A nem és az udvariasság kapcsolata

Az elméleti keret bemutatásában mindenféleképpen ki kell térnem a nem és az udvariasság kapcsolatára. Ez azért szükséges, mert ahogyan az később ki fog derülni az adatközlők bemutatásánál, a disszertációban vizsgált válaszok mind női adatközlőtől származnak. Ezért fontos, hogy kellő információval rendelkezzünk arról, hogy mit kell tudni a témát illetően a nemek közötti esetleges különbségekről. Ugyanakkor, mivel a disszertációban csak női adatközlők adatai találhatók, a nők és férfiak közötti nyelvhasználati különbségek elemzése az udvariassági beszédcselekvésekkel kapcsolatosan, a férfi adatközlőktől származó adatok hiánya miatt, nem képezi a dolgozat témáját.

A nyelvhasználat, és azon belül az udvariassági formák használatával kapcsolatban rengeteg olyan sztereotípia létezik, amely összefüggésben áll a nyelvhasználó nemével. Gyakori sztereotípia, hogy a nők sokkal udvariasabban beszélnek, mint a férfiak. Ennek az szolgáltat alapot, hogy a nemi sztereotípiák szerint a nőkre sokkal inkább jellemző az, hogy az együttműködésre törekednének, és próbálják kerülni a konfliktust. Ebből a két tulajdonságból az előbbi Mills (2003: 203) szerint a pozitív arculatot védő udvariasságnak, míg az utóbbi a negatív arculatot védő udvariasságnak felel meg. A szerző szerint nemcsak az igaz, hogy a nőket sokkal udvariasabbnak tartják, mint a férfiakat, hanem a nyugati világban az udvariasságot a középosztálybeli nőkkel azonosítják, a társadalomban betöltött békítő szerepük miatt (Mills 2003: 204). Továbbá azt is kifejti, hogy a férfiakkal a direktséget és az agressziót azonosítják. Mills azért is tartja az udvariasságot egy femininebb jelenségnek, hiszen az udvariasságra sokkal inkább jellemző az indirekt formák használata. Megállapították például az észtben és az oroszban, hogy a direktebb megfogalmazásmód nem számít feltétlenül udvariatlannak, ami szintén implikálja, hogy az udvariasságra inkább az indirekt fogalmazásmód a jellemző. Brown és Levinson is azt javasolta (l. az udvariasságot bemutató 3.2. fejezetet), hogy ha direkt módon szeretnénk közölni valamit, akkor is inkább konvencionalizált indirekt megfogalmazásmódot használjunk). De vajon tényleg van összefüggés a nyelvhasználat és a beszélő neme között? És honnan erednek ezek a sztereotípiák?

Mills (2003: 207) elsők között Brown (1980) azon megállapítását említi, miszerint a nők sokkal több hiperkorrekt alakot használnak. Az előbbi szerző véleménye szerint ez összefüggésbe

47 hozható Trudgill (1972) azon megállapításával, hogy a nőknek a társadalomban akkor van lehetőségük előrelépésre, ha megfelelő a megjelenésük és a nyelvhasználatuk, mert – ahogyan Brown (1980) is fogalmaz – a nők a férfiakhoz képest kulturálisan másodlagos szerepet töltenek be, így beszédükben szükségessé válik az udvariasság használata. Általános jelenség, hogy a kedvezőtlenebb társadalmi státusszal rendelkezők sokkal udvariasabban fogalmaznak, ha egy társadalmilag kedvezőbb szerepben lévő személlyel kommunikálnak.

Mills később Holmes (1995: 4) elméletét említi, miszerint a nők nyelvhasználata azért udvariasabb, mert a nőknek a beszéd során fontos szempont az is, hogy hogyan fogalmazzák meg a mondanivalójukat, az milyen érzelmeket vált ki a másik félből, míg a férfiaknál a megnyilatkozás során az egyik legfontosabb szempont a tájékoztatás. Ez Holmes szerint abból adódik (1995:2), hogy amíg a nők számára a kommunikációnak nagyon fontos része a kapcsolatok építése, fenntartása és fejlesztése, addig a szerző szerint a férfiak sokkal inkább eszközként tekintenek a nyelvre, azaz a beszélgetés célja az, hogy a beszélő elérjen vele valamit.

