ELEKTRA Mint ő apádat ölte meg.”

(Devecseri Gábor fordítása) Isteni parancs a bosszú, az apa méltatlan halálának (gondoljunk bele: mennyiben más, ha egy király és hadvezér a csatatéren esik el, mint a fürdőszobában – a kettő nem ugyanaz) megbosszulása, de az emberi törvények alapján ugyancsak büntetést érdemel.

„ORESZTÉSZ

Megyek tehát be; szörny tervre készülök, s szörnyet teszek. Ha kívánják az istenek, legyen! Keserves ez, nem édes küzdelem.”

Megtörtént. Megölte. Diké (az igazság istennője), akit többször megszólítanak, ugyancsak ezt kívánja. A δικαιοσύνη, amely nevéből ered, igazságosságot jelent. Igazságot szolgáltatott. Vagy nem?

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Szerintem Hegel téved, amikor azt mondja, az antik tragédiában az összeütközés azt jelenti, hogy „mindkét oldal jogosan lép fel”.

A kollíziót, az összeütközést – szerinte – nem a rosszakarat vagy szerencsétlenség idézi elő, hanem a mindkét oldalon fennálló „erkölcsi jogosultság”. Ha Dikét nézzük, akkor ez az általánosan elterjedt tévedés igaznak látszik. Ha a Moirát hozzávesszük, akkor nem.

De még csak nem is egyszerűen az isteni és emberi világ konfliktusáról van szó. Ha kollízióról beszélünk, akkor inkább az istenek felett álló sors és az emberek világában uralkodó erkölcs összeütközéséről lehet szó. Mert persze egyaránt igaza van Antigonénak és Kreónnak. De Antigonét a sors mozgatja, míg Kreón az erkölcsi rendet védi. Szó sincs arról, hogy ez két erkölcs összeütközése lenne. Sokkal inkább az erkölcsön kívüli

(számtalan példát hoztunk fel arra, hogy az erkölcs sem az istenek világában, sem a sors rendszerében nem értelmezhető) és az erkölcsön belüli világ konfliktusa. Ha úgy vesszük, igazából nem is két, hanem három szintről van szó:

1. legfelsőbb szint: sorsrendje, amely még az isteneket is uralja;

2. középső szint: az olümposzi,az istenirend, amely uralja az emberi világot, de alá van vetve a felsőbb rendnek (lásd Zeusz sorsa);

3. alsó szint: az erkölcsirend, amely az emberek egymás közötti viszonyait szervezi, és alá van vetve mindkét felsőbb rendnek.

Még egyszer: szó nincs tehát arról, hogy két erkölcsi rend ütközne. Éppen az teszi bonyolulttá és a mai ember számára nehezen érthetővé az antik tragédiát, hogy három erő küzd egymással, amelyek közül kettő kívül áll mindenféle etikán. Álláspontom szerint Hegelnek ebben nincs igaza, de a hármasság tekintetében mintha erről (a sors szintjéről) mindenki elfeledkezett volna. Kierkegaard ugyanígy. Pedig a tragédiákat szokás sors-tragédiáknak nevezni.

Erünniszek

A sors Loxiász (Apollón) szerepében mutatkozik meg, legalábbis látszólag. De lehet, hogy az egész az isten terve, aki azt jósolja Oresztésznek, hogy a társadalom kitaszítottja lesz, ha nem áll bosszút a gyilkosokon. Talán éppen ezért kárhoztatja később Apollónt.

Talán éppen ezért küzd majd Apollón az Erünniszekkel. Klütaimnésztra ugyanis figyel-mezteti a meggyilkolására készülő Oresztészt:

„ORESZTÉSZ

Nem én, magad vagy tenmagadnak gyilkosa.

KLÜTAIMNÉSZTRA

Anyád dühös kutyáit elkerüld, vigyázz.

ORESZTÉSZ

Apáméitól hogy futok, ha nem teszem?

KLÜTAIMNÉSZTRA

Így hát még élve sírhoz esdek hasztalan.”

