályozott damnum in iuiria datumra), és a modern büntetıjog gyökereit konstatálhatjuk a római jognak a delictumokra (a ius privatum hatálya alá tartozó ún.
magánbőncselekményekre) és a crimenekre (a ius publicum hatálya alá tartozó ún.
közbőncselekményekre) vonatkozó szabályaiban. A kontinuitás mellett azonban világosan látnunk kell a discontinuitást is, tehát azt, hogy a hosszú fejlıdés során milyen jelentıs eltérések alakultak ki, mégpedig nemcsak a római jog és a modern
jogi konstrukciók, hanem már az ókori római jog ezeréves története során létrejött egyes jogi konstrukciók között is.
Azon túl, hogy a crimenek képezik a delictumok mellett a modern büntetıjog más, talán még fontosabb római jogi gyökerét, a delictumok (a gondatlan károkozás kivételével) és a crimenek valójában ugyanazon társadalmi jelenség, a bőnözés különbözı vetületeit jelentették a római jogban, amelyek dogmatörténeti szempontból sem vizsgálhatók egymástól elszigetelten. Lényegében – bár az ókori Rómában még nem vált önálló joggá – a római „büntetıjog” megemlítendı, mint ami a modern büntetıjognak az alapját is képezi.
A legrégibb idıkben a bőncselekményeknek megfelelı sérelmeket a sértést szenvedett személy maga vagy családja, rokonai torolták meg szabad belátásuk szerint a magánbosszú eszközeivel. A közösség által elismert magánbosszúhoz hasonlóan régi eredető szokás volt az is, hogy az elkövetı a bosszútól való megmenekülés kérdésében „váltságdíjat” (pl: csonttörés esetén két ökröt) ajánlott fel, amelynek fejében a sértett lemondott a bosszúállásról. Az elkövetı és a sértett közötti alkuval megállapított vagyoni váltság, illetve annak megfizetése (compositio) megszüntette a sértett magánbosszúra való igényét.
Az elkövetı által a sértettnek fizetendı pénzösszeget (poena) – kárpótló büntetés – sokáig egyszerően „váltságdíjnak”, a bosszú megváltásának tekintették, tehát olyan lehetıségnek, amivel az elkövetı élhetett abból a célból, hogy magát a bosszútól, késıbb pedig a szigorú végrehajtási eljárástól megmentse.
Delictumként a rómaiak olyan bőncselekményeket szankcionáltak, amelyek elsısorban az egyén érdekeit, a magánérdekeket (utilitas private) sértették, mint például a lopás. E cselekményeknél a sértettre bízott magánbosszú vagy magánjogi szankció is megfelelınek bizonyult. Voltak azonban olyan magatartások is, amelyek nem, illetve nemcsak az egyes személyekre vagy családokra, hanem közvetlenül az államra és az egész társadalmi rendre nézve jelentettek veszélyt, mint például a hazaárulás. Ilyenkor – a modern büntetıjoghoz hasonlóan – maga az állam lépett kezdeményezıleg a közérdek (utilitas publica) védelmében.
Ily módon a modern értelmében véve bőncselekményeknek nevezhetı magatartásoknak két kategóriája alakult ki, éspedig a
a) magánjogi szankcióval járó bőncselekményeké (klasszikuskori elnevezéssel: delicta) és
b) a közüldözés alá esı bőncselekményeké (klasszikuskori elnevezéssel:
crimina).
A delictum és a crimen fogalmát a rómaiak ugyan nem definiálták, a klasszikus jogtudósok azonban már következetesen használták e kategóriákat.
Az archaikus jog büntetési rendszere véresen egyhangú; majdnem mindegyik bőncselekmény szankciója halálbüntetés. A büntetési rendszer másik jellemzıje emellett a talio sajátos formáiban való megjelenése, például a tőzvész okozójának megégetése.
