A nemleges válaszok és a bocsánatkérés összehasonlítása

Mivel a kutatásom középpontjában a nemleges válaszok és a bocsánatkérés áll, ezért röviden összefoglalom az eddigi tapasztalatokat, összevetem a két beszédaktussal kapcsolatos eredményeket, és levonom azokat a következtetéseket, amelyeket az eddigiek alapján meg lehet állapítani az udmurt udvariassági normákkal kapcsolatosan.

Az első észrevétel, amit ki kell emelni, annak az udmurtokkal kapcsolatos sztereotípiának a megerősítése, hogy az udmurtok szerények és konfliktuskerülők. Ezt egyrészt alátámasztja az, hogy a nemleges válaszok esetén a náluk magasabb státusszal rendelkező embereknek gyakran ahelyett, hogy nemleges választ adtak volna, inkább teljesítették a kérést. Egyes esetekben jelezték is, hogy azért teszik meg, mert félnek, hogy ez egy olyan konfliktust szülne köztük és a másik fél között, amely hosszú távon negatív hatással lehet rájuk.

109 Ezen kívül az érvelést erősítheti az is, hogy a nemleges válaszok esetében az adatközlők nagyon gyakran megköszönték a számukra felkínált lehetőséget, annak ellenére, hogy valójában ellentétest választ adtak, mint amire a beszélő számított. Ez hasonló a magyaroknak azon, külföldiek számára gyakran túlzónak ható szokásához, hogy olyan esetben is megköszönik azt is, ami nem, vagy még nem teljesült, vagy amit el szerettek volna érni.

Ennek ellentmondani látszanak azok az adatok, melyek szerint van olyan, amikor a beszélők nemcsak hogy elhárítják magukról a felelősséget, de akár támadó jelleggel lépnek fel a másikkal szemben. Ez viszont feltételezésem szerint amiatt fordul elő, mert az egyébként szerény, konfliktuskerülő, toleráns viselkedés miatt általában vállalják az arculatukat ért fenyegetést, viszont abban az esetben, ha az a vád, ami miatt a kihívás történt, nem felel az igazságnak, akkor azt tudatára adják a másik félnek. Ezek az válaszok azonban olyan szituációban érkeztek, amelyben a hallgató a beszélővel azonos társadalmi rangú.

A második észrevétel, hogy bár sokat számít a társadalmi hierarchia abban, hogy a beszélők milyen módon fogalmazzák meg mondanivalójukat, ez nem az egyedüli tényező. A társadalmi hierarchia dönti el például, hogy tegezést, vagy magázást választanak a beszélők. Egyes esetekben azért adtak pozitív választ annak, aki kérdést/kérést intézett feléjük, mert annak a személynek valamilyen módú/mértékű hatalma volt felettük. Azonban nem az általános elmélet igazolódott, miszerint, ha valaki a másik felett áll státuszban, akkor azzal szemben könnyebben nyilvánul meg arculatfenyegető módon. Gyakran előfordult az is, hogy egy olyan személynek adtak igenlő választ, aki náluk alacsonyabb, vagy velük azonos társadalmi státusszal rendelkezett. És ez nemcsak a nemleges válasz esetén volt észrevehető, hanem a bocsánatkérés esetén is. Hiszen, ha az előbbi hierarchikus elméletet követjük, akkor azt kellett volna tapasztalni, hogy bocsánatkérés esetén minél magasabb a másik fél státusza, annál hosszabbnak kellett volna lennie a bocsánatkéréseknek, ugyanis egy ilyen emberrel szemben szükségét érezné a beszélő, hogy minél jobban óvja az arculatát a már megtörtént arculatfenyegetéssel szemben. Az udmurt válaszadók esetében ugyanakkor ez nem volt megfigyelhető, nem állt fent semmilyen összefüggés a másik fél társadalmi rangja, és a bocsánatkérés hossza között.

Arra a feltételezésre is található bizonyíték a gyűjtött adatok között, hogy az udmurt nyelvben eredetileg nem létezett magázás és tegezés, hanem csak később alakult ki, mégpedig orosz hatásra. Látható, hogy pontosan ugyanazt az alakot használják magázás esetén, ami az oroszban is használatos. Bár a többes szám második személyű alak magázó formaként történő használata nem egyedülálló jelensége az orosz nyelvnek, más Európában beszélt nyelvben is megfigyelhető, az udmurt nyelv beszélői ezen jelenség földrajzi értelemben vett központját távol esnek. Ami viszont a kutatás során kapott eredmények között árulkodó jel lehet arra, hogy

110 a magázódás nem volt része az udmurt nyelvhasználatnak az, hogy amikor az udmurt beszélőnek kellett használni egy magasabb társadalmi ranggal rendelkező emberrel szemben a magázó alakot, akkor azt mindig megfelelően tudták alkalmazni, amikor viszont ez fordítva történt, és a tanár szólította meg a beszélőt az adott szituációban a többes szám második személyű alakkal, akkor többször is előfordult, hogy a válaszadó többes szám első személyben válaszolt, nem ismerve fel azt, hogy magázva szóltak hozzá és nem többedmagával szólították meg.

