Tiszakálmánfalva

Galambos László fentebb idézett, Tiszakálmánfalva eddigi történetéről szóló könyve a negyedik kiadvány, amely a magyartalanítással (is) foglalkozik. Ezt is olvashatjuk benne: „A magyar kormány 1944. október 3-án kiadott rendelete alapján az anya-országból való jegyzők és hivatalnokok október 4-én elhagyták Tiszakálmánfalvát.

A magyar katonai alakulatok is visszavonultak a Sajkás-vidékről.” Majd ezt: „1944 októberének közepe táján főleg kovili fegyveres partizánok rendelkeztek a faluban egészen október 22-ig, amikor megérkeztek a Sajkás-vidéki partizán egységek […]”

Továbbá: „A katonai közigazgatás Jovan Pribić Koviljról átköltözött szerbet nevezte ki a falu első emberének.”

Azokban a napokban minden helyhatósági vezetőség fölött ott rendelkezett a munista Párt megbízottja, a helyi párttitkár. Neki csupán a felsőbb pártvezetők és a titkosrendőrség parancsolt. Döntő körülmény volt az is, hogy katonai igazgatás volt érvényben, s a bevezetéséről szóló rendelet szerint a polgári hatóságok feltétlen enge-delmességgel tartoztak neki. A névleges polgári vezetőség második embere a köz-ségi titkár, afféle jegyző volt. A tiszakálmánfalvi magyarok közül a hatóság erre a posztra sem talált megbízható személyt. Galambos írja: „A népfelszabadító bizott-ság titkárának Rajko Bikarevet nevezte ki a titeli járási népfelszabadító bizottbizott-ság.”

A helyi hatóság hivatalos neve ekkor minden községben Helyi Népfelszabadító Bizottság volt. Később a felszabadító szó kimaradt a megnevezésből, csak népbi -zottság lett.

A falu magyar veszteségeiről szóló részben a szerző név szerint felsorolja, hogy 1944. november 19. és 1945. február 28. között tíz turnusban 78 helybéli magyar fiatalembert soroztak be a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregbe. Közülük tízen

22 a. s^aJti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség; Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvi-lág Kiadó, Budapest, 2004. 347–345.

elestek. A szerző ehhez ezt a megjegyzést fűzi: „Amíg a 78 budiszavai fiatal a fron-ton szolgálta az új rendszert, addig a kafron-tonai közigazgatás és a helyi népfelszaba-dító bizottság kereste azokat a budiszavai magyarokat, akik helyben vagy máshol a magyar államot szolgálták.” A keresés eredményeként „A partizánok és más, főleg kaboli és dunagárdonyi szerb fegyveres csoportok 24 magyar embert végeztek ki vagy vertek agyon.” A kegyetlenkedés azzal kezdődött, hogy Róka István addigi falubírót, miután a falut átadta az új hatóságnak, a községházán megverték. Szekeres János, a DMKSZ²³ helyi elnöke nem úszta meg ennyivel, ő röviddel a megverése után belehalt a következményekbe. A 24 ismert áldozat névsorát közli a szerző, utána megjegyzi: „A 12-17. sorszám alatt felsorolt személyek a kivégzett háborús bűnösök listáján szerepelnek. Tárgyalás nélkül, rögtönítélő bíróság végzése alapján végezték ki őket Dunagárdonyban.” Rögtönítélő bíróság valójában nem létezett, magyarázta meg élőszóban a szerző, hanem a helyi hatalom döntött életről-halálról. Nem tisza-kálmánfalvi kivétel volt ez, az egész ország területén így történt. Utólag gyártott a hatalom nem csupán feljelentéseket, kivégzésekről szóló „bírósági” döntést, hanem még bírósági eljárásról szóló periratokat és ítéleteket is, amint azt a csurogi plébános említésénél fentebb már idéztük.

