A magyar büntetési elmélet fejlıdésének kezdeteit túlnyomórészt az 1795.
évi büntetı kódex tervezetétıl számítjuk, a gyökerek azonban messzebbre nyúlnak vissza. A következı században kiváló magyar gondolkodók (Szemere Bertalan, Csatsko Imre, Sárváry Jakab, Balla Károly, Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric) büntetéselméleti munkáikban már teljes áttekintést nyújtottak az európai, valamint az észak-amerikai büntetés-elméletekrıl, másrészt a kritikai értékelésüket is elvégezve keresték a legjobb hazai megoldási lehetıségeket.
Elvetették úgy az abszolút, mint a relatív elméletek egyoldalúságát, nézeteiket fıként az emberi vagy polgári igazság elméletét (Rossi) követve fejtették ki. Az 1843. évi büntetıjogi és börtönügyi javaslat, de még a polgári igazságosság elvét követı Csemegi kódex büntetési szemlélete is a reformkor eredményeire épített, amelynek továbbvitelében Pauler Tivadar munkássága emelkedett ki. A magyar büntetési elméletben a századfordulón a klasszikus és a reformirányzatok vitájában a pozitivista szemlélet tört elıre Friredmann Ernı és Vámbéry Rusztem személyében.
A reformiskola megalapozói Pikler Gyula és Somló Bódog voltak.
A reformirányzatok hatása ellenére a magyar büntetési elmélet további fejlıdésére a gyakorlatiasabb és rugalmasabb egyesítı elméletek voltak a meghatározóak, amelyet Fayer László, Balogh Jenı, Angyal Pál és Finkey Ferenc képviseltek.
Finkey büntetési elmélete az ún. közvetítı irányzathoz csatlakozik, ahol a megtorlást fenntartja, mint elméleti célt (vagyis a büntetésnek csak tartalma a megtorlás), reális célként azonban a társadalom védelmét, a megelızést, a büntetésnek jogvédelmi jelentıségét hangsúlyozza. Ez állhat elrettentésben, javításban, ártalmatlanná tételben, nevelésben a bőntettesek csoportjaitól függıen.
Finkey a „börtönügyi tudományt” már nem egyszerően a szabadságvesztés tudományának tekintette. Felfogása szerint a börtönügy a büntetıjog tudományának
az az önálló ága, amely általában a büntetési eszközökkel, fıleg azonban a szabadságvesztés büntetésekkel, az ezekhez hasonló vagy ezekkel összefüggésben álló letartóztatási vagy büntetıpolitikai megelızı intézetekkel, illetıleg a büntetési és megelızési eszközök szervezetével, végrehajtási módozataival foglalkozik.127 A büntetés-végrehajtási jogot a büntetıjog-tudomány olyan önálló ágának tekintette, amely a büntetési és megelızési intézkedésekkel foglalkozik. Finkey munkássága nyomán már a börtönügy jogtudománnyá vált.
Angyal Pál és Finkey Ferenc után arra, hogy a büntetés-végrehajtással kapcsolatos kérdések önálló szabályozást igényelnek, Irk Albert már magától értetıdı természetességgel mutatott rá és osztotta fel a büntetıjogot a ma is követett három fı részre: anyagi, eljárási és végrehajtási jogra.
Megfigyelhetı, hogyha az egyes tudományágakon belül a kutatási tapasztalatok gyarapodásának következményeképpen a megismerés határai kiterjednek, a társadalmi gyakorlat újabb következményei jelentkeznek.
A körülmények kölcsönhatással vannak egymásra és azzal az igénnyel járnak, hogy bizonyos jelenségeket speciális elemzésnek vessünk alá. Így az egyes tudományágak szárnyai alól új tudományágak bontakoznak ki, amelyek új nézıpontból sajátos módszerekkel végzik megismerési tevékenységüket.
„Az európai börtönügy elméleti modelljétıl való legdrasztikusabb eltávolodás a második világháború befejezését követı évtizedben történt. Miközben a nyugati társadalmakban megindult a hagyományos értékrend és intézményrendszer megújítása, a hazai börtönügy a paranoiddá torzult sztálini büntetıpolitika ideológiai hátterében az osztályharc fokozatos élezıdésének, illetve a proletár diktatúrának a hatalomgyakorlással a többséggel szembehelyezkedı kisebbség elnyomásával járó tantételei álltak. Az átpolitizált büntetéstan új tartalma a represszív prevenció lett.” 128 Az 1950-ben megalkotott Btá. ugyanakkor a tett-büntetıjog elveit követte. Kádár Miklós büntetési célelmélete szerint a büntetés elsı és legfıbb célja a társadalom védelme, második célja a különös megelızés, ezen belül a tettes megjavítása és nevelése. A harmadik cél pedig az általános megelızés, de nem az elrettentés, hanem
127 Finkey Ferenc: A börtönügy jelen állapota és reformkérdései. 1904. 8. oldal, kiemelés: Tari Ferenc: Az idıszerő Finkey.
