Nagyságos Kondorváry Gábor úr valami nevezetes ember volt a maga idejében!
Eég volt az az ő ideje, csak úgy beszélnek már róla, mint a m ythologiáról: — az iskolákban ugyan még nem tanítják rá a gyerekeket; ámbár aligha nem követett el életében annyi istentelenséget, mint Jupiter.
A hány jó paripának kitörte a lábát, a hány jámbor férjnek elszöktette a feleségét, a hány paraszt-lánynkk házat építtetett Pesten, a hány vicispánt lecsapott szé
kéről, arról mind históriát lehetne Írni, s fogadom, hogy elolvasnák.
Különösen erős oldala volt az asszonyok elleni had
járat. E tekintetben valóságos Dzsingiszkán v o lt; el
pusztította, a mi akár meghódolt, akár ellene állt.
Hanem egyszer mégis nagy kudarczot vallott. A szom
széd vármegyében lakott egy szép özvegyasszony, az sokáig csalogatta maga után s mikor már azt hitte Gábor úr, hogy egészen meghódította, akkor a szép özvegy ott hagyta őt a faképnél s férjhez ment egy szolgabiróhoz.
Micsoda düh volt e z ! Kondorváry úr legelőször ban
dériummal akart rajta menni a szomszéd vármegyére, hogy a hűtelen házát tőből lerontássá, magát szíjra fűzze, s ló mellett hajtsa rabszolgaságra, a szolgabirót pedig megcsapassa százig; hanem erről lebeszélték. Ke
rült egy pár bevert fejébe azoknak, a kik lebeszélték.
Azután fogadott egy jött-ment versfaragót, hogy Írjon rájuk valami förtelmes pasquillt. Az meg is irta (a ked
ves !), s ezen nevettek egy pár hétig a Kondorváron összegyűlt czimborák bor mellett eleget. Hanem hát ez Katalinnak, a hűtlennek mind nem ártott, mert nem tudott róla semmit. Valami erősebb bosszút kellett ki
találni !
M egvan! Kondorváry úr behozatott a ménesről két hintó elé való lovat s azokat ünnepélyesen elnevezé Katalinnak és Mihálynak, a mik voltak a hűtelen és vőlegénye nevei. Azután addig ácsorgott, míg egyszer valahol a közeli városban kapott egy utazó szerzetest, s azt felszólító, hogy nem vállalkoznék-e udvarához káplánnak, tisztes fizetés és ellátás mellett? A mit ez természetesen illendő ajánlatnak találva, elfogadott.
Ezt tehát haza szállító kastélyába s ott oly tisztes
séggel is bánt vele, hogy annak legkisebb panasza sem lehetett rá.
Azon a napon, a mikor az özvegy és a szolgabiró esküdtek, felszólítja a tisztelendőt, hogy ne sajnáljon feljönni az ebédlőbe, a holott a díszes násznép előtt egy Katalin nevű leányzó és egy Mihály nevű gavallér kívánnak összeeskettetni.
A jámbor férfiú semmi gonoszát nem sejtve felmegyen, s akkor látja, hogy az összeesketendő fél egy pár paripa, menyasszonyi koszorúval s vőlegényi bokrétával a fülei mellett.
A barát nem találta jónak a tréfát: a házasság szent dolog; abból csúfot nem szabad űzni, a nagyságos úr pokolra jut az ilyen ötletekkel. Utoljára azzal fenyege
tőzött, hogy ha őt nem eresztik ebből az istentelen házból, hát ő kiugrik az ablakon.
Ott azután Kondorváry úr, meg a czimborák addig huzakodtak a tisztes férfiúval, míg utoljára lehúzták róla a csuklyáját, azt feladták valami bolondos ficzkóra;
a ki aztán forma szerint egész ünnepélyességgel
össze-esketé Katalint és Mihályt, a hogy menyasszonyt, és vő
legényt szokás.
No képzelhetni, hogy ez aztán nem maradt abban; a barát panaszt tett az érseknél a hallatlan sacrilegiumért.
Az érsek szigorú férfiú volt; Kondorváry urat kriminális perbe fogták érte.
Hej, iszonyú pénzébe került neki ez a lóházasság!
Bizony saját menyegzőjére sem költhetett volna el többet; s utoljára minden költség, utánajárás, Bécsbe- Budára szaladgálás sem használt semmit; bizony Kon
dorváry urat azért csak elitélték két egész esztendei fogságra; tekintetes nemes ** vármegye tömlöczében kiülendőre.
Nesze neked !
No most, gondolja az ember, lesz neki két esztendeje, a mi alatt csendes elvonultságban megbánhatja múltja nagy bolondságait s jámborabb életre készülhet.
Soha biz a ! Hanem akkor meg azt tette, hogy oda
vitette magához a tömlöczbe czimboráit, beültette a czigánybandát, felhozatta a borait, s ott mulattak egyik nap mint a másik nap bezárt ajtók mellett. Néha-néha egy-egy halálra Ítélt lókötő is vetődött oda közéjük;
arról aztán gondoskodtak, hogy józanon ne menjen a másvilágra. A porkolábnak jó dolga volt ezalatt s volt esze, hogy el ne rontsa a jó dolgát. Úgy járt az úri vendég oda a tömlöczbe, mint valami casinoba, s néha- néha, ha eszébe jutott Kondorváry úrnak, befogatott a négy lovas hintájába s ő is visszalátogatta a szomszéd faluban lakó ismerőit, a kik ha bámulni találtak rajta, hogy ő most nincs a börtönben, bizton felele n ekik:
«Se baj, zsebemben a tömlöcz kulcsa, nem csukhat
nak ki.»
Ilyen víg volt hajdanában az élet.
X a TŰZMADARAK
Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbújt, mert a szél haragudott rá nagyon.
Odabenn összehívta a tűzben lakó madarakat, s a kezét melengette nálok; azok csak pattogtak, csak kiál
tották: «Rip-rop, ennünk adj, mert meghalunk!»
De a szegény embernek nem volt fája; elment hát szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig ért, és sok-sok fája. A szegény em
ber kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki: «Menj az erdőre, vágj magadnak.»
A szegény ember kiment az erdőre fejszével, de a fák mind elmentek előle. A mint meglátták messzi
ről, hogy fejszével megy ellenük, kihúzták a földből azokat a hosszú, hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat s elfutottak, elrepültek.
A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűz- madarak alig beszéltek már hozzája. Nem várták szár
nyaikkal melegíteni, egyenkint elrepültek onnan; csak az utolsó hagyott ott egy piczi-piczi tűz-tojást, azt is bele tojta a hamuba, hogy nem látszott.
A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény em
ber ellensége, a szél; először a hasadékon süvöltött b e :
«Sírj ! — r í j j ! — f é l j! — ne beszélj!» A szegény em
ber reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik jégvirágból voltak csinálva, azokat rázta: «B újj! —
Ill ju j! — fú lj! Zúzmara zörög!» A szegény ember bujt
előle és reszketett. Végre az ajtón dugta be a fejét a csúnya szél; üvöltve, m orogva: «Úr — őr — ű r! Én vagyok az ú r ! Én vagyok az ő r ! Én vagyok az ű r !»
És azután megfagyott a szegény ember.
Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a sze
gény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvigye tőle. Megtalálta azt a hamu között és oda tévé a pipájába s haza vitte.
Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a to
jásból, talált ennivalót köröskörül, — «ropp-ropp!»
jöttek a többiek is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, fel a háztetőre, — «ropp! r o p p ! ropp!» meg
nőttek nagyra, rettenetesre, s megemészték a rossz em
bert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett.