Udvariasságkutatás finnugor nyelvekben

Ahogyan azt már említettem, a kisebb finnugor nyelvekben udvariassággal kapcsolatos kutatások csak szórványosan fordultak elő, azonban természetesen ez nem igaz a nagyobb, önálló állammal rendelkező finnugor népek nyelveire. Mind az észt, mind a finn, mind a magyar nyelven történtek már udvariassággal kapcsolatos kutatások, igaz, nem egyenlő mértékben.

Ebben a fejezetben a célom nem az, hogy részletesen bemutassam, milyen releváns eredmények születtek az udvariasságkutatás területén a kutatás szempontjából fontosnak ítélt nyelvekben, hanem hogy szemléltesse a nagyobb finnugor nyelvek néhány jellemző tulajdonságát,

50 jellemzőit. Ez teremt lehetőséget egy későbbi összevetésre, pl. hogy illusztrálja a kutatások állapotát, valamint feltárja azoknak az esetleges hiányosságait. A fő forrás Hickey és Stewart (2005) által szerkesztett kötetben megjelent tanulmányok, amelyek. európai nyelvek udvarisságáról adnak átfogó képet. tehát elsősorban az adott nyelv jellemzőit mutatják be udvariassági helyzetekben.

3.4.1. Udvariasságkutatás az észt nyelvben

Azt észt udvariassági kutatások elég szűkek, ez is indokolja, hogy Keevalik munkája alapján mutassam meg jellemzőit. Keevalik (2005) tanulmánya a rendszerváltás utáni észt nyelvhasználatot vizsgálja, tehát a Szovjetunió felbomlása utáni, Észtország függetlenné válása utáni időszakot. Ebben az időszakban a nyugat felé nyitás egyik folyományaként megjelent a telemarketing is az észt területen. Az ilyen jellegű értékesítés esetén kifejezetten fontos szerepe van az udvariasságnak, hiszen a telefonáló személyének pusztán a beszédével kell elnyernie a másik, hívott fél bizalmát, hogy esélye legyen arra, hogy sikerül az adott terméket értékesítenie.

A kutatás során Észtország egyik legnagyobb napilapjának telemarketingeseinek telefonhívásait (324 hívás), valamint családok telefonbeszélgetéseit (kb. 10 órányi anyag) elemezték, és az adatközlők között megtaláljuk mindkét nem, és szinte minden korosztály képviselőit. Az egyik legfontosabb kérdés, amit a kutatás folyamán vizsgált a szerző az volt, hogy a beszélők tegező vagy magázó alakot használnak. Akárcsak a magyarban vagy az udmurtban, az észtben is lehetőség van arra, hogy a beszélő tegezze vagy magázza a másik felet. Azonban míg a magyarban ez a harmadik személyű alakkal történik, és a nyelvhasználó meg tudja különböztetni nyelvileg azt, hogy egyes vagy többes számban beszél magázva, addig az észtben a magázás a többes szám második személyű alakkal történik (orosz ti̮ és vi̮, észt sina és teie). Ezenfelül a vizsgálat célja volt az is, hogy megállapítsa, milyen gyakorisággal, és hogyan használják a neveket a beszélők, hogyan kezdik, illetve fejezik be a beszélgetést, valamint, hogy hogyan kérnek valamit a másik féltől. A kutatás végül azt állapította meg, hogy eltérően a környező népektől, az észtek kevésbé próbálják a pozitív arculatot építeni, és a másik fél iránti törődésük sokkal inkább implicit módon van kifejezve, mint explicit kimondással (Keevallik 2005: 214). Sokkal inkább a negatív arculatra fordítanak figyelmet, és más nyelvek beszélőihez képest sokkal jobban tolerálják azt, ha direkt módon fogalmazza meg a másik fél a kérést. Keevalik (2005: 214) a némethez hasonlítja az észt nyelv udvariassági kifejezéseit, mivel – ahogy az a korábbi kutatásokból Pavlidou (1994: 507) kiderült – a német beszélők sokkal direktebb módon fogalmaznak az angoloknál (House és Kasper 1981: 159–166), és kevesebb fatikus kifejezést használnak, mint a görögök (Pavlidou 1994: 507). Tehát az észtben

51 is, akárcsak a németben, az információ közlése során inkább a tartalomra koncentrálnak a beszélők, mint a beszélők közötti kapcsolatra. Ez a hasonlóság könnyen adódhat abból, hogy az észtek hosszú ideig éltek német uralom alatt, ahogyan ezt Keevalik (2005: 214) is kiemeli.

