„KAR Ajajajaj,

sok bajt hozó végzeted,

a sorsod, asszonyom.

Nemélet-élet

a tied a tied, amióta a levegőt szelő hószín tollu hattyúban Zeusz nemzett anyád ölén.”

Továbbmenve: a bosszúval az isteni világrend az emberit forgatja fel, természetesen úgy, hogy annak kárvallottja nem az isten, hanem az ember. A görög istent a többi isten legfeljebb kineveti vagy megveti. Ez nagyon fontos. Az istenek leggyakoribb „büntetése”

– egymás közt – a kinevetésvagy megvetés.Héphaisztosz bosszúból kinevetteti feleségét és szeretőjét, amiért őt megvetik. Helenével mit lehet tenni? „Nemélet-élet”-nek nevezik létezését. Miért? Mert apja Zeusz, aki Lédával nemzette, így egyszerre van köze az istenek világához és egyszerre az emberekéhez. Mintegy kapocs a két világ között. Mintha nem találná a helyét. Héraklészhez hasonlóan. Ez egyben a tragédiája. Nem csupán szépsége.

Ámde ezért lehet szerepe az erkölcsi világrend helyrebillentésében. Amit Euripidész jó szofista módjára megtesz.

A kiinduló helyzetet így fogalmazza meg: „Helenét Hellászban mindenki gyűlöli.”

Tudjuk, hogy amikor Menelaosz visszatér, feleségét úgy kell belopnia a városba, hogy meg ne kövezzék azok az asszonyok, akiknek férje Trója ostromában veszett el. Majd egy hírnök jön, aki magyarázza Helené tettét: „a Tündareósz-lány ártatlanul lett hírhedett”

– mondja, és hozzáteszi: „szegény feje”. Helenét, az igazit, eldugták Memphiszben, a fáraó palotájában, mégpedig Parisz, a „vérnősző barom” elől. Voltaképp Menelaosz a nagy ostoba, a tipikus féltékeny férj szerepét játssza, aki (magától) rákérdez az egyik leg-ostobább dologra: ezek szerint hiába „dúlta fel Íliont”? Rossz hírem van: ezek szerint hiába. Persze nem tehet róla, hiszen az istenek, ha már ennyi galibát csináltak tisztán hiúsági alapon, lettek volna szívesek az őrjöngő férjet tájékoztatni arról, hogy felesleges Trójába mennie, mert a nej Egyiptomban van megőrzésen. Trója helyett inkább menne oda, mert Theoklümenosz, az egyiptomi uralkodó szervezete igencsak megkívánta Helenét, annyira, hogy megölni rendelt minden görögöt, aki feltűnik az országában.

Hacsak még egy további szellem Helenét nem csinálnak az istenek, akkor Menelaosz tisztessége éppen itt van veszélyben, nem pedig Trójában. Igen ám, de ha szólnának Menelaosznak, akkor nem menne Trójába, ha nem menne Trójába, akkor nem lenne tízéves öldöklés, ha nem lenne csodás öldöklés, akkor nem bolyongna Odüsszeusz – akkor miről írt volna Homérosz? Szegényebbek lennénk egy csodás eposszal. Ennyit nem érne meg.

Helenét sem így, sem úgy jogos vád nem illeti. Hekabécímű művében Euripidész Hekabéval szemben a következő vádszavakat adja Helené szájába. (Ezek szerint ő lenne a vétkes?):

„Először: őt (a bajszerzőt) ez szülte itt, Pariszt megszülve; másodszor: ki tönkretett,

a vén király volt, meg nem ölve kisfiát, Alexandroszt, kit fáklya jósolt vészesen.”

Alexandroszt, azaz Pariszt. Majd jön a vád második része:

„A hármas istennő-iga perben ő ítélt;

s Pallasz kitűzte díjul azt, hogy phrűg hadak élén Alexandrosz legyőzi Hallaszunk.”

Ez már halmazati büntetést jelenthetne, és jön a végső érv, az ultima ratioHelenétől (Menelaosznak tart egyébként vádbeszédet):

„az istennőt szidd”.