„Anyád dühös kutyái.” Nem más, mint az Erünniszek. „Apám dühös kutyái” – ugyan-azok. Vagyis: akár megbosszulom apám halálát, akár nem, jogosan félhetek az Erünniszektől.

Gustave Moreau: Oresztész és az Erünniszek,1891, olaj, vászon, magángyűjtemény

Kik ők valójában? Az Erünniszek (Ἐρῑνύες) Gaia és Uranosz gyermekei (Alektó, Tisziphoné és Megaira), a bosszúállás véres istennői. Ha valaki galádságot követ el (a fiata-labb megsérti az idősebbet, a házigazda a vendéget, rokon gyilkol rokont), megkeresik és az őrületbe kergetik. Mai szóval: a családon belüli erőszak bosszúistennői. A latinok Fúriáknak nevezték őket. Sokan a lelkiismerettel azonosítják, vagy annak megszemélyesí-tőit látják bennük. Fontos tudni, hogy az Erünniszek születése önmagában kijelöli a görög mitológiában betöltött szerepüket. Amikor ugyanis a titánok a Földanya felhívására

fellázadtak apjuk, Uranosz ellen, akkor a legfiatalabb titán, Kronosz álmában lepte meg apját és egy kovakő segítségével kiherélte, majd nemi szervét a tengerbe hajította (mit várhatunk ezek után a halandóktól, ha az istenek ilyenek?). Ámde pár csepp vér a Föld-anyára hull, és ennek köszönhetően jönnek világra az Erünniszek. Ők tehát egy gyermek által meggyilkolt szülő vétkének gyermekei, akik éppen ezért pontosan és legjobban a szülőket meggyilkoló gyermeket üldözik, amint azt kérlelhetetlenül megteszik Oresztész-szel. Ő persze tudja előre, nem lehetnek illúziói. Érdekes, a férjet vagy feleséget meggyil-kolóval ezt nem teszik. Klütaimnésztra nyugodtan éldegélhetne Aigiszthosszal, ha nem jönne Elektra és Oresztész. Nyilván ez az antik etika lényeges sajátosságaihoz tartozik.

Moreau képe (Oresztész és az Erünniszek,1891) éppen Oresztészt és a három Erünniszt ábrázolja a szimbolizmus minden eszközének felhasználásával. A férfi, aki inkább nőiesen légies (vagy légiesen nőies), egy oltárszerű hely előtt magába roskadva ül, a véres tőr kihullik a kezéből, míg a Szphinx formájú szoboralakokkal díszített magas oszlopcsarnokban lebegve megjelenik a három nőalak. Nem rémisztőek, mint Goya Moirái, szépek, akár Oresztész, inkább valami fenyegető előérzetet jelentenek az „oltár” felett levitálva. Az „oltár” asszociáció talán nem véletlen: a három nőalak középső figurája – ha nem ismernénk a történetet – azt hihetnénk, hogy egy modern Madonna-ábrázolás, a két szélső nő pedig esetleg Magdolna és Margit vagy Katalin, mármint a szentféléből.

Ezt látszik erősíteni a fejük felett látható glória, amely egyértelmű attribútuma a szen-teknek, valamint az oszlopcsarnok, amely ikonografikus jelentése szerint az egyházat hivatott szimbolizálni – ha már Moreau-nál és a szimbolizmusnál tartunk.

Igen, megtörtént: a fiú megölte anyját. Ámde minek is eszközei e szép és csinos leányok? Sokkal inkább Dikének, mintsem a Moiráknak. Itt vissza kell egy kicsit utalnunk a szofista alapvetésre, a phüszei és theszei problémájára:

„Dikének oly gyors mérlege, ha fényben éri még a bűnt;

s ha ez homályban rejtezik, csak késve csap rá az iszony;”

Emlékezzünk: a szofistáknak köszönhetően a phüszei(φύσei) nomoivagy theszei, azaz természet szerinti konvenció (emberi törvények, erkölcs, szokások) szerinti oldal kettéválik. Az lényeges, hogy mindenkor a természet szerinti törvény elsődleges az emberi törvényekkel és erkölcsi parancsokkal szemben. A fenti mondat igazi szofista kijelentés.

