A városrehabilitáció szerepe

Lefebvre (1974) megélt tér elmélete, Soja (1996) harmadik hely elmélete, valamint Florida (2002) kreatív osztály elmélete is rámutatnak arra, hogy a városi környezet és annak minősége a kreatív gazdaság fejlődésének visszatérő kérdése. A városi környezet minőségének javításában kétségtelenül szerepe van a városfelújítási, városrehabilitációs folyamatoknak.

Városfelújítás (városrehabilitáció) alatt általában a leromlott állapotú városrészek lakóházainak és lakásainak, közösségi intézményeinek és infrastruktúrájának felújítását értjük, melynek során törekedünk arra, hogy a városrész jellegzetes szerkezetét, beépítési módját és épületállományának értékes részét megtartsuk. A városrehabilitáció folyamatát piacgazdasági és társadalmi okokra is visszavezethetjük. A „tiszta piacgazdasági” városrehabilitációs modell szerint a beavatkozást kizárólag gazdasági tényezők indokolják és az állam célja elsősorban a

lakás- és ingatlanpiaci mechanizmusok negatív hatásainak kiküszöbölése, míg a „szociális jóléti”

modell szerint az állam a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése és a hátrányos helyzetű rétegek helyzetének javítása érdekében avatkozik be. Általában jól behatárolható azon tényezők köre, amelyek – különösen a közép-kelet-európai országokban és Magyarországon – a városfelújítást hátráltatják és problémaként jelentkeznek: a) a felújítás a probléma súlyához viszonyítva elmarad a szükséges mértéktől és gyakran nem is a legrosszabb állapotú területen valósul meg; b) hosszas és gyakran nehézkes a tervezési-kivitelezési folyamat; c) jellemző a pénzügyi források szűkössége és ennek következtében a programok gyakori elhúzódása és felaprózódása; d) legproblematikusabb és legköltségesebb lépés a rehabilitálandó terület kiürítése és a lakosság elköltöztetése; e) jellemző a tulajdonviszonyok rendezetlensége, illetve szétaprózottsága (pl. vegyes tulajdonosi összetétel a lakóházakban)(Lichtenberger et al. 1995).

A városrehabilitáció fejlődésében meghatározó szereppel bír a második világháború utáni időszak, amelynek során többször megváltozott a városépítési és rehabilitációs politika Európában (4. táblázat).

4. táblázat A városrehabilitáció fejlődési szakaszai Európában

Időszak Fejlődési szakasz

1970-es évek felújítás (renewal) in situ felújítások, lakónegyed szintű tervek,

2000-es évek regeneráció (lakónegyed központú megközelítés,

Forrás: részben Liechfield (1992) alapján saját szerkesztés

A világháborút követő évek a rekonstrukció, vagyis a háborús pusztítások eltakarításának és az újjáépítésnek a jegyében teltek el (Couch 1990). Az 1940-es évek második felében és az 1950-es években az épített környezet korábbi problémáinak megszüntetésén és csökkentésén volt a hangsúly. Az 1960-as években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az előző időszak eredményei végső soron csak áthelyezték és megváltoztatták, de megoldani nem tudták a városi problémákat. Fokozatosan nőtt az elégedetlenség a slumok felszámolásának módjával és a városszéli lakótelepekkel. A városrehabilitáció fokozatosan kezdte (újra)felfedezni a belvárosi negyedeket, áthelyezve a hangsúlyt a lakókörnyezet és épületállomány felújításában. Ez a

revitalizáció – amely korai városrehabilitációs tevékenységként értékelhető – az 1970-es években is folytatódott, s a városszéli lakónegyedek megújítása kiegészült a világháború előtt épült épületállomány felújításával és helyi kezdeményezések elterjedésével. Az 1970-es években megindult felújítás legjelentősebb vonása talán az volt, hogy létrejött az együttműködés (partnerség) a várospolitika korábban különálló gazdasági, társadalmi és fizikai alrendszerei között. Az 1980-as években a fejlesztés gyakran zászlóshajó projekteken keresztül ment végbe a különböző városrészekben. Az 1990-es években megjelent a fenntartható városfejlődés elmélete a várospolitikában, s ez az alapja és legfontosabb célkitűzése az 1990-es évek rehabilitációs tevékenységének, melyet az európai szakirodalom összefoglalóan regeneráció néven jegyez. A városregeneráció lényegében olyan átfogó és integrált szemléletmód és beavatkozás, amelynek célja a városi problémák megoldása és a fejleszteni kívánt terület gazdasági, fizikai, társadalmi és környezeti feltételeinek tartós javítása (Roberts–Sykes 2000). 2000 után a lakónegyed-orientált megközelítés került a városregeneráció középpontjába, ami integrált, területi alapú, decentralizált projekteket eredményezett szerte Nyugat-Európában.

A kelet-közép-európai városrehabilitáció története jól mutatja, hogy az eltérő fejlődéstörténeti út miatt ezen országok egyrészt más terminológiát használnak, másrészt a városfelújítási folyamatok is eltérő módon mentek végbe. Alapvető különbség volt egyrészt, hogy az 1960-as és 1970-es években jellemző rekonstrukció Kelet- és Közép-Európában alapvetően lakótelepek felépítését jelentette a városok perifériáján, vagy a lerombolt korábbi városközpontokban, kerületi központokban, másrészt a nyugaton elterjedt városregeneráció fogalma Keleten és Magyarországon nem honosodott meg. A szakmai terminológia mindmáig a városrehabilitáció fogalmát használja.

