Udvari bolondok

csomat. Ezért így szóltam: »Akkor minden egyes keresztény mondja el az Úrnak azt az imát a templomban, amellyel elűzik a Gonoszt belőle.« Ők ezt mindennap megtették, és a váltott gyermek egy évre rá meghalt. Egy ilyen váltott gyermek nem más, mint egy darab hús, »massa carnis«, mivel nincsen lelke” (Luther, 1912–1921, 9). Ezek alapján is látható, ahogyan Luther egy ördögfattyúnak tartott fogyatékos gyerekről vélekedik. Luther felfogásában a korábban már elemzett, tipikus középkori kép él tovább a fogyatékos gyermekről.

4.4. Udvari bolondok

Láttuk már, ahogyan a középkor évszázadainak feudális társadalmaiban stigmatizálták, elutasították, kirekesztették, bezárták és száműzték az ér-telmi fogyatékos személyeket mindazokkal az emberekkel együtt, akik valamilyen módon sértették a tradicionális viselkedési normákat és érté-keket, akik többé vagy akár csak kevésbé eltértek az adott korszakban és kultúrában a közmegegyezés által elfogadott „normalitás” sztenderdjétől.³⁵ Említést tettünk már a segítő gesztus megjelenéséről is – a keresztény hit-ből fakadó karitatív tevékenység intézményesülését, a kolostorok védő sze-repét, az egyházi befogadó intézmények létrejöttét elemezve. A fogyatékos személyekkel kapcsolatos korabeli gondolkodásmód és megítélés, az értel-mi fogyatékos emberekről alkotott, társadalértel-milag definiált mentális kép rekonstrukciójakor érdemes figyelembe vennünk azokat a szerepeket is, amelyek – ritka kivételként – a védettség mellett magas társadalmi státuszt is kölcsönöztek viselőjüknek. A feudális társadalmi struktúrában létrejövő

„udvari bolond”-szerepről van szó.

Ezek a többnyire testi akadályozottsággal is élő emberek (sokszor tör-pék) jellemzően egyáltalán nem voltak értelmileg akadályozottak, sőt ép-pen ellenkezőleg: gyakran kiemelkedő intellektuális képességekkel ren-delkeztek. Torz testük, feltűnő beszédmódjuk és a társadalmi normákat semmibe vevő viselkedésük eszköz volt a szerepükhöz társuló feladat el-végzéséhez, ami az uralkodó és az udvari arisztokrácia tagjainak mulatta-tása volt. Az udvari bolond megtehette, amit más nem, törvényen felül állt. Kritizálhatta és kigúnyolhatta a főurakat, sőt magát a királyt is. Ez a

35 A „bolondok” a közvélekedés szerint a keresztény dogmatika tanításaival is szembehe-lyezkedtek, tagadták azt. E hiedelem gyökerei a korabeli bibliaértelmezésben keresendők.

Dávid 53. zsoltára az istentagadókat is ebbe a körbe sorolja: „Ezt mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten” (Szent Biblia, 53. zsoltár).

minden kötöttségtől mentes szabadság volt – a kontraszthatás révén – a humor legfőbb forrása. Hiszen ki merészelt volna hasonló kritikát, hason-ló stílusban gyakorolni a koronás fők viselkedése fölött, mint a saját bo-londja? Az az életét kockáztatta volna. A források szerint, amikor Mátyás király Olmützben találkozott II. Ottokár cseh királlyal, az udvari bölcsek eldöntetlen vitát folytattak a katolicizmus és a huszitizmus kérdéseiről.

A tudósok vitáját a „csörgősipkás” bolondok folytatták, amelyben Mátyás király udvari bolondja bizonyult a legsikeresebb vitapartnernek. A cseh király udvartartásának egyik tagja ekkor hirtelen haragjában megütötte a magyart, ám ezzel olyan durván megsértette az udvari szokásokat, hogy saját honfitársai verték el a heveskedő cseh urat (Szepesi, 2002).

A királyi udvarok mindennapi életét megörökítő krónikákban gyak-ran találkozunk híressé vált udvari bolondok nevével is. Közéjük tartozott Triboulet (1479–1536), XI. Lajos és I. Ferenc francia királyok kivételesen éles eszű udvari mulattatója, aki a források szerint mikrokefál volt. Akkora hírnévre tett szert, hogy alakja megjelent a francia és az olasz irodalomban egyaránt. Verdi Rigoletto című operájának címében például Triboulet neve a francia „rigoler” (nevet) igével elegyített formában jelenik meg újra.

A valaki rovására történő gúnyolódás, a kinevetés gesztusa magában hordozza annak tudatát, hogy aki gúnyol, aki nevet, az többnek képzeli magát a gúny, a nevetség tárgyánál. Az udvari bolondok szerepe azon-ban ennél összetettebb volt a középkori királyi udvarokazon-ban: torz testükkel, visszataszító megjelenésükkel az élet mulandóságára és a halál közelségére is emlékeztették uraikat. Nevettetők és mementók voltak egyben.

A  többnyire testileg fogyatékos, de mentálisan kiemelkedő képessé-gekkel rendelkező udvari bolondok öltözéke sajátos attribútumokat hor-dozott. Gyakran hordtak fejükön csörgősipkát, kakastaréjt, szamárfület, kezükben különleges formájú, fából faragott bolondfigurát formázó jogart (Marotte) vagy tükröt tartottak, tarka színű ruhájukat csengettyűkkel dí-szítették (Häßler és Häßler, 2005, 23).

