Végh János
ZSIGMOND K IR Á L Y KÉPZŐMŰVÉSZETI ÁBRÁZOLÁSAIRÓL
atpiciebat quoque principem elegantissimum, to to corpore pulchem m um c u ju t ipsa facies digna im perio videbatur
Aeneas S ilviu i A magyar királyok ikonográfiájában egészen különleges helyzete van Zsigmondénak. Egyetlen magyar uralkodó sincs ugyanis, akinél akkora szerepet tö ltö tte k volna be a külföldi ábrázolások, illetőleg akinek képei és szobrai olyan sokfélét tükröznének a portré-műfaj kialakulásából. Jól illik ez a magát annyira szívesen és annyira hangsúlyos helyeken, fontos aktusok részeseként megörökít- tető IV. Károly császár fiához, aki a magyar királysága mellé 1410-ben a Német- Római Birodalom feletti uralmat jelentő római királyi címet is elnyerte, amely
hez 1433-ban a valóságos hatalmát nem növelő, de tekintélyének fokozását jól szolgáló császári korona is járult. A konstanzi majd bázeli zsinattal, a már évti
zedek óta harcban álló Anglia és Franciaország ellentéteinek kiegyenlítésére te tt erőfeszítéseivel, a törökök majd a husziták elleni hadjáratok szervezésével, saját császárrá koronázásával kapcsolatos utazásai következményeiként Európa- szerte ismert személyiség volt, számos képmás készült róla, némelykor m int Pisanello vagy Multscher művei esetében, egészen elsőrangú is akad köztük.
Tekintettel az ábrázolások nagy számára, jelen írás nem tűzhette ki célul az uralkodó teljes ikonográfiájának bemutatását, minden részletkérdés megvilágí
tását, még kevésbé az összes ábrázolás felsorolását; megelégszik azzal, hogy a figyelmet inkább az ábrázolások által felvetett problémákra irányítsa.
Annál könnyebben megengedhetjük magunknak az összes Zsigmond-arc- más bemutatásáról való lemondást, mert az utóbbi évtizedek erőfeszítéseiként több fontos összeállítás és velük kapcsolatban a felmerülő problémákra is k i
térő részletes feldolgozás született. Horváth Henrik az addigi szórványos port- ré- fel ismeréseken, rövid képmás-jegyzékeken messze túlmenve két tucatnál több ábrázolását gyűjtötte össze, igyekezve a fiziognómiai jegyeket az ábrázolt egyéniségének szemléltetéséhez felhasználni.1 Német nyelven az első olyan írás, amely már nem csak néhány ábrázolás jegyzékbe foglalása, hanem iko
nográfiái tanulmánynak tekinthető, Julius Baum tollából származik.2 Vayer Lajos az elemzésre kiválasztott freskóciklust rendkívül részletes társadalom-, val
lás- és eszmetörténeti és természetesen művészeti háttér előtt bemutató Maso- lino-könyvének egyik legfőbb szereplője maga Zsigmond, ezért életének, egy
házpolitikai és diplomáciai tevékenységének alapos jellemzésén kívül egy önálló excursust szentelt az uralkodó ábrázolásainak, néhány újat is fűzve az addig számontartottakhoz.3 Kéry Bertalan pedig néhány évvel később
megjelente-tett könyvében már egy teljes Zsigmond-ikonográfia megírására tesz kísérletet.4 Mind a két könyvet egy-egy olyan írás követte, amely sokkal többnek mondha
tó egy átlagos könyvismertetésnél; Genthon Istvánnál a cím utal erre, Elfriede Regina Knauer pedig már a recenzió formai kereteit is kerülte.5 Mindkettő az előzőleg megjelent könyv által nem említett ábrázolások gazdag csokrát tette közkinccsé, a vizsgálat kereteibe bevont, nyíltan képmásnak készült vagy inkább rejtett portrénak nevezhető alkotások száma immár a 8 0 -1 0 0 körül jár (asze
rint. hogy egy szárnyasoltár tábláin, freskó- vagy egyéb ciklusban előfordulót egynek vagy többnek vesszük), és állandóan növekszik. Szerencsés felfedezések esetleg szándékosan Zsigmond-portrénak szánt alkotások ismertté válását is eredményezhetik, még gyakrabban regisztrálhatjuk azóta már megsemmisül
tek forrásokban előforduló említéseit, ám a legtöbb gazdagodást — amint eddig, úgy ezután is - a rejtett portrék területén várhatjuk. Különösen fontos az a körülmény, hogy a tudatosan az ő arcvonásait felhasználó, vagy a tóbbé-kevésbé hiteles képmásokra visszavezethető ábrázolásokon kivül sokszázra rúg azoknak a 15. századi képeknek és szobroknak a száma, amelyek már csak távolról őrzik az ő típusát. Ennek ellenére feltétlenül szükséges ezek számbavétele, hiszen új távlatokat n yit a Zsigmond-kutatás előtt, és nem érdektelen a portré-ikonográ
fia határainak megvonása szempontjából sem.