Értelmét legjobban egy Kritiasz nevű illető gondolataival lehet megvilágítani.

Egy biztos: a görög erények legnevesebb szószólói a szofisták voltak, akik közé Euripidész is tartozott. Korábban elég sokat foglalkoztam velük, és Werner Jaeger

nagyszerű könyvei után, megismerve a szövegeket, egyre jobban kezdtem csodálni őket.

Főleg azért, mert sokak által inkább a „lesajnált” kategóriába tartoznak. Akár így, akár úgy, ők fedeznek fel valamit, amit úgy nevezünk: ember(ἄνθρωπος). Embert mint közös-ségi lényt bizonyos értelemben a természettel szemben vagy éppen vele megbékélően, de mindenképp tőle különbözően. Az embert mint társadalmi lényt. Az embert mint érzései által meghatározott lényt. Az embert mint racionalitásától lenyűgözve létező állatot.

Ennek megfelelően ők kérdeznek rá igazán arra: mi az emberés hol a helyeaz általa formált közösségben? „Minden dolognak mértéke az ember, a létezőknek, ahogyan létez-nek, a nem létezőklétez-nek, ahogyan nem léteznek.” Prótagorasz híres és csodás mondása.

Könyvtárnyi irodalma van csak ennek az egy szentenciának. Valóban csak a relativizmus fohásza? Vagy fohász az emberhez? Hiszen a „szofista” elnevezés sem volt mindig pejoratív.

Wilhelm Capellepontosan ezért mutat rá, hogy a régi görögben a „hét bölcset” ugyancsak a „bölcs” (σοφóς) elnevezéssel illették. A hét „sophos” (sage, Weise).

Kritiasz a kevésbé ismertek közé tartozik. A kiváló Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff, Friedrich Nietzsche schulpfortai iskolatársa, később – A tragédia születése után – kérlelhetetlen kritikusa, egy szatírjátékot tulajdonít neki, a Sziszüphoszt. Mint több más műve, ez ugyancsak töredékben maradt ránk. Kritiaszról annyit érdemes tudni, hogy filozófus, költő és – en passant– zsarnok volt, mégpedig az ún. „harminc zsarnok”

vezetője, aki kegyetlenül bánt el politikai ellenfeleivel. (Röviden említem az első könyvben Platón kapcsán. Most kissé részletesebben.)

Kritiasz a Kr. e. 5. században élt, Szókratész tanítványa, Platón rokona, egyben beszélgetőtársa volt, ahogy arról az egyik róla elnevezett (és torzóban maradt) dialógus ad tanúbizonyságot. Egyesek szerint oltári nagy szemét volt, Platón szerint kellemes vitapartner. Talán egyszerre mindkettő. De most nem ez a lényeg. Sőt, ahogy mondani szokás: nem ezért tiszteljük. Kritiasz ott folytatja, ahol kortársa, Antiphon,a restaurált demokrácia által kivégzett szónok-filozófus abbahagyta. (Antiphont Platón annyira utálta, hogy bár – részben – kortársak voltak, sok szofistával vitázott, de arisztokrata gyomra ezt a megveszekedett demagógot nem volt képes bevenni, így még csak meg sem említi a nevét egyetlen művében sem.)

Kritiasz azt mondja: „az igazságosság abban áll, hogy azon állam törvényeit, amely-nek a polgárai vagyunk, ne hágjuk át”. Ezért – teszi hozzá – helyes, ha tanúk jelenlétében az állam (theszei),míg tanúk hiányában a természet (phüszei)törvényeit követjük. Sőt még az isteneket is a theszeikörébe sorolja, azaz szerinte azok ugyancsak az emberi fantázia termékei, ami egyrészt akkoriban nem volt szokványos gondolat, másrészt veszélyes lehetett, hiszen ennél sokkal kevesebbért perbe fogták már Prótagoraszt, üldözték Anaxagoraszt vagy ítélték halálra Szókratészt. Kritiasz ezt a következőkből vezeti le: „Volt idő, amikor az emberi élet a vadállatokéhoz volt hasonlatos. A jót nem

jutalmazták akkoriban, ahogy a rosszat sem büntették.” Bellum omnia contra omnes.

