A BÜNTETÉS ÉS VÉGREHAJTÁSA KOMPLEX ÉRTELMEZÉSÉRİL SZÓLÓ RÉSZ
IV. FEJEZET
Az ókori gondolkodóktól napjainkig ívelı meghatározó nézetekrıl, elméleti tételekrıl és hatásuk irányairól
A bőnt nyomon kell, hogy kövesse kísérıje, a büntetés, amire már az ókorban Horatius is egyértelmően rámutatott. A filozófia, a büntetési elméletek, nézetek egyes tételei – ha érintılegesen is – ennek a ma már létezı elméleti rendszernek alapjai, létrejöttének mozgatói. A csoportosítás szempontja elsısorban a bőnelkövetık jogi helyzetét szabályozó büntetés-végrehajtási jog kialakulására, megerısödésére való – még ha távolnak is tőnı – hatás lehet.
A büntetı felelısségre vonás e szakaszában a tettrıl a tettesre esik már nagyobb figyelem. Jóllehet a büntetési és büntetés-végrehajtási elmélet filozófiai alaptételei összecsengenek, a konkrét büntetések és azok végrehajtása elemzésénél a különbségek válnak egyre hangsúlyosabbá.
A bőnügyi tudományok körén belül a büntetés-végrehajtás tekintetében is elméleti elemzést lehet és kell végezni. Természetesen az egészet nem tehetjük egy értekezés keretében, de a fıbb elméletekrıl, nézetekrıl, véleményekrıl, megállapításokról – legalább vázlatszerően – szakmai illendıséghez, tudományos erkölcsiséghez tartozó dolog szólni. A büntetéstan hagyományos vitái a büntetı igazságszolgáltatás céljainak felsorolásával kezdıdnek J. Bentham óta.
A büntetıjog elméletének a büntetéstanra gyakorolt hatásával az ókortól az antik filozófia idevágó egyes nézeteinek bemutatásától indítva – a gyakorlattal összefüggésbe hozva – napjainkig terjedıen, társadalmi-történelmi csomópontok szerint az elızı fejezetekben foglalkoztam.
Abból a tételbıl indultam ki, hogy a büntetési elmélet alapul szolgál a büntetés célkitőzéseihez, a kiszabás elveihez és a büntetés végrehajtásának gyakorlati megszervezéséhez is.
A büntetésre vonatkozó – a mai napig befolyással bíró – elképzelések az európai gondolkodásban az ókori görög gondolkodók nézeteiben már megtalálhatók.
Így a bőncselekmények megelızésének racionális társadalmi célkitőzése (Protagorasz), a büntetésnek az egyénnel szembeni etikai igazolása (Platon, Arisztotelész), a megtorlásnak mint a kiegyenlítı igazságosságnak az elve, a büntetés arányosságának követelménye. Már ie. elıtt, az V. században Platon ajánlotta, hogy a megtorlás mellett keresni kell azokat a módszereket is, amelyek a bőnelkövetıt megjavítják, megelızik az újabb bőnelkövetést és visszavezetik a társadalomba.96
A természetjogászok, majd a szerzıdéses államfelfogás képviselınek (Grotius, Pufendorf, Hobbes, Locke és mások) büntetéselméleti nézeteiben az állam büntetési jogosultsága és az állampolgári szabadság büntetıjogi garanciái kerültek az érdeklıdés elıterébe. A XVIII. század filozófusai (Voltaire, Montesquieu, Rousseau, Beccaria és Filangieri) munkássának eredményeként vált el a büntetési elmélet a spekulatív filozófiától. Nyugat-Európában ekkor uralkodóvá vált nézet szerint a szabadságvesztés büntetést kell a büntetési rendszer elegyévé tenni a halálbüntetés és a testi büntetések helyett. A hangsúly a büntetés társadalmi funkciójára kerül, amelyet az általános megelızésben látnak. Kant és Hegel megtorlási elmélete maradandó hatást gyakorolt Közép-Európában. A hegeli elmélet a bőnelkövetıt szabad és önrendelkezı lény rangjára emelte. A XIX. század gondolkodói az ún.
relatív vagy hasznosságai elméletekre kezdtek építeni a megtorlás (abszolút elméletek) helyett. Az általános megelızés helyett a különös megelızést tekintette elsıdlegesnek egy részük (így Roeder, Ahrens, Grohmann is), foglalkoztak az elkövetı megjavításával.