Változatosságot mutat viszont a halálbüntetés végrehajtásának sokféle módja. A szokványos halálbüntetések között is számos kivégzési módot találunk (akasztás, halálra ütlegelés). Állami kivégzési módnak számított a lefejezés és a szikláról való levetés (praecipi prailo e saxo). E „hivatalos” kivégzési módokat kiegészíti az elkövetınek, mint homo sacernek bárki által való, továbbá magánbosszú alapján a sértett vagy hozzátartozói által való megölése. A mai értelemben vett szabadságvesztés büntetést az antik Róma nem ismerte. A börtön jellegő építménynek (pl: a Tulliánum) célja pusztán az volt, hogy a büntetıeljárás tartama alatt ott ırizzék a foglyokat.
A klasszikus korban alakultak ki a modern büntetıjog olyan alapfogalmai, mint a szándékon túli bőncselekmény (halált okozó testi sértés), az erıs felindulásból, illetve az elıre megfontolt szándékból elkövetett bőncselekmény, a bőnrészesség, a kísérlet és a visszaesés.
A klasszikus kor büntetési rendszerében
a) halálbüntetés (mivel a számőzetésbıl menekülés joga megszőnik) ismét ténylegesen alkalmazásra kerül: 1. lefejezés, 2. keresztre feszítés, 3. vadállatok elé vettetés, 4. élve elégettetés;
b) differenciálódnak a számőzetés különbözı formái: 1. kitiltás, 2. egyszerő számőzetés és a deportatio.
Egy sor új büntetési nem is kialakult; bizonyos crimenek elkövetıit rabszolgává minısítve bányamunkára (ad metala) vagy közmunkák végzésére ítélik (ad opera publica). A teljes vagyonelkobzás mellett lehetséges a részleges vagyonelkobzás és az esethez igazodó pénzbüntetések kiszabása is. Ez a pénzbüntetés nem volt azonos a modern büntetıjogok pénzbüntetésével, mert általában a sértett kárának megtérítését is magában foglalta, a pénzbüntetés összege
teljes egészében a sértettet, illetve annak jogutódját illette és nem az államot, a pénzbüntetést rendszerint a vagyonjogi ügyekben eljáró bíróság szabta ki.
A hatékonyság mérséklıdését mindig újabb és újabb halálnemekkel próbálták ellentételezni, majd a kívánt cél elmaradása miatt a végrehajtás kegyetlen módozatait kezdték alkalmazni. Már Ulpianus, III. századbeli római jogtudós a Digesták egyharmadának írója a pallós, bárd, furkó, kötél, méreg, valamint elégetés általi halált győjtötte össze. Sok esetben alkalmazták az ókori Rómában a vesszızéssel, korbácsolással végrehajtott halálbüntetést. Paulus (Papinianus tanítványa) az elítélteknek vadállatok általi széttépetésérıl, keresztre feszítésrıl számolt be. Modestinus, Ulpianus tanítványának írása szerint az apagyilkost vesszıkkel véresre verték, utána egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal bırzsákba dugták, majd a zsákot egy mély tengerbe hajították.
A végrehajtásban nem annyira a megtorlás eszméje dominált, mint inkább az elrettentésé és a visszatartásé. Rómában a keresztre feszítettek hetekig voltak az utak mentén, figyelmeztetıen az állam büntetı hatalmára. Más népek joga is elıírta, hogy a végrehajtott ítélet után a holttestet napnyugtáig kifüggesszék egy jól látható helyre.
Az akasztást Constantinus Magnus rendelte el széles körben, az addigi keresztre feszítést Jézus Krisztus iránti tiszteletbıl eltiltva (Perzsiából származó büntetés).
Magyarországon még a XVII. században is a vármegyék statutumaiban elıírták, hogy minden falu végén akasztófát kell felállítani a büntetı hatalom jelenlétére emlékeztetıül. 18
A hőbériség európai évezrede alatt tovább hasadt és osztódott a büntetési rendszer, több helyen elkülönült a papság, a fınemesség, a köznemesség és a városi polgárság „büntetıjoga”, voltak még helyek, ahol ezt még tovább differenciálták egyes privilégiumok (pl. hunok, jászok, székelyek kiváltságai). Jellemzı volt erre a korszakra, hogy erıteljesen alkalmazta a testi jellegő szankciókat. A bőnös teste volt a végrehajtás helye a halálbüntetésben, a különféle testcsonkító, a testfenyítı, de még a különféle becsületbüntetéseknek is. Aquinói szent Tamástól származtatják azt a mondást, hogy „az ember rendelkezik szabad akarattal, különben fölöslegesek lennének a tanácsok, a buzdítások, a parancsok, a tiltások, a jutalmak és a büntetések”. Habár az egyháznak a szószékekrıl, a jóról és a rosszról szóló
18 Statutum: a törvényhatóságok (vármegyék, szabad királyi városok, kiváltságos területek) belsı rendjére és mőködésére vonatkozó rendszabály.
