• Nem Talált Eredményt

Kolostorok, asylumok, árvaházak – a fogyatékos személyek megsegítésére irányuló karitatív gondoskodás első intézményei

és felnőttről alkotott mentális kép a középkorban

3.2. Kolostorok, asylumok, árvaházak – a fogyatékos személyek megsegítésére irányuló karitatív gondoskodás első intézményei

A Római Birodalom összeomlása nem hozott gyors változásokat a társa-dalmi struktúrák és viszonyok, valamint a közgondolkodás, a mentalitás terén. Még évszázadokig fennmaradt például az apai teljhatalomnak

(pat-17 Generatio = nemzés (lat.).

18 Tradux = bujtatott szőlővessző, bujtás (lat.).

3.2. Kolostorok, asylumok, árvaházak 47 ria potestas) a római jogban gyökerező deklarálása, amely akár a nemkívá-natosnak tartott gyermek elpusztításában és kitevésében is megnyilvánul-hatott. Az új vallás, a kereszténység azonban gyorsan terjedt, Konstantin császár uralkodása idején, 313-ban államvallássá lett. Egy lassú folyamat vette kezdetét, amely fokozatosan gyökeres változást idézett elő a közgon-dolkodásban, és ennek részeként a gyermekképben és a fogyatékos-kép-ben is. Ennek egyik korai jellemző példája, hogy az antikvitás keresztény közösségeiben tilos volt a gyermekek kitevése. Kevéssel azután, hogy a kereszténység államvallás lett, 374-ben egyházi törvényt fogadtak el ar-ról, hogy a gyermekek meggyilkolása főbenjáró bűn. A gyermekkitevést is megkísérelte szabályozni az egyház. A vaisoni zsinat (442) határozata értel-mében a kitevésre szánt gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok, szerzetesek lettek belőlük. Az egyház gyermekvédő, karitatív tevékenységének megjelenését és erősödését jelzi a lelencházak létrehozása is. Az első árvaházat Dateo, Milánó érseke alapí-totta 787-ben (Pukánszky és Németh, 1996, 84).

A kereszténység terjedésével párhuzamosan zajlott le Róma széthullása.

Amikor 430-ban Ágoston meghalt, Hippó városát már a vandálok sere-gei ostromolták. Az 5. század végére az egykor világuralomra törő biroda-lom felbomlott. Ezt követően évszázadokig kaotikus társadalmi-politikai állapotok uralkodtak, miközben a nyomorba süllyedő európai kontinens lakosait éhínség és pestis tizedelte. Az ínséges életkörülmények között a fogyatékos emberek helyzete is rosszabbra fordult. Életben maradásuk esé-lyei a minimálisra csökkentek.

Egyre több hívő választotta a világtól elvonul aszketikus életformát, amelynek alapjai már a keresztényüldözések időszakában megteremtőd-tek. A világi élet bűneinek hátat fordító, visszavonult életet választó ke-resztényekből szerveződtek az első kolostorok közösségei. Nursiai Bene-dek 529 körül az itáliai Monte Cassino hegyén alapította az első olyan rendházat, amelyben a szerzetesek életét szigorú szabálykönyv, a Regula irányította. A kolostor belső nyugalma, a bencések szigorú napirendje, az egyes tevékenységek kiszámítható ismétlődése a biztonság szigetének érze-tét nyújtotta a bentlakóknak a zaklatott és veszélyes külvilággal szemben.

Az imádságokon, lelki gyakorlatokon, olvasáson és a rendbe belépők taní-tásán kívül a kolostorok gazdasági központokként is funkcionáltak, ahol kemény fizikai munkavégzés folyt. Hauser Arnold szavaival élve: „A Nyu-gat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők teremtették meg” (Hauser, 1968, 13).