A büntetés szükségességét hirdetı nézetekben egyre nagyobb hangot kapott a büntetési célok kérdése. Az utilitarista elméletek a büntetés célját a hasznosságában, az újabb bőnelkövetések megelızésében határozták meg.
A büntetés szükségességét, hasznosságát, igazságosságát a büntetési célok keretében veszik figyelembe az ún. egyesítı elméletek (Carrara, Rossi, Romagnosi, Lucas, Helie).
A századforduló két egymással küzdı felfogása, a klasszikus és az új irányzatok, a tett, illetıleg a tettes büntetıjog (Liszt, Garofalo és Ferri). A megtorlás szerepét a büntetés különféle céljaiban fogalmazták meg. A viták tanulságaként
96V.ö.: Vókó György: A magyar büntetés-végrehajtási jog. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs, 1999. 77-79. oldalak
levonható, hogy a megtorlás tartalma a büntetésnek, de nem célja; a büntetés hagyományos fogalma nem áll ellentétben az általános és a különös kriminálpolitikai célkitőzésekkel. A XX. században a modern polgári jogfejlıdés keretei között kitőnik a megtorlási és a hasznossági elméletek harca és egymás mellett élése is.
Filippo Gramatica fejtette ki 1934-ben, hogy a társadalom védelme érdekében el kell törölni a büntetıjogi felelısség fogalmát és azt az antiszocialitással kell helyettesíteni. Büntetés helyett az állam köteles a bőncselekményekre vezetı okok kiküszöbölésérıl gondoskodni és a társadalmi beilleszkedést biztosítani. Ennek érdekében a büntetések helyett megelızı, nevelı és gyógyító intézkedéseket kell alkalmazni, mégpedig nem az okozott kár vagy cselekmény irányában, hanem a bőnelkövetı személyiségébıl eredı antiszocialitás kiküszöbölése érdekében.
A különös megelızési elmélet sem ad választ a büntetéssel kapcsolatos valamennyi problémára. Sargarodszkij utilitarista büntetési elmélete kapcsán sem záródott le az a vita, amely a büntetési célokról, ezen belül a megtorlás és a nevelés viszonyáról indult.
A XX. század elsı felére mély nyomot hagyott a klasszikus büntetıjogi iskola garanciákkal körülbástyázott büntetéselmélete. Nyugat-Európában a második világháború utáni büntetés-végrehajtás fejlıdésére jelentıs hatást gyakorolt az „új társadalomvédelem” mozgalma, amely egyéniesített kezeléssel az aktív, megelızı szociálpolitika kiépítését, a megtorló jellegő szabadságvesztés büntetések felváltását szorgalmazta. A 40-es évek végén ismét feltőnt a tettes büntetıjog, megerısödött a relatív büntetési célok hangoztatása.
Marc Ancel 1954-ben a büntetıjog fenntartása mellett javasolta az aktív megelızı büntetıpolitikát a társadalom fokozott védelme érdekében, valamint a bőnelkövetık társadalmi beilleszkedésének elısegítését, átnevelését, pszichológiai kezelését. Közvetíteni akart a büntetıjogi dogmatikusok és azok között, akiknek véleménye szerint a büntetıjog csıdöt mondott, és azt ajánlotta, hogy az átnevelés egyéniesített formáit a bíróságok rendeljék el. A bőnelkövetıket ilyen szempontból csoportosította és krónikus elmebetegekre, alkoholistákra és kábítószerfogyasztókra, neurotikusan indulatos vagy depressziós személyekre, személyiségfejlıdésben visszamaradottakra, pszichopatákra és jellemfogyatékosságban szenvedıkre, valamint céltudatos cselekvésre képesekre osztotta ıket. Csak az utóbbiakkal szemben tartotta a büntetıjogi büntetések alkalmazását indokoltnak és
célravezetınek. Álláspontja szerint a pszichoterápiás kezelés végrehajtása céljából speciális intézeteket kell létrehozni, amelyek vagy zártak, vagy különbözı fokban nyitottak, és így lehetıvé teszik az egyénre szabott intézkedések kialakítását. Emellett egyes speciális intézeteket is létre kellene hozni, ahol orvosi kezelésben is lehetne részesíteni a bőnelkövetıket. Ezek az intézmények már a nyomozás szakaszától kezdve a büntetıeljárás folyamán igénybe vehetık lennének.
A hetvenes évek közepe tájától Európában és az USA-ban a pozitivista szemlélet azért vált tarthatatlanná, mivel rájöttek, hogy a rehabilitáció, a reszocializáció nem lehet a büntetéskiszabás irányító eszméje. A kezelési, pszicho- és szociálpedagógiai programok nem eléggé fejlettek és kialakultak ehhez.