Dr. Finkey Ferenc 1870–1949. Emlékkönyv, Jogászok a Kultúráért Alapítvány Sátoraljaújhely kiadványa. Szerk:
Szatmáry Béla, kiadatott Sárospatakon, 1995-ben, 81–95. oldal
128 Lırincz József–Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon. Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság Sajtóiroda.
1997. 51. oldal
a társadalom tagjainak nevelése révén. Fonyó Antal éles határt húzott az „új társadalomvédelem” mozgalom két ága, a Gramatica-, illetve az Ancel-féle irányzat között. Nézete szerint az intézkedések a büntetési rendszernek és a büntetési elméletnek önálló építıkövei. Király Tibor határozottan elkülönítette a büntetésektıl a tisztán morális rosszallást tartalmazó, óvó, segítı intézkedéseket. Többször kiemelte a büntetés jogi lényegét. Késıbb legtöbben a büntetés-nevelés problémakörével foglalkoztak. Szabó András az átnevelés szükségleteihez igazodó büntetések követelésével logikusan jutott el olyan közvetítı elméleti alapra, amelyen a tett-büntetıjog és a determinizmus egyeztethetı. Földvári József a büntetéstan elméletének alapjául átfogó tanulmányában a büntetés végsı célját a megelızésben jelölte meg az általános és különös megelızést módszerként alkalmazva. Az 1960-as évek elejétıl kriminológusok, szociológusok kezdték meg a börtönökben az empirikus kutatásokat.129
Az 1960-as években megjelent kriminálpedagógiai jellegő tanulmányok az elítéltek átnevelésével kapcsolatos elképzeléseket tükrözték még. Olyan célkitőzést irányoztak elı, amely értelmében az elítéltekben a büntetés-végrehajtás eredményeképpen kialakulhat az újabb bőnelkövetéstıl való tartózkodás és a társadalmi munkamegosztásba való önkéntes beilleszkedés készsége. Az 1966. évi büntetés-végrehajtási jogi kodifikációs munkát a büntetı jogtudomány és a kriminológia elméleti vezetı egyéniségei segítették, így Fonyó Antal, Szabó András, Vermes Miklós és mások kodifikációs tárgyú írásaikkal a büntetés-végrehajtás tudományos mővelésének élénkítésével. Az elítéltet jogi helyzetének törvényi szintő szabályozása révén sikerült a végrehajtás tárgyából annak alanyává tenni. A büntetés-végrehajtási jog jogi szabályozását érintı, azzal kapcsolatos elemzések az 1970-es évektıl már megjelentek Földvári József, Gláser István és Horváth Tibor tollából. Jog-összehasonlító tanulmányok írásával elısegítette mővelését Bócz Endre, Gönczöl Katalin és Nagy Ferenc. Átfogó, nemzetközi kitekintést is nyújtó kriminálpedagógiai munkát írt Pál László. A 70-es években mutattak még rá Vígh József és Tauber István közös tanulmányukban az elítéltek beilleszkedési szándéka büntetıintézeten belüli kialakításának több, nehezen
129 Szabó András: A nevelési helyzet alapproblémái a fiatalkorúak börtönében. Állam- és Jogtudomány 1962/3; Molnár József: A büntetés fiatalkorúak személyiségformálása és a javítóintézet. Kriminológiai Tanulmányok. 1963; Huszár Tibor: Fiatalkorú bőnözık. Tankönyvkiadó Budapest. 1964.
feloldható akadályára.130 Büntetés-végrehajtási jogból 1976. évben Horváth Tibor fıiskolai jegyzetet, Gláser István pedig egyetemi jegyzetet írt. Utóbbi szerzı a szabadságvesztés büntetés végrehajtását dolgozta fel külön monográfiában.