Pierre Riché francia történész a 6–8. század nyugat-európai művelő-désének és iskoláztatásának történetével foglalkozó könyvében utal arra,

hogy ezekben az évszázadokban a férfi és női kolostorokban nagyon sok fiú- és lánygyermeket találunk, akiket általában hat-hét éves vagy fiatalabb korukban fogadtak be a szerzetesek. A kisgyermekek bekerülésének oka változatos volt. Arisztokrata családokban az apák gyakran tettek fogadal-mat, hogy ha sok év terméketlenség után fiú utóduk születik, ha beteg fiú-gyermekük felgyógyul, vagy ha megnyernek egy csatát, egyik fiú-gyermeküket Istennek ajánlják.

A gyermekek helyzete a kolostorokban általában véve jobb volt, mint a barbár külvilágban. Riché megfogalmazása szerint: „a szerzetesek felfedez-ték a gyermekkort” (Riché, 2016, 408). Ez abban nyilvánult meg, hogy a kolostoron kívüli világ kegyetlenségbe hajló szigorával szemben itt jóval emberségesebben bántak a kicsikkel. A különféle regulák, szabályzatok és az e kérdésekről is értekező egyházi szerzők óvatosságra és tapintatosságra intették a gyermekekkel foglalkozó szerzeteseket és apácákat. Szent Be-nedek Regulájában arra figyelmeztet, hogy „a szelídség a legjobb tanító”:

felesleges a kiabálás, a fegyelmet inkább el lehet érni példával, mint be-széddel. Paulus Diaconus szerint „az ostor több bajt csinál, mint amennyi hasznot hajt”. Benedek Regulája arra figyelmeztet, hogy „az Úr gyakran a legfiatalabbak előtt tárja fel, hogy mit kell tenni” (Riché, 2016, 408).

A gyermeket „rehabilitáló” szent benedeki pedagógia elveit követő 6–7.

századi regulák humánus bánásmódot írtak elő a gyermekekkel foglalkozó szerzeteseknek: kényelmes ruházatot, elegendő élelmet és télen meleg szo-bát kellett kapniuk (Riché, 2016, 408).

Ez a tapintatos és segítő bánásmód feltehetően arra vezethető vissza, hogy a középkornak ezekben az évszázadaiban a pedagógiai kérdésekkel is foglalkozó egyházi szerzők nem minden esetben osztották Szent Ágos-ton felfogását a gyermeki lélek eredendően bűnös mivoltáról. A szerzete-si közösségekben a kisgyermekről, a kisgyermekkorról alkotott mentális képnek tehát ekkor még a veleszületett ártatlanság is fontos motívuma lehetett.19

Európában a keresztény vallás elterjedésével és az egyházi intézmények kialakulásával párhuzamosan jelentek meg a szegényekről, a rászorulókról, a fogyatékos emberekről való gondoskodás első helyszínei. A rászorulók befogadásának első intézményei maguk a kolostorok voltak, amelyeknek a késő középkorra már a belső architektonikája is alkalmazkodott e

szerep-19 Szent Benedek gyermekképe több más korabeli szerezetes-szerző művében is tük-röződik: Szent Kolumbán és Beda Venerabilis például így írták le a kisgyermek négy jó tulajdonságát: „Nem haragtartó, nem ellenségeskedő, nem talál semmilyen örömet a női szépségben, kimondja, amit gondol” (idézi Riché, 2016, 409).

3.2. Kolostorok, asylumok, árvaházak 49 vállaláshoz. Több kolostorban látható, hogy már a főbejárat közelében ki-építettek egy helyiséget, ahol a segítségre szorulókat első ízben fogadták és meghallgatták a szerzetesrend tagjai. Az egyszerű vándorok is számíthattak arra, hogy néhány napra szállást kaphatnak a kolostor e célra kialakított helyiségeiben. A betegeket és sebesülteket a kolostor kórházában kezelték, a kolostor kertjében pedig gyógynövényeket is termesztettek a patika szá-mára (Greving, 2010, 31–32). Később kialakultak a közelükbe telepített vendégházak (az átutazó idegenek számára, nevük: xenodichum), a sze-gényházak (ptochium), az árvaházak (orphantotrophinum), lelencházak (brephotrophinum) és a rászorultakat válogatás nélkül befogadó, mene-dékhely jellegű kórházak (asylum) (Pálos, 1934, 18).