+ + +
Zsigmond életének első fele, a 14. század látta megszületni a csupán cí
merrel vagy felirattal egyénivé te tt típusfigura, illetőleg a rejtett portré külön
féle középkori változatai után a valódi képmást, mégpedig először a dinasztiák továbbélését személyükben is biztosító uralkodók és családjuk esetében. Az áb
rázolások többsége még donátorként mutatja az illetőt, de már előfordulnak a szó mai értelmében vett, keretbe foglalható arcmások is; királyi személyeket gyakran látunk reprezentációs együttesekbe foglalva, jelképes vagy liturgikus fontosságú aktusok szereplőiként. Változatlanul tovább él a középkori króni
kák hagyománya, a szereplők különféle események közepette történő megörö
kítése, természetesen egyre nagyobb súlyt helyezve arcvonásaik, egész testi ha
bitusuk élethű voltára. Továbbra is gyakoriak a rejtett portrék, a különféle szent cselekmények, legendás jelenetek résztvevőinek egyikét-másikát nem egyszer egy neves kortárs arcvonásaival ruházzák fel. Mindezek a típusok egyre gazda
gabban differenciálódnak a 15. század küszöbének átlépte után, és Zsigmond ikonográfiája mindegyik részterületre kiterjed. Éppen ez a rendkívüli komple
xitás teszi érdekessé a vele való foglalkozást.6
A sokat utazott, hosszú élete során kortársainál jóval ismertebbé vált uralkodó ábrázolásainak vizsgálatához a kiindulópontot egy bécsi portréfest- Zj.36 mény és két párizsi rajz szolgáltatja. A Kunsthistorisches Museumban őrzött, szemből, kissé e lfordíto tt arcot mutató képet Wilde János vizsgálta meg alapo
san, az ábrázolt kilétét egy későbbi, de egyértelműen erre visszavezethető ezüst éremmel összevetve tudta meghatározni. A kutatás utóbb nem tudott megegyez
ni abban, hogy ezt a müvet Pisanellótól (esetleg körétől), vagy egy prágai mester kezétől származtassa, a kapucinus-arc képsorozat utáni fázisból; az 1430 körüli Z«.38 keletkezési időpontot mindkét tábor elfogadja.7 A Louvre finom profil-rajzai a
Vallardi-kódexben maradtak ránk, mert ez is kézenfekvővé teszi Puanello szer*
zőségét. Ezt az utóbbi évtizedekben senki sem vonta kétségbe, és nyilvánvaló, hogy a császárrá koronázással kapcsolatos itáliai tartózkodás idején, az 1 43 2- 1433-as években készültek. Itt az egyik figura nyakában lógó, a sárkány-rendre utaló jelvény és a másik fején látható kucsma volt a Wilde-cikket követő azono
sítás forrása.8
Az ezeken megfigyelhető, Zsigmondra jellemzőnek elfogadott vonások a következők: hosszúkás arc, kissé mindig n y ito tt száj. magas - Idősebb korában egyértelműen kopaszodó — homlok, erős, inkább hosszú, m int sas-szerű orr, nagy szemek, kettéosztó, de legalábbis nem hegyes szakáll és egy különös, eiől felcsapott karimájú, hátul tarkóra boruló kucsma.9
Ezeknek az arcvonásoknak, illetve ennek a kucsmának a segítségével szo
kás bizonyítani, hogy egy vizsgálat alá vont arckép valóban Zsigmond vonásait viseli-e vagy sem; növeli az azonosítás valószínőségét és az ábrázolás portrésze