Nincs új a nap alatt, kedves Thomas Hobbes! Mindenki harca mindenki ellen. Amikor az ököljog szerez érvényt. Igazságom (Diké, jaj!) attól függ, hogy mekkorát tudok ütni.

Egyenesen, laposan – mindegy, csak a másik feje legyen a célpont. Viszont Kritiasz szerint ez tarthatatlan, ezért az emberek megállapodtak egymással, és – úgymond – „törvényt szereztek”. „Ha valaki ekkor vétkezett, akkor büntetés alá esett. Azaz a törvények meg-tiltották, hogy az emberek nyíltan erőszakoskodjanak” – de mint gyakorló zsarnok pragmatikus érzékkel megáldva hozzáteszi: „ezért csak titokban tehették”. Ennek kiküszö-bölésére – mondja – kitalálták az isteneket, hogy az ember akkor is féljen tette következ-ményétől, ha titokban marad, sőt féljen akkor is, ha csak gondol valami vétekre. Mi ennek a hallatlan jelentősége? Hogy a természetjogi irányzatnak tulajdonított állam-szerződés elméleteket itt már készen kapjuk, az nem Grotius Hugoés a többiek nevéhez köthető.

Hanem a szofistákhoz. A másik: az emberi törvényt és a nem emberek által hozott törvé-nyeket ez a szofista azzal hozza egy szintre, hogy azt mondja: az emberek feletti törvények egyaránt emberi alkotások, ami a felelősség szempontjából lesz releváns.

Hogy mennyire nem volt jogosulatlan ez a kis kitérő, azt éppen Aiszkhülosznál a kar szavai igazolják:

„Moirák, ti nagyok, Zeusszal ma akként érjetek itt célt,

mint ahogyan jár az igazság:

»Gyűlölet oszt szót: éppoly szózat légyen a válasz« - így várja is el

Diké az adót rivalogva.

»Véres ölésért csak a véres ölés adhasson adót: hulljon le, ki öl«

-háromszoros-agg ez a szózat.”

Nem akarok túlzásokba esni, de önmagában ezeknek a szavaknak a jelentése megérne egy külön könyvet. Moirák (sors), Zeusz (istenek), Diké (emberek) – a fentebb említett három szint tökéletes megjelenései. Mert bár Diké isten, de hatása az emberi világra értelmezhető, ami a szöveg zsenialitásából kitűnik. „Véres ölésért csak a véres ölés adhasson adót: hulljon le, ki öl!” – szól a szentencia. Nyilvánvalóan ez az emberek viszo-nyaira érvényes, hisz abban az esetben, ha az istenekre igaz lenne, akkor maga a főisten kerülne nehéz helyzetbe, tekintve öléseinek számát, erőszakos nemi eltévelyedéseit, vagy mai fogalmaink szerint beteges pedofíliáját. A főisten, de jó, hogy ő az! Annyira szép, sőt maga a csoda! Nem tehetem meg, hogy Platón magasröptű etimologizálgatását ide ne idézzem: „Mert Zeusz név majdnem egy mondat. Az emberek ezt kettéválasztják, és

egyik részük az egyiket, másik részük meg a másikat használja; mert egyesek tárgyesetben a Zéna, mások meg a Dia alakot mondják. Ha ezt a kettőt összekapcsoljuk, akkor a kettő együtt fejezi ki az isten lényegét, és mint említettük, épp ez a név feladata.

