• Nem Talált Eredményt

5. Az adatok értékelése

5.4. Kérés

5.4.1. A kéréses szituációk elemzésének szempontjai

A kéréses szituációk esetében nekem kellett létrehoznom egy újfajta értékelési rendszert. Erre azért volt szükség, mert a válaszok jelentős része nem alkalmas arra, hogy a többi beszédcselekvéshez hasonló módon történjen a kiértékelés. Ennek az oka, hogy nagyon sok beszélő nem azt írta le, hogy mit mondana az adott szituációban, hanem helyette elmondta, hogy mit tenne az adott esetben. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy így az adatok nem alkalmasak a kiértékelésre – hiszen így is sokat meg lehet tudni a kapott válaszokból –, csak a szokásos értékelési módokhoz képest máshogy kell vizsgálni őket: nem a használt stratégiák állnak a kutatás központjában, hanem az, hogy kérdésként, kérésként, felszólításként vagy más módon fogalmazza meg a beszélő azt, hogy mit mondana.

A kéréses szituációknál a beszélők nagyon sok esetben a következő típusú válaszokat adtak:

megkérdezem, hogy…, megkérem, hogy…, azt mondom neki, hogy… l. (42), (43) és (44) példamondat. Bár ezekből a válaszokból azt megtudjuk, hogy mit mondanának, azt viszont sajnos nem, hogy pontosan hogyan mondanák, így viszont pont attól az információtól esünk el, ami szükséges lenne a használt stratégiák megállapításához.

(42) Юа-ло-Ø ну-о-з-а со мон-э яке уз-а

kérdez-FUT -1SG

visz-FUT-3SG-INT ő én-ACC vagy NEG.FUT.3SG-INT

’Megkérdezem, hogy elvisz-e, vagy sem?

(MSSh11012124)

126

(43) Кур-о-Ø тамак-сэ куштыны

kér-FUT-1SG dohány-PX3SG.ACC eldobni

’Megkérem, hogy dobja el a cigarettáját’

(VM11012124)

(44) Вера-ло-Ø, мед кыдёке-гес кошк-о-з шуыса

mond-Fut-1Sg messze-Comp elmegy-Fut-3Sg hogy

‘Azt mondom (neki), hogy menjen arrébb.’

(USh11019204)

Az új értékelési rendszer alapját tehát e köré a három mondattípus köré építettem. Azt néztem meg mind a narrációk, mind a megfelelő válasz esetén, hogy a beszélő kérdezné, kérné, vagy felszólítaná (ide tartoznak az azt mondom neki, hogy kezdetű válaszok) a másik felet. Azonban nemcsak ezt a három szempontot használtam, hanem bevezettem a nem tenne semmit, valamint a végrehajtás kérés nélkül kategóriákat is. Bár ebben a két esetben közös, hogy maga a kérés folyamata nem megy végbe, mégis több ellentét is megfigyelhető ezen stratégiák között. Ezek közül az egyik szinte egyértelmű, hiszen amíg az egyik esetben a beszélő nem hajtaná végre a kérést, hanem inkább másik megoldást keresne, vagy egyszerűen csak beletörődne az adott helyzetbe, a másik esetben viszont a kérés azért nem történne meg, mert a beszélő nem tartja azt szükségesnek. A másik különbség a két stratégia között az, hogy kivel szemben alkalmazza azokat a beszélő, és milyen szituációkban. Az előbbi szinte mindig olyan emberrel szemben fordul elő, aki a beszélőnél magasabb szociális státusszal rendelkezik, vagy olyannal szemben, aki számára ismeretlen. Emellett ezt a stratégiát általában nagyobb kérés esetén alkalmazzák, mint például az, hogy a rossz időjárási körülményekre való tekintettel a megszólított vigye el a beszélőt a kocsijával az egyetemre. Ezzel szemben a másik stratégiát csak olyan személlyel szemben használták, aki a beszélővel azonos státuszú, és akivel közelebbi kapcsolatot ápolnak (pl. jó barátok). Ilyenkor általában a kérés is sokkal kisebb volumenű volt, például az, hogy a megszólított adjon kölcsön a beszélőnek egy tollat. (Meg kell jegyezni, hogy habár ez a stratégia előfordult a fent említett szituáció esetén is (rossz idő miatt bekéredzkedés valakinek az autójába), ami ugyan nagyobb kérésnek számít, de ezt a beszélők azzal magyarázták, hogy zord körülmények között egy baráttól ilyet kérdezni sem kell. Ebben az esetben tehát ezt kisebb kérésként tüntették fel, míg, ha ugyanezt egy tanárától vagy egy ismeretlentől kérné a beszélő, az nagy kérésnek számítana.)