„Az elfogott, kivégzett magyarok, bűnösök és ártatlanok egyaránt ismeretlen helyen nyugszanak” – jegyzi meg Galambos. Az emberek felelőtlen megöléséről tanúskodik azonban sok egyéb körülmény is. „A tiszakálmánfalvi anyakönyvekben a kivégzettek legnagyobb részénél az van bejegyezve, hogy ismeretlen helyen vesz-tették életüket, vagy eltűntek. A legközelebbi hozzátartozók zöme csak 1955 és 1962 között vette a bátorságot, hogy szeretteiket hivatalosan holttá nyilvánítsák. Az illeté-kes újvidéki bíróság valamennyiüknél 1946. május 16-át nyilvánította haláluk napjá-nak. Ennyit a bíróságok igazságtételéről és működéséről.”²⁴ Egy következő fontos megállapítás a könyvből: „Az 1944–45-ös áldozatok hozzátartozói soha nem kaptak végzést az áldozatok vagy bármilyen bűntettet elkövetők ellen lefolytatott bírósági eljárásról, nem tudták pontosan, hol, mikor és miért végezték ki őket, verték agyon.”

A szerző a továbbiakban az egyházi könyvekben lelt adatok alapján idéz még hat sze-mélyre vonatkozó feljegyzést, megjegyezvén, hogy a vérengzések idején vesztek el, haltak meg az impériumváltás idején elszenvedettek következtében.

A szerző egy bevezetés erejéig foglalkozik a saját családja tragédiájával is, ame-lyet azért is érdemes idézni, mert ez is egy példa arra, hogy nem folyt itt semmiféle igazságszolgáltatás, hanem csupán magyarirtás. A faluban az idő tájt Gulyás Károly

23 Délvidék Magyar Közművelődési Szövetség.

24 A sok ezer áldozat holttá nyilvánításának évtizedeken át tartó folyamatáról lásd M^észáros Sándor:

Holttá nyilvánítva; Délvidéki magyar fátum 1944–45. I. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1995.

volt a plébános. (Róla a kutatások kezdetén, talán Hetényi Varga Károly Papi sor-sok… című, 1994-ben megjelent könyve alapján tévesen elterjedt, hogy maga is áldozatul esett.) Gulyás plébános titokban feljegyzéseket készített a vérengzésről az események zajlása idején. Erről ezt írja többek között Galambos: „A plébános úr a tiszakálmánfalvi kivégzettek közé írta be az apámat, Galambos Lászlót, aki 1911-ben született Újvidéken, kőműves, Vasas Erzsébet férje, két gyermek maradt utána.

Újvidéket 1944 májusában már bombázták a szövetséges repülőgépek, ezért bizton-sági okokból terhes feleségével Tiszakálmánfalvára költözött az anyósához. Amikor megszülettem, szülővárosába ment, hogy jelentse az örömhírt a testvéreinek. Az utcán fogták el. Mivel apám csak néhány napot élt Tiszakálmánfalván, nem szándé-kozott a faluban maradni, Újvidéken érte a végzete is, jómagam az újvidéki magyar áldozatok közé sorolom.”

Ezután megemlít még 13 nevet, azokét, akik családostul vagy magányosan Ma -gyarországra menekültek. Néhány sorral lejjebb ismét menekültekről tesz említést:

„Több mint húszan egyébként Magyarországra menekültek vagy ott maradtak.”

Végül még egy fontos megjegyzés: „Hiányoznak az adatok, hogy mi lett az 1942-ben Tiszakálmánfalvára telepített, majd 1944 végén kitelepített 20-25 csángó magyar család sorsa.”

Galambos tiszakálmánfalvinak tekinti magát, noha élete nagy részét Újvidéken éli. Ismeri a falubeli viszonyokat, módjában volt sok ismerőstől bizalmas, megbíz-ható és fontos értesüléseket szerezni; levéltári kutatásokat is végzett, de a helybeli magyarság veszteségéről nem tud pontos számot adni. Tényeket azonban fel tudott sorolni, amelyekből egyértelmű, hogy a titói felszabadulás idején hatalmas veszteség érte falubeli nemzettársait. Sokakat likvidáltak, sokakat elüldöztek, sokan elvesztek.