Az általános elrettentés büntetési elmélete egybeesik az „érvényesüljön a törvény és legyen rend (law and order) követéssel. A semlegesítési elméletnek – mint a generális elrettentési teória egyik leágazásának – fı tétele a bebörtönzés semlegesítı hatása. A pozitivista célbüntetések elmélete ugyanúgy, mint a kontrollelmélet minden esetben eszköznek tekintette a büntetést, rajta kívüli célhoz igazította hozzá az alkalmazandó eszköz kiválasztását. Szociológiai-pszichológiai megalapozásúak és hasznossági szemléletőek. Az erkölcsfilozófiai indíttatású arányossági elmélet hívei nem büntetıpolitikai célok meghatározásából indultak ki, hanem erkölcsi értékekbıl (igazságosság és méltányosság). H. Morris és H. L. A.
Hart rámutattak, hogy a megérdemelt büntetés és az ehhez kapcsolódó egész gondolatmenet olyan alapelvek kidolgozását teszik lehetıvé, amelyek az állam büntetıhatalmát korlátozzák emberségesebb és az emberi méltóságot tiszteletben tartó bőntettes kezelést tesznek lehetıvé.
Az elméleti vitákban gyakrabban esett és esik szó ma is a büntetés ún.
reneszánszáról, arról a kívánalomról, hogy a szabadság elvonását rosszként, hátrányként kell megélnie az elítéltnek. Fı végrehajtási célként a biztonságot vagy az ártalmatlanná tételt hangsúlyozzák, mint általános megelızést elıtérbe helyezı célfelfogást. Túlnyomórészt ez az angol nyelvő szakirodalomban terjedt el. A legtöbb államban a reszocializációt elsıdlegesnek tekintik, de nem kizárólagosnak. Erre példaként hozzák fel az osztrák büntetés-végrehajtási törvény 20. §-ának (1) bekezdését, amelyben a cél a speciál prevenció (reszocializáció), a társadalom védelmének biztosítása, valamint harmadikként az alkalmazott büntetés intı és
figyelmeztetı céljának érvényre juttatása. A német, svéd és a spanyol szabályozás értelmében a reszocializáció mellett figyelembe kell venni a társadalom biztonsági igényét, amit a bőnelkövetı fogva tartásával lehet elérni. Egyben a végrehajtásban a feladatok és a célok sokrétősége is megfigyelhetı, s a reszocializációt más-más módon tartják elképzelhetınek elérni. Az orosz és a kínai büntetés-végrehajtás a munka által történı nevelést, illetve átnevelést, a dán, svéd és a holland börtönök a szabad élethez közelítı lakócsoportos végrehajtással tartják elképzelhetınek a cél leghatékonyabb, leggyorsabb elérését.
A fokozott biztonságra alapozott büntetés-végrehajtás megvalósítását változatlanul nehezíti a világ legtöbb országában a fogva tartási feltételek nem megfelelı megteremtése, a biztonsági intézkedések állandó tökéletesítése. A külvilág irányába nyitás a világon várhatóan még hosszú évekig nem jut el ahhoz a formához, amely Svédországban már a XVIII. század óta mőködik. Sokan hangoztatják, hogy a jövı a külvilág felé történı jól adagolt és átgondolt nyitásban, a jövı útja a fogva tartottak felelısségének és önálló életvezetésre való képességük növelésében keresendı.
A szabadságelvonással nem járó szankciók alkalmazása, a fogva tartás elkerülésének igénye nem szünteti meg egyben a zárt büntetés-végrehajtás létét.
A vagylagos szankciók alkalmazása Európában a XIX-XX. századforduló táján merült fel elıször, mégpedig a patronage (egyfajta pártfogó felügyelet) és a pénzbüntetés bevezetésével. A második világháborút követıen a szabadságvesztést helyettesítı intézmények kialakulásának szükséglete elıtérbe került a nemzetközi együttmőködés szintjén is. Az Európa Tanács 1956-ban alakította meg a Bőnözés Problémáival Foglalkozó Bizottságot, melynek célja a szabadságvesztéssel nem járó szankciók kutatása, illetve alkalmazási lehetıségeinek felmérése. A kutatási program összefüggésben állt azzal, hogy a világháború után a büntetıjog megtorló elmélete mindenfelé ösztönös ellenkezést váltott ki. A helyébe lépı, ezt felváltó elmélet a treatment (kezelés) elmélet, mely az elkövetı kezelését, gyógyítását helyezi elıtérbe, azokat meg akarja javítani, a társadalomba való visszailleszkedésüket segítve. Pozitívuma, hogy felismerte a szabadságvesztés káros hatásait, hátrányait.
