A „RÉPÁSOK” JELENSÉG

Induljunk ki abból a történelmi tényből, hogy 1944 kora őszén Románia váratlan lépése folytán szinte rendkívüli módon felgyorsulnak az események. 1944. augusztus

1 M^arx, Karl–e^nGeLs, Friedrich: A Kommunista Párt kiáltványa. H. és k. n., é. n. 1. https://www.

marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm (2017. január 22.)

23-án megtörténik a román átállás, a román haderő hátba támadja addigi szövetsége-seit. Azon a napon a hadszíntér még valahol a Prutnál van, s 26-án már a Keleti-Kárpátoknál, az Uz völgyénél betörnek Magyarország területére a szovjet haderők előhírnökei. Más frontokon is felvonulnak a románoktól megerősített szovjet csapa-tok. Szeptember 4-én megszólalnak a fegyverek Kökösnél – hogy a kifli legbelső csücskét nézzük –, 8-án már folyik az előrenyomulás, magyar szempontból katonailag egyértelművé válik ÉszakErdély tarthatatlansága, s a helyi csapatok, a helyi ha -tárőrségek csak napokig tudnak ellenállni. „Mint a csillag az égen”, annyian és úgy zúdulnak rá a hozzájuk mérten kisszámú helyi védelmi erőkre, országvédő alakula-tokra az ellenséges katonák, s szinte percek alatt válik nyilvánvalóvá, hogy az ellen-állás itt, ezen a könnyen leszakítható részen értelmetlennek látszik. A Malinovszki marsall vezette szovjet haderő egyértelmű célja: Debrecennél elvágni az Észak-Erdélyben lévő magyar és német katonai alakulatok visszavonulásának, illetve azok onnan való kivonásának az útját. Október 6-án már a világháború egyik legnagyobb tankcsatáját vívják Debrecen külvárosánál, amely végül is pár napig feltartóztatja még őket, s Nagyváradot csak majd október 12-én sikerül elfoglalniuk, ezzel a gyű-rűt szűkíteni, majd leszakítani.

A helyi besorozottak döntő többsége itthon – vagy otthonuk közelében – teljesí-tette a szolgálatot. A magyar hadvezetés úgy vélte, hogy a saját határaik megvédé-sére kell koncentrálni a helyi erőket, így hát azoknak csak annyi kellett: hazame-gyek! S tömegesen mennek haza, vagy másképp megfogalmazva: szakadnak le a frontról a szolgálatukat a szülőföldön teljesítő honvédjeink, és egyéb okokból is vannak itthon katonakorú magyar férfiak.

Tehát a kiindulóhelyzet: sokan vannak itthon katonakorú, de már nem katona, tehát hadi szempontból semleges férfiak. Azaz a kor akkori gondolkodása szerint:

likvidálandó magyarok. A cél: ezek begyűjtése, elhurcolása és megsemmisítése.

Alsó-Háromszéken az „ál”, tehát hazug parancs ez: háromnapos élelemmel el kell menni répát szedni, amiként Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában „málenkij robotra”

viszik a 18 és 45 év közötti férfilakosságot. Másutt – Csíkban például, ahol nem ter-mesztik ilyen mértékben a répát – más indokkal, például a hidakat kijavítani szedik össze őket. Vagy Kolozsváron még csak ilyen célzatos indok sem fontos. „Magyar vagy? Be a sorba!” Járják a házakat, utcán, üzletekben összeszedik, aki magyar, s viszik. Van, ahol az a parancs, hogy azért kell jelentkezni a községházán vagy csendőrségnél, mert papírt fognak kapni, ami védelmet nyújt majd a férfilakosság-nak. S mindez a cél érdekében. összeszedni őket, becsapni őket, azaz: hazugsággal