Mert számunkra, éppúgy, mint minden létező számára, az élet (zén) legfőbb forrása Zeusz, mindenek ura és királya. Éppen ezért helyesen nevezik ezt az istent olyannak, mint aki által (dia) a többi élőlény mind az élet (zén) részese. De amint mondom, a név két részre van osztva: Zéna és Dia, bár a kettő egy és ugyanaz. Hogy ez az isten Kronosz fia, az az első hallásra talán káromlásnak látszik, de mégis találó ez az elnevezés, hogy tudniillik Zeusz egy nagy észnek a fia; mert a korosz szó itt nem gyermeket jelent, hanem az értelem (nusz) tisztaságát, zavartalanságát. Ez a Kronosz a monda szerint Uranosz fia. A felfelé nézést pedig helyesen mondják éginek, azaz urania-nak, mert az ilyen látja a fentieket (horósza ta anó); ezért mondhatják hát, Hermogénész, a meteorológusok, hogy a tiszta értelem onnan származik, és az égnek, Uranosz-nak helyes a neve. És ha még emlékeznék Hésziodosz genealógiájából ezeknek az isteneknek többi elődjére, tovább folytatnám annak a kimutatását, hogy ezeknek is valódi nevük van, míg végleg ki nem meríteném ezt a bölcsességet, ami nem tudom, hogy ihletett meg engem most ily hirtelen, és végére járnék, hogy csődöt mond-e ez egyszer vagy sem” (Szabó Árpád fordítása). Ismét a Kratüloszból.

A dilemma adott: a sors kényszeréről van szó, az istenek beavatkozásáról, avagy az emberek között elvárt szokások követéséről. Arról a nemes gondolatról, amit a ius talioniskifejez. A talió elv: szemet szemért, fogat fogért. Ami szép, nagyon szép. Nemes emberi eszme. Hammurapi törvénye így szól: „Ha egy polgár kiüti egy polgár fiának a szemét, üssék ki a szemét; ha egy polgár csontját töri, törjék el a csontját.” Igaz, ez csak-nem négyezer évvel ezelőtt készült. De tíz közül kilenc ma ugyanezt vallja. Nem nagyon gondolva azzal, hogy a szemet szemért, fogat fogért csak sok-sok vak és sok-sok fogatlan embert eredményez, más haszna nagyon nincs. A Valahol Európábanjut az eszembe:

„Könyörgöm, akasszuk fel!” Diké parancsa most valóban ez, ugyanakkor itt van az istenek beavatkozása, vagyis minden keveredik mindennel; nem lehet teljesen tisztán látni.

A clairvoyance mintha kissé elsötétült volna.

Összefoglalva tehát:

Oresztész tettében a három szint a következőképpen kapcsolódik egybe.

1. Sors rendje.Meg van győződve arról, hogy a sorsa követeli, hogy véghezvigye végzetes tettét, megölje az anyját („Moirák,ti nagyok, Zeusszal…”).

2. Isteni (opümposzi) rend.Apollón jóslata, amely a bosszúra ösztökéli, ugyancsak erre sarkallja („De vélem együtt vétkes ebben Loxiász, mert szívem űzve kínokat jósolt nekem.”).

3. Erkölcsi rend.A társadalom azt várja el tőle (a görögök nincsenek oly messze Hammurapitól), hogy apja gyilkosát ugyanúgy büntesse, ahogy amaz vétkezett („Véres ölésért csak a véres ölés adhasson adót: hulljon le, ki öl.”).

Álláspontom szerint félreértésaz antik tragédiát akár csak az erkölcsi világrend, akár csak a sors felől értelmezni, és figyelmen kívül hagyni, hogy a megoldhatatlan és annyira kínzó feszültséget éppen az itt vázolt három rend összeütközése szolgáltatja.

És sajátos hierarchiája. Az első beleavatkozik a másodikba és harmadikba, meghatározza azokat, a második a harmadikba, de visszafelé ez sohasem igaz. Ettől oly bonyolult, megfejthetetlen és számunkra nehezen értelmezhető minden ottanitörténés az itteniből megítélve; pontosan ezért lehetséges, hogy a Schelling által emlegetett „petyhüdt ízlés”

nem képes vele mit kezdeni. Csodálja, különös bogárként szemléli, néha arrébb taszítja, de képtelen azonosulni vele.