Hibája azonban, hogy a kezelést tetszés szerinti ideig folytathatja, illetve hogy nem híve a szabadlábon történı kezelésnek, hanem az egyéni és kiscsoportos
foglalkozásra épülı börtönmodell kiépítését szorgalmazta. Hanyatlásának egyik oka éppen a benne rejlı költségigényesség.
Az 1970-es évek elején ismét a megtorló elmélet nyert teret azzal a módosítással, hogy a büntetések zömét a közösségben, a szabad élet viszonyai között kell végrehajtani, ott, ahol a cselekményt kiváltó okok is fellelhetık.
A módosítás indoka az is, hogy egyre inkább elıtérbe kerültek a szabadságvesztés büntetés negatív hatásai. Ezek között lehet felsorolni a családi kapcsolatok fellazulását, a személyiség elsivárosodását, a munkahely elvesztését, anyagi nehézségeket, de mindenképpen itt kell említeni a szellemi képességek eltompulását, a testi-lelki egészség elsorvadását is. A gyakori visszaesések is azt mutatták, hogy a szabadságvesztés büntetés nem elég hatékony, továbbá jelentıs költségeket ró az államháztartásokra. (Közvetlen hatékonyság: bőnözés csökkenése, az egyes bőnüldözı-igazságszolgáltatási szervek eredményessége; közvetett hatékonyság: a társadalmi közösségek erkölcsi színvonalának emelkedése, kohéziójának fokozódása; nevelési hatékonyság: jogismeretek hozzáférhetısége, elterjedtsége, a jogszabályok közérthetısége.)
Így tehát elıtérbe kerültek a közösségben végrehajtott, szabadságelvonással nem járó szankciók, melyek alkalmazását az Európa Tanács Miniszterek Tanácsa által 1965-ben elfogadott határozat is sürgeti. Az alternatív szankciók elıretörésének, térnyerésének másik indoka a börtönökben és fegyházakban kialakuló zsúfoltság, és a vele járó, már említett költségesség. Az Amerikai Egyesült Államokban pl. egy évtized alatt csaknem megduplázódott a börtönnépesség. Az Európa Tanács 1976-os határozata is részben annak elismerésén alapul, hogy ez a körülmény jelentısen csökkenti a szabadságvesztés hatékonyságát. A határozat felhívta a kormányokat, hogy vizsgálják meg, milyen akadályok gátolják a különbözı alternatívák elterjedését; egyben fejlesszék tovább a lehetıségeket. Így a hetvenes évektıl kezdik alkalmazni a közérdekő munkát, felfüggesztett szabadságvesztést és az intenzív pártfogó felügyeletet szélesebb körben.
A nyolcvanas évek második felétıl a börtönbüntetés reneszánszát éli.
Magyarázható ez a bőncselekmények számának emelkedésével, az újból jelen lévı elrettentés eszméjével, valamint az alternatív szankciók iránti bizalmatlansággal.
Több európai ország hatalmas mérető börtönépítkezésekbe kezdett, habár ez
indokolható a már meglévı büntetés-végrehajtási intézetek zsúfoltságával is.
Ugyanakkor arra buzdíthat, hogy a bíróságok több szabadságvesztés büntetést szabjanak ki annak ellenére, hogy az azt helyettesítı intézmények sokkal humánusabbak, mint a bebörtönzések.
Léteznek olyan irányzatok is, amelyek magának a büntetıjognak keresik az alternatíváját, ezeket diverziós programoknak szokás nevezni. E körbe tartozik pl:
a kompenzáció és a mediáció. A kompenzáció nem más, mint a sértett számára nyújtott kártalanítás, elégtétel. A mediáció lényege, hogy az áldozat és az elkövetı megegyezzen egymással, a megegyezés elérése a cél, tehát nem hátrány okozása, az elkövetı megbüntetése.
Az ezredfordulón a büntetıjog, a büntetıeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában – mint tettesnek és sértettnek egyaránt – az ember védelmének és tiszteletének kell állnia, melybıl levezethetı szabadságának korlátja is, melyet csak annyiban gyakorolhat, és amelynek tiszteletben tartását csak annyiban igényelheti másoktól, amennyiben embertársainak ugyanolyan és éppúgy tiszteletben tartandó szabadságába és jogaiba nem ütközik. A büntetési célokat is az emberre – mint individuumra és társadalmi lényre – tekintettel kell megfogalmazni.