3.4.2. Udvariasságkutatás a finn nyelvben

A finn udvariasság kutatások már bővebbek, de Vakkuri adja a legátfogóbb elemzést. Yli-Vakkuri (2005:189) már a bevezetésben kijelenti, hogy a finn nyelv beszélőinek nyelvhasználata az udvariasság szempontjából el fog térni attól, amit az észt nyelv esetén láthattunk, annak ellenére, hogy ezek a nyelvek nagyon közeli rokonságban állnak egymással, hiszen mind a két nyelv a finnugor nyelvek családján belül a balti-finn ágba tartozik. Ennek legfőbb oka abban keresendő a szerző szerint is, hogy bár a két nyelv nagyon közeli rokonságban áll egymással, azonban az a terület, amelyen ezeket a nyelveket beszélik más kultúrkörhöz tartozik: a finn nyelv a skandináv kultúrkör részét képezi, az észt pedig a közép-európaihoz tartozik.

A finnben egyes esetekben hasonlóság figyelhető meg a svéd nyelvvel: a beszédpartnerre általánosan az egyes szám második személyű alakkal hivatkoznak, nem követik egyik Európában gyakori rendszert sem, azaz magázás céljára nem használják sem az ige harmadik személyű alakjait, sem a többes szám második személyű alakot. A finnben – a tanulmány szerint többi európai nyelv beszélőitől eltérően – az is ritka, hogy valamilyen módon megnevezzék a beszélgetőpartnerüket, hiszen ennek a célja a másik fél figyelmének magukra vonása, azonban a finnekre nem jellemző, hogy társaságban arra törekednének, hogy ők legyenek azok, akik a beszélgetést kezdeményezik. Az is sajátos jelenség, hogy amíg más nyelvek esetén gyakori, hogy van olyan személyes névmás (egy vagy több), amely magázás esetén használatos (magyar Ön, Önök, orosz vi̮, német Sie, spanyol usted stb.), ilyen névmás nem fedezhető fel a finn személyes névmások között. Olyan esetekben, amikor formális módon kell fogalmazniuk, nem elterjedt a megszólítások használata, mint például a rang vagy a foglalkozás megnevezése (vö.

a magyar nyelvben használatos Főnök!, Uram! és hasonló kifejezésekkel). Ez szintén visszavezethető a beszélgetés kezdeményezésének hiányára (Yli-Vakkuri 2005:201). Amikor olyan embert szólítanak meg, akit ismernek, sokkal több lehetőség áll rendelkezésre.

Leggyakrabban a másik fél nevét használják (legyen ez akár kereszt-, akár vezeték-, akár becenév), de gyakori az is, hogy a megszólítás a beszélgetőpartnerek közötti kapcsolat megnevezésével történik. A finn nyelv szókészlete a különböző udvariassági szituációkban eléggé szűkös, amelyet a szerző szerint a köszönések, a megbánás, bocsánatkérés,

52 köszönetnyilvánítás esetén használnak. Azonban jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor a finn nyelvben mégis milyen módon jelenik meg az udvariasság a nyelvhasználatban. Yli-Vakkuri (2005: 200–201) amellett érvel, hogy a finnekre az elkerülés stratégiája a jellemző, azaz próbálják kerülni az olyan jellegű kommunikációt, ahol számukra ismeretlen emberrel kell kapcsolatot létesíteniük, és az udvariasság leginkább a lehetőségek felajánlásában nyilvánul meg. Annak, hogy próbálják kerülni az ilyen jellegű kommunikációt, az egyik velejárója, hogy nagyon kevés udvariassággal összefüggésbe hozható kifejezést használnak, és azok is általában informálisak. A korábbi általános hyvästellä és tervehtiä köszönési formák (előbbi a hyvä ’jó’

szóra vezethető vissza, még az utóbbi a terve ’egészség’ szóra) ma már kevésbé használatosak formális mivoltuk miatt, helyettük a beszélők sokkal gyakrabban használják az informális hei, heippa, moi, moikka alakokat (Yli-Vakkuri 2005: 198). Ugyanakkor az elkerülés stratégiája nemcsak a számukra ismeretlen emberekkel kapcsolatban figyelhető meg, hanem számukra ismert emberekkel szemben is. Például kerülik az olyan szituációkat, amelyekben a saját véleményüket kell kifejteniük, így ritka az olyan eset, hogy vitatkozás vagy egyet nem értés alakulna ki, ami szükségessé tenné az udvariassági kifejezések használatát.

