Rendes dolog.
Ápril 11-én a szebasztopoli tranchéek előtt találkozik három angol tiszt, a legdühödtebb bombázás alatt, az egyik utászkapitány, a másik mérnök-ezredes, a harma*
dik épen most érkezett a lovas gárdától s egészen ú j
donság rá nézve a háború, s igen olyanformán érzi magát, mint a ki az egész felvonást nem látta a darab
ból, s most szeretné tudni, hogy mi történt ez ideig?
míg a másik kettő már meg is únta az előadást.
Az újon érkezett gárdatiszt jó barátja a mérnök
ezredesnek, ez utóbbi nyilvánított jegyese az ő nővéré
nek, házasságát csak ez a kis közbejött eset függesztvén fel, úgymint a krimi expeditió.
— Ah, jó napot! — mond az ezredes, midőn leendő sógorát megpillantja.
. — Jó napot.
Kölcsönösen megszorítják egymás kezét.
— Angliából jön ön ? . . — Angliából.
— Egészségesek szülői?
— Köszönöm, egészségesek.
— És a milady, ön tiszteletre méltó nővére?
— Üdvözli önt és egészséges.
— Annak nagyon örülök.
— Mi már régen nem láttuk egymást.
— Nagyon régen.
Azzal ismét megszorítják egymás kezét. Az orosz véd- művekről szórt bombák ott pattognak a fejeik felett; az ember alig hallja egymás szavát, csak a szája járásáról tudja, hogy mit mondott a másik.
E hosszú párbeszédben kialudt a mérnöktiszt szivar- tüze; a másik két tiszté égett.
Minthogy régi jó barátok voltak, a gárdatisztet szó- lítá f e l : — Legyen ön szives nekem tüzet kölcsönözni.
(Az angol a tüzet is kölcsön adja, kivéve azt, a mit Szebasztopolra hány, mert az ajándékba megy.) A mint a felszólított odatartja hozzá égő szivarát, hogy szája ügyébe essék, egyszerre jő egy harminczhat fontos ágyú
golyó az orosz tűztelepből, s úgy elsodorja őt onnan, hogy nyoma sem marad a közelben.
A mérnöktiszt csendes vérrel fordul a tulnan álló utászkapitányhoz.
— Úgy kénytelen vagyok önt szólítani fel e szíves
ségre. Es midőn szivara egész biztossággal égett, szépen megköszönte a szívességet társának, s csak azután for
dult félre, hogy ismerőse szétzúzott teteme után nézzen.
— Szegény fiú.
Bészrehajlatlan nézet eh.
Két becsületes szerb kereskedő ül a kávéházban, hosszú csibukjával fűtve maga körül a világot. Előttük hever az asztalon az újság, de azt egyik sem bántja, mert azért is kellene a kezét nyújtani. Aztán nem is érdemli a fáradságot, meg hogy az ember a szemeit rontsa vele. Okos ember, ha ránézett is az újságra, már tudja, hogy mi van benne? Csak egy érdekes vál
tozatosság v a n : a gabonaár; hanem azt is rosszul csi
nálják az újságírók, mert mind csak azt közük, hogy milyen ár volt tegnapelőtt; azt kellene megirniok, hogy milyen lesz holnapután? akkor mondanának érdemeset.
Odavetődik azonban valami ismerős bécsi bizományos,
felveszi az újságot s kezd benne lapozni, tanult em
ber szokása szerint, hátul kezdve az olvasást.
— No, hát mi van benne? — kérdi az egyik keres
kedő, nagy indolens hangon.
— Aldunai csaták; Omer basa; Kalafát . . .
— Hagyja e l ! — kiált rá a másik. — Nagyon unal
mas az. Angolok, francziák hajóra szállása . . .
— Jaj be régi dolog, talán nem is igaz.
— Azután a görög lázadás előrehaladása . . .
— Ah, ez már valami, — szóltak egyszerre mind a ketten, — mondja csak, mi van róla?
Az olvasta az események elejét.
«. . . a török rendetlen csapatok bevették a falut ostrommal, miután a házakat röppentyűkkel felgyújtották.»
— Huh, a pogán y! — mond az egyik hallgató.
« . . . A ki ellentállt, mindenkit kardra hánytak, az összes férfi lakosságot lemészárolták . . . »
— Huh, a pogány!