Ennyi. Akár így nézzük, akár úgy, Helené nem bűnös. Még maga Goetheis kételyé-nek ad hangot a Faustban:

„Zsákmány vagyok; de hogy rab-é, azt nem tudom!

Mert kétértelműen rendeltek a halhatatlanok a szépség szobrának, nekem, hírt s végzetet zord kísérőimül.”

Helené bűnösségének megítélése tehát radikálisan megváltozik. Érdekes, hogy a keresztény felfogásban valami hasonlót, sőt csaknem teljes egyezést találunk Éva szerepé-nek változásában. Ha megnézzük a keresztény kor ábrázolásait, a bűnre csábító kígyó szinte mindig nőalakbanjelenik meg. Ott van Ádám, ott van Éva, ott a kígyó, aki természetesen női mellel, női arccal és kígyófarokkal van „felszerelve”. Nem kérdés: a nő a bűnös. Aki szegény, nagyon szegény férfit bűnre csábítja.

Aztán lassan történik változás a megítélésben, egyfajta tétova felmentés. Cornelius Agrippaa 16. század elején adja ki a Declamentatio de nobilitate et praecellentia foemiei sexus című munkáját, amelyben a női nem nemességéről ír – szemben a férfiakkal, egyben felmentést ad az első nőnek, hisz megállapítja: mégis az első férfi volt, aki evett az almából, holott visszautasíthatta volna. Ennek megfelelően az okkult tudományok kiváló művelője élénk ellenvetést fogalmaz meg a boszorkányperekkel szemben. Mindennek következmé-nye száműzés és börtön, majd élete végéig nagy nyomorban tengődés. Túlzás nélkül mondhatjuk, Agrippa messze megelőzte korát, és mint sok más esetben, éppen ez lett

a veszte. Éva szerepe legalább bizonyos körben átértékelődik, persze nem túl széles ez a kör, de ugyanúgy nem teljesen egyértelmű megítélést kap, mint Helené.

Bűnös hát Hekabé, mert megszülte Pariszt, bűnös Priamosz, mert nem tette el láb alól, bűnös Parisz, mert ítélt az istenek között, és – bár ezt nem mondja – bűnös mindenki, aki kiaknázta a helyzetet (Agamemnón, Menelaosz és az akháj hadak). Helené nem. Már-mint a szofisták egyes képviselői szerint. Végső soron: maga az istennő a legnagyobb bűnös.

A szépség istennője. A hiúság istennője. Az álhatatlanság és kevély rátartiság istennője.

Toulouse-Lautrec: A modern Parisz ítélete,1894, litográfia, magángyűjtemény

Toulouse-Lautreclitográfiája (A modern Parisz ítélete,1894) önmagáért beszél. Szó sincs istennőkről, hanem három „rosszlány” áll egy kiérdemesült és kiöregedett „kuncsaft”

vizslató szemei előtt. Az egyik teljesen meztelenül hatalmas kebleit kínálja (nyilván ő lesz a nyertes). A másik felöltözve áll (esélye csekély), míg a harmadik fonnyadt emlőit látva nem éppen az isteni szépségnek szubsztanciális jelenlétét juttatja eszünkbe (még csekélyebb).

Lautrecnek igaza van: a modern világban ezek a dolgok a kuplerájban dőlnek el.

Toulouse-Lautrecnek tényleg igaza van. Nincs többé illúzió. Nincs többé heroikus küzdelembe vetett hit vagy a tökéletes szépség által ígért kiúttalanság gyötrelmes gyönyöre, amikor nem lehet dönteni szép és szép között. Itt már az ár diktál, a piac dönti el, mi kell, mi hasznos, mi haszontalan. Egy görbe tükör, ámde nem az antik történet, hanem a saját kora elé állítva. Hogy mennyire igaza van Lautrecnek, hogy a világ egyre képtelenebbé vált, azt mi sem példázza jobban, mint a majd fél évszázadra rá bekövetkezett történések.

A szépség totális visszavétele.

Erről itt nincs lehetőség írni, de a képtelenséget egy „festmény” igazán jól megjele-níti. Mármint a „szépség totális visszavételét”.

Ivo Saliger: Parisz ítélete,1934, olaj, vászon,Deutschen Historischen Museum, Berlin

Ez az alkotás a derék náci festő, Ivo Saligermázolmánya. Címe: Parisz ítélete– 1939.

