Az okos város

Az 1990-es évek közepétől a kreatív város koncepciójával párhuzamosan fejlődött, s azzal szoros összefüggésben terjedt el a városfejlesztésben az okos város (smart city) elmélete és gyakorlata. A fő kérdés akkoriban az volt, hogy a fenntartható fejlődés keretei között hogyan lehetséges a városirányítási rendszereket megreformálni. A városok ugyanis egyre dinamikusabb rendszerekké nőtték ki magukat, amelyben egyre inkább személyre szabott és időben változó szolgáltatásokra van szükség. Az okos város koncepciója ennek megfelelően a következő hármas prioritás mentén szerveződik: fenntarthatóság, hatékonyság és széleskörű részvétel. Az első prioritás azt jelenti, hogy olyan rendszert próbálunk meg létrehozni, amely gazdaságilag önfenntartó. A második prioritás egyrészt a szolgáltatások minőségének és hatékonyságának a javítására (pl. közigazgatás szolgáltató szemléletű reformja, digitális infrastruktúra fejlesztésével az ügyintézés felgyorsítása és leegyszerűsítése), valamint az energia és a rendelkezésre álló források takarékos felhasználására és a környezet terhelésének a csökkentésére utal. A harmadik prioritás az állampolgárok bevonását, konstruktív és értékteremtő részvételét jelenti életminőségük javítása érdekében. A három prioritás együttes alkalmazásával lehetővé válik egy élhető város kialakítása és működtetése.

A koncepcióval kapcsolatban általában három fogalommal találkozhatunk: digitális város, intelligens város és okos város. A digitális város kifejezés arra utal, hogy a város működtetésében alkalmazzuk az infokommunikációs technológiák nyújtotta megoldásokat a város üzemeltetése során. Az intelligens városban mindez a technológiai háttértámogatással bíró intézményi szolgáltatások körével bővül (vagyis IKT alkalmazása a város és a lakosság kommunikációjában, mint például e-ügyintézés), míg az okos város egy átfogó, stratégiai szemléletet jelent, amelyben az infokommunikációs technológiát a városmenedzsment eszközeként használják. Ily módon a digitális város fogalmi szempontból részhalmaza az intelligens városnak, amely részét képezi az okos városnak.

Összegezve a fenti gondolatokat a kreatív és az okos város koncepciója között az az alapvető különbség, hogy egyrészt a városfejlesztésben máshova helyezték hangsúlyokat (a kreatív város a kultúrára és a kreativitásra, míg az okos város a fenntarthatóságra és a hatékonyság növelésére), másrészt a fejlődés alapját más gazdasági szektorok és folyamatok képezték (kreatív városokban elsősorban a kulturális és kreatív iparágak, az okos városokban pedig az IKT és a digitalizáció). Emellett az okos városban sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a közösségi és társadalmi részvétel szerepe a városfejlődésben.

Az okos városnak jelenleg több mint százféle definíciója van. A meghatározásokat két nagy csoportra bonthatjuk: a vállalati és a tudományos definíciók köre. Az okos város definíciója először a vállalati körben jelent meg 2009-ben. Az IBM (2009) szerint az okos városban az egymással összekapcsolódó elérhető információkat optimálisan használják annak érdekében, hogy a város működését jobban megértsük és ellenőrizzük és a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokat optimalizáljuk. Harrison és munkatársai (2010) ezt azzal egészítették ki, hogy az okos város tulajdonképpen összekapcsolja a fizikai infrastruktúrát az IT-, a szociális és az üzleti infrastruktúrával a város kollektív intelligenciájának kihasználása és erősítése érdekében. A Cisco szerint az okos városok a mindenütt jelenlévő kommunikációs hálózatok, a vezeték nélküli szenzoros technológiák és az intelligens menedzsment rendszerek erejét és lehetőségeit használják a jelenlegi és jövőbeli kihívások megoldásában és új szolgáltatások létrehozásában (Clarke 2013). A Siemens (2014) szerint az okos városokban az Internet of Things (Dolgok

Internete) rendszerét és más intelligens rendszereket használnak annak érdekében, hogy az erőforrásokat hatékonyabban használják és a városlakók életszínvonalát, illetve magának a városnak a versenyképességét növeljék.