Itt azután következett egy másik jelentés, melyben leiratik, hogy a lázadó görögök mint rohantak meg éjszaka egy török falut, hogy gyújtották fel azt az alvók fejei fölött, a férfiakat keresztre feszíték, elevenen éget
ték meg, a nőket, gyermekeket legyilkolták stb. stb.
A két becsületes kalmár csak vonogatja rá a vállait, csak fújja a füstöt a pipából, végre az egyik megszólal:
— De hát mit tehettek volna egyebet?
Apró Coriolánocshák.
Nemcsak a hajdankornak voltak meg a maga hősei, megvannak a jelenkornak is.
A haj dánkor hőseit nevezték hérosoknak, a jelenkor hőseit nevezik énekeseknek.
Amazok tökéletességéhez nem kellett egyéb, mint egy pár jó izmos kar, emezekéhez már nemesebb orgánumok kivántatnak: mell és torok.
Egy hős énekes nagyobb ritkaság és keresettebb czikk, mint egy hős tábornok. Szebasztopol körül és belül el
esett már vagy egy tuczat; ki érezte m eg? Tettek he
lyettük más tábornokokat; de egy hős tenorista helyett avagy ki tnd másik tenoristát állítani?
Egy híres tábornok közönsége minden konczert után fogy, egy híres énekesé pedig szaporodik.
Minélfogva méltán ezek a hősei a jelenkornak, nem am azok; a mit még az is bizonyít, hogy azok elől fut a közönség, ezekhez pedig tódul.
A hősök és az énekesek mindig büszkék voltak. Yol- nának-e igazságosak maguk iránt, ha nem lennének azok?
Mikor az énekhős pályáját elkezdi, mikor még nem énekhős, hanem csak énekujoncz, akkor azt mondja, hogy ő a hazájáé. Ez a mondás igen ékes, és van is benne valami igaz, mert ha csak az ember nem a ten
geren született, valami országot kell hogy szülőföldének nevezzen. A haza azután elmegy a színházba, a haza tapsol, a haza elnézi a hamis intonatiót, a haza fizetést javít, a haza magasztaló kritikát ír, a haza betrombitálja a félvilágot kedvencze nevével; mikor azután az ének
hős világhírűvé lett, akkor azt mondja, hogy köszöni alássan a szállást, már most ő világpolgár lesz, mert a művész szülője az egész világ.
Nehány esztendő múlva aztán azt a tapasztalást teszi, hogy a világ még sem olyan jó haza, mint a milyen jó világ van odahaza.
Imitt-amott erősen megczibálják odakinn.
Kezdi észrevenni, hogy most mindjárt szerződés nél
kül marad.
Ekkor felébred benne a honvágy. A nagyravágyást felváltja a nagylelkűség.
Térjünk vissza az elhagyott anyai kebelre! E sóhajtás tör elő szivéből.
E hírre nagy öröm támad Róma falai közt. A jó
gyermek nem felejtheti el édes szülőit soha. Ő jön l Ide hozza ismét messze földön szerzett pálmáit.
Ám a művész sem marad adós ennyi nagylelkűségért.
Ritkán kér többet három-négyannyinál, mint amennyi azelőtti fizetése volt.
A jámbor haza akkor kezd hüledezni. Azt hitte, hogy"
a hősnek a szive lett nagyobb, hát pedig csak a gyomra tágult. Kénytelen megvallani, hogy kicsiny Nagy Sándor számára Macedonia. Ez meglehet, hogy nagyobb művész lett, a mióta nem láttuk egymást, de mi nem lettünk azóta nagyobb urak. Köszönjük ezt a megbecsülést.
A méltatlanul száműzött hős azután büszkén tekint vissza Róma kapujából s megy a Yolskusok szinházába;
a mi áron elfogadják; megdöntendő a büszke Rómát.
Ez pedig nem is egyszer, nem is kétszer történik így;
nem is egyedül Rómában, hanem az egész világon.
A hol csak színpadok vannak, mindenütt vannak modern Coriolánocskák, kik a régi Cajus Márciustól csak annyiban különböznek, hogy a mi annál kisszerű ás nemtelen dacz volt, az náluk nagy és nemes indulat.