Györgyi Kálmán a büntetési rendszert – a büntetıjog alapkérdésének tekintve – egységbe foglalva dolgozta fel, Nagy Ferenc pedig az intézkedések helyét a büntetıjog szankciórendszerében. Mindezek jelentıs hozzájárulások voltak a büntetés-végrehajtási jogtudomány újraindulásához.
Horváth Tibor arra az álláspontra helyezkedett a korszak büntetés-elméleti vitája során, hogy a tettarányos, a malum jellegő büntetés központi szerepének fenntartása mellett – a büntetési rendszer humanizálásával – nagyobb mértékben egészülhet ki a szankciórendszer morális pszichikai, szociálpolitikai tartalmú, prevenciós célokat szolgáló intézkedésekkel. Több büntetési cél mellett foglalt állást, a legátfogóbb célként a társadalom védelmét jelölte meg.
Az 1980-as években két erıteljes irányzat rajzolódott ki; a Vígh József által képviselt tettes-büntetıjog alapján álló, a társadalom közösségi erejére építı, korszerősített kezelési felfogás, a másik a Szabó András és Békés Imre képviselte irányzat, amely a klasszikus büntetéstan újjáélesztett fogalmaival operál a tett-arányos megtorló büntetés híveként.
Vígh József szerint fontos, hogy ne csak a normasértı tetteire reagáljunk, aki az okozott lánc végén van, hanem a korábbi láncszemekben elhelyezkedı személyek és szervezetek hatását is kiértékeljük, és vonjuk azokat a bőnözés gyökereinek megszüntetésébe. Az ún. pozitív felelısség és felelısségre vonás az olyan emberi magatartásra való társadalmi reagálás, amely betartja a normákat, él és nem visszaél a jogaival, teljesíti és nem megszegi a kötelességeit. Levonható tehát az a következtetés, hogy az elismerés, az ösztönzés sokkal hatékonyabb eszköze a felelısségtudat kialakításának, mint a tiltások, a „tilalomfák erdeje”. Szabó András véleménye szerint az adott állam általános közjogi berendezkedéséhez kötıdik a büntetıjog felelısségi rendszere, vagyis a parlamentáris demokráciának, a klasszikus jogállamiságnak az ún. tett-büntetıjog felel meg, mivel „gondoskodó”
jóléti vagy szociális államhoz a tettes büntetıjog áll közel. (A gondoskodás alapján a kezelésre, személyiség átformálására igényt tartás szempontjából nem sok
130Vígh József–Tauber István: A szabadságvesztés-büntetés hatékonyságának fıbb jellemzıi. Jogtudományi Közlöny, 1976. évi 11. szám, 641. oldal
különbséget lát az 50-es, 60-as évek nyugati, ún. jóléti állama és az ebben az idıszakban létezı keleti paternalista szocialista állam között.)
A büntetıjognak igazságosnak kell lennie, követnie kell azokat az értékeket, amit a törvényesség, a törvény elıtti egyenlıség, a jogállamiság kritériumai jelentenek. A klasszikus büntetıjog alapelveinek érvényesítése mellett lehetıséget kell biztosítani a „kezelésre” is, igaz nem kötelezı formában, hanem szolgáltatás gyanánt. Ezt azzal indokolják, hogy a börtön totális rendszerében nem alakulhat ki az elítéltekben a pedagógiailag szükséges együttmőködési készség. Gönczöl Katalin szerint recesszió idején indultak meg azok a társadalmi, hatalmi mechanizmusok, amelyek a punitatív, megtorló jelleget helyezték elıtérbe, az igazságosság és a klasszikus értelemben vett garanciák egyidejő hangoztatásával. Ha az államhatalom a bőnözésben megnyilvánuló támadást csak a megtorlás erejével töri le, akkor pusztító erıt gerjeszt. A büntetıjog eszközrendszere önmagában alkalmatlan a bőnözésben újratermelıdı társadalmi problémák és az egy-egy bőncselekményben kifejezésre jutó egyéni konfliktusok, krízishelyzetek megoldására.