Könyvéből az is kiderül, hogy a falu magyarsága iránt a felszabadítókban egy csöpp bizalom sem volt. Láttuk fentebb, hogy faluvezetőnek a szomszédos szerb faluból kerítettek föléjük egy szerb nemzetiségű személyt. A jegyzői feladatokkal megbí-zott személy is szerb nemzetiségű volt, a könyvből nem derül ki, vajon helybéli, vagy – ez a valószínűbb – ő is odatelepített volt. Az elnök nem sokáig maradt a posztján.

Akkortól kezdve, amikor a „felszabadítás” folyamata már befejeződött, s a falu ve -zető testületének a neve népbizottságra változott, annak az elnöke „Bakos István lett, aki szerémségi magyar partizánként Maradékról települt Budiszavára. Nem tudni, hogy ezt önként tette vagy pártfeladatként vállalta. Néhány év múlva visszaköltözött szülőfalujába.”

Veszteségeinkről szólván ide kell sorolni azokat is, akik a honvéd hadseregben estek el a második világháború harcaiban. Gulyás plébánosnak köszönhetően Ga bos rátalált mind a tizenhatuk névsorára, jóllehet ilyen esetek is vannak benne: „[…]

2. Id. Kalapáti Péter, 1894. október 12-én született, hazafelé jövet eltűnt a jugoszláv–

magyar határon; […] 10. Tót Bagi Sándor, 1921. február 24-én született, apja Fábián, szülei utoljára 1946 augusztusában kaptak tőle levelet Moszkvából, a hadifogságból, utána nyoma veszett.” A névsor után következik még egy 17. személy: „második világháborús áldozatnak lehet tekinteni Nagy János negyedik osztályos gimnazistát, aki 1927. február 4-én született János és Gálity Katalin fiaként. Nem fronton, hanem civilként vesztette életét 1944. szeptember 8-án. Vonattal Újvidékről utazott haza Tiszakálmánfalvára, és amint a vasúti sorompónál leszállt a vonatról, egy szovjet repülőből géppuskákkal lőni kezdték a vonatot. A 17 éves fiút halálos lövés érte…”

De talált a szerző egy még korábbi áldozatot. „Az újvidéki partizánosztag csoportja 1943 nyarán megölte Borza Mihály vasúti őrt, helybeli lakost, bosszúból, mert a magyar katonák 1941 májusában úgy megverték a szerb nemzetiségű állomásfőnö-köt, hogy az belehalt az elszenvedett sérülésekbe.” Még vele sem teljes azonban a magyar háborús veszteség. „A hősi halált halt Takács Ferenc 1922-ben született Budiszaván, a jugoszláv királyi hadsereg katonájaként esett el 1941-ben.” Veszte-ségeink összegezésénél ilyen szórványos eseteket is számba kell venni. Ha össze-adjuk őket, velük is kitelik egy nem elhanyagolható csoport.

6. Mozsor

A Mozsor helységben történtekről készült összeállítás e tanulmány írása idején került abba a fázisba, hogy könyv legyen belőle a budapesti Keskenyúton Alapítvány jóvol-tából. Szerzőjeként szabadon idézgetem belőle a fontos adatokat, megjegyzéseket.

Elöljáróban leszögezhető a ma már eléggé ismert tény, hogy az egykori Mozsor önálló község is azon településeink egyike, amelyet a „felszabadítóknak” sikerült tel-jesen magyartalanítaniuk. Ez a tettük nem zajlott le olyan hamar, mint a másik ket-tőé, Csurogé és Zsablyáé, hanem 1945. április 16-án hajtották végre rajtuk az ítéletet.

Néhány nappal korábban az addig le nem mészárolt helybéli magyarokat kollektíven háborús bűnössé minősítették, ami egyben teljes jogfosztottságot és vagyonelkob-zást is jelentett. A faluból kis kézipoggyásszal kiterelték őket. A legnagyobb részü-ket Járekon ugyanabba a haláltáborba zárták, ahová jó két hónappal korábban a másik két község maradék magyarjait. Egy részüket – munkabíró asszonyokat és fiatalkorú legényeket, lányokat – Újvidékre terelték kényszermunkára. Kisgyermekes anyákat, betegeket, magatehetetlen idős nagyszülőket szakítottak el azoktól, akik törődni tud-tak volna velük. Heteken át nem is tudtud-tak egymás hollétéről. Ekkoriban a legfelsőbb katonai szervek utasításai alapján 1944 decemberének utolsó napján a magyarországi Kiscsány – ma Csányoszró – településen megalakult a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg dandárjaként a Petőfi brigád néven ismertté vált harci egység. A történetét azóta már feldolgozták, de a köztudatban nem terjedt el a lényeg, miért volt rá szük-ség: meg kellett mutatni a világnak, hogy a kommunisták partizánjai között ott