„gyűjteni be”, börtönökbe, lágerekbe, gyűjtőtáborokba vinni őket, s ott váltott módszerekkel – kiéheztetéssel, megbetegítéssel azáltal, hogy az alultápláltságában le -gyengült, még a megfelelő tisztálkodási lehetőségektől is megfosztott, egészségügyi

ellátás nélkül hagyott és eltetvesedő foglyok közé beütnek a járványok, az influenza, rüh, tífusz, vérhas – tömegesen elpusztítani őket. Miként ugyanez volt a cél minde-nütt máshol is, ahol ugyanúgy szedtek össze mindenkit, aki magyar és akit tudtak – Kárpátalján, Szlovákiában és Délvidéken is. Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában ez úgy neveztetett, hogy málenkij robot, ugyanúgy 3 napi élelemmel kellett jelentkezni közmunkára. Kivitelezés: válogatás nélkül minden magyart összeszednek és elhur-colnak. Délvidéken: partizánok garázdálkodása. A legdrasztikusabban a partizánok teljesítették „magyar-pusztító kötelességüket” tömegmészárlásukkal, tízezrekben számolható embernek a Tiszába, Dunába és a maguk ásatta sírba való belelövésével.

Viszonylag kegyesebb, s egyben sunyibb, de aligha kisebb áldozatokat követelő mód-szert, a lassúbb, lépésenként való elpusztítást választották Erdélyben és a másik két frontterületen. Ezt tetőzi a drasztikus bánásmód, s az így kialakított állapotban az ellenük folyamatosított drasztikus terror. Még azt a „kegyet” sem biztosítja ra, hogy pl. a Szovjetunió „újjáépítésén” dolgoztassák, tehát hogy dolgoztassák őket, mint ahogy azt a német deportáltakkal tették. Egyetlen célja volt velük a hatalomnak:

elpusztítani őket. Elpusztítani a Kárpát-medence hadköteles korú magyar férfilakos-ságának az adott pillanatban éppen civil részét.

A módszer kísértetiesen azonos volt mindenütt, ezért tételezhetjük fel, hogy össze-hangolt akcióról van szó. Az terjedt el az így begyűjtött székelyföldiek között, hogy a kezdeményezők a román hatóságok, akik a szovjetek felé partizánoknak mondták őket. Holott a magyar hadviselésben nem voltak partizánok!

„Azt állították rólunk, lőttük az oroszokot. Mét lőttük az oroszokot? Hogy parti-zánok vagyunk! De hát kik es vótunk mi? Ott vótunk kint a Csengőtetőn, egy szige-ten vótunk mi haton-heszige-ten, s annyi orosz, mint a csillag. Annyi fát nem láttam, mint oroszt. Hát akkor mit csináljon, szembelőjön velik? Úgy eljöttünk, hogy Kovásznáig meg sem álltunk. Hogy úgy. Egyenesen! Megtudták, hogy én hazajöttem, s mondták, hogy le kell jöjjek. A magyarok benn vótak még. Bejön a magyar csendőr a szobába, s azt mondja, hol a puskám. Hajaj, mondom, hol a puskám? Az oroszok annyian van-nak, mint a csillag! Menjen bé, azt mondja, s üljön le. Jő apám. János, úgy vettem ki, hogy kikötnek. Kit? Engem nem, az biztos! A községházának ahol van az ablakja, kiszöktem, s hazajöttem. Hát százával jöttünk haza, vagy háromszázan összesen.

Osztán vissza Szentkatolnára, hogy keressük meg a csapatot. Onnan Torjára. Torjáról Bálványosra, s ott kaptunk egy repülőtámadást. Annyi orosz volt ott is, mint a csil-lag! Osztán onnat haza es jöttünk. Bede Gabit meglőtték az oroszok, nekem szeren-csém vót, s megmaradtam. Itthon vótam egy hónapig, s úgy kerültem osztán oda Földvárra.” (Csoma János, Kovászna, 1925 – születési év, szerk. megj.).