A 2010-es évek elejétől kezdve napjainkig a tudományos publikációkban számtalan smart city definíció látott napvilágot. Kondepudi és szerzőtársai (2014) 116 definíciót gyűjtöttek össze és értékeltek, talán ez a publikáció adja a legszélesebb körű áttekintést a létező meghatározásokról. Az egyes tudományos definíciókat megközelítésmódjuk alapján csoportosíthatjuk, vagyis aszerint, hogy mit helyeznek az okos városok fejlődésének origójába.

Marek és szerzőtársai (2017) tipológiájukban a technológiát, a közigazgatást és irányítást, a különböző területek együttműködését, a gondolkodásmód megváltoztatását, vagy a technológia, a társadalmi és humán tőke kiegyensúlyozott fejlesztését, az emberközpontú megközelítést vették számításba. Természetesen a definíciók többsége ezek valamilyen kombinációján alapul.

A technológiai fejlődés felől közelíti meg az okos városokat Hall et al. (2000) és Mitchell (2007).

Ebbe a csoportba sorolható a Horváthné Barsi és Lados (2011) magyar szerzőpáros okos város definíciója is, miszerint okos városok azok a települések, amelyek a rendelkezésre álló technológiákat innovatív módon használják, s ezáltal egy jobb, változatosabb és fenntartható városi környezetet hoznak létre. A technológia mellett az együttműködés jelentőségét emelik ki Nam és Pardo (2011), valamint Marsal-Llacuna és munkatársai (2015), Bakici et al. (2013) pedig a közigazgatási és fenntartási rendszerek szerepét hangsúlyozzák az okos városok működésében.

Komninos (2006) a humán tényező és az együttműködés szerepében látja az okos városok fejlődésének kulcsát. Ugyancsak a humán tényező szerepét és mellette a közigazgatás jelentőségét emelik ki Giffinger és munkatársai (2007), akik az egyik legelterjedtebb és talán legtöbbször alkalmazott okos város koncepciót alkották meg (3. táblázat).

A legátfogóbb, komplex szemléletű definíciók közül Caragliu és szerzőtársainak (2011) a meghatározását emelhetjük ki, amelyben jól ötvöződnek a technológiai, humán, együttműködési és gondolkodásmódbeli tényezők: az okos városban a társadalmi és humán tőkébe, a tradicionális (közlekedés) és modern (IKT) kommunikációs infrastruktúrákba történő beruházások támogatják és elősegítik a fenntartható gazdaság és az életminőség növekedését, s mindezt a természeti erőforrások ésszerű használatával és részvételi (ön)kormányzással valósítják meg. Yigitcanlar és szerzőtársai (2018) tipológiájukban a technológia, a közösség, a politika (mint hajtóerők), a fenntarthatóság és elérhetőség, az élhetőség és jólét, a termelékenység és innováció, igazgatás és tervezés (mint elérni kívánt eredmény) szempontjából csoportosították a definíciókat. Elméleti kutatásukban közel 80 tudományos publikációt tekintettek át, majd eredményeik összefoglalásaképpen megrajzolták az okos város multidimenzionális modelljét (4. ábra).

3. táblázat Az okos város alrendszerei és tényezői

Okos emberek–Smart people Okos gazdaság–Smart economy Okos mobilitás–Smart mobility (vagyis a társadalmi és humán tőke)

iskolai végzettség és képzettség, a helyi és nemzetközi elérhetőség, az IKT infrastruktúra

4. ábra Az okos város multidimenzionális modellje

Forrás: Yigitcanlar et al. 2018, 151. p.

A különböző elméletek nagyjából egyet értenek abban, hogy az okos város célja a szellemi és anyagi javak és erőforrások használatának optimalizálása. Az okos városok a smart technológiákat úgy alkalmazzák, hogy a város infrastrukturális rendszerei és szolgáltatásai jobban kapcsolódjanak egymáshoz és ezáltal hatékonyabbak legyenek. Az okos városok fejlődésében meghatározó szerepe van a digitális, információs és kommunikációs technológiáknak. Napjainkban az infokommunikációs eszközök fejlődésének következtében egyre nagyobb jelentősége van az

ember-eszköz és az eszköz-eszköz közötti kapcsolatrendszernek. Ebben a kapcsolatrendszerben természetesen kiemelt szerepe van az internetnek, valamint az IoT-nek (Internet of Things), amely olyan eszközök és szolgáltatások rendszerét fedi le, amelyben a környezetünk elemei egymással és a használóikkal is folyamatos kapcsolatban vannak, illetve adat- és szolgáltatási felhőkön keresztül együttműködnek (Dobos et al. 2015).