A büntetıpolitikának a tudatos társadalomirányítás eszközeként úgy kell mőködnie, hogy ne válhasson a félelem, a pánikszerő önvédelem államilag szentesített eszközévé.131 A büntetés-végrehajtási (szankcióvégrehajtási) politika részterülete a kriminálpolitikának, a büntetések és intézkedések végrehajtásának elveit és stratégiáit tartalmazza.132
A generális prevenció hívei közül a neoklasszikus büntetıjogi irányzat követıi úgy gondolják, hogy a társadalom számára a legfontosabb üzenet irányt mutatni a polgárok többségének arról, hol húzódik a tiltott és a megengedett tettek határa, az állam a büntetıjog eszközeivel rosszallását fejezi ki ezen értékek megsértıivel szemben. Ezzel szemben a speciális prevenció hívei szerint igazságtalan valakit elıéletének ismerete nélkül súlyos következményre vezetı magatartáshibája miatt büntetıjogi szankcióval sújtani.133
A büntetés toleráns és civilizált formáit a kulturális minták határozzák meg Kövér Ágnes szerint, azon keresztül, hogy mit is ért az adott kultúra intoleráns vagy
131V. ö.: Gönczöl Katalin: Gazdaság–bőnözés–büntetıpolitika. Valóság. 1988. évi 10. szám
132 V. ö.: Irk Ferenc: Kriminálpolitika és értékvédelem. Jogtudományi Közlöny XLIX. évfolyam 1994. évi 7–8. szám, 314.
oldal
133 V. ö.: Irk Ferenc: Közlekedésbiztonság és generális prevenció. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok.
XXXIV. kötet. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet. Budapest, 1997. 193–207. oldal
inhumánus kezelési módokon.134 Minden intézménynek megvan a saját belsı racionalitása, módszere arra, ahogyan ellátja feladatát, sajátos intézményei, kultúrája létezik, kiépített ismeretanyaga, technikája, normatív szabályai, munkaeljárása. Ha a büntetést mint társadalmi intézményt vizsgáljuk, akkor a bőnözéskontroll pönológai módjának apparátusaként is felfoghatjuk, amely egy sajátos intézményi eszközrendszert mőködtet.
A jogállamisággal összeegyeztethetetlen az ún. tettesorientált javító-reszocializáló-kezelı büntetıjog, a haszonelvő, cél-racionális büntetések; annak a klasszikus (vagy neoklasszikus) tett- és bőnösségarányos megtorlás felel meg (részletesen lásd: Szabó András tanulmányai). Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedekben Európában egyre határozottabban a jogállamiság eszméjének megfelelı klasszikus (neoklasszikus) felfogás váltja fel a reszocailizáló-kezelı büntetıjogot.135
Az elmélet mővelıi kitartóan szorgalmazzák a nem szabadságvesztéssel járó szankciók alkalmazását, azt, hogy a társadalmi rendszerváltásnak a szankciórendszerben is tükrözıdnie kell, amelynek során az alternatív gondolatoknak és az áldozati érdekeknek is helyet kell kapniuk pl. a tettes–áldozat–
egyezség formájában.136
A szabadságvesztés végrehajtása elıtt vagy alatt alkalmazott olyan cselekmények, amelyek a szabadságvesztés negatív hatása kiküszöbölésére irányulnak, a felfüggesztés, feltételes szabadságra bocsátás. Ezek azonban valójában nem alternatívák, hanem a szabadságvesztés büntetés negatív hatásait próbálják enyhíteni, kiküszöbölni.
A bíróság által alkalmazott olyan szankciókat nevezik alternatíváknak még, melyek nem járnak szabadságelvonással.
Ez a meghatározás tőnik a legjobbnak, azonban mindegyik kapcsolódik valamiként a szabadságvesztés büntetéshez.
Kerezsi Klára szerint az alternatív szankciók közösségben végrehajtott és különbözı szintő szabadságkorlátozással kombinált felügyeletet jelentenek, amelyek
134 Kövér Ágnes: A büntetés elméletének kritikai megközelítése. II. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok.
XXXIV. kötet. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet. Budapest, 1997. 208–231. oldal.
135 Pusztai László: Az Országos Kriminológia és Kriminalisztikai Inézet kriminálpolitikai koncepciója. Ügyészségi Értesítı XXIX. évfolyam, 1993. évi 3. szám, 2. oldal
136 Barabás Tünde: Rendszerváltás, bőnözés, szankciók. Társadalmi átalakulás és bőnözés. Magyar–Német Kriminológiai Szimpózium. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet. Budapest, 1995. 211–212. oldal
a reintegrációhoz szükséges támogatást is nyújtják az elkövetınek.137 Tulkens definíciója értelmében a közösségi szankciók nem a valamitıl való megfosztást tőzik ki célul, hanem felelıs alanynak tekintik az elkövetıt, akitıl a közösség felelısséget követel. Inplitív módon kifejezik, hogy az elkövetınek a közösség jólétéhez pozitív módon kell hozzájárulnia, azaz megfizettetik vagy helyreállíttatják vele azt a sérelmet, amelyet a bőncselekmény okozott.138 Az alternatív szankciók hátrányeleme lehet a szabadságkorlátozás, a munkavégzés és a felügyelet.
