A XIX. század végén és a XX. század elején a törvényesség elve alapján megújított büntetési rendszerbe vetett bizalmat aláásták a válságjelenségek, a büntetési elméletek alakulására a klasszikus és a reform, a tett és tettes büntetıjogi irányzatok harca nyomta rá a bélyegét. Ihering és Jellinek felfogásából megszületett a „célbüntetés” tana, amely a vizsgálódás középpontjába a szabad akaratot tagadva az elkövetı személyét helyezte.
A büntetést társadalompolitikai kérdésként fogták fel, mint aminek a mértékét nem a tett veszélyessége határozza meg, s amelynek nem kell feltétlenül megtorlónak lenni. Jellinek meghatározása szerint a büntetés nem az egyetlen, állam által igénybe vehetı eszköz és sok esetben nem is a leghatásosabb. Lombroso tanai – ezt az irányzatot túlhajtva – a személyben rejlı veszélyességet, a biztonsági intézkedések szükségességét hirdették. Ehhez alapul szolgált akkor a fiatalkorú, a visszaesı, a szervezett bőnözés, a munkakerülı, veszélyes elemek számának növekedése. Garofalo és Ferri a természet analógiájára utalva hirdették, hogy a személyük miatt veszélyes bőnözıket, mint alkalmatlan egyedeket a társadalomnak ki kell rekesztenie. A szélsıségesek a biztonsági intézkedéseket még akkor is lehetségesnek ítélték, ha valaki nem is követett el társadalomra veszélyes cselekményt, de személyisége miatt ettıl tartani kellett. A „tett” büntetı tanokon felépült börtönügy nem tudta elfogadni a pozitivisták felfogását, különösen a „nulla poena sine lege” elv feladását. Felháborodva vették védelmükbe a polgári szabadságjogokat általánosságban, nemcsak a büntetéstani vonatkozásaikat. Egymás után születtek a megjavulástól függıvé tett határozatlan tartamú szabadságelvonást kimondó törvények a munkakerülık, az iszákosok, a koldusok és csavargók ellen.
1881-ben Belgiumban, 1900-ban Norvégiában, 1903-van Svájcban. A visszaesı, megrögzött bőnözıkkel szemben is ugyanilyen jogszabályt hoztak többeK között 1902-ben Norvégiában, 1908-ban Angliában.
Mint a történelem folyamán oly sokszor, a szélsıségessé váló elméletek harcában a jogalkotás és a joggyakorlat igényeit jobban kielégítı középsı álláspont
vált inkább elfogadottá, amit a gyakorlat jobban meg tud valósítani. Liszt az abszolút és a relatív elmélet elegyítésével – noha a relatív iskola tökéletesítésén vélte fáradozását – létrehozta a közvetítı irányzatot. Eszerint a büntetés egyedüli célja a célszerőség eszméje lehet, mint amely kielégíti a büntetéstıl elvárható hatásokat.
Így az alkalmi elkövetıt elrettenti, a még javíthatót megjavítja, a javíthatatlant pedig ártalmatlanná teszi. Az új és súlyos bőnelkövetési módok szükségessé tették vegyes teória törvénybe foglalását. Arra a kérdésre, hogy az elméletnek vagy a bőnözés valóságának volt-e nagyobb hatása erre, ma már nehéz egyértelmő választ adni. Tény viszont, hogy az elméletet is a gyakorlati problémák megoldása inspirálta.
A közvetítı iskola vetette fel a fiatalkorúak különleges büntetıjogi elbírálásának szükségességét. A szokásos, rövid tartamú szabadságvesztés helyett bár határozatlan idıtartamú, átnevelést biztosító intézkedéseket, enyhébb esetekben próbára bocsátás mellett patronáns alkalmazását ajánlották. E javaslatok helyet kaptak az európai büntetı kódexekben. Pl. Hollandiában 1901-ben, Angliában 1907-ben, Belgiumban és Franciaországban 1912-ben.
A századforduló idején hazánkban nemcsak az elmélet részérıl merült fel, de a gyakorlati szakemberek is bírálták a Csemegi kódexet és javaslatokat tettek a büntetési rendszer módosítására. A korabeli tudományos felfogás a bőncselekmények elkövetıit egymástól eltérı csoportokba sorolta és ezekre eltérı jogkövetkezmény-rendszert javasolt bevezetni, vagyis a tettes büntetıjogi irányzat felfogása került elıtérbe.
Európa élvonalába sorolja jogirodalmunk a század elején bevezetett fiatalkorúakra vonatkozó büntetés-végrehajtási rendszer jogi megalkotását.
