(Nyelvtudományi értekezés).
Tisztelendőnek hívják a pápista papot, tiszteletesnek a kálvinistát.
Hogy miért van ez a megkülönböztetés ? — Ezt meg kell előzni egy ethnographiai értekezésnek.
Ha a magyar alföldi és dunántúli falusi vendéglőkbe és csárdákba, húshagyó keddtől elkezdve husvét vasár
napig, átutazó vendégek érkeznek s a nagy ivóterem
ben a keresztlábú asztal mellé letelepednek, a népszo
kásokban járatos korcsmáros legelőször is ezzel a kér
déssel interpellálja meg őket: «Pista-e, vagy Miska?»
S erre a kérdésre a szóvivő vendég azonnal meg
felel :
— Én Pista vagyok, de az utitársam Miska.
Ebből aztán megtudja a korcsmáros, hogy az egyik
nek vajjal kell csinálni *a túrós csuszát, a másiknak pedig töpörtyűvel.
Mivelhogy Pista annyit jelent, hogy «pápista», a Miska pedig, hogy «kálvinista».
Az egyik bojtost eszik, a másik pedig zsírost.
Azért egy szekéren utaznak és igen jó barátok;
csakhogy mindenik a maga hite szerint idvezül és va
csorái.
Még az idén nem is kerültek e miatt petitiók az or
szággyűlés elé.
Hanem hát a magyar papok nem is olyanok, mint más papok.
A ki egy olaszországi abbét, aztán egy capucinust, meg egy magyarországi plébánost meglát egymás mellett, el nem hiszi, hogy azok mind egyforma tisztelendő urak. Az abbé félrecsapott, nagy karimájú kalabriájá- val, vállán átvetett, kokettül redőzött carbonari köpe
nyével, fényes, csattos lakkczipőivel menuette-lépések- ben himbálja magát végig az utczán ; a capucinus szürke, hosszúfülű paripáján lovagolva, szemérmesen pislog a csuklyája alól a signorékra, a magyar plébá
nos pedig csak úgy néz ki, mint más Isten-embere.
Mikor a nagy egyházi küldöttség innen Magyar- országból Rómába utazott : a quiritesek azt hitték, hogy no most látnak majd a scythiai pusztákról származott zarándokokat, állatbőrökbe burkolva, mezitláb, bozontos hajjal, övig érő szakállal, s nagy volt a csalódásuk, mikor kaptak helyettük egy sereg európai divatba öltö
zött úri embert, a ki fiakkeren hajtat be az Örök vá
rosba, minden, zsolozsma-éneklés nélkül. A helyett azonban másnap a Vatikánban az ünnepélyes allocutio után hatalmas dörgő «éljent» kiáltottak őszentségének, a pápának, a magyar zarándokok. — A biboros olasz főpapok elszörnyedtek. — «Hoc non lic e t !» Aztán vé
gigjárták a szent város utczáit és piaczait a mi jeles egyházi méltóságaink, s megesett rajtuk, hogy szivarra gyújtának az utczán. Erre totas orb is conclamavit —
«hoc licet, sed non decet!» — Estére aztán elmentek az operába s hatalmas tapsolással adtak kifejezést tetszé
süknek. Melyre ismét Roma locuta est: «hoc nec licet, nec decet!» Papnak nem szabad színházba m enni! — No, ha színházba nem szabad menni, — hát akkor másnap elmentek a circusba. Ekkor aztán rájöttek a rómaiak, hogy nem jó ezeket a scytha papokat regu- lá z n i; mert még ki tudja, hova lyukadnak ki.
Hátha még azt tudták volna róluk, hogy a
szabad-ságharcz alatt a magyar szerzetesek ott harczoltak a tricolor zászlók alatt, a népszabadságért!
Hanem hát térjünk arra, hogy miért czímezik a pá
pista papot tisztelendőnek, a kálvinistát pedig tisztele
tesnek.
Ha az etymologiát hívjuk m egoldásul; «tisztelendő»
az, a kinek meg kell adni a tiszteletet ; «tiszteletes»
az, a kinek már megadatott a tisztelet. Vegyük, hogy a tisztelet egy öltönydarab : például reverenda. Már most azé, a ki a «tisztelendő», napról-napra mindig új ; azé pedig, a ki «tiszteletes», napról-napra mindig viseltebb.
Ez a különbség.
Ismertem egyszer (sőt nagyon tiszteltem) egy tiszte
lendő és egy tiszteletes urat, a kik nagyon jó barátság
ban éltek.
Az egyik volt a tihanyi benedictinusok perjele, a má
sik a tihanyi kálvinista lelkész.