A fogyatékos személyek számára a külvilág veszélyeivel szemben ma-guk a kolostorok nyújtottak menedéket ebben a hektikus korszakban.

A tehetős családból származó értelmi és testi fogyatékos gyermekek és fel-nőttek – ha a család nem kívánta gondjukat viselni – novíciussá, sőt szer-zetes testvérré válhattak, ha megfelelő mértékű adományt vittek magukkal a kolostorba. A szegényebb sorból származó fogyatékos személyek pedig segíthettek a kertben, a konyhában, a gazdaságban, a pincében vagy – eny-hébb fogyatékosság esetén − a kódexmásolóban (Häßler és Häßler, 2005, 14–15). (Köztudomású, hogy a korabeli lakosság túlnyomó többségéhez hasonlóan írni-olvasni nem tudó szerzetesek között voltak olyanok, akik bámulatos ügyességgel és precizitással másolták a kódexeket. Erre a telje-sítményre fogyatékos személyek is képesek lehettek.)

Amennyiben a kolostor közösségébe belépő értelmi fogyatékos sze-mély állapota átmenetileg vagy tartósan romlott, akkor az épületkomple-xum kórházába kellett költöznie. Fejét kopaszra nyírták, és bottal kellett járnia – ezek voltak „betegséggel vagy fogyatékossággal szennyezett” ál-lapotának azok a stigmatikus jelzései, amelyeket a korabeli felfogásmód szerint viselnie kellett.

Mint ahogyan arra – értekezésünk elején − a Könczei György és Her-nádi Ilona által kidolgozott fogyatékosságtudományi modell ismertetése-kor már utaltunk, a középismertetése-korban széles körben elterjedt vélekedés szerint az értelmi fogyatékosság Isten büntetése, amelynek hátterében az érintett vagy pedig a felmenői által elkövetett súlyos bűn húzódik. A frank biro-dalomban a 8. századig egymás mellett éltek a római, a germán szokások az újabb keresztény viselkedési normákkal. A poligámia, a konkubinátus és a válás gyakori volt.

Kis Pipin (714–768) frank király rendeletei a sokkal szigorúbb keresz-tény erkölcs életvezetési elvvé avatását szolgálták, így a felsorolt viselkedési formák a 8. század közepétől már bűnnek számítottak. Ettől kezdve

foko-zatosan honosodott meg az a mentalitás, amely szerint az értelmi fogyaté-kosság Isten büntetése, amelyet az Úr az erkölcstelen életmódot folytató személyekre vagy azok leszármazottaira ró ki. Az értelmi fogyatékos embe-rek sorsa a köztudatban egyre inkább a bűnnel kapcsolódott össze, mivel a fogyatékosnak született gyermeket és az azzá váló felnőttet a tisztátlan élet-mód által előidézett jogos isteni büntetés élő bizonyítékának tekintették.

Mivel ilyen esetekben a mély „megbánás” és a rendszeres „jócselekedet”

nem vezetett a fogyatékos személyek állapotának javulásához, a „konok bűnösöket” – azaz magukat a fogyatékos embereket – még nagyobb mér-tékben kirekesztették a társadalomból (Häßler és Häßler, 2005, 16).

Az értelmi fogyatékos személyekről kialakított korabeli mentális kép re-konstruálásához segíthet bennünket, ha egy pillantást vetünk a középkori embernek az elesettekről és szegényekről alkotott általános felfogásmódjára.

Nagy Károly (742–814) 768-tól 814-ig tartó uralkodása idején a szegények-kel való törődés nagyobb hangsúlyt kapott. A „szegénygondozás” egészen addig az egyéni jótékonyság függvénye volt, ettől kezdve viszont már törvé-nyekkel szabályozott norma lett. A Károly korában megalkotott frank tör-vények (az úgynevezett kapitulárék vagy kapitulárisok20) a felebaráti szere-tetre hivatkozva írták elő a szegényekről való gondoskodást. A legismertebb kapituláris, az Admonitio generalis21 elsősorban a püspököknek, a klérusnak, de általában véve az ország teljes lakosságának szánt elvárásokat tartalmazta.