A büntetési rendszer enyhítése céljából született meg az 1908. évi XXXVI. törvény, az elsı Bn., amely bevezette a próbaidıre felfüggeszthetı szabadságvesztést, emellett rendelkezéseket tartalmazott a fiatalkorúakra nézve is.
Ezt követıen csökkent a jogerısen elítéltek száma, gyökeres változás következett be a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott javító-nevelés terén is. Az a követelmény, hogy a fiatalkorúakat másképp kell kezelni, az 1795. évi büntetıkönyv javaslataiban ugyan felmerült, de nem mutattak különösebb érdeklıdést ez iránt a késıbbiek során. Amíg a XIX. század elsı felében több börtön is épült, javítóiskola viszont csak Zeleméren létesült 1845-ben, de ez is rövid élető volt. A Csemegi kódex megalkotása idején is még háttérben maradt a kérdés.
A javítóintézetekbe csak azok a 12–16 éves fiatalkorúak kerültek a 20. életévük betöltéséig, akik nem rendelkeztek a bőncselekményük veszélyességének felismeréséhez szükséges belátással, valamint azok a 20. életévüket még be nem töltött fogházbüntetésre ítéltek, akik 6 hónapot külön magánelzárásban töltöttek volna. Az elsı javítóintézetet Aszódon építették fel 1884-ben, a kódex életbelépését követı 5. évben. Az új iránti bizalmatlanság megnyilvánulása volt, hogy csak a 90-es évektıl kezdve utaltak be jelentısebb számban fiatalkorúakat javítóintézetbe.
A fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913. évi VII. törvény leszögezte, hogy fiatalkorúval szemben megtorlásnak nincs helye, a javítóintézet feladata a hiányos nevelés megfelelı pótlásával, a veszélyeztetett fiatalkorú részére megfelelı környezet biztosításával tisztességes állampolgárrá nevelése. A végrehajtási utasítások kifejezetten tiltották a testi fenyítés fegyelmi büntetésként történı alkalmazását. Az 1908. évi törvény szüntette meg annak lehetıségét, hogy fiatalkorúval szemben fegyház- vagy börtönbüntetést szabjanak ki, és egységes szabadságvesztésként bevezette a fiatalkorúak fogházát.
A munkakerülıkkel, csavargókkal szemben Nyugat-Európában már a múlt században is jó eszköznek tekintették a dologházakat. Hazánkban a dologházat a közveszélyes munkakerülıkrıl szóló 1913. évi XXI. törvénycikk vezette be, mint a közveszélyes munkakerülı csavargókkal szemben alkalmazandó biztonsági rendszabályt. A dologházak szervezetét és rendtartását a 62.000/1916. IM. rendelet szabályozta és az elítélt a fegyház, börtön, fogház kiállása után került a dologházba biztonsági intézkedésként.
A korabeli szakirodalomból már kivehetı volt, hogy a végrehajtást mi nehezíti. Így többek között a fıképpen városi munkakerülıket nem a visszailleszkedésüket elısegítı munkákkal foglalkoztatták. Az elítéltek mezei és kerti munkával; férfiak, nık kosárfonással és cipıjavítással, a nık konfekciómunkával és tollfosztással foglalkoztak. Az önálló dologházak létesítését a törvény kilátásba helyezte, azonban így is már mőködı büntetıintézetek mellett telepítették le ıket. Pl. 1916-ban a Jászberényi Járásbíróság fogházában rendezték be a férfi dologházat, a Kalocsai Törvényszéki Fogház elkülönített részében pedig a nıi dologházat. Újabb dologházak az 1950-ben történt megszüntetésükig nem létesültek.
A bírósági gyakorlatot és a végrehajtási nehézségeket tükrözik a korabeli adatok. Míg
1916-ban 90 férfit és 132 nıt utaltak dologházba, 1935-ben már csak 17 férfit és 24 nıt.
Idırendben minden fejlıdést, haladást visszavetett a világháború.
A világháború idıszakában a büntetés-végrehajtás intézményei jelentıs mértékben dekomponálódtak. A háború esetére szóló kivételes törvény, az 1914. évi L. tc. 8. §-a alapján a fogva tartottak egy részét kiadták külsı munkára közintézmények, valamint magánosok számára. A hadiszolgálatra alkalmas elítéltek büntetését tömegesen halasztották el és szakították félbe a háború idején. A büntetés-végrehajtási intézetekben a tisztviselık, személyzet hiányzott, nem volt megfelelı nyersanyag és munkaeszköz, hiányuk nehezítette vagy lehetetlenné tette az élelmezést, főtést, világítást, stb.