Az egyik nagy eltérés a két beszédaktus között a direkt válaszok mennyisége. Míg ez a stratégia a leggyakrabban használt stratégiák és stratégiakombinációk között már a hatodik helyen megjelenik a nemleges válaszok esetében, addig a bocsánatkérésnél nem hogy nem került be a leggyakrabban használtak közé, hanem szinte elhanyagolható mennyiségben jelent meg: az összes válasz egy százalékát sem érte el. Ez a kontraszt feltehetően azért áll fent, mivel a nemleges válasz esetében még semmilyen arculatfenyegető esemény nem történt meg, maga a válasz az, ami arculatfenyegető hatással bír. Így kevésbé kockázatos egy olyan stratégiát alkalmazni, amely könnyen arculatromboló hatású lehet, mint egy olyan esetben, amikor már megtörtént egy arculatfenyegetés, hiszen emiatt kér bocsánatot a beszélő. Ekkor egy, már önmagában arculatfenyegető szituációban tenné ki az arculatát további fenyegetésnek a beszélő. Azonban azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a beszélők általában enyhítették a direkt válasz általi lehetséges arculatfenyegetés hatását, hiszen a 101 alkalomból, amikor használták ezt a stratégiát csak 11 alkalommal használták önmagában, az összes többi esetben egy, két vagy három másik, indirekt stratégiával együtt szerepelt. Ráadásul ez csak azon esetek figyelembevételével történt, amelyek bekerültek a leggyakrabban használtak közé, azonban még voltak további példák a többi között, amiben más stratégiával vegyítve adtak direkt nemleges választ a beszélők.

Mind a nemleges válaszok esetén, mind a bocsánatkérés esetén, bár többségben udmurt nyelven fejezték ki sajnálatukat a вождэ эн вай vagy a вождэс эн вае kifejezéssel, de előfordultak az orosz извини(те) és просту(те) alakok is (valamint egyes esetekben az orosz kifejezések udmurtosított változatai is, mint pl. a простить кар(e) (or. простить 'megbocsát’ + udm.

кар(е) 'csináld, csinálja'). A direkt válaszokkal ellentétben, a sajnálatukat többször fejezték ki a bocsánatkérés esetén, mint a nemleges válaszok adásakor, azonban mindkét esetben azt lehetett megfigyelni, hogy az oroszos alakok használata inkább jellemző volt az első és másodévesekre, mint a harmad- és negyedévesekre. A harmad- és negyedévesek udmurtosabb megfogalmazás-módja azon is észrevehető volt, hogy amellett, hogy kevesebbet használtak oroszos alakokat, amellett az udmurt nyelvben meglévő, az oroszból pedig hiányzó evidenciális

111 alakok többször fordultak elő a köreikben. Viszont akárcsak a pozitív válaszok adása esetén a pozitív válaszok, az orosz nyelvű sajnálatkifejezés sem kizárólagosan a magasabb társadalmi ranggal rendelkező személyek esetén volt használva. Erre lehetne reális esély, hiszen előfordulhatna, hogy azért használnak orosz alakot, mert az orosz nyelv presztízse nagyobb, mint az udmurté, és ezért egy magasabb státuszú embertől, egy magasabb presztízsű nyelven kérne elnézést. Azonban előfordult a beszélővel azonos, vagy alacsonyabb rangú fél esetén is.

Ha egymás mellé helyezzük a leggyakrabban használt stratégiák és stratégiakombinációk statisztikáját a két beszédaktus tekintetében a következőket állapíthatjuk meg:

Nemleges válasz db Bocsánatkérés db

J (pozitív válasz adása) 258 BE (sajnálat kifejezése és

E (alternatíva/javítás felajánlása) 60 BC (sajnálat kifejezése és szándékosság hiánya)

15 E (alternatíva/javítás felajánlása) 41

CD (kívánság, hogy bárcsak végbe

112

(8. táblázat: a leggyakrabban használt stratégiák és stratégiakombinációk a nemleges válaszok és a bocsánatkérések esetén)

Összeségében körülbelül ugyanannyi stratégiát és stratégiakombinációt alkalmaztak a beszélők mindkét esetben: a nemleges válaszoknál 17 került be a leggyakrabban használtak közé, a bocsánatkérés esetén pedig 18. Ezek között hét olyat találunk, amely mindkét beszédcselekvés esetében bekerült a leggyakrabban használtak stratégiák közé, ezek a BE, BD, BDE, E, D, HD és a DE. Az ezekben szereplő négy stratégia közül három jelenléte nemcsak ebben a hét esetben gyakori, hanem a többi táblázatban szereplő kombinációkban is gyakran előfordulnak, tehát ezen stratégiák, mégpedig a sajnálat kifejezése, kívánság, hogy bárcsak végbe ment volna a folyamat/szándékosság hiánya, a magyarázkodás és az alternatíva ajánlása, kifejezetten fontos stratégiának minősül a beszélők között. Használatuk aránya azonban eltérő, egyedül a BDE kombináció az, ami mindkét esetben a hetedik leggyakrabban használt volt. A többi esetben az eltérést egyrészt megmagyarázza, hogy a pozitív válasz adása csak a nemleges válasz adása

113 esetében volt opció, másrészt pedig az, hogy a nemleges válaszok adása esetén 6 olyan stratégia és stratégiakombináció volt, ahol a direkt válasz adása is szerepelt, ami viszont elhanyagolható mennyiségben használt stratégia volt a bocsánatkérésnél. Viszont mindkét beszédaktusnál nagyon sok esetben fejezik ki sajnálatukat a beszélők a dolgok alakulásával kapcsolatosan.

Ennek alapján megállapítható, hogy ha nem is kötelező elem a bocsánatkérés olyan esetben amikor a másik arculatát fenyegeti a beszélő, de erősen javasolt a használata.