„Szeressétek felebarátaitokat mint önmagatokat, és erőtökhöz mérten segít-sétek a szegényeket az alamizsnákkal. Az idegeneket fogadjátok be házatok-ba, látogassátok a betegeket, és irgalmazzatok meg a foglyaitoknak” – hang-zik az Általános felhívás egy részlete (Vonhoff, 1987).

Károly törvényeinek célja az volt, hogy életet szabályozó normákká váljanak. Elindult egy folyamat, amely során a rászorultakat segítő karitász követendő értékké és belülről fakadó életelvvé kezdett válni. A mentalitás-beli átalakulást a koraA mentalitás-beli értelmiségiek, filozófusok tanításai is segítették.

Ezek közé tartozott Aquinói Szent Tamás (1225–1274) alamizsnatana is, amely az anyagi javak egyenlőtlen társadalmi eloszlásának kiegyensúlyozá-sáról szól, és évszázadokon át hatott a közgondolkodásra. Lényege, hogy a magántulajdon csak akkor legitim, ha az általa biztosított egyéni jóllét a közösség jóllétét is szolgálja. A gazdagok nem rekeszthetik ki tulajdonuk hasznának élvezetéből a szegényeket. Az egyenlőtlenségek kiegyensúlyo-zásának eszköze a jótékonykodás, az alamizsnálkodás, amely a szűkölkö-dők alapvető szükségleteinek kielégítését szolgálja, és nem többet. Aquinói

20 Capitula = fejezet.

21 Általános felhívás.

3.2. Kolostorok, asylumok, árvaházak 51 Szent Tamás a rászoruló szegények két csoportját különíti el: 1. a beteg-ségre, balesetre vagy rossz termésre visszavezethető szegénységben élőket, 2. az önkéntes szegénységet vállaló szerzeteseket és apácákat, akik Assisi Szent Ferenc (1181–1226) és Assisi Szent Klára (1193/94–1253) példáját követik. A belső késztetésből fakadó alamizsnálkodás alapja Aquinói Szent Tamás szerint az adományozó belülről fakadó hite és Isten iránti szeretete.

A középkorban egyre gyakrabban fordult elő, hogy a fogyatékossággal élő emberek koldulásra kényszerültek, ha nem volt őket befogadó család vagy más közösség. Hamarosan céhek szerveződtek a fogyatékos koldusok köréből. A vak koldusok egyik legjelentősebb és leghatékonyabb céhe pél-dául Padovában alakult meg 1377-ben. Szabályozta a koldulást, és nyug-díjszerű járandóságot biztosított az idős koldusok számára (Braddock és Parish, 2001, 20).

A szegényekről, az elesettekről, a rászorultakról való karitatív gondos-kodás intézményesülése − mint láttuk – a középkori Európa nagy részén a keresztény egyház tanításaira épülve jött létre.22 Ahhoz, hogy ezek a gon-dolatok tettekben és befogadó intézményekben öltsenek testet, szükség volt a karitászt életvezető elvvé avató személyiségek megjelenésére és pél-daadására.

Közéjük tartozott Borromeo Szent Károly (1538–1584) milánói érsek, aki magánemberként és egyházreformátorként egyaránt nagyon sokat tett a rászorulókért. Minden vagyonát a szegényekre fordította, éhínségek és pestisjárványok során személyesen vett részt az élelmiszer-adományok szét-osztásában. A tartományi és egyházmegyei zsinatokon az ő vezetésével re-formálták meg a szegényekről való intézményes gondoskodás, a szervezett karitatív segítségnyújtás rendszerét. Az 1576-os nagy pestisjárvány után Milánóban a szegény koldusok számára otthont alapított. (Ospedale23 dei

22 Mindemellett az is tény, hogy az arab kultúra e téren kifejtett hatása is kimutatha-tó Európa egy részében, főleg Hispániában. A források szerint az első értelmi fogyatékos embereket befogadó asylum a marokkói Fez városában létesült a 7. században. Spanyol-országban később az arab példa is szerepet játszhatott a mentalitás alakulásában és abban, hogy a 15. század kezdetén vezető egyházi személyek befogadó intézményeket alapítottak az értelmi fogyatékos emberek számára Valencia, Barcelona, Saragossa, Sevilla és Toledo városában (Greving, 2010, 30, Braddock és Parish, 2001, 19). Az is tudható, hogy az arab népek mentalitása szerint az értelmi fogyatékosság nem büntetés, hanem az isteni kiválasz-tottság jele (Braddock és Parish, 2001, 19.)