„Vagy küldd Dikét, hogy ő segítse híveid, vagy add, hogy azok is éppoly cselbe hulljanak,

ha, kit legyőztek, végre győzni vágysz magad.”

A „vagy-vagy” erejét Oresztész maga ugyancsak érzi, amikor kimondja ezeket a szavakat. Mivel nincs arra esély, hogy az emberi igazságszolgáltatás megtorolja a vétket, pontosabban Oresztész ezt gondolja, ezért saját kezébe kell vennie – most úgy mondják –:

sorsának irányítását. Még ha ez egy hatalmas ökörség is „görögös” értelemben. Nota bene:

mutatja, mennyire messze jutottunk a görögöktől és a megértésüktől.

A fenti kitérő a szofistákra azért sem volt haszontalan, mert Aiszkhülosznak az Eumeniszekcímű tragédiájában mondott szavait nélküle nehezen értelmezhetnénk:

„Új a törvény, s összedől mindenünk, hogyha most

anya gyilkosának itt érve győz, vétke győz:

akkor ez minden embert fölruház könnyű kedvvel ölni már;

sok gyereke-ütötte seb, s nagy keserű kín, mi sok szülőt

vár ezentúl biztosan.”

Bizony, bizony. Új a törvény: de a különbség a phüszeiés theszeiközött feszül. Ismét.

Mert ha minden törvény emberi alkotás, akkor mi gátolna abban, hogy kivonjam magamat alóla? Pontosan látja Aiszkhülosz, amikor az Erünniszek szájába adja a fenti szavakat.

Az sem véletlen, és ez megint alátámasztja a három rend keveredésére vonatkozó elméle-temet, hogy az Oreszteiabefejező részében igazából egy szinte amerikai filmből előlépett bírósági tárgyalást izgulhatunk végig. Az Eumeniszek nem mások, mint az Erünniszek, de hogy mi ez a névváltozás, arról később.

A lényeg, hogy Iphigénia passé, ott bóklászik valahol a Tauruszok földjén, és csak arra vár, hogy Euripidész írjon róla valamit. Elektra ugyancsak, viszont Oresztészt az Erünniszek lassan az őrületbe kergetik, nem hagyják nyugodni, még úgy sem, hogy maga Apollón védelmezi.

„A tombolókat itt lefogtam, láthatod:

álomba hullt az undorító lánycsapat, ős, agg leányok, kikkel nem közösködik

egyetlen isten, ember, állat sem soha;”

Apollón cselekszi ezt, ő mondja vigasztalásul Oresztésznek ezeket a szavakat.

Mindhiába. Az Erünniszek nem engedik. Üldözik, nem hagyják nyugodni.

Az emberi igazságszolgáltatás ítél felette és Elektra fölött. Euripidészaz Oresztész-ben írja le az emberi törvény ítéletét. Nem véletlen, hogy az emberit Euripidész önti formába. Aiszkhüloszaz Eumeniszekben pedig az istenit. Azaz két ítélet van Oresztész ellen.

Euripidésznél a szituáció a következő: Elektra búsong, nos, nem anyján, hanem sorsukon.

Megérkezik Menelaosz Trójából, hozza magával a femme fatale-t, Helenét, az asszonyát, akit csak lopva mer bevinni a városba, hogy a Trója alatt elesettek özvegyei meg ne kövez-zék. Oresztészt gyötrik az Erünniszek, de Euripidésznél enyhe utalás van arra, hogy az anyagyilkos megőrült, és a végzet kutyái talán inkább látomások („úgy véltem, látok három éjsötét leányt”). Tehát maga sem bizonyos benne. Aiszkhülosznál ilyen kétség nincsen, ott a fúriák teljes testi mivoltukban megjelennek.