Paradigmatikus, minden tekintetben. A fickó olyan, mint Adolf Ziegler,a korszak meg-határozó személye, aki mindent egyben képviselt, amit a primitív és sematikus náci

„esztétika” elvárt. Ez a szerencsétlen Ziegler egy nyomorult alak volt, egy teljesen érdektelen festő (csakúgy, mint ideálja), még egy kiállítást sem tudott összehozni a nácik hatalomra jutása előtt. Később mint a birodalom legjelentősebb festője sem állított ki tíz képnél többet. Az is éppen tízzel volt több az elviselhetőnél. Lehetősége pedig lett volna. Gúnyo-san „Birodalmi Fanszőrzet Festőnek” (Reichsschamhaarmaler)nevezték.

A náci hatalomátvétellel – és ezt minden voluntarista politika gyakorolja, legfeljebb visszafogottabban – a tehetségtelenség, a selejt diadalakövetkezett. Tehetségtelen, ön- és írástudatlan „írók”, fantáziátlan és korrumpálható „festők”, még fantáziátlanabb „építészek”, félresikerült „színészek” stb. kerülnek hatalmi pozícióba, akik megmondják, de tutira meg ám, hogy mi a művészet, mi nem, mit kell támogatni, mit nem, egyáltalán: mi a kultúra, mi a művészet, és ahhoz képest minek kell lennie. Németországban akkoriban csak

a nemzeti művészet létezett, minden, ami mozgott, minden, ami nem mozgott, csak nemzeti lehetett, az ország csak úgy fuldoklott a nagy nemzeti szószban. Ez a Ziegler nevű senki például az egyik mentora volt a korábban említett „Entartete Kunst”kiállításnak, ahol Goebbels irányítása alatt a nem német (am. nemzetietlen) művészet alkotásait tették közszemlére, olyan „jelentéktelen” alkotók műveivel, mint a korábban említettek mellett a magyar Moholy-Nagy.A Nagy Német Művészetkiállításán pedig hasonló „ragyogó”

alkotások tűntek fel, mint Ziegler képe. Saliger ugyancsak itt tette közszemlére örökbecsű műveit. (A kedvencem az itt feltűntek közül egyébként: Hubert Lanzinger: Hitler mint zászlóvivőcímű képe, amelyet – mivel kiskorúak esetleg belenézhetnek a könyvbe – nem mutatok meg.) Adolf Ziegler a Reichskammer der bildenden Künsteelnökhelyettese lett.

Nyilván „magas” művészi kvalitásai miatt.

A Parisz ítéletén látni, hogy maga Parisz egy remekbeszabott árja német, csak a Hitlerjugend jele hiányzik a karjáról. A kiválasztott „Aphrodité” egy szőke, kék szemű északi típus, nyilván szintén árja, remekbe szabott, márványkeménységű keblekkel, míg a nem kiválasztott nyilván nem rendelkezik egészen tiszta pedigrével, az egyik talán zsidó, ki tudja? Nem szőke, nem kék szemű; fekete haj, a hasa kissé megereszkedett, nem, ő nem lehet fajtiszta. A Saliger/Ziegler-féle nőideál (különösen az utóbbi Triptichonján szereplő nők alapján) etalon lett a faji kérdésekben megnyilvánulók számára.

Nos, ide jutott az isteni szépség a modern időkre. Lautrec képén a kupiba. Itt pedig az árja fajnemesítő vizsgáló tekintete elé. Ez valóban a szépség totális visszavétele.Akkor már inkább Hekabé és Menelaosz, vagy a rátarti Aphrodité, a mindig féltékeny Héra, de akár a pénzért vehető nők a francia festőzseni képén, mintsem ez itt. Ettől az ember üvölteni tudna. Üvölteni a tehetetlenségtől, a silányságtól, amit hozzá nem értő sarlatánok – csak azért, mert hatalmat és lehetőséget kaptak – művészetnek hazudnak. Láttunk, látunk ilyet eleget.

Odüsszeusznak kell lennünk, hogy ebben a képtelen közegben eligazodjunk és bizton irányítsuk gályánkat.