23 Az „ospedale” szó jelentése itt még nem a mai értelemben vett ‒ betegségek gyógyí-tására szolgáló hely, azaz ‒ kórház, hanem minden rászorulót válogatás nélkül befogadó asylum, menedékhely, árvaház, otthon, szeretetház. A  milánói intézmény eredeti neve tehát nyersfordításban: „A csillag szegény koldusainak és szégyenletes sorsú elesettjeinek menedékhelye.”

Poveri Mendicanti e Vergognosi della Stella, 1578). A „csillag” („stella”) szó a szegényház közelében korábban működő kolostor nevére utalt: „San-ta Maria della Stella”. Az épület bejára„San-ta fölötti csillag ezt a kapcsolatot szimbolizálta. Az intézménybe befogadott koldusokat ezért a korabeli vá-rosi közbeszédben csillagoknak („stelli”) nevezték el. Nagyon valószínű, hogy ebbe az „ospedálé”-ba testi és más fogyatékossággal élő koldusok is oltalmat kaptak ‒ ugyanúgy, mint ahogyan tették ezt a korabeli asylu-mokban, ispotályokban. Később, a 17. század közepén ez a milánói kari-tász-intézmény átalakult. Reformátora Borromeo Szent Károly unokaöcs-cse, Borromeo Frigyes (1564–1631) lett, aki Milánó püspökeként szintén a szegények és az árvák támogatójaként volt ismert az éhínséghullámok és az újra fellángoló pestisjárvány idején. Frigyes a koldusok „ospedálé”-ját megszüntette, és szegény árva leányok számára létesített ugyanebben az épületben árvaházat.24 Az új intézmény szervezeti struktúrája a 18. szá-zadban szilárdult meg, ekkor kapta mai nevét is: „Orfanotrofio femminile di Milano”25. Az árvaház lakóinak szimbolikus elnevezése a korabeli köz-nyelvben tovább folytatódott. Milánó lakosai ekkor már az ott menedéket kapó és nevelkedő leányokat nevezték el „csillagocskáknak” („stelline”)…

Ezek a példák azt érzékeltetik, hogy a középkori Európa ‒ többségében kereszténnyé váló ‒ értékrendjének szerves része, viselkedést befolyásoló motívuma lett a karitász, a bajba jutottak, az árvák, a fogyatékossággal élő embertársak tettekben megnyilvánuló támogatása, megsegítése. A ki-alakuló és egyre szervezettebbé váló egyházi intézményrendszer teremtette meg ennek a segítségnyújtásnak a hátterét, illetve a szervezeti-institucio-nális kereteit.

Az egyéni könyörületesség esetleges gyakorlata helyett az intézményes segítségnyújtás világi, állami keretek között való megszervezéséért érvelt Juan Luis Vives (1493–1540) spanyol humanista is. Az angol királyi ud-varban élő gondolkodó minden városban magisztereket kívánt kinevezni, akiknek a feladata a szegények és nyomorgók nyilvántartásba vétele és éle-tük nyomon követése lett volna. Vives a „szegény” fogalmát egyébként tágabban értelmezte, mint az ma használatos, ideértve az értelmi képessé-geikben akadályozott embereket is. A szegénysegélyezés lehetőségéről írt munkájában a következőképpen szól erről: „…nem csak azok szegények, akiknek nem vagyon pénzük, hanem azok is, akik híján vannak a testi

erő-24 Az „ospedale”, illetve a köznyelvi „spedale” elnevezés megmaradt, és továbbra is a szó eredeti, tág értelmezése volt használatos.

25 Milánói Női Árvaház.