Ezek a jól látható attribútumok egyértelműen utaltak az udvari bolond szerepkörre, a középkori feudális társadalom szövevényes alá-fölérendelt-ségi viszonyai között védettséget és előjogokat biztosítottak viselőjüknek.

Előjogok nélküli védettséget élvezhettek azok a bolondok is, akik értelmi fogyatékos emberként állapotukat kísérő külső jegyeket hordoztak magu-kon. A „természetes bolondok” stigmája volt a fejükre borotvált kereszt és a nyakukban viselt furkósbot is.

A bolondok öltözékének és viseletének ezek az attribútumai érzékletes formában jelennek meg a világirodalom egyik legszebb szerelmi történe-tében, Trisztán és Izolda regéjében is. Az irodalomtörténészek szerint az

4.4. Udvari bolondok 71 első archetipikus Trisztán-regény keletkezése a 12. század végére tehető (Szabics, 1990, 6). Többféle változat volt ismeretes, az udvari költők által megalkotott és terjesztett ún. „udvari verziók” mellett közszájon forogtak a vándorénekesek (jongleur-trouvère) által terjesztett változatok szövegei is, amelyek stílusukban és tartalmukban eltértek az előzőektől. A teljes, ma is ismert szövegrekonstrukció Joseph Bédier munkája, aki alig több mint száz esztendeje, 1900-ban jelentette meg Trisztán és Izolda regéjét.

A  szakemberek egyetértenek abban, hogy Bédier művének kiemelkedő erénye nemcsak a teljességre törekvésben lelhető fel, nemcsak abban, hogy érzékletesen mutatja be a két szerelmes sorsát a tévedésből megivott báj-ital hatásától kezdve a tudatosan vállalt és „bűnös” szenvedélyként megélt szerelmen keresztül a tragikus végkifejletig. Hanem abban is, hogy benne a 12. századi francia lovagkor „gondolkodásmódjának, szokásainak és ér-zelmi életének” szinte dokumentumértékű alapossággal történő bemuta-tására is sor kerül (Szabics, 1990, 7). Erre a dokumentumértékű szövegre építünk a következőkben.

A rege 18. fejezete a Bolond Trisztán címet viseli. A történet már az elkerülhetetlen tragikus vég felé közeledik. Trisztán, akit szerelme, Sző-ke Izolda szeszélyből elűzött, kétségbeesett cseleSző-kedetre szánja el magát azért, hogy kedvesét ismét láthassa. Carhaix-ből ismét Cornwall felé in-dul, kalmárhajósokat kérvén meg, hogy vigyék magukkal Tintagel kikötő-jébe. Partra száll, ruhát cserél egy halászlegénnyel, és vándorló bolondnak álcázza magát: „Akkor Trisztán kopaszra nyírta szép szőke haját, keresztet tarolván a feje búbjára. Orcáját bekente valami nedűvel, melyet hazájából hozott varázsfűből főztek; attól színe és vonási oly csuda mód megváltoz-tak, hogy nem ismert volna reá senki a világon. A sövényből kinyűtt egy vadgesztenyefatörzset, fütyköst hasított belőle, nyakába lógatta; és mezít-láb nekivágott egyenest a várnak” (Bédier, 1990, 138–139). Megjelennek az értelmi fogyatékosság jelzésére szolgáló korabeli manifeszt attribútu-mok: a tar fejre borotvált kereszt és a nyakba akasztott bot.

A vár kapujánál álló őr beengedi Trisztánt, aki eltorzított hangon, lond módra beszélve nemesembernek adja ki magát, de mindenki bo-londnak hiszi. A jelzések, melyeket magán visel, mindenki számára egy-értelműek, a szolganép megkergeti, kövekkel megdobálja, de az ajtónállók – „gúnykacaj és hahota közt” – a király és hitvese, Szőke Izolda elé enge-dik. Miután nyakában a fütykössel a király színe elé áll, jövetele indoka-ként olyan történettel áll elő, amely felháborítóan felségsértő, és teljesen valószínűtlen, de éppen ez hitelesíti őt a bolond szerepében: „Izoldáért jö-vök, kit ugyan szerettem…” Arra a kérdésre, hogy hová vinné a királynőt, ez a válasza: „Oda felyül, ég és felhő közé, üvegpalotámba. Azt napsugár

járja át, szél meg nem ingatja: oda viszem a királynét kristályos szobába…”

Tovább fokozza a helyzet abszurditását, hogy a kérdésre: ki ő, így fel: „Én Trisztán vagyok, ki oly igen szerette volt a királynét, s ki szeretni fogja mindhalálig” (Bédier, 1990, 139–140).

Trisztán tettetett bolond-története alapján is látható: a középkor vé-gére a „bolond” emberről alkotott társadalmi kép differenciálódott, a gyűjtőfogalom tovább tágult. A társadalom számkivetettjei mellett ebbe a kategóriába sorolódtak a magukat értelmi fogyatékos embernek tettető

„ál-bolondok”, a főúri és királyi udvarok gyakran legbefolyásosabb és ezzel együtt sokszor legbölcsebb szereplői is.

4.5. Diskurzus a Down-szindróma lehetséges képi ábrázolásáról