„TRÓJAI NŐK KARA Ki Jognak

s az isteneknek adósa, jaj annak:

a sorsa halálos, a sorsa halálos!”

A férfinak ez a gyalázat szinte felfoghatatlan. Hiszen Hekabé nem öli meg, „csak” a fiait teszi el láb alól, az apát éppen azért hagyja életben, hogy megvakítva is „lássa” a sorsát.

A király ezért átkozódik éktelen módon, gyalázva a nőket.

„POLÜMÉSZTOR

Ha nőkről sok rosszat mondtak már eddig is, ha mondanak ma, s holnap is lesz újra vád,

én mind e rosszat egy mondatba foglalom:

se föld, se tenger nem táplált alávalóbb népséget; erre vall minden tragédia.”

Sok derék macsó férfi örülne ezeknek a szavaknak, és valljuk be: a görögöktől sem áll nagyon messze ez a vélemény. De a szofista Euripidész egészen „piszi” módon megadja a választ:

„KARVEZETŐ

A sulykot csak ne vesd el, és saját bajod miatt ne ócsárold a nők egész nemét.”

Ma sem mondhatná senki jobban. Euripidész hihetetlenül érzékeny, ezt nemcsak a Hekabévagy a Helenécímű drámája, de a Trójai nőkugyancsak megmutatja. Ez a fajta érzékenység – azt hiszem – ebben a korban párját ritkítja. Nietzschét talán ez (is) zavarta?

Ki tudja?

Egy biztos: éppen ez vezet át a másik oldalhoz, Helené védelméhez vagy éppen dicséretéhez.

2. FELMENTÉS

Ki ne érezné, hogy itt valami azért nem stimmel? A görögök maguk sem gondol-ták ezt másképp. Sztészikhoroszhimerai kardalköltő (Kr. e. 632–629) egyik fragmentumban fennmaradt műve Helené védelmében a következő sorokat tartalmazza:

„Tündareosz valaha

áldozva az összes égi lakóknak, a dús adományul Küpriszt kihagyá, amiért a haragvó

leányaiban büntette meg őt: mert mind csapodár lett, s váltogatta urát.”

(Kerényi Grácia fordítása) Sztészikhorosz egy igen érdekes, a klasszikus antikvitással foglalkozó szakembe-reken kívül senki által nem ismert szicíliai illetőségű költő, aki vélhetőleg Szapphó kortársa.

Ritoók Zsigmondszerint nagy hatással volt a klasszikus tragédiaírókra. A fragmentum azért

érdekes, mert felveti azt a kérdést, amit Hegelmaga ugyancsak fontosnak tart. Hegel egyik mondata szerint az antik „hősök épp annyira bűnösök, mint amennyire ártatlanok”

– áll a Hotho-féle kéziratban. Hegelnek igaza van, és nincs igaza. Igaza van, mert a tudatos oldalhoz köti a bűnösséget, de nincs igaza abban, hogy megfosztja ezeket a hősöket a szabadság lehetőségétől („bűnről akkor beszélhetnénk, ha az individuum szabadon dönthetett”). Hegel – mint korábban arra már utaltam – nem vesz tudomást a sors lénye-géről és annak az egyes emberre tett hatásáról. „Modernül” elgondolva: igaza van. Az antik világba helyezve: átkozottul nincs igaza. (Mint láttuk, erről a nem elhanyagolható dologról többen hajlamosak megfeledkezni.) Falus a Görög harmóniacímű könyvében maga fogal-mazza meg: „nem beszélhetünk tehát abszolút értelemben az emberi lét vagy minden emberi reakció és cselekvés isteni meghatározottságáról”, azaz a sors valójában nem teszi a görög embert fatalistává. Hegel ne értené? Hiszen maga sem gondolja másképp a szükség-szerű és szabad cselekvés korrelációját. Márpedig, ha ez a világ nem fatalista, akkor a felelősség ugyancsak létezik, ha pedig beszélhetünk felelősségről, akkor beszélhetünk szabadságról és természetesen bűnről.

