Volt nekünk egy kedves öregünk, a kit fiatal korában is úgy hittunk, hogy «öregünk», s a ki öreg korában is fiatal maradt. Minden ember szerette; még a barátai i s ; és senki sem haragudott r á : még az ellenségei sem.
Pedig mind a kettőből volt neki elég a világ minden keresztyén és nemkeresztyén nemzetei között.
Űr volt, nagybirtokos; de a gazdagságának maga vette legkevesebb hasznát; magas rangban született; de min
dig a’ koldusok, földönfutók társaságát kereste; keresztül- kasul kalandozta az egész világot; részt vett minden nemzet szabadságharczában, néhányszor a diadalmasok
nak, legtöbbször a számüzötteknek volt pályatársa, a mi hir, dicsőség és nyomorúság van a világon, abból mind kivette a maga részét, még a más részét is.
A magyar szabadságharczban is, az utolsó fegyverropo
gásig, részt vett; akkor aztán menekült ő is a külföldre.
De mielőtt elhagyta volna a hazája földjét, elébb felkereste egyetlen élő rokonát, a jó nagyanyját, a min
denki által tisztelt derék matrónát, kit valamennyi asz- szonya között a világnak legjobban szeretett.
Az érzékeny búcsúvétel után átadta a kegyes úrnő menekülő unokájának legbecsesebb ereklyéjét, imádsá- gos könyvét.
Az mint műdarab is nagyértékű volt, sarkai, kapcsai s a feszület a tábla közepén a régi magyar zománcz- ötvös-művészet remeke m ind; de a hozzákötött emlék
még becsesebbé tette: Brandenburgi Katalin ajándéka volt az, a főúri család dédanyja kezében, tőle szállt leányról-leányra, mindig menyasszonyi kelengye ékes
ségéül.
Hogy ezt az imakönyvet talán örökre távozó egyetlen unokájának ajándékozá az öreg úrasszony, az maga egy tragédia. Miért imádkozzék eztán, ha elveszett a haza, elveszett egyetlen unokája?
— Hasznát fogod venni az utadban. Ha Ínségbe jutsz, nyisd fel az imakönyvet áhítattal; a szentek megsegí
tenek.
Szép mondás egy kegyes nagyanyától! Csakhogy az unokának a szive szikla, melyen az ilyen vetőmag nem kel ki.
Aztán hosszú-hosszú évsora következett a rossz idők
nek, a mikben a legrosszabb szenvedés volt — maga a reménység.
Ugyan megértettük a hajdan betanult latin vers ér
telmét: «una salus victis; nullám sperare salutem,»
«üdv a legyőzöttnek, hogy többé jót ne reméljen.»
A mi szeretett öregünk végigizlelte mindezeket a keserű reménységeket: sokat szenvedett, sok nyomorú
ságot kiállt; megismerkedett a kóbor szabadságharczos életének minden viszontagságával; de a kedélyét el nem veszté soha.
Néha betevő falatja sem volt, egész úti butyora egy karjára öltött zsebkendőbe volt összesítve. De azok közt is ott volt a jó nagymama imakönyve.
Pedig de sokszor túladhatott volna rajta jó áron.
Régiséggyűjtők, szakértők, a kik azt nála meglátták, nagy összegeket kínáltak érte. Még csak kezükbe sem engedte azt venni. Annyi kincs nincs a világon, a mi ezt a klenodiumot felérje.
Jó társaságban is volt ez abban a keszkenőbe kötött batyuban. Annak a tartalmát képezték nevezetes nagy emberek kéziratai, híres festők rajzai, szénvázlatai,
zászlórongyok, érdemrendek, egy rejtélyes kavics (talán a Dunapartról.)
. . . Egyszer aztán csak kiderült az idő.
Magyarországon feljött a korona az égre : kihaj nalodotfi Az ország alkotmányt, a politikai menekültek közbocsá
natot kaptak, birtokaikat visszaadták: a mi öreg bará
tunk is hazajött. Első gondja volt jó öreganyját meg
látogatni. Nagy volt az öröm, nagy volt a sírás.
El hát még a magyarok Istene! visszahozta, a mi elveszett: a hazát is, az unokát is.
Hát biz az idő megviselte mind a kettőt! De csakhogy éln ek!
Az unoka visszaadta nagyanyjának a drága ereklyét, az imakönyvet.
— Imádkoztál-e belőle, édes fiam, mikor nagy Ínség
ben voltál?
— ínségben ugyan sokszor voltam. Azt is hiszem, hogy a szentek megsegítik az ájtatos imádkozót. De éppen azért soha sem nyitottam fel ezt a szentséges könyvet, hogy az én bűnös fejemre ne vonjam a szentek méltó haragját.
— Látod pedig, édes fiam, ha csak egyszer is fel
nyitottad volna ezt az imakönyvet, megtudtad volna belőle, hogy a mennybéli szentek még azt is megsegítik, a ki kételkedik bennük.
Azzal felnyitotta a jó öreg mama az imakönyv kap
csait, kitárta a könyvet, s a mi kedves barátunk akkor látta, hogy annak minden két lapja közé egy-egy száz- forintos bankjegy van fektetve.
Jókai: Túl a láthatáron. 7
A FÁTYOL.
Azt már megírtam, hogyan jutottak a török asszonyok a feredzséhez, ahhoz a bő, idomtalan köpönyeghez, mely termetüket egészen eltakarja, mikor az utczán já rn a k ; most meg azt mondom el, minő esemény adott arra okot, hogy azt a sűrű fátyolt is felvegyék, mely arczu- kat úgy eltakarja, hogy csupán egy szűk nyíláson át láthatják a külvilágot: úgy hogy még az utczán is ma
gukkal hordják a börtönüket.
Első Moavia uralkodása alatt történt ez, a ki Syria kormányzójából kalifává tette magát. Hatalmas ember volt, tudott uralkodni a vad muzulmán férfiakon, sőt többet mondok : a muzulmán asszonyokon is, és hogy még többet m ondjak: még saját magán is.
Egy fiatal arab kereskedő, Abdullah, nőül vett egy csodaszép syriai leányt, Zubeidát; a kit őrjöngve szere
tett. Nem volt neki elég, hogy Zubeidát már a természet felruházta annyi kincsesei, a mennyi egy nőt tündérré tesz; ő még szebbé akarta ten n i; kölcsön kérve selyem
bogártól a selymet, csigától a gyöngyöt, kősziklától az aranyat, madártól a tollat, .hogy a legszebb termetet, arezot, hajat belefoglalja. S jó volna, ha selyembogár, csiga, madár és kőszikla kölcsön adná, a mitől a szép nő szebb le sz ; de azt mind meg kell fizetni. A jámbor Abdullah egyszer csak azt vette észre, hogy a szép Zubeida miatt tönkre juttatta magát.
A szép nő észrevette férje busongását; de az világért
meg nem vallotta volna neki, hogy miért oly szomorú, se arra a gyávaságra nem vetemedett volna, hogy va
lamit visszakérjen azokból az ékszerekből, a miket egy szeretett nőnek adott, a maga szorult helyzetének meg
könnyebbítésére. Azt tette, a mit a legtöbb rossz a d ó s:
foldozta egyik lyukat a másik lyukkal.
Hanem a mit a szép Zubeida semmi gyöngédséggel nem birt férjétől kitudni, azt megtudta nagyhamar a goromba hitelezőktől, a kik szorongatni kezdték a jó Abdullaht s nem igen tették a szájuk elé a kezüket.
A mint Zubeida megtudta, hogy férje milyen szorult helyzetben van, rögtön készen volt az elhatározása. Minden ékszert, drágaságot el fog adni s azzal kisegíti őt a zavarból.
Nem szólt semmit a férjének, titokban hivatott egy alkuszt, s arra rábízta, hogy keressen neki egy vevőt, a ki minden drágaságait együtt egyszerre megvegye.
Az alkusz jött-ment, utánajárt, végre talált egy olyan urat, a ki kész mindent megvenni; csak vigye el hozzá Zubeida maga. Ez a vevő maga a kufai kormányzó, Al- Numán.
A szép asszony nem szólt a férjének semmit, össze
szedte minden drágaságát s elvitte a kormányzóhoz.
Al-Numán szemei elkápráztak a kincseken ; de nem azokon, a mik holtak, hanem a mik elevenek.
«Hogy adod a gyémántjaidat? hogy adod a gyöngyei
det ? rubinodat, selymedet, bársonyodat, elefántcsontodat, tiktakverő kis órádat? Megadom érte, a mit kérsz ! De mindent megveszek, a mi a tied.»
Zubeida csak annyit kért, a mennyivel gondolta, hogy Abdullah hitelezőit kifizetheti.
Al-Numán alku nélkül megadott mindent. Siettében nem is számlálta meg, mennyi pénz van a zacskókban, a miket Zubeida elé lerakatott.
Hanem a mint aztán a szép asszony nagy örvendve fel akarta nyalábolni az erszényeket, azt mondá neki Al-Num án:
7*
IDO
— Ne fáraszd magad vele, szép h ú ri! A pénzt majd elviszik a szolgák Abdulláhnak, te magad pedig itt ma
radsz; mert téged megvettelek.
— Engemet ? Al-Numán ! — szólt elbámulva Zubeida.
— Igenis, tégedet. Eladtad a gyémántjaidat. S mit mond a költő? Nincs a nap alatt olyan gyémánt, mint a te ragyogó szemed. Eladtad a gyöngyeidet. Eejtsék el ma
gukat a tenger fenekére India gyöngyei a te ajkaid fog
sorai előtt. S nem mondja-e a költő, hogy ajkaid rubin
tok? Nem bizonyítja-e, hogy a legdrágább selyem a mi rajtad van : a hajfürtjeid selyme? vállaidat nem mondja-e elefánt-csontnak, kebledet bársonynak; s tiktakverő kis órának nem nevezi-e szivedet, a mi az én életem óráját számlálja? — És én mindezt megvettem tőled!
*
Abdulláhból pusztában futó bolond lett, a mint meg
tudta, hogy Zubeidát elragadta tőle Al-Numán.
Mit tehetett ellene ? Az hatalmas nagy ember. A ka
lifa városainak kormányzója. Kihez fusson igazságért ha a fő-főbíró maga a rabló ?
Visszaküldte Al-Numánnak az erszényeket, miket a feleségéért és ékszereiért küldött. Prédára bocsátá hite
lezőinek a raktárait, hajóit, tevéit; maga egy öltönyben futott el, és egy lanttal a kezében: aztán mikor már nem volt semmije, se felesége, se vagyona, se esze, akkor megszállta valami szellem : dalnok le t t : énekelt s olyan szép verseket tudott dalolni a népnek, hogy mindenki bámult" rajta. Az utczákon, a piaczokon, a kutak mellett, a kertekben csődült körűié a nép, s hire futamodott messze földre a dalnok Abdulláhnak.
Egyszer a dalnok elment a kalifa kapuja elé, s ott kezdett verseket énekelni.
Moavia erkélyéről hallgatá egy ideig, s aztán felhi
vatta őt magához, hogy udvara előtt énekeljen valami szép románczot.
Abdullah éneklé a kalifa előtt a szép Zubeida törté
netét. Hogy rablá el csalfán, erőszakkal férjétől Al-
Numán kormányzó. '
Hej, ha csak amúgy prózában adta volna elő a pa
naszát, hogy kikergették volna v e le ! De a versek oly szépek voltak, és a dal olyan érzékeny, hogy a kalifa szemei megteltek könynyel, s mikor a szerencsétlen férj a dal végén odaborult lábaihoz zokogva és könyörögve, azt mondá neki:
— Csak eredj haza, igazságot fogsz kapn i!
— Nekem nincs sehol «odahaza»,— mondá a koldus költő.
— Tehát maradj itt a palotámban, míg lesz otthonod.
— S otthon csak ott van nekem, a hol Zubeidámmal vagyok.
*
Moavia rögtön maga elé hivatá Al-Numánt s azt mondá neki :
— A fejedtől akarsz-e megválni, vagy Zubeidától ? Al-Numán arczra veté magát a kalifa előtt.
— Felséges kalifa! Ha lehetne úgy élnem Zubeidával, hogy fejem ne legyen : örömestebb válnék meg a fejem
től, mint Zubeidától. Mert ha Zubeidától válók meg, a fejem sem ér nekem többet semmit. De lépjünk alkura, föl'séges k a lifa ! Engedd, hogy csak egy évig bírjam Zubeidát, s akkor aztán, ez év leteltével, üttesd le a fejemet, nem bán om !
A kalifa elbámult. Annak mégis csodaszépségnek kell lenni, a ki miatt az egyik emberből egy fejjel magasabb lett a többinél: dalnok; a másik pedig egy fejjel kur
tábbá kész lenni.
— Nem alkuszunk! — rivallt a kormányzóra. — Küldd ide hozzám rögtön azt az asszonyt, vagy hagyd itt a fejedet.
Al-Numán keserveset sóhajtott s csak legalább egy
napot kért még, utoljára csak egy órát. Még azt sem engedte neki a kalifa.
Maga is akarta látni Zubeidát.
*
Mikor aztán Moavia színről-színre látta azt a szép asszonyt, magának is lángra gyúladt a szíve.
Ennyi szépséget halmozni össze pazarlás A llahtól!
A nő térdre borult a kalifa előtt s édes könyörgő hangon esdekelt, hogy adja őt férjének vissza.
A kalifa fölemelte őt s a mint belenézett könnyező szemébe, úgy találta, hogy ez a könycsepp egy tenger, a mibe bele lehet fulladni.
Nem csodálta most már, hogy Al-Numán hajótörést tudott szenvedni egy ilyen csepp vízben.
De ő úr akart maradni e tenger fölött s megfogva az asszony kezét, odavezeté őt a trónjához.
— Pelejtsd el férjedet, s légy az én nőm, oszd meg trónomat velem.
A nő visszahúzta magát.
— A te fényedre nem vagyok én érdemes, hadd maradjak Abdulláhm árnyékában.
— Abdullah tönkrejutott, mindenét elveszté.
— Miattam jutott tönkre, értem veszté el m indenét:
illő, hogy én megmaradjak neki.
— Abdullah koldus.
— Segíteni fogok neki koldulni: ketten együtt majd többet keresünk.
— Abdullah rongyos.
— Mert nincs, a ki foltozzon rá; ha én vele leszek, nem lesz rongyos.
— Abdullah őrült.
— Mert lelkét én nekem adta egészen; mihelyt én visszatérek h ozzá : lelke is rögtön visszatér.
A khalifát meglepték Zubeida válaszai.
Az ellenállás fokozta a szép nő becsét.
Moavia parancsot adott, hogy udvara jelenjen meg a trónteremben: kísérői, vezérei, a főpapok és hivatalno
kok, teljes pompában, fegyverzetben. Ő maga felvette uralkodói jelmezét, feltűzte turbánjára a gyémántos surgudzsált s akkor arany trónmennyezete alá ülve, is
mét maga elé hivatta Zubeidát.
A szép nő nem haloványodott el ennyi pompa lát
tára ; hanem elbaloványodott mind az a pompa a szép nő megjelenésére.
Mind e ragyogás között is ő volt egyedül, a ki minden tekintetet magához varázsolt.
Ekkor a khalifa intésére elővezették Abdulláht.
Euhája poros volt és szakadozott, turbánjának tekercse kibontakozva csüggött alá a vállára; mezítelen lábszárait összekarczolta a tövis, a mint bolygott a pusztában;
tekintete sóvár volt, elijesztő és tébolyult.
A khalifa szólt Zubeidának:
— Nézz reám és nézz ő reá. — Én király vagyok;
ő koldus. — Én egy férfi; ő egy semmi. — Az én gondolatomat százezer lélek követi; az ő gondolatját egy sem; mert a magáét sem bírja. — Az enyém az egész ország; az övé csak az országút. — Én rajtam felül csak Mahomed következik; ő rajta alul csak a kutya. — Én nekem annyi megrakott hajóm jár a ten
geren, annyi megterhelt tevém, öszvérem [a sivatagon, mint a hány féreg jár az ő testén. — Válaszsz közü
lünk, melyikünknek akarsz felesége lenni?