rűségét, ha az uralkodó a szóban forgó képmás készültekor vagy kevéssel azelőtt maga is járt az adott vidéken. Igazi, ő t nyilván saját személyében megörökítő képmását nem ismerünk többet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem is készült, hiszen csak Magyarországon két fájdalmas veszteséget is számontart- hatunk. Első a király síremléke, amelyet a kor igényes uralkodói temetkezéseit felidézve, nyilván az elhunyt alakjának portrészerű megörökítésével díszített tumba formájában kell elképzelnünk a nagyváradi székesegyházban, az általa annyira tisztelt Szent László ereklyéinek közelében, amelyből a székesegyház 17. századi pusztulása m iatt semmi sem maradt ránk.10 (Meg kell azonban je
gyezni, hogy apja, IV. Károly császár, aki pedig olyan nagy súlyt helyezett nagyon is élethű képmásának portrészerű vagy jelképes cselekményekbe szőtt elhelyeztetésére, halála után semmiféle figurális dlszű síremléket sem kapott.) Forrásainkból tudjuk, hogy a budai királyi palota újonnan épített részén, a Friss-palota m elletti kaputornyon monumentális méretű szobra is látható volt, alighanem a prágai hidtornyon elhelyezett IV. Károly- és Vencel-szobrok meg
jelenéséhez hasonló. (Lehetséges, hogy a közvetlen példakép nem annyira a prágai hidtorony, m int az az augsburgi Jacobstor volt, amely mellé 1418 előtt helyezték el Zsigmond kőszobrát.) Az az adat, mely szerint Mátyás király uralkodása alatt újra aranyozzák, egyaránt vonatkozhat kő- vagy bronzszoborra;
a 15. század elején az Alpoktól északabbra az előbbi mindenesetre valószínűbb.
Bizonyosra vehető, hogy ennek az épülethez kö tö tt, tehát méreteiből és elhe
lyezkedéséből adódóan egyaránt lenyűgöző alkotásnak a hatását közvetíti az a kissé ügyetlenül kivitelezett, de egy erőteljes eredeti példaadó közellétét tü k röző kályhacsempe, amely a királyi palota ásatási leleteiből került a Budapesti Történeti Múzeumba.11
Nagyon figyelemreméltó ezzel kapcsolatban a budai várban talált kőszo- bor-sorozat, hiszen a lovagi figurák csoportja éppen Zsigmond éveiben készült, sőt minden bizonnyal a királyi reprezentáció számára leglényegesebb hely, a Friss-palota díszítésére. Eldöntetlen, hogy a feltűnően eleven arcok mennyiben készültek valódi portréigénnyel, vagy mennyiben csak a műhelyben következe
tesen alkalmazott „elevenség-formulák” eredményeként érezzük ezt a
benyo-mást. A 41-es számot kapott fej Zsigmond arcvonásaira emlékeztet életének késői, a bécsi portré által jellemezhető szakaszából, ha az arc valamivel kes
kenyebb is annál; minden esetre különös, hogy a legfontosabb figura kifaragá
sával nem a legtehetségesebb mestert bízták meg.12
A budai szobrok mellé lehet állítani az ulmi Zsigmond-ábrázolást, a mo- Zs 39 numentális uralkodói reprezentáció pompás 15. század eleji példáját; ez egy 141 olyan sorozat darabja, amelynek a budai várban csak töredékei kerültek elő.
A birodalmi szabad városok gyakran készíttették el a választófejedelmek kol
légiumának szobor-sorozatát (például Brémában a városházán vagy Nürnberg- ben egy díszkúton), hogy ezzel is hangsúlyozzák függetlenségüket, csak a biro
dalom egészéhez tartozó voltukat. Az ulmi polgárok ezt a sorozatot a város
háza délkeleti sarkának dísz-ablakaira helyezték 1427— 1430 között: a hét vá
lasztófejedelmet és a magyar királyt láthatjuk, és társaságukban Nagy Károlyt.