van-nak a jugoszláviai magyarok is, de azt is, hogy egységük magyar felségterületen ala-kult meg. A majdani béketárgyalásokon, az országhatárok véglegesítésekor ez sokat nyomhat a latban. A világ a magyar kényszerönkéntesek dandárjának megalakulásá-ról értesült, annak a híre azonban már nem terjedt el, hogy szüleiket és testvéreiket odahaza háborús bűnössé nyilvánították. A brigád érintett tagjai valahogyan mégis értesültek az otthoni tragédiáról, s valamiféle lázadás is kezdett formálódni emiatt, de ennek a kiteljesedését több magyar legény helyszíni kivégzésével megakadályoz-ták. Ennek az esetnek a feldolgozása várat még magára.²⁵

A mozsori tömegmészárlást is a helyi magyarok egy részének begyűjtése és napo-kon át tartó kínzása előzte meg. A helyi szerbek között is kialakult a lincshangulat, ezt a visszaemlékezők úgy mondták el, hogy a faluban a szerbek között szokássá vált akkoriban egymás ilyen biztatása: „Hajd’ da bijemo mađare!”²⁶ A felsőbb hatalmi szervek erősen szították az ilyen hangulatot. A fennmaradt levéltári okmányok tanú-sítják, utasításaikkal rávezették a helyi lakosságot, hogy közreműködjenek a „hábo-rús bűnös fasiszta magyarok” befogásában, kínzásában és a kínzások alatt kicsikart vallomások jegyzőkönyvezésében, majd később még a kivégzések után is hosszú ideig feljelentések gyártásában. Jó egyheti kínzás után az összegyűjtött anyagot egyetlen napon egyetlen jegyzőkönyvbe foglalták, mintha aznap hallgattak volna ki több száz befogott embert. Később ezt a jegyzőkönyvet használták hamis bizonyí-tékul arra, hogy szabályos bűnvádi eljárás folyt, a „bűnösöket” népbíróság ítélte halálra, s jogszerűen végezték ki őket. Természetesen a hozzátartozókat itt sem érte-sítették vádról, eljárásról, jegyzőkönyvek létezéséről. Annyi bizonyos, hogy 1944.

november 2-án a faluban kidobolták, hogy most következnek a kivégzések, erre cső-dítették a lakosságot a falu központjába, ahol halomra lőtték a községháza és egy vendéglő pincéjéből összetörve, meggyötörve elővezetett halálra szánt embereket.

A tetemeket szekereken kiszállították a falutól mintegy két kilométerre fekvő, a helyiek által Lótemetőként emlegetett dögtemetőbe, s ott előre kiásott gödörbe vagy gödrökbe elásták őket. Ennek helye csak nagyjából ismert.

Történtek szórványos agyonverések és lelövések is, ezeket az áldozatokat a falu különböző helyein ásták el. Vitatott, hol ásták el Köves István helyi római katolikus tiszteletest. Majláth Ferencné (Bognár, Varga) Erzsébet, az akkori harangozó 1930-ban született lánya 2005. július 6-án azt nyilatkozta, hogy papjukat az oltár előtt fel-állított tűzhelyen elevenen megsütötték.

25 Az Emlékezés a Petőfi brigádra című kiadvány (Lavik 92–Timp Könyvkiadóház, Topolya, 2009) 70–71. oldalán olvasható egy adat arról, hogy a brigád négy tagját szökés miatt a magyarországi Pettenden 1945. február 13-án kivégezték. Egyes tanúk azonban arról beszéltek, hogy hasonló eset még Zomborban, a kiképzés idején is történt.