És Zubeida e kérdésre odarohant a koldushoz, s zo
kogva, nevetve, sikoltva veté magát annak nyakába és összecsókolá annak szétdúlt arczát, rongyos ruháit, le egész a tövistépte lábakig, ott azokat átölelve, megmaradt és rebegé: «én uram, én szerelmesem.»
És Abdullah e csókoktól visszakapta elvesztett lelkét. *
*
A khalifa meg volt illetődve e végtelen szerelemtől.
Nem a hóhért hivatta, hanem a kincstárnokot. Pa
rancsot adott neki, hogy Abdullahnak ismét vissza kell vásárolni elvett házát, raktárát megtölteni kelmékkel, a mikkel azelőtt kereskedett; nejének visszaadatni elvett ékszereit, és aztán a legpompásabb paripákra ültetni á férjet és nőt, úgy vitetni őket haza. Legyenek egymáséi és boldogok.
Hanem, a midőn Znbeidát elbocsátá színe elől, így szólt h o z zá :
— Nagy szépségeddel nagy veszélyt hoztál magadra, a férjedre és magatoknál nagyobb emberekre. Csak Allah és az ő angyalai őriztek, hogy engem is a legnagyobb igaztalanság elkövetésére nem kényszerítél. Ezentúl fá- tyolt tégy az arczodra, ha házadból kilépsz, s szépsé
gedet csak férjed előtt tárd ki.
S hogy ez ne legyen Zubeidára nézve megszégyenítő, kiadta a khalifa a parancsot, hogy ezentúl minden nő lefátyolozott arczczal járjon az utczán.
így támadt a fátyolviselés szokása az izlámhivőknél.
A MEDZSEDIJE.
Egy jó barátomtól, ki hosszabb ideig lakott Sztambul- ban, hallottam ezt a történetet.
Egy török kereskedőnek szép fiatal neje volt, a kivel igen boldogul élt együtt.
A hiúság erősebb volt, mint a hűség. Egy fiatal török dandy hizelgései eltántorították a szép asszonyt: hűte- len lett.
Egyszer a véletlenül hazatérő férj éppen ott találta neje oldalánál a csábítót. 0 is fel volt fegyverkezve, az is. A meglepett ifjú fegyveréhez kapott, hogy védje ma
gát, a férj azonban se tőrét, se pisztolyát nem vonta elő, hanem nyugodt hangon szólt a csábitóhoz:
«Csak tedd hüvelyébe tőrödet. Én nem verekszem veled. Nem kívánom a véredet. — Hanem adj nekem — egy medzsidijét.»
(A medzsidije török ezüst pénz, mintegy két forintot ér. Abdul Medzsid kézvonásáról nevezik így.)
A bűntudattól reszkető ifjú kivette erszényéből a medzsidijét s odanyujtá azt a megsértett férjnek.
«Köszönöm, monda az hidegvérrel. Te már most el
mehetsz Isten hírével.» Azzal fogta az ezüstpénzt, s tenyerére téve, odamutatta azt a hűtlen nőnek. — «Lá
tod, ennyit érsz te én nekem.»
És azontúl mindennap elővette a medzsidijét; mikor hazulról elment, ez volt a búcsúja, mikor haza jött, ez volt a köszöntése a nőhöz. Ha együtt étkeztek, odatette
azt a tányérja m ellé; ha inni akart, beletette a poha
rába. Odatette a medzsidijét kettőjük közé a fekhelyre, ha aludni mentek.
Az asszony hasztalan sirt, könyörgött, hasztalan kérte, hogy inkább korbácsolja meg, büntesse, éheztesse vagy ölje meg egyszerre: a férj nem ismert irgalmat; min
den könyörgésére azt felelte neki:
oKöszönöm neked ezt a medzsidijét.»
. . . Hat hónap múlva elhervadt a szép hűtelen nő és belehalt ebbe a lelki kínzásba.