A kezében ta rto tt címerpajzs tanulsága szerint Magyarországot képviselő uralko
dó csak Zsigmond személyére való tekintettel kerülhetett ide, hiszen Magyaror
szág nem tartozott a birodalomhoz, viszont Zsigmond jól ismert vonásait nem a magyar, hanem a vele szemben álló cseh király viseli. Ez vagy azért történt, mert Ulm számára Csehország közelebbi, valóságosabb volt, mint Magyarország, vagy azért, mert a cseh király a választófejedelmek egyike volt. Zsigmond egyéb
ként 1420 óta viselte a cseh királyi címet, de az országot csak 1436-ban tudta valóban birtokba venni, így a szobor éppen azokban az évekb«n készült, amikor ez szőnyegen forgó probléma volt. Kettőjük között áll az ablakosztó sudár előtt Károly császár szobra, de Kéry szellemes érvelése szerint a három alak voltaképp ugyanannak a személynek, magának Zsigmondnak a megtestesítője három életkorában. Először Magyarország királya volt, most Csehországé, öreg
korára még a császári méltóságot is el kell érnie — kívánták, sőt a szobor fe l
állításával meg is jósolták neki hűséges ulmi alattvalói.13
Zsigmond ábrázolásainak fontos — bár a kicsiny méretek miatt csak korlátozottan számba vehető — sorozatát láthatjuk pecsétein. Fokozza jelentő
ségüket, hogy maga az uralkodó kancelláriája gondoskodott elkészíttetésükről, hitelességük tehát mindenképp vitán felül áll. Nagyobb méretű, könnyebben tanulmányozható képmásaival összevetve egyes jellemző vonásait — a hosszúkás Zj.11. form át, az erőteljes orrot és szemeket, a szakáll viseletet - is felismerhetjük, 17 főként az 1411-es német-római királyi, az 1433— 1437 között használt császári, Z i.2 0 az ugyanekkor érvényes magyar felségpecséten, illetőleg német birodalmi udvari Zs.19 bíróságának későbbi, császárt éveiből való pecsétjén. Mindenesetre nem szabad figyelmen kívül hagyni Marosi Ernő figyelmeztetését: a pecsét-hitelesség ak*
kori vizsgálati módszerei jól mutatják, hogy ezek voltaképp nem portréigénnyel készültek, azokból ugyanis teljesen hiányzik az arcvonások hasonlóságának szemügyre vétele.14
(31 Egy 1424-es évszámmal és „Sigmu/n/dis rex romanoru/m/" szavakkal jelzett rajzon (Párizs, Coll. Rotschild) három király-alak látható: Kéry elem
zése szerint Zsigmond a középső, aki éppen ebben az évben Budán látta vendé
gül Pomerániai Erik dán királyt és Palaiologosz V III. János bizánci császárt.
A rajz az uralkodói reprezentáció egyik igen jelentős, Zsigmond északra és délre
egyaránt messze nyúló hatalmát ünnepló alkotásának szolgálhatott előkészíté
sül; sajnos nem tudjuk, hogy valaha is megvalósult-e.15
Egy másik rajzsorozatról bizonyosan tudjuk, hogy nem csak egy nagyobb vállalkozás előkészítésére, hanem egy egyházpolitikai vállalkozás emlékezetessé tételére szánták, amelynek egyes eseményeit a mai pillanatfelvételeket az akkori technikai színvonal által a leginkább megközelítő módon, tollrajzokkal helyet*
Zt28- tesítve örökítették meg. Ulrich von Richental konstanzi polgárnak városa legna-30 gyobb eseményét, a zsinatot megörökítő krónikájáról van szó, amelyet a Zsig-i n - mond-ikonográfiát vizsgáló kutatás mindmáig nem eléggé aknázott ki; igaz, 171 hogy csak jó két évtizede váltak a frappáns, vázlat-szerű rajzok egy fakszimile
kiadvány jóvoltából könnyebben hozzáférhetővé. A néhány figurára leszűkí
te tt ügyes kis kompozíciók hatásosan idézik fel a zsinat fontos eseményeit, üléseket, áldásokat, lovasmeneteket. Húsz János, majd Prágai Jeromos kivég