A gyakorlatban ezek természetesen összefonódva érvényesülnek. A közösségi szankciók is a társadalom védelmét szolgálják, céljuk az egyéni újabb bőnelkövetés megelızése a speciális prevenció céljának megfelelıen, mögötte azonban mindig ott áll a szabadság elvesztésének a lehetısége, azaz a büntetés általában szabadságvesztésre változtatható át. Az ilyen szankciók tartalmát, a végrehajtás módját mindig az aktuális büntetıpolitika által referált célok határozzák meg.
A probléma központi része az, hogy az adott politikai irányzatok a szociális támogató funkciót vagy a felügyeleti, illetve kontrollelemet hangsúlyozzák-e. Mi tekinthetı
„igazságos büntetésnek”, az a különbözı idıben és helyeken eltérı az állampolgárok igazságérzetétıl függıen. Sokan követelik, hogy a büntetések térjenek el attól a mértéktıl, amit az állampolgárok igazságosnak tartanak; a bőnelkövetés megakadályozása céljából a bőnelkövetıt izolálni kell a társadalomtól;
a társadalomnak kárt okozó személyek azt tegyék jóvá, „dolgozzák le” ezt a kárt a társadalom számára.
A tudományos kutatás egyrészt sokkal bonyolultabb kutatási módszerek kifejlesztését igényli, másrészt az elméletnek is sokkal differenciáltabbá kell válnia napjaink kérdéseinek megválaszolásában.
Korunkban az egyes elméletek kizárólagosságával szemben olyan egységesítı elmélet kidolgozására van szükség, amely tükrözi a büntetési célok sokoldalúságát, pluralizmusát.
A hazai szakirodalomban a treatment felé érdeklıdéssel fordult Vadas György, Gárdai József, Pál László, Szabó András és Vígh József egyes munkáiban.
Ez az ideológia azonban hazánkban nem tudott megbukni, mert a gyakorlatban nem
137V. ö.: Kerezsi Klára: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája. Komplex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest, 2006. 207-210. oldalak
138v. ö.: Tulkens, H. J. J.: Közösségi szankciók: a büntetés új koncepciója. In: A társadalmi – politikai változások és a bőnözés – a 21. század kihívása. (Szerk.: Gönczöl, K.) Válogatás a 11. Nemzetközi Kriminológiai Kongresszus elıadásaiból. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest
is jutott érvényre. A szabadságvesztés hatástalanságát megállapító vizsgálatok iránt kételyeket támasztott Denis Szabó módszertani hiányosságaik miatt. Tapasztalhatjuk, hogy egyre inkább felismerik a szabadságvesztés jelentıségét a bőnözés elleni küzdelemben, csak centrális szerepét tartják túlzottnak. A rövid tartamú szabadságvesztést a speciális prevenció által támasztott követelmények realizálására – az elsı bőntényesek bizonyos csoportjait kivéve – alkalmatlannak tartják. Vannak, akik a külföldön alkalmazott félszabad, nyitott intézetek bevezetésétıl várnak eredményt, de ezeknek csak az éjszakai elzárási formája mellett mutattak ki eddig jelentısebb, pozitív eltérést. A társadalmi beilleszkedés szándékával rendelkezık arányának mutatószáma objektív adatokkal is ellenırizhetı szubjektív viszonyokat tükröz. Kétségtelen azonban, hogy a beilleszkedési szándék sem feltétlenül „a büntetés pozitív hatása”. Vannak emberek, akiket a szabadságvesztés büntetéssel együtt járó vagy azt követı egyéb kellemetlenségek vagy hátrányok, valamint lelkiismereti okok tartanak vissza bőncselekmények elkövetésétıl. A büntetések hatékonyságának növelése szempontjából is nagyon fontos az emberek jogtudatának megfelelı alakítása; az, hogy a szabadságvesztés büntetés tényleges súlya és az arról kialakított elképzelések közelítsenek egymáshoz. Molnár József, Tauber István és Vígh József kutatások alapján megállapították, hogy a büntetés hatékonysága egzakt módon történı mérése szükséges és lehetséges; a szabadságvesztés hatékonysága méréséhez mutatószámok rendszere szükséges; a büntetés hatékonyságának mérése mellett szükség van a büntetı igazságszolgáltatás egésze hatékonyságának mérésére.