Mint ahogyan azt láthatjuk, még két olyan egymáshoz nagyon közeli nyelv esetén, mint a finn és az észt sem található egységes séma az udvariassági kifejezések használatában. Ennek oka az eltérő hatásokban keresendő, melyeknek köszönhetően látható, hogy bár mindkét nyelvben inkább az információ átadása a fontosabb egy kommunikációs helyzetben, mintsem az, hogy milyen kapcsolat van a beszélőpartnerek között, azonban a finnben ez abban jelenik meg, hogy nagyon gyakran próbálják elkerülni a kommunikációval járó helyzeteket. Ezzel szemben az észtben ez abban tükröződik, hogy más nyelvekhez képest sokkal inkább elfogadott a direkt megfogalmazás, és kevésbé törekednek az indirekt fogalmazásmódra. A másik fő különbség a két nyelv között, hogy míg az észtben van olyan alak (a többes szám második személyű teie), amely az udvarias megszólítás esetén használatos, addig a finnben az egyes szám második személyű alakot használják általánosságban, és nincsen külön, formális megfogalmazás-mód esetén használatos alak.

Saját, személyes tapasztalatom alapján azt mondhatom, az észt nyelvvel kapcsolatos tanulmány megszületése óta az észt nyelv az udvariassági kifejezések szempontjából elkezdett egyre jobban hasonlítani a finnre abból szempontból, hogy az észt nyelvben egyre jobban kezd visszaszorulni a magázás használata. Ez lehet a finn nyelv hatása is, hiszen Észtország kapcsolata a szintén finnugor nyelven beszélő Finnországgal jelentősen megerősödött. Nem zárható ki azonban az sem, hogy nem a finn nyelv hatására következett be ez az változás, hanem az angol nyelv globálisan tapasztalható hatására, hasonló folyamatokról számol be pl.

53 Domonkosi (2017) a magyarban. Szerintem mindkét eset lehetséges, ahogyan azok együttesen is hatással lehettek rá, viszont ennek kiderítése nem célja dolgozatomnak.

3.4.3. Udvariasságkutatás a magyar nyelvben

Bár a magyar nyelv kiterjedt szakirodalommal és kutatási eredményekkel rendelkezik az udvariasságkutatás területén, mivel azonban Bencze (2005) tanulmánya olyan információkat tartalmaz a magyar nyelvvel kapcsolatosan, amelyek összehasonlítási alapot nyújthatnak az udmurt nyelvi vizsgálatokhoz. Ahogyan az Bencze (2005) tanulmányából is megtudható, a magázás mint nyelvi eszköz sok lehetőséget rejt magában. Ezt összevetve a korábban tárgyalt finn és észt nyelvvel, azt láthatjuk, hogy a finnben és az észtben magának az információnak az átadása a fontosabb és nem az, hogy hogyan fogalmazzák meg a mondanivalójukat, mivel a bennük használt udvariassági kifejezések száma sokkal szűkösebb, mint a magyaré. A magyar nyelv esetében az a kérdés, hogy milyen lehetőségeket rejt magában a magyar nyelv a tegezés és magázás terén. A magyar nyelvben az Yli-Vakkuri (2005) által közép-európainak nevezett rendszer használatos, azaz formális kommunikáció esetén a felek egyes szám harmadik személyű igealakot használnak, és egy kifejezetten formális nyelvhasználathoz létrehozott személyes névmással utalnak a beszélők egymásra. A magyar nyelvben – szemben például a némettel – létezik ennek a névmásnak egyes számú és többes számú alakja is. Az előbbi az Ön az utóbbi az Önök. Emellett van még két alak (egy egyes számú és egy többes számú), amely hasonló, de nem megegyező jelentéskörrel, ahogyan az egyiket Bencze (2005: 242) is említi, ez pedig a maga és a maguk.