A büntetéshez az igazságosság (mint az egyenlı méltósággal és szabadsággal bíró emberek közti biztonság és béke megteremtésének és fenntartásának) mértéke és eszköze mellett szükség van úgy egy közelebbi, mint egy távolabbi célra is.
A jövıben fontosnak tőnik jóvátételt nyújtani a jogaiban megsértett egyénnek, még ha csak olyan módon is, hogy a büntetés jellege nem zárja ki a jóvátétel lehetıségét.
Pl. a pénzbüntetéseket majd elsısorban az áldozatok kártalanítására kellene fordítani és a szabadságvesztést is úgy kellene végrehajtani, hogy az elítéltet a sértett kártalanítására is sarkallja. A jövı emberközpontú büntetı igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtás is. Nem szabad eltőrni, hogy következmény nélküli legyen a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan.
Változatlan a szabadságvesztés foganatba vételének helyzete hazánkban, beleértve az átváltoztatott közérdekő munkát és pénzbüntetést is. A 2009. év
folyamán végrehajtásra elıjegyzett 41.546 szabadságvesztés büntetésbıl az év utolsó napján még nem került foganatba vételre 8506 büntetés, ami – a külföldön tartózkodó 198 elítéltet nem számítva is – 20 %. A rendszerváltozás óta e körül mozgott a hátralék aránya, kirívó 2007. év volt, amikor 24,5 %-ot tett ki. (A hátralék országos eloszlását a 9 sz. táblázat tartalmazza 2009. évre vonatkozóan.) E saját felmérésen alapuló adatok is alátámasztják hogy mielıbbi feladat a körözést szabályozó törvény módosítása, valamint az ügyészségi, bírósági, rendırségi számítógépes nyilvántartási rendszerek összeköttetésének megvalósítása. Amíg ez nem valósul meg, addig csak szúrópróbaszerően kontrollálható, hogy megtörtént-e a foganatba vétel. Jogállamban nem történhet meg, hogy bárki kiszabott büntetésének végrehajtása elmaradjon – a kegyelem esetét kivéve –, mert ez a jogegyenlıség elvébe is ütközik. Az országos körözési nyilvántartás hibáinak kiszőrése, és ezzel együtt a szabadságvesztés foganatba vételének hatékonyabbá tétele érdekében célszerőnek tartanám a vonatkozó jogszabályok olyan tartalmú módosítását, amely elıírná a rendırség számára, hogy az elfogató parancsot kibocsátó és visszavonó hatóságokat értesítse az elfogatóparancs rögzítésérıl, illetve törlésérıl. Ennek alternatívája lehetne az, ha a bv. csoportok közvetlen hozzáféréssel rendelkeznének az országos körözési nyilvántartáshoz, s így ık maguk tudnák ellenırizni a rendszer vonatkozó adatállományának aktuális állapotát.
A végrehajtandó szabadságvesztés foganatba vétele törvényességének ellenırzését fokozottan megkönnyítené – az ügyészeknek a bv. csoportoknál végzendı helyszíni vizsgálata lehetıségének hiányában – a bv. csoportok tevékenységével kapcsolatos bírósági nyilvántartás és az ügyészségi nyilvántartás közötti célhoz kötött információcsere megvalósulása.
A körözési nyilvántartás eredményesebb ellenırzését, és az esetlegesen felmerülı hibák kiküszöbölését emellett nagymértékben elısegítené a személykörözési nyilvántartás adattartalmának (2001. évi XVIII. törvény 18. §) a szabadságvesztés (közérdekő munka) kiszabásáról rendelkezı jogerıs bírósági ítélet számával történı bıvítése, így ugyanis kizárólag a körözési nyilvántartást érintı törvényességi ellenırzés segítségével megállapítható lenne, hogy egy meghatározott bírósági ítélettel kapcsolatban kibocsátott elfogatóparancs tekintetében milyen intézkedések történtek.
Addig a büntetı igazságszolgáltatás tekintélye csorbulhat, amíg elıfordulhat, hogy a bíróság által jogerısen kiszabott – akár egyetlen – szabadságvesztés végrehajtása is elmarad. Álláspontom szerint a vázolt jogszabály-módosítások, valamint az e téren részfeladatok teljesítésére törvényi felhatalmazással rendelkezı szervek hatékonyabb együttmőködése jelentıs mértékben elısegítheti az ilyen esetek elıfordulásának megakadályozását.