Cohen (2015) szerint az okos városok fejlődésében három generációt különböztethetünk meg:

 Smart city 1.0 – ezek a technológia vezérelt okos városok, amelyekre jellemző, hogy általában a fejlesztők kínálják a smart szolgáltatásaikat a városok számára. A városok általában nincsenek tisztában a smart szolgáltatások alkalmazásának tényleges körülményeivel és hatásaival a lakosságra, illetve hiányzik a fejlődés dinamikájának a kulcsa, a város és a lakói közötti interaktivitás.

 Smart city 2.0 – ezek a város (városvezetés) által vezérelt okos városok, vagyis amikor már nem a tech-cégek kínálják portékájukat, hanem a városvezetés és a városi adminisztráció használja fel a fejlesztők smart szolgáltatásait a lakosság életminőségének javítása érdekében (Barcelonában 2015-ben például több mint 20 smart city program és 100 wifi alapú smart city projekt segítette a lakosság mindennapi életét).

 Smart city 3.0 – a polgárok együttműködése a várossal (együttes értékteremtés). A város és polgárai közösen, egymást kiegészítve vesznek részt a város élhetőségét erősítő smart folyamatokban. Tipikus példája a smart city 3.0 megoldásoknak a lakosság mindennapi életét segítő „sharing economy” elterjedése (nem összekeverendő a profitorientált vállalkozásokkal, mint az Airbnb vagy az Uber).

Glaeser és Gottlib (2006) szerint az okos várossá válás legideálisabb terepe a nagyváros, mivel itt van jelen az a kritikus nagyságú népesség és humán tőke, illetve adatmennyiség, amely az okos várossá válást megkönnyíti. Hasonló következtetésre jutott Elvery (2010) is, aki szerint a nagyvárosokban állnak rendelkezésre azon infrastrukturális feltételek, amelyek az IKT és más technológiák, digitális szolgáltatások fejlődését lehetővé teszik.

Az okos városok erősen támaszkodnak az alulról jövő (bottom-up) fejlődésre, vagyis a városlakó népesség kreativitására és kollektív intelligenciájára. A város mintegy hozzáférést ad az adatbázisaihoz annak érdekében, hogy a városlakók mindennapi életük során önálló döntéseket hozzanak. Véleményem szerint ez az egyik legfontosabb különbség a kreatív város és az okos város között, az okos város ugyanis jobban támaszkodik az alulról építkező folyamatokra és ezért fejlődésében nagyobb szerepe van a bottom-up társadalmi-gazdasági szerveződéseknek.

A smart city programok kidolgozása és kivitelezése során leggyakrabban az ún. PPPP (public-private-people partnership) modellt alkalmazzák, amely a közszféra, a privát szféra és a lakosság együttműködésén alapul. Smart city projekteket alapvetően három szinten tervezhetünk és hajthatunk végre. Az országos szintű projektek államilag fenntartott rendszereken keresztül érhetők el és céljuk az, hogy az adott szolgáltatáshoz mindenhol hasonló minőségben és azonos feltételekkel juthasson hozzá a felhasználó (gondoljunk például az országos mobilparkolási rendszerre). Ez lehetővé teszi, hogy az adatok és az alkalmazott technológiák egységesek legyenek. A települési szintű projektek körébe az ún. smart city enabler (lehetővé tevő) platformok sorolhatók. Ezek között meg kell különböztetnünk a humán és technológiai enablereket: az első mindazon szervezeteket, intézményeket, képzéseket és programokat jelenti, amelyek erőforrásokat biztosítanak a stratégia végrehajtásához, míg utóbbi alatt azt a

horizontális, fizikai infrastruktúrát értjük, amelyre a digitális programok, fejlesztések, alkalmazások és szolgáltatások építhetők (pl. széles sávú internet-hozzáférés a településen). A helyi szintű projektek körébe sorolhatók a városi laboratóriumok (city labs, living labs projektek, mint például a Living Lab Budapest kezdeményezés). A városi laboratóriumok lehetnek városrészek, háztömbök, utcák, vagy akár konkrét hely nélküli együttműködések is, amelyek kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy az innovatív fejlesztéseket élesben teszteljék a beruházók (Dobos et al. 2015).