Egy másik fontos szempont a tegezés-magázás szempontjából a magyar nyelvben, hogy hogyan szólítjuk meg a másik személyt abban az esetben, amikor nem névmást használunk erre a célra.

Ez egy viszonylag bonyolult rendszer, melyben az egyes elemek szituációtól függően akár különböző jelentésekkel is bírhatnak. Mint ahogy azt korábban láttuk a finnben, azokban az esetekben, amelyekben a beszélő ismeri a másik felet, akit megszólít, a megszólítás történhet kereszt-, vezeték-, vagy becenévvel, vagy akár a kettejük közötti kapcsolattípus megnevezésével, és ez mind egyenértékűnek számít. Ugyanakkor a magyar nyelvben ez sokkal árnyaltabb. Ugyanis a magyarban a keresztnévvel történő megszólítás kifejezhet közelséget a két fél között, a becenév használata kifejezhet bizalmasabb viszonyt, de akár dominanciát is a másik féllel szemben, a teljes név használata pedig vagy azt fejezi ki, hogy valaki ironikusan nyilatkozik a másikról, de ez akár egy távolító stratégia is lehet (Bencze 2005: 238–239). A magyar nyelvben lehetőség van arra is, hogy valakit az általa betöltött pozíció alapján

54 szólítsanak meg, amely a tisztelet megadását fejezi ki, és ugyanez igaz a vezetéknévvel történő megszólításra is (Bencze 2005:239). Azt megfigyelve, hogy hogyan alakul a másik fél megnevezése egy kommunikációs helyzet során, sokat elmondhat arról, hogy hogyan változik az ember hozzáállása a másik személyhez. Könnyen előfordulhat, az, hogy valaki váltogatja, hogy egy inkább távolságtartó megnevezést, vagy egy közelítő megnevezést használ egy szituáción belül ugyanarra a személyre. Ezzel ki tudja fejezni azt, hogy egyet ért-e a másik személlyel az adott pillanatban vagy sem. Ezek alapján is látható, hogy a magyar nyelvben az udvariasság rendszere nagyon sokban függ az adott szituációtól. Tehát a korábban bemutatott nyelvekkel összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy nincsen olyan alapvető tulajdonság, ami egységesnek tekinthető a finnugor nyelvekben, mert mind az egymáshoz (földrajzilag) közel elhelyezkedő, mind az egymástól távol beszélt nyelvek esetén vannak olyan tulajdonságok, amelyek hasonlítanak, és olyanok, amelyek különböznek, de nem találkoztunk olyan tulajdonsággal, amely mindháromra igaz lenne. Egy ilyen közös tulajdonság megléte nem is lenne elvárható, hiszen nagyon sok különböző hatásnak voltak kitéve a történetük folyamán ezek a nyelvek. Sokkal inkább a különbségek kiemelése kap szerepet, hiszen az eltéréseket vizsgálva megfigyelhetjük, hogy melyikkel mutat hasonlóságot az udmurt nyelv. Így nincs arra lehetőség véleményem szerint, hogy a végén olyan jellegű következtetést vonhassunk majd le, hogy az udmurt megőrizte-e finnugoros jellegét az udvariasság kifejezésének szempontjából, vagy esetleg elveszítette azt részben-vagy egészben az orosz hatás miatt, csupán azt lehet majd esetlegesen megállapítani, hogy van-e olyan tulajdonság, amelyben hasonlít valamelyik nagyobb finnugor nyelvre vagy sem. Azonban, amennyiben a jövőben készülnek majd tanulmányok más Oroszországban beszélt kisebb finnugor nyelvekkel kapcsolatosan, akkor érdemes lenne megvizsgálni, hogy van-e esetleg valami hasonlóság például a Volga-Káma vidéken beszélt finnugor nyelvek esetében udvariassági szempontból is. Ez nemcsak az udvariasságkutatás, hanem a finnugor nyelvek areális szempontból történő vizsgálatának szempontjából is hiánypótló munka lenne.