26 Menjünk verni a magyarokat!

A Lótemetőben akarták néhányan megszervezni 2007-ben az első megemléke-zést: a tiszakálmánfalvi Tóth László nyugalmazott tévériporter kezdeményezésére Jakubec György mozsori születésű újvidéki nyugdíjas és e sorok írója. A szintén tiszakálmánfalvi Moldova Károly kőfaragónál rendeltek egy fél tonnás, téglalap alapú betontömböt, s a betonba öntött fekete gránit lapra belevésették az 1944–2007 évszámokat, mert ez utóbbi őszén szándékozták elhelyezni a tömegsír feltételezett helyénél, a hely azonban az esős időszakban megközelíthetetlenné vált, s az emlék-tömb, rajta a 2008-as évszámmal, csak a következő esztendő októberében került a helyére, néhány közreműködő munkájának köszönhetően. Suhajda Lajos Újvidéken élő agg verbita szerzetes méltó egyházi szertartás keretében fel is szentelte, Tóth László pedig filmfelvételt készített az egész akcióról.

Az emlékmű állítói a betontömb köré több tölgy-, kanadai juhar- és somfacsemete elültetésével ligetet szándékoztak létrehozni 2014 januárjában. Valamivel később be is kerítették. 2015 őszén azonban a helyszínen azt látták, hogy a facsemeték és a kerí-tés eltűnt. Panaszt tettek Dragan Božić titeli elnöknél, s ő azt ígérte, karácsonyra helyreállíttatja a kerítést, és ha újra lesz ott liget telepítve, meg fogja őriztetni. A kerí-tésből eddig nem lett semmi, így fatelepítés sem történt.

A falu vérvesztesége többé-kevésbé fel van tárva, részint levéltári dokumen-tumok, részint tanúk által begyűjtött adatok alapján. Az ismert kivégzettek száma összesen 88 fő. Közülük 9 csecsemő és gyermek.

A jelzett 13 sajkás-vidéki helység közül eddig a fentebbiekben történtekről folyt valamiféle kutatás. Kizárólag amatőr személyek foglalkoztak vele. A többi hatról szerzett adatok csupán melléktermékei a fentebbiek ügyében folyt kutatásoknak.

Alább felsorolás következik arról, hogy nagyjából milyen adatok gyűltek így össze.

7. Káty

Galambos írja egy korábbi tanulmányában²⁷: „Az 1941 és 1944 közötti magyar ura-lom alatt a magyar lakosság egyik faluban [Káty, Tiszakálmánfalva] sem kezdemé-nyezett semmilyen megtorlást a velük élő szerbek ellen.” Megállapítja, hogy „politi-kai szempontból a régebben is »huzatos« Sajkás-vidéken az 1942-es januári zsablyai, csurogi és újvidéki razzia után a magyarok körében felvetődött a kérdés, mi lesz velük, ha fordul a kocka.” Majd közli, hogy ebben a faluban mégis mi történt. „Az elhurcolt, agyonvert, kivégzett kátyi magyarok névsora:” bevezető után megemlíti 16 magyar áldozat teljes nevét. Hozzáfűzi még, hogy név szerint ismert további két személyt, akiket Sajkásgyörgyénről hurcoltak Kátyra, ahol a határban kivégezték őket. Utánuk azokat sorolja fel, akik „a magyar hadseregben és a partizánoknál hősi

27 Magyar Szó: Áldozataink (2) 2009. VIII. 2., 3., 19.

halált haltak vagy eltűntek”. 13 név van a listán. Még újabb veszteség: „Kátyról 1944 őszén elmenekültek:” Négy magyar családot említ, egy híján egy tucat személlyel.

Káty tanulmányának összegzését így fogalmazza meg: „A háború utáni évtizedek testvériség–egység olvasztókemencéjében a fájdalmas 1944es őszi események em -léke csak a családokban élt. A gyerekek azt tanulták az iskolában, hogy a »felszaba-dulást« hozó partizánok csak a fasiszták ellen harcoltak, csak azokat ölték meg. Azt viszont nagyon is kiemelték, hogy a magyarok a fasiszták oldalán harcoltak. Lassan megszűnt a magyar nyelvű iskolai oktatás, majd felbomlott a magyar művelődési egyesület is. A gyorsabb asszimilációt segíti elő a növekvő vegyes házasságok száma, de az a tény is, hogy a kátyi magyarok struktúrájából hiányzik az értelmiségi réteg vagy csoport, amely a közösség élére állna.”