Az általános definíciók elemzése után Mills a konkrét udvariassági szituációkban kapott eredmények és az abból levont következtetések alapján mutatja be a továbbiakban, hogy miért asszociálnak sokkal inkább a nőkre az udvariassággal kapcsolatosan, mint a férfiakra. Mills két szituációval kapcsolatosan hoz példát arra, hogy mik lehetnek ezen sztereotípia alapjai: az egyik a bókolás (2003: 219–221), a másik pedig a bocsánatkérés (2003: 221–226). Mindkét esetben, a korábbiakhoz hasonlóan Holmes elméletéhez nyúl vissza.

A bókok esetében a kiindulópont Holmes (1995: 114) definíciója, ami szerint bóknak azt nevezzük, amikor a beszélő megdicsér valamit a beszédpartnerével kapcsolatosan explicit vagy implicit módon, és ezt a megnyilvánulást mindkét fél pozitívan értékeli, valamint azt is kimondja, hogy a bókolás egy pozitív arculatot figyelembe vevő udvariassági stratégia. Mills ezzel a definícióval kapcsolatosan abban látja a hibát, hogy Holmes mindenképpen pozitív megnyilvánulásként értelmezi a bókot (hogy ez miért problémás az pár sorral lentebb kiderül).

Később Holmes (1995: 131) maga is kimondja, hogy bizonyos bókokat egyszerűen lehetetlen negatív módon értelmezni. Holmes szerint a nők sokkal gyakrabban érintettek bókolással kapcsolatos szituációkban, mint a férfiak (1995: 123), ami természetesen úgy lehetséges, hogy az a leggyakoribb eset, hogy nők egymásnak bókolnak (1995: 125), valamint a férfiak bókjainak címzettjei is gyakrabban nők, mint férfiak (1995: 125). Holmes a bókot tehát mindig pozitívan értelmezhető/értelmezendő jelenségnek titulálja, s ez probléma Mills szerint, mivel a bókot meg lehet úgy is fogalmazni, hogy annak a jelentését mindenképp negatív módon kelljen értelmezni (2003: 219), továbbá olyan eset is előfordulhat, hogy egy pozitívnak szánt bókot a

48 beszélő negatívan értelmez (2003: 220). Van azonban még egy körülmény, ami befolyásolja ezeket az eredményeket, s Mills nem említi, ez pedig az ugratás. Ahogy arról már korábban szó volt (Leech 1983: 142–145), az ugratás egy udvariatlanságnak álcázott, ámde udvarias megnyilatkozás, és ilyen formában a bókot is meg lehet fogalmazni. Ez a fajta megfogalmazás-mód pedig a férfiakra jellemző inkább, összhangban azzal a sztereotípiával, miszerint a férfiakra jellemző inkább az agresszívabb fogalmazásmód. Ezen belül is a férfiak egymás közötti kommunikációjára, ezáltal előfordulhat, hogy olyan megnyilatkozások, amelyek első ránézésre nem tűnnek bóknak, azok mégis bókként tudnak funkcionálni.

A bocsánatkérés esete ennél sokkal bonyolultabbnak tűnik. Mills (2003:221) abból a sztereotípiából indul ki, hogy a nőkre sokkal jellemzőbb a bocsánatkérés, azon belül a túlzott bocsánatkérés és a bocsánatkérő kifejezés (tanulmányában a sorry) használata. Ezt a sztereotípiát később azzal támasztja alá Holmes (1995: 174), hogy eredményei szerint a bocsánatkérések 75%-át a nők mondják, és 73%-át a nők kapják. Az adatok viszont, amelyeket közöl, nem felelnek meg az elvárásoknak, hogy a nőknek kéne többször bocsánatot kérniük, hiszen azt várnánk, hogy az, aki társadalmilag rosszabb helyzetben van (ebben az esetben a nő), annak többet/többször kell bocsánatot kérnie, hiszen fontosabb az arculatának óvása, és a társadalmilag jobb helyzetben lévő személynek erre általában kevésbé van szüksége. Holmes (1995: 175) eredményei alapján a férfiak kétszer gyakrabban kérnek elnézést nőktől, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolat van kettejük között, mint férfiaktól. Ezt azzal magyarázza a szerző, hogy feltehetőleg egy férfinak könnyebb elnézést kérnie egy nőtől, mint egy másik férfitól. Bár a szerző célja a sztereotípiákban rejlő logikai hibák bemutatása, itt mégis egy sztereotípiához nyúl ő maga is. Feltehetően azért fogalmazta meg ezt a véleményt, mert arra az általánosan elterjedt képre alapoz, hogy egy férfi mindig azt szeretné bemutatni, hogy ura a helyzetnek, így beismerni egy másik domináns fél felé azt, hogy hibázott veszélyezteti a dominánciájával kapcsolatos képet.