1918. október 31-én a polgári demokratikus forradalom kitörésekor a Nemzeti Tanács a fegyházakból kiengedte a politikai foglyokat és azokat az elítélteket, akik a közbiztonságra nem látszottak veszélyesnek.
Ez azonban több helyen nem a Nemzeti Tanács akarata szerint bonyolódott le. Egyes helyeken a hatósági intézkedést be sem várva behatoltak a fogházakba, romboltak, fosztogattak, széttörték a berendezéseket. A Kecskeméti Fogházból történı szabadítás elıírásszerő lebonyolítása érdekében a megvadult tömeget csillapítani igyekvı ügyészt agyonlıtte egy „rangviselt katona”. Egyébként „a Károlyi kort aligha érheti jogosan vád, hogy a magyar jogfolytonosságot megszakította volna”.46
1919. március 21-én – a Tanácsköztársaság kikiáltásával – teljesen megváltozott az igazságszolgáltatás. Az ırszemélyzet kiegészítı része lett az ún.
„Vörös İrségnek”.
Nemcsak az elítéltek élelmezése volt gyenge ettıl kezdıdıen, de a tiszteké, ıröké is. Az év második felében a büntetés-végrehajtási intézetekben nagy zsúfoltság keletkezett, emiatt ún. kisegítı fogházakat is kellett létesíteni. Az antant megszálló katonák a még megmaradt berendezéseket a fogházakból elhurcolták. Sajnos nemcsak berendezéseket, hanem pl. a Váci Fegyházból egy megszálló katona 11 letartóztatottat vitt ki a város határába és ott agyonlıtte ıket. Év végén, Szolnokon egy különítmény behatolt a fogház zárkáiba és bántalmazták a foglyokat.
46 Vámbéry Rusztem: Jog és forradalom az „Öt év múltán, a Károlyi korszak elızményei és céljai” címő kötetben.
Budapest, 1923. 79. oldal
A trianoni békeszerzıdés következtében három fegyintézet (a lipótvári, illavai és nagyenyedi fegyház), 42 törvényszéki és 200 járásbírósági fogház került elcsatolásra.
Ennélfogva 6 országos büntetıintézet, 4 törvényszéki és 90 járásbírósági fogház maradt 10.100 férıhellyel. Ezekben az években a cellákat nem főtötték, az élelmezés gyatra volt, az egészségügyi ellátás is szinte hiányzott. 1929-ben öt intézetben is éhségsztrájk tört ki, több elítélt meghalt. A nemzetközi felháborodás csillapítására a Váci Fegyintézetben országos jellegő, új rabkórházat létesítettek 18 kórteremmel, 100 ággyal, laboratóriummal, gyógyszertárral, mőtı- és röntgenhelyiséggel és a tüdıbetegek számára nyitott fekvıcsarnokkal. Ugyanebben az évben beindították a „Fogházújságot”, amelyet a Váci Fegyház nyomdájában készítettek kéthetenként.
1921-ben a börtönügyi kormányzat a büntetés-végrehajtásban végleg felszámolta a vállalkozó részt (élelmezés, rabmunka bérbe adása), a törvényszéki fogházakban is a házi kezelést honosították meg (3063/1921. IM rendelet). Ennek következménye lett a fogházak melletti rabkertészetek elterjedése, a fogvatartottak mezıgazdasági munkával való foglalkoztatása.
A nyugat-európai kriminálpolitikai reformok és a bőnözés emelkedésének hatására a tettes-büntetıjogi irányzat intézményeként vezették be hazánkban az 1928.
évi X. törvénnyel (II. Bn.) a szigorított dologház intézményét egységes intézkedésként a szabadságvesztés helyett. Ennek legrövidebb tartama 3 év volt, a felsı határt a jogszabály nem határozta meg. A megrögzött bőnözıkkel szemben rendelték alkalmazni, akikkel szemben a hagyományos büntetések hatástalannak bizonyultak, a társadalom védelme érdekében megkísérelni „... törvénytisztelı és munkás emberré nevelésüket, de egyúttal ártalmatlanná tenni ıket, amíg közveszélyességük tart” – tartalmazta a törvény miniszteri indokolása. A dologházba beutaltak munkakényszer alatt álltak, a munka alól felmentésnek semmilyen címen nem volt helye. Végrehajtására a fegyházra vonatkozó szabályok voltak irányadóak, mint a legsúlyosabb szabadságvesztési nemnek anélkül azonban, hogy annak a fokozatos elırelépés érdekeltségét teremtı, kedvezményeket is magában rejtı elemeit átvették volna. A szigorított dologházi ırizetbıl az elítéltek csak feltételesen szabadulhattak. A feltételes szabadságra bocsátás kérdésében az igazságügyi
miniszter a felügyelı hatóság meghallgatása után döntött, amelynek elnöke és egyik tagja is ügyész volt.