Elektrának és Oresztésznek öngyilkosságot kellene végrehajtania az emberi bíróság ítélete szerint. De foglyul ejtik Hermionét, Menelaosz lányát és megölésével fenyegetik az apát. Majd – mint Euripidésznél oly gyakori – deus ex machinaként meg-jelenik Apollón és rábeszéli a megzsarolt szülőt, hogy ne csupán futni hagyja a gyilkost, de a fenyegetett lány legyen Oresztész felesége. Unokatestvér? No problem.Az apa legott hozzáadja. Oresztész a leírások szerint szép férfi, Hermioné pedig a legszebbnek mondott nő gyermeke. Alexandre Cabanel1846-ban festett képe (címe: Oresztész) a férfit pontosan ilyennek ábrázolja. (Akár egy görög isten.)

Alexandre Cabanel: Oresztész,1846, olaj, vászon, Musée des Beaux-Arts de Béziers, Béziers

Cabanel az akadémikus festészet egyik legismertebb és legsikeresebb képviselője, a párizsi Salon sikerekben bővelkedő alkotója, az idióta III. Napóleon kedvence, aki még akkor sem orrolt meg rá, amikor a Vénusz születéseannyira megosztotta a párizsiakat. Sőt, kifejezetten rajongott érte. Ross Kingaz impresszionizmusról szóló könyvében leírja, hogy a császár hihetetlen kéjenc volt, esténként titkon vitték neki a különféle hölgyeket Tuileriákba, akiket először meztelenül megszemlélt, majd eldöntötte, hogy velük tölti-e a kedvét, avagy sem. Nem véletlen, hogy nem látott semmi megbotránkoztatót a festmé-nyen. Sőt, később megvette. A Vénusz születése egyébként tényleg külön fejezet a modern festészet történetében, és nem csupán a kép okozta felfordulás miatt. A képet a Salonban történt kiállításakor egyesek roppant bujának és kihívónak tartották, szembeállítva Botticelli fennkölt alkotásával, amely ugyancsak meztelen nőt ábrázol, de oly szemérmesen, oly rejtezve, hogy kéjes pillantás el nem érheti. Vagy Correggio képével a 16. század elejé-ről, hisz abban sincs semmi meghökkentő. (Correggio képein nagyon meghökkentő dolgot soha nem találtam. Legfeljebb a fantázia teljes hiányát – ha az meghökkentőnek nevezhető.) De az akadémikus festészet számára természetesen ugyanúgy etalon, mint Raffaello, és

Cabanel az akadémikus festészet egyik legismertebb és legsikeresebb képviselője, a párizsi Salon sikerekben bővelkedő alkotója, az idióta III. Napóleon kedvence, aki még akkor sem orrolt meg rá, amikor a Vénusz születéseannyira megosztotta a párizsiakat. Sőt, kifejezetten rajongott érte. Ross Kingaz impresszionizmusról szóló könyvében leírja, hogy a császár hihetetlen kéjenc volt, esténként titkon vitték neki a különféle hölgyeket Tuileriákba, akiket először meztelenül megszemlélt, majd eldöntötte, hogy velük tölti-e a kedvét, avagy sem. Nem véletlen, hogy nem látott semmi megbotránkoztatót a festmé-nyen. Sőt, később megvette. A Vénusz születése egyébként tényleg külön fejezet a modern festészet történetében, és nem csupán a kép okozta felfordulás miatt. A képet a Salonban történt kiállításakor egyesek roppant bujának és kihívónak tartották, szembeállítva Botticelli fennkölt alkotásával, amely ugyancsak meztelen nőt ábrázol, de oly szemérmesen, oly rejtezve, hogy kéjes pillantás el nem érheti. Vagy Correggio képével a 16. század elejé-ről, hisz abban sincs semmi meghökkentő. (Correggio képein nagyon meghökkentő dolgot soha nem találtam. Legfeljebb a fantázia teljes hiányát – ha az meghökkentőnek nevezhető.) De az akadémikus festészet számára természetesen ugyanúgy etalon, mint Raffaello, és

In document Kép és mítosz II. (Pldal 133-147)