A városregeneráció átfogó koncepciója csak nagyon nehezen találta meg az útját a kelet-közép-európai és magyar várospolitika feltételrendszerében. Ennek alapvető okai azok voltak, hogy Magyarországon a városrehabilitációt gyakran kizárólag a fizikai környezet megújításával azonosították, illetve a városfelújításra még az ezredforduló környékén is mint lineáris folyamatra tekintettek, amelyben a fizikai, társadalmi és gazdasági környezet felújítása egymást követő folyamatok. Mindeközben Nyugat-Európában már elfogadottá vált az integrált városregeneráció, amely a három környezeti alrendszer együttes megújítását alkalmazta (5. ábra). Az integrált városrehabilitáció Magyarországon a 2000-es évek közepén jelent meg, ennek első lépései a Budapesten 2005-ben elfogadott szociális városrehabilitációs projektek voltak.

5. ábra A városrehabilitáció lineáris és integrált megközelítése

Forrás: saját szerkesztés

A kelet-közép-európai térség városrehabilitációjának másik jellemvonása az volt, hogy a posztszocialista átalakulás során a városokban a magánbefektetők szokatlanul erős pozícióhoz jutottak a városfejlesztésben, míg a helyi önkormányzatok pozíciói meggyengültek. Ennek az lett a következménye, hogy a városfejlesztési folyamatokban gyakran a beruházói akarat érvényesült az önkormányzati akarattal szemben, a fejlesztések kevésbé vették figyelembe a helyi szükségleteket, a társadalmi elvárásokat és szükségleteket pedig gyakran felülírták a gazdasági célok és a profit. Problémaként jelentkezett még, hogy a helyi önkormányzatok általában nem rendelkeztek a városrészek és lakónegyedek társadalmi és gazdasági megújítására vonatkozó programokkal. Felismerték ennek jelentőségét, de a kidolgozott és átfogó stratégia gyakran hiányzott, így a felújítási tevékenység–a több évtizedes lemaradásnak is köszönhetően–sokszor csak a fizikai környezet megújítására koncentrált.

A kreatív gazdaság kérdésköre elsősorban a kultúra alapú városmegújításon keresztül kapcsolódik a városrehabilitáció témaköréhez. A városok fenntartható fejlődésével foglalkozó tanulmányok mindeddig viszonylag kevés figyelmet szenteltek a kulturális örökség kérdésének (Shmelev–Shmeleva, 2009). Mivel a kulturális örökség gazdasági és társadalmi értelemben is fontos, megőrzése a fenntarthatóság témaköréhez sorolható. A kulturális örökség helyszínei leggyakrabban a történelmi belvárosokhoz kapcsolhatók. A történelmi belvárosok rehabilitációja jelentősen hozzájárulhat a helyi gazdaság fejlődéséhez (lásd pl. a turizmusban játszott szerepét, munkahelyek teremtését stb.) (Chen–Chen 2010; Zhang et al. 2015), illetve a helyi társadalom életminőségének a javításához. Evans (2005) rámutatott arra a jelenségre, hogy a történelmi belvárosok felújításának pozitív hatásai sok önkormányzatot arra ösztönöztek, hogy kulturális alapú városregenerációs stratégiát vezessenek be. A történelmi belvárosok rehabilitációjának közvetlenül pozitív gazdasági hatásai is vannak. Egyrészt a megújult városközpont sokkal inkább vonzza a tercier szektorban tevékeny cégeket és szolgáltatásokat, másrészt a turizmus fellendítésén keresztül is hozzájárulhat a bevételek növekedéséhez. A kultúra alapú városrehabilitáció sok esetben beruházás-ösztönző eszközként tűnt fel a nyugat-európai városokban (Caves 2003). Míg a nyugat-nyugat-európai országokban a figyelem már régen a kultúra alapú városrehabilitációra vetült, Kelet-Közép-Európában, különösen a második vonalbeli városok esetében nem fedezhető fel ilyen szoros kapcsolat a kultúra és a városrehabilitáció között (Nedučin et al. 2019). Pedig a kultúra által vezérelt városregeneráció szerepére és lehetőségeire az 1990-es évektől kezdődően rendszeresen felhívták a kutatók a figyelmet (Bianchini 1993; Stevenson 2003; Hesmondhalgh 2013). Comunian (2011) szerint csak akkor lehet sikeres egy városregenerációs program, ha az a lakónegyedben meglévő, korábban is létező közösségre és helyi identitásra is épít. A kulturális alapú városfejlesztési politikának nem a kreatív osztály szükségleteinek a kielégítésére kellene koncentrálnia, hanem a helyben rejlő történeti, társadalmi és gazdasági értékeket kellene újra felfedeznie. A kreatív gazdaság és a városrehabilitáció másik fontos kapcsolódási pontja a kreatív osztály dzsentrifikációban játszott szerepe, amelyről részletesebben írok a dolgozat 2.4. fejezetében, ezért itt nem tárgyalom a kérdéskört.