Annak ellenére, hogy törvény különálló intézet létesítését irányozta elı, a férfiakat ideiglenesen a soproni fegyházban, a nıket a márianosztrai fegyintézetben helyezték el. A szigorított dologház intézményének megszüntetéséig – 1950-ig – nem létesültek külön ilyen intézetek. A bírói gyakorlat szerint pl. 1935-ben 466 férfi és 75 nı volt szigorított dologházi ırizetben. A II. Bn. visszatartó hatása nem érvényesült, amit jól tükröz 1929–1938. években az elítéltek számának alakulása is.
„Magyarországon a bíróságok által elítélt személyek száma az I.
világháborút megelızı évtizedben 120.000 körül hullámzott, ami – figyelemmel az ország akkori lélekszámára – azt jelentette, hogy 100.000 lakosra mintegy 750 elítélt jutott. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a századforduló elıtt még nem voltak egységes büntetıeljárás-jogi szabályok és a közigazgatási szervek, illetve helyi hatóságok sok olyan ügyben jártak el, amelyet késıbb bírói úton orvosoltak.
A bíróságok által kiszabott végrehajtható szabadságvesztések száma az 1900-as évektıl évi 40–50.000 között mozgott, s ezért az igazságügyi kormányzat helyesnek látta a büntetések szigorának enyhítését. Ennek feltételeit 1908-ban a I.
Büntetı Novella teremtette meg azzal, hogy bevezette a végrehajtást próbaidıre felfüggesztı szabadságvesztés intézményét.
Az 1925 és 1930 közötti években átlag 62.000, 1930 és 1935 között 77.000, 1936 és 1938 között évente több mint 96.000 fıt ítéltek el a bíróságok. Az utolsó, ún.
békeévekben 100.000 lakosra 1041–1095 elítélés jutott... az elítéltek 30%-át szabadságvesztéssel, többségét pénzbüntetéssel sújtották...”47
A 30-as években született jogszabályok széles körben megállapították a veszélyes bőnözık javíthatatlanságát. Pl. 1930-ban Belgiumban a „Társadalomvédelmi Törvénnyel”. Megszüntette a visszaesık, bőnelkövetık államigazgatási jellegő rendıri felügyeletét és bevezette a szokásszerő bőnözık
„állami felügyeletét”. Ennek tartama 5–20 év volt. A biztonsági ırizet ezekben az években terjedt el Európában a jogalkotás szintjén. A gyakorlati jogalkalmazás a legtöbb országban ellenérzéssel fogadta, s csak ritkán alkalmazták.
47 Rózsa János: A bőnözés alakulása a statisztikus nézıpontjából. Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról.
Szerk. Münnich Iván. Kossuth Könyvkiadó. 1988. 98–99. oldal
A két világháború közötti Magyarországon a fegyház, államfogház, fogház, dologház, szigorított dologház végrehajtása 6 országos intézetben (Budapesti Országos Győjtıfogház, a Váci Országos Fegyintézet és Közvetítı Intézet, a Soproni Országos Fegyintézet és Szigorított Férfi Dologház, a Hartai Országos Büntetıintézet, a Márianosztrai Országos Büntetıintézet és Szigorított Nıi Dologház, a Szegedi Kerületi Börtön és Államfogház), 23 törvényszéki és 90 járásbírósági fogházban és két dologházban történt.
A büntetés-végrehajtási nevelés gyakorlatilag lelki gondozást, vallási útmutatást jelentett. A munkáltatást nevelési eszközként fogta fel a korabeli igazságügy-vezetés, a leszerelt hadsereg számos tisztjét a börtönök élére helyezték, amelynek egyik következményeként a börtönélet militáris vonatkozásokat kezdett felvenni.
Vitathatatlannak értékeli a szakirodalom a fiatalkorú, a dologkerülı és visszaesı bőnelkövetık reszocializálásával kapcsolatos korabeli jogalkotást, azonban a célkitőzések, a megfelelı végrehajtási feltételek – objektív és szubjektív értelemben vett feltételek egyaránt – már inkább a fizikai elszigetelést és hátrányokozást jelentették.