Mills (2003: 222) szerint azonban ebben az esetben meg kell vizsgálni azt, hogy tényleg igaz-e, hogy aki a másik alá van rendelve társadalmilag, az tényleg többet kér bocsánatot, hiszen ebben az esetben egy férfi női főnökének többet kéne bocsánatot kérnie a férfitól, hiszen a főnök a neméből adódóan alá van rendelve a férfinak társadalmi szempontból. Emellett Holmesnak is van egy megfigyelése, ami szembe megy az elmélettel, mégpedig az, hogy amikor egy nővel szemben marad el a bocsánatkérés, az nagyobb problémát vonhat maga után, mintha egy férfivel szemben maradna el (Holmes 1995: 176). Ez azért megy szembe az elmélettel, mert ha a nő van társadalmilag alárendelve, az elmélet alapján a nőknek kellene többet bocsánatot kérniük a férfiaktól. Tehát a férfiak részéről kellene nagyobb igénynek lennie aziránt, hogy

49 megtörténjen a bocsánatkérés, mégis a férfiak esetében kisebb az esélye, hogy problémát okoz az, ha elmarad a bocsánatkérés. Végül Holmes (1995: 194) arra a következtetésre jut, hogy a nőknek nagyon erőteljes és jelentős szerepe van az udvariasság terén, hiszen az ő nyelvhasználatukból lehet megismerni, hogy mi az elvárt nyelvi forma az udvariasságban az adott kulturális közegben.

Ezek alapján az udvariasság nőkkel történő asszociálása önmagában nem hibás, azonban a mögötte elhelyezkedő elméletet kell újra gondolni. Ugyanis nem arról van szó, hogy az udvariasság és a nők nyelvhasználata azért függ össze, mert ez egy feminin jelenség lenne, és a nők feltétlenül sokkal udvariasabbak lennének, mint a férfiak. És nem is azzal függ össze, hogy a nők a legtöbb társadalomban másodlagos szerepet töltenek be a férfiak mögött, s ennél fogva nekik sokkal inkább szükséges az udvariasság használata, hiszen annak van kevésbé szüksége az ilyen fogalmazásmódra, akik a társadalomban előnyösebb helyzetben helyezkednek el. Hanem arról, hogy az ő nyelvhasználatuk tükrözi leginkább az elvárt társadalmi normát, így egyfajta referenciapontot ad azzal kapcsolatosan, hogy mi az elvárt az adott kulturális közegben. Tehát azáltal, hogy a saját kutatásomban az egyetemista lányok nyelvhasználatát vizsgálom, feltehetőleg azt a normát mutatom be, amely az udmurtok között az elvárt, a követendő példa, így akár később arra is lehetőség nyílik további kutatások keretein belül, hogy megvizsgálhassam, hogy a fiúk/férfiak nyelvhasználata miben tér el a lányok/nők által képviselt normáktól. Egy jelenleg folyó, udmurt udvariassággal kapcsolatos kutatás (ÚNKP-20-4-SZTE-233) során kapott válaszok alapján a beszélők kifejezetten női tulajdonságnak tartják azt, hogyha egy beszélő hosszan választékosan fogalmazza meg a válaszát, mivel szerintük a férfiakra a rövid válaszok adása a jellemző. Ez azonban egyelőre sztereotípiának tűnik, a pontos válasz adásához ez kifejezetten férfi nyelvhasználatra irányuló kutatás lenne szükséges.