127 A kérés nélküli végrehajtás hasonlóságot mutat a Sifianou (1999: 150) által leírt esettel a görögökkel kapcsolatosan, akiknél azt figyelte meg, hogy kisebb kérés esetén a beszélő kérés helyett egyszerűen csak végrehajtja a kívánt cselekvést. Például ahelyett, hogy kérne egy szál cigarettát, a beszélő egyszerűen elvenné azt, és csak közölné általánosságban, hogy kivett egy szál cigit a dobozból. Ahogyan azt később látni fogjuk, nagyon nagy eltérés tapasztalható ezen két stratégia használatának gyakoriságában. A kérés nélküli végrehajtás csak az esetek egy százalékában fordult elő, és mint azt fentebb írtam, csak azokban a szituációkban, amikor a beszélő ismeri a másik félt, és az azonos státuszú vele, a többi esetben nem fordul elő ezen stratégia használata. Ezzel szemben az, hogy a beszélő nem tenne semmit, az mindhárom személlyel (ismerős, tanár, ismeretlen) szemben előfordult, bár az ismerősökkel szemben elhanyagolható mennyiségben. A tanár és az idegen esetében viszont ez volt a második leggyakrabban használt stratégia, ráadásul mindkét személlyel szemben az esetek negyedében választották azt a beszélők, hogy inkább másképpen oldják meg a szituációt, vagy beletörődnek a helyzetbe. Az, hogy nagyon sok esetben választották ezt az utóbbi megoldást, valamint a bókra adott válaszos szituációkban található szűkszavúság is arra az udmurtokról ismert sztereotípiára vezethető vissza, hogy az udmurtokat nagyon szerény embereknek tartják. Csak míg a bókra adott válasz esetén ez a szűkszavú válaszban, a bók leminősítésében vagy másra hárításában nyilvánul meg, addig itt abban, hogy a beszélő nem tartja magát felhatalmazottnak arra, hogy kérést intézzen a tanárához, hiszen az nála magasabb státuszú. Az, hogy az ismeretlenek esetében is gyakran használt stratégia az, hogy a beszélő nem tenne semmit, nemcsak az udmurtok szerénységére vezethető vissza, hanem az idegenekkel szembeni természetes bizalmatlanságra is (amely nyilvánvalóan nemcsak az udmurtokra jellemző). A fent említett rossz időjárásos szituációnál például többen hivatkoztak arra, hogy azért nem tennének semmit, tehát azért nem hajtanák végre a kérést, mert nem szívesen szállnának be egy idegen ember autójába.

Végül be kellett vezetnem még egy szempontot azokra az esetekre, amikor a narráció alapján nem lehetett semmit sem megállapítani, azaz a választ a fenti 5 csoportból egyikbe sem lehetett besorolni. Ide olyan esetek tartoznak, amikor az adatközlő nem írt választ, a narráció alapján nem volt egyértelmű, hogy hogyan fogalmazná meg a mondandóját, vagy az olyan speciális esetek, amikor a beszélőnek a tanárához kell intéznie egy kérést, mert zavarja őt a dohányfüst, ami a tanár cigarettájából származik, és a válaszadó tényként közölte, hogy a tanároknak nem szabad a diákjaik előtt dohányozniuk, mert azzal rossz példát mutatnak nekik. Ezzel a beszélő le is zárta a kérdést, hiszen részéről ez egy lehetetlen szituációnak tűnt, és így nem tudtuk meg, hogy ha esetleg mégis megtörténne ez az eset, akkor a beszélő mit tenne.

128 Tehát ezek alapján a következő szempontrendszert használtam a kéréses szituációkban kapott válaszok kiértékelésekor:

A beszélő

0. Nem tenne semmit

1. Kérdésként fogalmazná meg kérését 2. Felszólításként fogalmazná meg kérését 3. Kérésként fogalmazná meg

4. Nem értékelhető a válasz 5. Végrehajtás kérés nélkül

A kéréses szituációkkal kapcsolatosan a következő kérdésekre fektettem különösen nagy hangsúlyt:

• Mi a jellemző megnyilatkozási típus a különböző státuszú emberekkel szemben?

• Az ismeretlen felé intézett kérések inkább az ismerőshöz intézett kérésekre hasonlítanak (pl. valamilyen közös tulajdonság alapján próbálja közelíteni magát a beszélő), vagy inkább a tanár felé intézettekhez (azaz távolságtartóan viszonyul hozzá, az orosznyelvhasználatban tapasztalható módon)?

• Használnak-e orosz eredetű, udvariassággal összefüggésbe hozható kifejezéseket a beszélők? Ha igen, akkor ezeknek a kifejezéseknek a használata összefüggésbe hozható-e azzal, hogy kihhozható-ez intézthozható-e a bhozható-eszélő a kérését?

• Használják-e az ige felszólító alakjából és a létige második múlt idejű alakjából álló szerkezetet arra, hogy udvariasságot fejezzenek ki (azokban az esetekben, amikor nemcsak narrálta a beszélő, hogy mint mondana, hanem ténylegesen le is írta)?