A jogfosztás, illetve jogkorlátozás mértékét az adott szankciók tartalma adja.
Mivel az alapvetı jogok korlátozásáról van szó – még ha maga az állam részérıl és törvény alapján is –, messzemenı védelmet kell nyújtani az esetleges visszaélésekkel szemben. Ezt követeli meg a személyiség és általában az emberi jogok megnövekedett jelentısége. Utóbbi szükségszerően felvetette az igényt, hogy újraértékeljük a bőnelkövetı megítélését.
A büntetıjogi szankció a megelızésnek csak egyik eszköze, s mint ilyen, része az állami, társadalmi eszközök komplex rendszerének. A visszaesés elleni küzdelem egyik fontos eszköze kétségtelenül a büntetések és a büntetıjogi intézkedések hatékony végrehajtása is. Tulajdonképpen a büntetıjogi szankciók céljának realizálása a végrehajtás feladata.
Az eddigi tudományos vizsgálatok azt mutatják, hogy igen bonyolult kérdésrıl van szó, amelynek további megoldása számos tudománynak – így a jogtudománynak, kriminológiának, büntetıjog-szociológiának, szociál-pszichológiának, matematikának és más tudományoknak – a közös feladata.
Általában a büntetıjogi szankcionálás hatékonysága alatt a kitőzött cél, és ezen cél elérésének oka közötti kapcsolatot értjük, hogy a kitőzött célt optimális módon érték-e érték-el. A rérték-eprérték-esszív hatékonyság mérésénérték-ek fontos férték-eltétérték-elérték-e az, hogy az érték-erérték-edményérték-ek viszonyítási alapját; vagyis a célt meghatározzuk. A modern büntetıjogok a büntetés célját általában a speciális és generális prevencióban határozzák meg.
Vitathatók azok a nézetek, amelyek szerint, amikor a büntetıjog a megtorlást tekintette a büntetés alapvetı céljának, a hatékonyság kérdése fel sem merült. Éppen e megtorlásban remélték automatikusan a cél elérését. Seneca ezt úgy fejezte ki annak idején: „okos nem azért büntet, mert bőnt követtek el, hanem azért, hogy a jövıben ne kövessenek el.” Olyan adekvát eszközt kell alkalmazni, amely képes az
egyén antiszociális orientációját megváltoztatni, vagy úgy befolyásolni, amely ıt azonban csak a feltétlenül szükséges mértékben sújtja.97
A büntetés hatékonyságának fokát tehát annak a szociális értéknek a különbsége adja meg, ami a büntetés szociálisan pozitív eredményeinek maximálisan lehetséges elérése jelent ahhoz az értékhez viszonyítva, amit ezen cél elérésére szolgáló eszközökre fordítunk. Ilyen tényezı elsısorban a külsı környezet, a külsı feltételek és hatások, amelyeket az ember erkölcsi nézeteinek, értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságaival összhangban vesz fel és amelyek viselkedését pozitív vagy negatív értelemben befolyásolhatják. A különbözı emberek azonos helyzetekben másként, sokszor ellentétes módon reagálnak, amit az emberi tudat bonyolultsága, utánozhatatlan individualitása és relatív önállósága idéz elı. Az ember pszichológiai és erkölcsi vonásai bonyolult rendszert alkotnak és különféle tudományágak vizsgálatának tárgyát képezik. Figyelembe kell venni azt is, hogy az
A büntetés hatékonyságának fokát tehát annak a szociális értéknek a különbsége adja meg, ami a büntetés szociálisan pozitív eredményeinek maximálisan lehetséges elérése jelent ahhoz az értékhez viszonyítva, amit ezen cél elérésére szolgáló eszközökre fordítunk. Ilyen tényezı elsısorban a külsı környezet, a külsı feltételek és hatások, amelyeket az ember erkölcsi nézeteinek, értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságaival összhangban vesz fel és amelyek viselkedését pozitív vagy negatív értelemben befolyásolhatják. A különbözı emberek azonos helyzetekben másként, sokszor ellentétes módon reagálnak, amit az emberi tudat bonyolultsága, utánozhatatlan individualitása és relatív önállósága idéz elı. Az ember pszichológiai és erkölcsi vonásai bonyolult rendszert alkotnak és különféle tudományágak vizsgálatának tárgyát képezik. Figyelembe kell venni azt is, hogy az