Az elítéltnek joga volt élete és testi épsége fenntartásához szükséges ellátásra, a szabad levegın bizonyos minimális idıtöltésre, korlátozottan levelezésre és látogató fogadására, kérelem elıterjesztésére és panaszra. A munkáltatás körében elismerték az elítéltek baleset elleni biztosítási jogát, már balesetbiztosítási kötelezettség alá esett minden elítélt, a biztosítási díj pedig az államot terhelte. A jogi helyzet szabályozása lényegében csak kötelességek meghatározásából állott.
A szabadságvesztésre ítéltek kötelezve voltak a büntetés tartalmának megfelelıen nélkülözésekre és javító hatású magatartásokra. Kötelességük volt különösen szigorú alkalmazkodás az intézet napirendjéhez, a meghatározott helyen tartózkodás, rabruha viselése, tisztaság, munka, tanulás; tartózkodás mindattól, amitıl el vannak tiltva és feltétlen engedelmesség feljebbvalóikkal szemben. „Minthogy azonban a szabadságvesztés büntetés csak szükségletkorlátozásokra és korántsem abszolút nélkülöztetésre, a letartóztatott létének megsemmisítésére vagy egészségének megrontására irányul, ennélfogva bizonyos jogok a börtönben is megilletik az elítéltet. Joga van életszükségleteinek kielégítéséhez a megengedett mértékben. (Ezen érték szabja meg jórészt azoknak a viszonylagos nélkülözéseknek
határát, amelyeknek az elítélt magát alávetni tartozik.) Joga van különösen táplálékhoz, gyógykezeléshez, sétához, oktatáshoz, megfelelı bánásmódhoz, stb.48 A séta például nem függ a letartóztatott tetszésétıl, hanem arra a megállapított idıben kötelezve is van.
Az egy évnél hosszabb szabadságvesztést töltı nagykorú elítélt részére az illetékes büntetıbíróság megkeresése alapján a gyámhatóság gondnokot rendelt ki, ez a gondnokság azonban nem korlátozta a gondnokolt cselekvıképességét.49 Erre a megkeresésre a büntetıbíróság részérıl akkor került sor, amikor az elítéltnek vagyona volt és annak kezelésére megbízottja nem volt.50
Ha az elítélt az ingatlan vagyonát el akarta idegeníteni, az ehhez szükséges okirat aláírásához csak abban az esetben kapott engedélyt, ha az elidegenítés nem veszélyeztette a bőnügyi költségek behajtását. Szükség esetén erre nézve ki kellett kérni a behajtásra hivatott pénzügyi hatóság véleményét és az aláírás megengedése a vételár megfelelı részének letétbe helyezéséhez is köthetı volt.
Ha az apát egy évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélték, az ún. atyai hatalom gyakorlását a gyámhatóság felfüggesztette.51
Az ipari- és kereskedelmi alkalmazottak számára megállapított baleseti járadék folyósítása a büntetés-végrehajtás alatt szünetelt, ha egy hónapnál hosszabb szabadságvesztésre ítélték a járadék élvezıjét. A hozzátartozók azonban megkapták azt a járadékösszeget, ami ıket sérült halála esetén megilletné.52
A járadékösszegre jogosult rokkantnak, ha nem volt felesége, gyermeke vagy olyan hozzátartozója, akinek ellátásáról megbüntetése elıtt gondoskodott, rokkantjáradékát a szabadságvesztés tartamára a fogházvezetıség számára folyósították és felhasználhatta az elítélt élelmezési költségeinek fedezésére.53
A magyar büntetés-végrehajtást ebben az idıszakban nem törvény szabályozta, hanem a büntetés-végrehajtási jog alacsonyabb szinten, miniszteri rendeletekben, utasításokban öltött testet.
A büntetıjogi reformirányzatok Európa-szerte kimozdították az ítélkezési rendszert a tettarányos szemléletébıl és a tettes felé fordítva a figyelmet lehetıvé
48 Szıllısy Oszkár: Magyar Börtönügy. A szabadságvesztés büntetések végrehajtása. Budapest, 1930. 85–86. oldal
49 1877. évi XX. tc. 32. és 33. §-a; 1880. évi XXXVII. tc. 25. §.
50 27.050/1899.
51 1877. évi XX. tc. 23. §.