zését, és a tö b b it; gyakran látjuk Zsigmondnak a többi ábrázolásához képest meglepően sovány - de a konstanzi falképhez ugyancsak hasonlító - alakját is akár liturgikus tevékenység közepette, akár egy hűbéri javadalom átnyúj- tásakor, akár a pápai aranyrózsa átvételekor. A nem aprólékosan valósághű, de a portrékat illetően igen megbízható rajzok a középkori krónikaillusztrációk folytatásainak tekinthetők, de azok ünnepélyes, általában hagyományos kom
pozíciókat felhasználó előadásmódját a 15. századhoz illően egyre inkább a fokozott valósághűség, a helyszíni megfigyelés váltja fe l.16 A közeli svájci vá- Zs.31 ros, Bern Tschachtlan-féle krónikáját is it t kell említeni (1470 körül, Zürich, Zentralbibliothek), mert egy lavírozott tusrajzán Zsigmond római királlyá vá
lasztását láthatjuk. Az ábrázolás igazából a választófejedelmek és az uralkodó együttes bemutatása, hiszen személyesen jelen sem volt megválasztásakor; az uralkodó arcvonásai mindenesetre annyira élethűek, hogy a halála után több év
tizeddel készült rajzhoz egy olyasféle előképet kell feltételezni, m int a bécsi császári portré.17 Ehhez némiképp hasonló, de a krónika-jellegű szövegben is Z*.46 inkább az ünnepélyes megjelenést sugalló a Turóczi-krónika 1488-as augsburgi kiadásának trónoló Zsigmondot ábrázoló fametszete, a király és császár — a mellette levő címerek mindkét minőségére utalnak - egyik legkorábbi sokszo
rosított ábrázolása. Csak „egyik", mert a krónika néhány hónappal korábbi brünnl változatában szintén o tt van, de — talán orrától eltekintve — sokkal jellegtelenebbé. Az augsburgi fej és a valószínűleg már Zsigmond halála után Z».4i készült görlitzi portré közös előkép nyomán készültnek látszik, bár itt a haj és szakáll hosszabb, de az arckifejezés, különösen pedig a csukott száj feltétlenül egymáshoz kapcsolja Őket.18
Z \M Végezetül még egy rajz, Taccolától (Mariano di Jacopo Vanni) egy aktuális politikai célzás Zsigmond 1432-es sienai tartózkodásának idejéből (Firenze, Biblioteca Nazionale). A sienaiak a velük ellenséges firenzeiek elleni fellépésre biztatják a császárrá koronázás felé úton lévő Zsigmondot - a Donatello-féle Marzocco formájára megrajzolt firenzei oroszlán már attól is kétségbeesetten bömböl, mivel a marcona lovag a farkára lépett.19
A 15. századi gondolkodás szerint legrangosabb helyre kerülő Zsigmond- (21 jelenetnek Filarete volt a szerzője, a hely maga a római Szent Péter-bazilika
(1433— 1445). A kereszténység egyházi és világi fejének kibékülését a kortár
u k olyan lényegesnek érezték, hogy az ábrázolás az újonnan elkészült bronz
kapura került, a pápai politika legújabb diadalának megörökítéseként, az uralko
dói reprezentáció pompás darabjaként. Bár a szobrász korántsem tartozott a quattrocento legnagyobbjai közé, az újonnan koronázott császár arcélét a Zt.38 Pisanello-rajzzal összevetve akkor is felismernénk, ha a jelenetek összefüggé
séből nem is derülne ki kiléte.20
Annál értékesebb, nyugodtan leszögezhetjük, az uralkodó legjelentéke- Z» 42 nyebb képmásai közül való a Dürer-féle Zsigmond-tábla (Nürnberg,
Germani-sches Nationalmuseum), de ez 1512-ben készült, tehát már csak posztumusz portrénak számit. Minden bizonnyal egy azóta már nem létező eredeti volt a kiindulópont, talán ugyanaz, amelyről Burgkmair Zsigmond-rajza is készült (61 (Párizs, Biblioth&que Nationale). A heraldikus jellegnek, a elmerek hangsú
lyának, a császári korona, ornátus, országalma és jogar erőteljes érvényesü