Sztészikhorosz vonja először kétségbe, hogy Helené hibája lett volna a trójai háború-nak nevezett öldöklés. Az ugyancsak Szicíliában, Kr. e. 485 körül született Gorgiaszháború-nak, az egyik leghíresebb szofista bölcsnek és méltán népszerű szónoknak van egy beszéde, amely a Helené dicséretecímet viseli. Gorgiasz az igazság nevében akarja mentesíteni Helenét a felelősség alól, amit Richard Heinricha legfontosabbnak tart, tekintve, hogy ennek a nőnek a számlájára írják két nép gyötrelmes háborúját. Gorgiasz kiemeli, hogy Helené sokkal in-kább áldozat, mintsem bűnös nő, aki nem tehet szépségéről, nem tehet varázsáról. Gorgiasz beszéde megelőzte Euripidész drámáját, amely ugyancsak Helené ártatlanságát kívánja igazolni. Mogyoródi Emeseezt a következőképpen foglalja össze: felelőssége azért nem álla-pítható meg, mert „vagy szerelem, vagy rábeszélés, vagy erőszak, vagy isteni elrendelés követ-keztében szökött meg Parisszal”. Mogyoródinak teljesen igaza van. Hisz ez még jogi szempont-bólis kérdésessé teszi a teljes felelősséget. Gorgiasz a beszéd meggyőző erejére épít, amelyet a maga míves formáján keresztül mutat be: „A beszéd ereje ugyanolyan mértékben képes hatni a lélek állapotára (taxin), mint az orvosság adagolása a testére. Ahogyan különféle orvosságok különféle testnedvek távozását idézik elő a testből, s hol a betegségnek, hol magának az életnek vetnek véget, úgy a szavak is hol fájdalmat okoznak, hol gyönyört, hol félelmet idéznek elő, máskor bátorságot öntenek a hallgatóságba, hol pedig valamiféle rossz-indulatú meggyőzés erejével elkábítják és megigézik a lelket” (Mogyoródi Emese fordítása).

Euripidész egy önálló művet (Helené– Kerényi Grácia fordítása) szentel Helené védelmének. A kiindulópont a mítosz egy másik változata, miszerint nem Helené hagyja el Spártát Parisszal, hanem Hermész Zeusz parancsára a lányt ellopja, és Próteusz egyiptomi király őrizetére bízza, Trójába pedig egy szellem Helenémegy, akit Héra készített felhőből.

Euripidész valóban ebből a nagyon nem szokványos teóriából indul ki:

„HELENÉ

Nem én mentem Trójába, képmásomcsupán.”

Helené ezt Menelaosznak mondja, amikor az Egyiptomba érve „véletlenül” rátalál.

Ez alapján felelőssége fel sem vethető, hiszen nem ő volt a bajok okozója. Tehát még arról sincs szó, amit Mogyoródi Emese említ. Sőt. Ott sem volt. Euripidész még továbbmegy.

Nála Helené ennek ellenére önmagát vádolja, ezzel a nőt már-már patyolattisztaságú, szigorúan erkölcsös lénnyé emeli:

„HELENÉ

Baljós jelenség életem s a dolgaim;

mit szépségem, hozott reám, s mit Héra tett.

Bárcsak, mint képet, eltörölnék eddigi külsőmet, és a szép helyett kapnék csúnyát.”

Vagyis – annak ellenére, hogy a darabban kiderül „ártatlansága” – önmagát kár-hoztatja.

A szépségről van szó, amit a fejezet elején elemeztünk, annak relativitásáról, vala-mint arról, hogy abban az esetben, ha erotikus vonzalmat gerjeszt, azért nem kizárólag a szépség hordozója felelős, hanem az legalább annyira, akiben a vágyat Erósz felkeltette.

Sőt, korábbiak alapján tudjuk: végső soron maga Erósz a bűnös. Ebben az esetben pedig Aphrodité, aki ráveszi Erószt, hogy a szerelmi vágy feléledjen a két félben. Emlékezzünk:

a Simon de Vos-képen a megcsalt Vulcanus az apró Ámort egy korbáccsal agyabugyálja kíméletlenül, miközben ügyet sem vet a mögötte lévő meztelen feleségre, sem annak az ágyból kipattanó szeretőjére. Vagyis közkeletű felfogás szerint az a büdös kölyök (Ámor) a vétkes és nem a szerető, nem a félrelépő házastárs, csak és kizárólag Ámor (Erósz). Ahogy itt Aphrodité és hiúsága. „Isteni” hiúsága. Eszerint a Helené-képmás Trójába vitele nem más, mint Héra bosszúja, de nem Parisszal vagy Helenével, hanem Aphroditéval szemben.

Na persze, azért Parisszal ugyancsak kibabrál. A jámbor azt hiszi, hogy az igazi Helenét kapta, pedig nem. Jobban kellett volna dönteni. Ami persze lehetetlen, így ez a helyzet egy apória. A-poria (ἀπορία), azaz „a-porosz” = kiúttalan, megoldhatatlan.

„KAR