52 1907. évi XIX. tc. 95. §. 1/ pont
53 91.000/1922. számú népjóléti miniszteri rendelet
tették a magyar büntetés-végrehajtásnak is a humán tudományok, elsısorban a kriminológia, a pedagógia, a pszichológia alkalmazását.
A magyar büntetés-végrehajtás ezekre azonban kevésbé figyelt. Szemléletes példa, hogy az 1908. évi I. Büntetı Novellát, a fiatalkorúak büntetı jogának és büntetés-végrehajtásának modernizációját hogyan fogadta a börtönügy gyakorlata.
A legkiválóbb büntetıjogászok; Angyal Pál, Balogh Jenı, Finkey Ferenc által évtizedeken keresztül dédelgetett reformelképzelések néhány év alatt megbuktak a gyakorlatban. A fiatalkorúak különleges kezelését szabályozó törvények (Bn., Fb.) továbbra is érvényben maradtak, de a háborús években tartalmilag, pedagógiailag kiürültek. A büntetıpolitika már nem vállalt szerepet a progresszív szellemük újratöltéséhez.
A büntetı jogtudomány, a büntetı törvénykezés a büntetéseket praktikusan megvalósító büntetés-végrehajtás között nem jött létre alkotó szellemi együttmőködés. Ebben szerepet játszhatott a büntetı jogtudomány, az igazságügyi kormányzat elkülönülése a büntetés-végrehajtástól, de szerepet játszhatott az is, hogy a büntetés-végrehajtásnak nem formálódott ki egy reprezentáns szellemi bázisa, a börtönügy az igazságügy perifériájára szorult. Az elmélet képviselıi – Finkey kivételével – nem az eredetiségre, önálló tudományos elmélet kidolgozására törekedtek, hanem a fennálló nézetek egyeztetésére és összefoglalására.
A Nemzetközi Büntetıjogi és Börtönügyi Bizottság az 1920-as években felállította a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani.
A Bizottságban részt vett államok – köztük hazánk is – és a Népszövetség is elfogadta az 1929-ben „Alapelvek az elítéltek kezelésére” címen kiadott nemzetközi dokumentumot, amely a korabeli leglényegesebb börtönügyi követeléseket foglalta össze. Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak azonban nem sok gyakorlati eredménye volt; nem volt kötelezı erejő az elfogadó államokra. A 30-as évek társadalmi-politikai eseményei elterelték a figyelmet a börtönügyi problémákról, az elítéltek helyzetérıl.
A börtönök világát a közvetítı iskola tanai hatották át. A célt önmagában hordó megtorlás háttérbe szorult, az egyéni megelızés nyomult elıre. Ennek folytán kialakult az ún. összetett (lélektani, erkölcsi, társadalompolitikai) ismérveket felvonultató osztályozási rendszer. Az alkalmi bőnözık esetében a magánelzárás
rendszerét írták elı megtorlási céllal, a közepesen veszélyesek megjavítására a fokozatos rendszert, a megrögzött bőnözık ártalmatlanná tételére (azonban a megjavítást sem tartották kizártnak) a fokozatos rendszert, de belsı differenciálással. A javíthatatlan egész idejét magánelzárásban töltötte. A modern börtönügy egyik legfontosabb tételévé az vált, hogy az elítélteket hasznos munkával foglalkoztassák. Nagy súllyal szerepelt az elítéltek munkával foglalkoztatásának kérdése a nemzetközi börtönügyi kongresszusok munkájában is.
1872-ben már a londoni kongresszuson Nagy-Britannia képviselıje a taposómalom alkalmazása mellett állt ki. Az 1895-ös párizsi kongresszuson már egyhangúlag kimondták, hogy a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt kötelezı az elítéltnek fizikai munkát végezni. Az 1905-ös budapesti tanácskozás állásfoglalása az elítéltek intézeten kívüli munkáltatását illetıen keltett külön figyelmet. Ezt a rabok testi és szellemi egészségének fenntartása, erkölcsének javítása, fegyelmezése szempontjából, valamint gazdasági okokból tartották
1872-ben már a londoni kongresszuson Nagy-Britannia képviselıje a taposómalom alkalmazása mellett állt ki. Az 1895-ös párizsi kongresszuson már egyhangúlag kimondták, hogy a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt kötelezı az elítéltnek fizikai munkát végezni. Az 1905-ös budapesti tanácskozás állásfoglalása az elítéltek intézeten kívüli munkáltatását illetıen keltett külön figyelmet. Ezt a rabok testi és szellemi egészségének fenntartása, erkölcsének javítása, fegyelmezése szempontjából, valamint gazdasági okokból tartották