példabeszédek révén az információk továbbításában volt szerepe, de korántsem nagyobb a kancelláriáénál, a nyomtatás monopóliumáénál, amelyek a királyi udvarok befolyását szolgálták. A kora középkor büntetési rendszerére kevésbé hatottak a keresztény hittételek, mint az új rend, a hőbériség kiépítése. A bizonytalan körülmények között az igazságszolgáltatás szők hatóköre miatt nehéz volt jogot érvényesíteni, uralkodóvá vált a megtorlás és az elrettentés; a vétkeket mértéktelen szigorral, kínzó büntetésekkel torolták meg. Az egyház emiatt sorozatosan lépett fel a helyzet konszolidálása érdekében. Különösen sokat tett a véres harcok megállítására részint az asylum intézménye, másrészt a treuga Dei meghirdetésével. Az „isteni béke” fogalmának megteremtésével kizárták a magánbosszú lehetıségét, a bőnelkövetıket ezután nem a szembenálló fél büntette meg. Az összes vétkes tett büntetését fokozatosan átvette az állam, vagyis a jogszerő erıszakalkalmazás állami monopóliummá vált. Az egyház jelentıs szerepet játszott ugyanakkor a nevelı-javító gondolat érvényre juttatásában is, ami a gyakorlatlan tagjainak a börtönöket látogató és az elítéltek nevelési tevékenysége útján valósult meg. Az isteni törvények ellen vétıknek nem volt bocsánat. Tehát a büntetés nem volt más, mint a megbántott Úr kiengesztelése. Ennek mértéke az emberfeletti védelemmel arányosan emberfeletti büntetés lett.
Ettıl, valamint a végrehajtás kegyetlenségétıl eltekintve létezett valláserkölcsi keretbe helyezett hit az emberek megváltoztathatóságában. Bízva a tettes megjavulásában, elıször inkább nevelı jellegő büntetést (pl. böjtöt, papi oktatást, kisebb vagyoni vagy enyhe testi büntetést) írt elı a büntetéskiszabási rendszer, csak ezt követte – fıként a harmadik bőnelkövetéskor – a súlyosabb halálbüntetés. A katolikus egyház az elsı évszázadokban tagadta a halálbüntetés jogosságát, amit tükröz például hazánkban Szent István törvénykönyve. Amikor a pápaság világpolitikai tényezıvé vált, az egyház is rátért az alkalmazására (inkvizíció). A halálbüntetés végrehajtása kínzó, megdöbbentıen kegyetlen formákat vesz fel. A historikusok feltételezik bizonyos fokú hatékonyságát. Elısegítették az elszaporodását az igazságszolgáltatás hiányosságai, a bizonyítási nehézségek is.
A különféle istenítéletek gyakorlata (forróvízpróba, hidegvízpróba, tüzesvaspróba, párbaj, stb.), a tortúrával (kínvallatás) kicsikart beismerı vallomások bizonyító ereje szolgált az ítélethez alapul. Magyarországon az állam megalakulása idején alkalmazott módozatok a kerékbe törés, máglyahalál, vízbe fullasztás, élve eltemetés,
nyársra, illetve karóba húzás, felnégyelés volt. Európában ezen kívül elıfordult forró olajba mártás, forró vízben fızés, olvasztott fém torokba öntése, iszapba fojtás, élve eltemetés tövissírba. A ma kegyetlennek tőnı végrehajtást akkor igazságosnak
nyársra, illetve karóba húzás, felnégyelés volt. Európában ezen kívül elıfordult forró olajba mártás, forró vízben fızés, olvasztott fém torokba öntése, iszapba fojtás, élve eltemetés tövissírba. A ma kegyetlennek tőnı végrehajtást akkor igazságosnak