A tihanyi székesegyház egyike a legrégibb történelmi emlékeknek; az alsó építménye még II. Endre király korából való. Egész uradalom tartozik hozzá, mely a tihanyi félszigeten kívül kiterjed a Balatonon túl So
mogy vármegyére ; Füred is hozzá tartozik, híres fürdő
jével, gyógyintézetével és palotáival. A tihanyi kálvi
nista ekklézsia pedig egyike a legifjabb filiáknak, mely
nek hívei csak az utóbbi évtizedekben építettek templo
mot az Úr tiszteletére. Hát bizony «maga harangoz a pap» : azaz hogy harangozna, ha volna harangja. Afféle kálvinista purgatorium, a hová a legfiatalabb káplánból felszentelt papot promoveálják, hogy ott az aszketai erényekben: koplalásban, szomjuhozásban gyakorolja magát, míg «érte jönnek».
Volt pedig az ottani benczéseknek egy öreg perjelük, a ki sokszor elsétált a kálvinista papnak a lakháza előtt. Látta, hogy annak a kéménye nagyon ritkán füs- ' töl. Hát valahányszor azt látta, hogy nem füstöl a ké
ménye, bekoczogtatott hozzá s meghítta magához ebédre*
Ebéd után meg ott marasztotta tartlizni. Egy-két hatos mindig maradt nyereségül a kollegának. Mert hát biz a stóla nagyon soványul fizetett. Nagyon egészséges hely ez ! Tihanyban az egészség-epidemia grasszál. Senki sem akar itt meghalni.
Egyszer mégis csak megesett ez a rendkívüliség.
Maga a kurátor halt meg. Derék ember v o lt : az egész falu szerette. A tiszteletes felvette a stólát s igen szép beszédet mondott a temetésnél. A perjel is kiment a gyászszertartásra; pedig nem az ő nyájához tartozott a néhai.
Hazatérést aztán azt mondá a tisztelendő a tiszte
letesnek :
— Édes atyámfia az Úrban. A kegyed prédikácziója új volt, hanem a reverendája ugyan kopott.
— Hát biz ez kiszolgálta a káplánságot, s új palástra nem te lik ; mert a híveimnek ott van bár a «Krisztus»
a szivükben nagy betűvel; de nincsen a zsebükben kis betűvel.
— Hát tudja mit. Van én nekem egy szép reveren
dám ; a mit hajdan a primitiámra csináltattam; most már nem fér bele a termetem. Fogadja el tőlem olyan szeretettel, mint a milyennel én felajánlom. Nálam úgyis csak a moly eszi meg.
(Pia fraus v o lt ! A selymet nem bántja a moly.) Olyan kegyesen volt kínálva, hogy lehetetlen volt szívesen nem fogadni. A bekövetkező karácsony ünne
pen a fiatal tiszteletes már a tisztelendő szép selyem reverendájában hirdette az igét.
. . . Olyan ez, mint szent Márton lovag története;
de még olyanabb; mert a kivel szent Márton megosz
totta a palástját: az nem volt a szentnek — antago- nistája.
Hát ilyen csodák történtek az én időmben ! Hajdan, nagy régen, — ezelőtt tíz esztendővel.
De ki is nyilatkoztaié a Jehova Isten az ő csoda
tevő hatalmát az ilyen emberek fö lö tt: s ilyesmi is csak az «atyák» történetében lehet felírva.
Hát a jó öreg perjelnek mindennapi megszokott sé
tája volt azon a keskeny gyalog ösvényen, mely a ti
hanyi hegyoldal meredélyét szegélyezi. Ismerik ez ösvényt Tihany minden látogatói, mert innen szokták előhívni a tihanyi «visszhangot», ki egy teljes hexametert vissza
kiált a látogatónak.
A gyalog ösvény oldaláról száz méternyi csapinós meredek hanyatlik alá a zúgó B alatonig; megszakgatva birkajárás keskeny csapásaitól; a kiálló sziklákat kö
kénybokor, földi bodza takargatja.
Egy séta alkalmával a jó öreg perjelt hirtelen guta
ütés érte, s a mint összeroskadt, legurult a háromszáz lábnyi meredek lejtőn, egész a Balatonpartig.
Közönséges embernek az egyik is elég e kettős ha
lálból, hogy az árnyékvilágtól m egváljon: és íme, a mi szent emberünknél egyik halál kiegyenlítette a másikat.
Az Úr angyalai megóvták, hogy össze nem zúzta ma
gát. Csak az orrát törte be. S ez a vérvesztés megsza
badította a szélhűdéstől. Szépen felocsúdott és meggyó
gyult. S még azután sok esztendeig sétálta végig ezt az ösvényt.
Hát ezek a csodák akkor történtek még, a mikor ha a «Pista» meg a «Miska» egy asztalnál külön tálból vacsoráit is, de a poharát egy áldomásra kocczintotta össze : egy istenért, egy hazáért, egy szabadságért! . . .
. . . Szülessél újra édes Jézus mi nékünk!