lésének az az oka, hogy a kép Nagy Károlyt ábrázoló párdarabjával együtt (5) az uralkodói jelvények évenkénti bemutatásával kapcsolatos „Heiltumskammer"
számára készült. Zsigmond arcvonásai itt hangsúlyozottan egyéniek, ő az örökké
való császár-eszme aktuális, egy két emberöltővel Dürer előtt még e földón járó, a koronázási jelvények Nürnbergbe küldésével a városnak nagy jó t tevő meg
testesítője. Nagy Károly vele ellentétben az intézmény megalapítója, a legendás őskorból néz ránk időtlen pillantása; szigorú frontalitása egyesek szerint O ttó kon, mások szerint bizánci hagyományokat őriz.21
+ + +
Zsigmond portréját nem egyszer védőszentjének, a IV. Károly ereklye
gyűjtő szenvedélye jóvoltából a közérdeklődés központjába került burgundi királynak a vonásain látjuk viszont. Érdekes és semmiképp sem véletlen, hogy a szent arcának ilyen aktualitásait kizárólag a 14. század legvége és a 15. század közepe között lehet találni, amikor az uralkodó személyisége eléggé bent van a köztudatban. A híres kucsmát ez esetben szinte sohasem használták ismertető jegyként, de az arc hasonlósága kétségen felül áll. A legszebb példák: a du- Z«-27 beöeki tábla 1400 körűiről (Prága, Nérodni Galerié); a konstanzi ágostonrendi templom falképe, 1417; Jákob Kaschauer fafigurája a freisingi Dóm számára készített oltáron, 1440 k. (Stuttgart, Württembergisches Landesmuseum).22 Magyar példát nem tudunk idesorolni, pedig ha máshol nem, legalább a budai Szent Zsigmond-kápolnéban feltehetőleg ilyen is akadt, de nyom nélkül el
pusztult.
Itt már át kell lépnünk az egyértelműen rejtett portrék területére, ame
lyek között nagy művészi értékű darabok is vannak. A legbecsesebbek a 15.
század első fele két legjobb német festőjének, Konrad Witznek és Stephan Lochnernek az ecsetjétől származnak. Witz az 1430-as évek második felében festette bázeli üdvösség tükre-oltárát, az uralkodó az évtized elején járt a város
ban, az ide összehívott zsinat első éveiben. A személyes benyomás eredménye egy erőteljes, imponálóan határozott figura lett, az ószövetségi Dávidon kívül általában az eszményi királynak is hatásos megtestesülése.23 Színvonalát ille
tően nem marad el tőle Lochner Királyok imádása-képének Gáspárja, de egészen
más felfogásban készült: Witz ném etalföldéi, erőteljes realizmusra tűrő elő
adásmódjával szemben a kölni mester még a légy stílust őrzi. A hangsúlyozot
tan öreg király nem megtört, de már nem Is erélyes egyénisége jól illik ehhez a felfogáshoz. Az előbbi művész a napkeleti király fejére helyezte különös, nagy
méretű kucsmáját, itt mögötte tartja egy kisérő.24
Egyes olasz képeken további rejtett portrékat találunk.ezek számát te kint
ve talán egy Itáliába került előképre is gondolhatunk, amely jobbfelé forduló, háromnegyed profilban ábrázolt, idős, de még erőteljes arcot m utatón. Erre hivatkozik a régebben a Medici-palota kápolnájában, Benozzo Gozzoll különös bájú freskóján a firenzei uniós zsinat a visszautat vállalni nem tudó bizánci pátriárka ábrázolásénak ta rto tt, de valóban feltűnően Zsigmondéra emlékeztető (M arcú öreg király esetében Knauerf5 Piero della Francesca Sigismondo Malates-
tát védőszentje előtt imádkozva megörökítő rim ini freskója esetében Kéry.?6 Ezek a rejtett portrék leggyakrabban a három királyok csoportjában tűn
nek fel. A középkori gondolkodást ismerve nagyon logikusnak mondható ez.
hiszen bármelyik uralkodó számára hízelgő volt, ha méltónak találták arra, hogy
hiszen bármelyik uralkodó számára hízelgő volt, ha méltónak találták arra, hogy