A vizsgálatokat összehasonlító módszer alapján kell végezni a jogalkalmazás, ítélkezés, a büntetés-végrehajtás és a jogalkotás területén is.
A generális prevenciós kutatások fıként a bőnözés prognosztizálása területén hasznosíthatóak. A kutatások bizonyították egyrészt a generális prevenció primátusát, másrészt lényeges szerepét az individualizáció, a differenciálás szempontjából. Reális kritériumok a büntetés hatékonyságára a következık:
a büntetés végrehajtására vonatkozó szabályok betartásának színvonala, a büntetést kitöltött személyek visszaesése, a büntetéssel sújtható bőncselekmények struktúrája és dinamikája, a büntetés alkalmazásának gyakorisága. Reálisan elkülöníteni és mennyiségi mutatókkal jellemezni a büntetéssel együtt hatást gyakorló értékeket mindezideig nem sikerült. Ennek komplex kidolgozása más tudományágak
segítségével, mint amilyen a szociálpszichológia, matematika is, vitathatatlanul elırelépést jelent.
A hatékonysági mutatók, a kritériumok, az igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenység teljesítésével összefüggı egyes eljárási cselekmények módját, minıségét és egyedi eredményességét értékelik és teszik összehasonlíthatóvá, mérhetıvé. Speciális, preventív hatékonyság mérésével kapcsolatban Szabó András felvetette, hogy az elítéltek tudati állapotával nem lehet mérni a hatékonyságot, szerinte meg kell maradni az olyan objektív mutatószámnál, mint a visszaesés. Csak ezzel viszont nem lehet mérni az egyes szakaszok, mint például a végrehajtás hatékonyságát. A közvélemény a büntetı törvények érvényesítésének hatékonyságát azoknak a szerveknek a tevékenysége alapján értékeli, amelyek a gyakorlatban alkalmazzák ezeket a törvényeket. Közvetlenül a bőncselekmény elkövetése után a társadalom felháborodása és a bőnös elítélése figyelhetı meg. Amikor már nincs szabadlábon és büntetését tölti, például akik a börtönben végzett munka során érintkeznek vele, kezdenek együtt érezni az elítélttel. Miután a bőnös letöltötte büntetését, visszanyerte szabadságát, ismét uralkodóvá válik az elítélése, a vele szembeni ellenséges érzület, ami természetesen megnehezíti a reszocializációját.
A visszaesés megelızését kutatva Gödöny József a tapasztalatokat három problémakörbe csoportosította: a visszaesés okai, a szabadságvesztés alatti nevelés, az utógondozás. A szabadságvesztés végrehajtásának lényegét jelentı nevelési-reszocializációs folyamat hatékonysága elválaszthatatlan az egész végrehajtási rendszer hatékonyságától. A hatékonysági problémák a neveléssel kapcsolatban a pedagógiai eljárások korrigálásával és fejlesztésével, az objektív és szubjektív feltételek javításával fokozatosan felszámolhatók. Fel kell használni a direkt pedagógiai módszereken kívül minden olyan tevékenységet az elítéltek pozitív személyiségformálására, amely a büntetés-végrehajtás keretén belül mőködik. Az indirekt pedagógiai formák közül a rendszeres termelımunkában való részvétel kifejleszti a munkavégzés igényét. A fegyelmezés és a jutalmazás a rend fenntartása mellett az erkölcsileg helyes viselkedésre ösztönözve fejt ki hatást az elítéltre. Az oktatás, szakmai képzés, mővelıdési, kulturális és sportolási lehetıségek, a szabadidı értelmes kitöltésének lehetısége több, mint hasznos idıtöltés, személyiségformáló
tényezı. A rövid tartamú eltávozás elısegíti az elítélteknek külvilággal való kapcsolattartását, jól szolgálja a végrehajtás hatékonyságát.
Vermes Miklós szerint a büntetés-végrehajtás csak részben képes a szocializálódási folyamatban keletkezett hiányosságok korrigálására, illetve
Vermes Miklós szerint a büntetés-végrehajtás csak részben képes a szocializálódási folyamatban keletkezett hiányosságok korrigálására, illetve