8. Titel

Több, helybeli vagy más helységben élő tanútól származó értesülés, hogy 1944. októ-ber 22-én agyonvertek és lelőttek több mint 30 személyt. Lakatos József nyolcvan-éves titeli lakos 2016. március 11-én megmutatta, hol van a valamikori dögkút, ahová az áldozatok egy részének a tetemét szekereken kiszállították és beledobálták. A tanú a kisebbik titeli állomás mögött, egyenes irányban délre vezetett a vasúti síneken túl, mintegy 400-500 méterre. Ott a talaj meredeken 5-6 méterrel alacsonyabbra eresz-kedik, s kezdődik a Tisza egykori természetes árterülete. Fenn a parton, az eddigi menetiránytól jobbra mutatta a tanú a dögkút helyét. A felszínen semmi nyoma nem látszik. Bognár Dezső tanú a kilencvenes években papírra vetett rövid visszaemléke-zésében név szerint hat áldozatot említ, de sokkal több volt. A fegyveres partizánok házról házra járva szedték össze, és a selyemgyár épületébe zárták őket. A sokkal nagyobb vérengzés azért maradhatott el, mert nagy szükség volt munkaerőre a Tisza lebombázott hídjának ideiglenes helyreállításánál. Akadt tanú, aki azt említette, hogy fenn a hegyen, a temetőben is volt tömegsír, amelybe még élő embereket is dobtak, majd leöntögették őket oltott mésszel. Egy tanú azt közölte, Rác Sándort a fű -résztelepen fűrésszel kettévágták.

9. Tündéres

Dujmovics Antalné Korsós Éva nyilatkozott a községháza épületében véghezvitt mészárlásról. (Magyar Szó, 1990. dec. 26., 70. folytatás). A faluban népszavazást tar-tottak arról, hogy minden magyart ki kell-e végezni. ő ezt saját maga hallotta. Amíg az irodákban a férje magyar rendőrként szolgált a faluban, de a szomszédos Sajkás-lakon lakott a család – és más befogottak sorsáról döntöttek –, ő be volt rendelve taka-rítani, s ott mondta neki egy ismerős szerb asszony vigasztalásul, hogy ne féljen, ha a férjének lesz is baja, neki és a gyermekeinek nem, mert a falu így szavazott. Az ajtón

ugyanis kihallatszott, hogy a sorsukról folyt a vita. Hallotta, amikor róla valaki azt kiabálta: „Treba je ubiti! Ništa, samo ubiti. [Meg kell ölni. Semmi mást, mint meg-ölni.] Egy másik meg azt mondta: Nemoj! Ima tro jedece! [Nem! Három gyereke van.]” A férjét sok mással együtt csakugyan lemészárolták, a tetemüket a községháza udvarán lévő kútba dobták. Három gyerekük volt, ő maga harmadik hónapos viselős.

A magzatát spontán vetéléssel napokon belül elveszítette, férje után ugyanis a középső, 12 éves gyermekét is lelőtte egy sajkáslaki szerb fegyveres. Férje halálának a körül-ményeiről ezt tudta meg: „Ki kellett nyitnia a száját, belelőttek. Nem akart senkire rosszat mondani.” A faluban a kút után érdeklődve a helybeliek között nem akadt, aki emlékezett volna rá, de a községháza udvarában sem lehetett a maradványát vagy a nyomát látni. Korsósné azonban nyilatkozatakor határozottan emlékezett a történ-tekre. Sydneyben élő menye, özvegy Dujmovics Jánosné 2000 januárjában közölte, hogy ő a férjét, Jánost és annak anyját 1950 óta, vagyis házasságkötésétől kezdve ismerte meghitt közelségből. Férje is, anyósa is mindig így adták elő a történteket.