Ha mondták, hazugság vagy rálicitálás volt, az elpusztításuk „még indokoltabbá”

tevése. Mondhatták, bizonyára mondták is, de a szovjetek felé nem volt feltétlenül

szükség ilyen indokra, esetleg csak annyiban, hogy ezzel az indokkal még durvábban léphettek fel ellenük, mert ők a románoktól függetlenül ugyanezt tették Kár -pátalján az ugyancsak hazugsággal „szervezett” málenkij robottal. Tehát nem román kezdeményezésről, hanem összehangolt, irányított akcióról kellett hogy szó legyen.

A megtorlás egy bizonyos fajtája volt ez. A végrehajtók is részben szovjetek, de – ter-mészetesen – bevonták az új „szövetséges” román testvérnépet is, s lelkesen csatlakoztak hozzájuk a román katonai és félkatonai alakulatok is. Az utóbbiakat Erdély -ben a nép mánistáknak vagy voluntároknak nevezte. A mánisták a maguk szakállára is rendeznek tömegmészárlásokat (Szárazajta, Csíkszentdomokos, Egeres, Bihar re-mete), rabolnak-fosztogatnak, majd besegítenek a magyar férfiak begyűjtésében. Az első napokban, közvetlenül a front áttörése, illetve a megszállás után főleg Há rom -széken dívott a „répaszedni viszik őket” hazugság… Másutt egyszerű közmunkára, hidat helyreállítani, Angyaloson például azzal az indokkal, hogy egy kilőtt harci jár-művet kell közös erővel eltávolítani az útról, vagy „adminisztrációs okkal”, egyszerű ellenőrzésre hívták, hogy mint volt katonáknak „papírt adjanak” a hatóságok. De mindig egy adott időpontra, hogy együtt legyenek, s akkor megfoszthassák a szabad-ságuktól, s elhajthassák, azaz a szó szoros értelmében foglyul ejthessék őket.

Ezekkel a megtévesztésekkel az első napokban még hivatalos magyar vezetőkben is „szövetségest” találnak. A begyűjtést az is könnyítette, hogy a visszatérő román hatalom a régi csendőröket delegálta vissza egykori falvaikba, így azok ismerték az ottani lakosságot. „Alig értem haza, két nap múlva egy éjen a kutyám erősen ugatott.

Gondoltam, a csendőrök jőnek utánam, hát fel a padlásra, mondom a feleségemnek, nehogy egy szót szólj, hogy hol vagyok. Hát az a kővári legény jött, amelyik nálam lakott. Elkésértek, azt mondja, s valahogy visszaszöktem. Lejöttem én is a padlásról.

Hát hol voltál? Levittek Szentgyörgyre, Gergelyfalvára, egy színbe bérekesztettek, ott vót egy ezerötszáz literes hordó, s bébúttam oda alája – mondta. Nem ért fel az eszik, mind kerestek, s ott megmaradtam.” (Kovács Fejér Ferenc, Kézdiszentlélek, 1908)

Az arra való kötelezés, hogy háromnapi élelemmel répát szedni kell menni, van, ahol a helyi szervilis, vagy mit sem sejtő bíró segítségével folyik. Székelytamásfalván, ahol a parancsolatot a semmi rosszat sem sejtő bíró segítségével hajtják végre, össze is toborozzák a teljes otthon tartózkodó férfilakosságot, mintegy 60-70 embert. Vagy Barátoson is így történik, ott körülbelül 50 embert visznek el katonai kísérettel.

Van, ahol segítséget kapnak a „beavatott” román papságtól, pl. Ozsdolán, ahol a ro -mán pap „szorgalmazza” az ítélet hiánytalan végrehajtását, amit egy a tetőzeten dol-gozó férfi meghall, s „kiszivárogtatja” a tervet, mire a férfilakosság másnapra kime-nekül az erdőkbe.

„Bibarcfalváról nem tudták elvinni őket, kimenekültek az erdőbe.” (Gyöne Ár -pádné Székely Sarolta, Bibarcfalva, 1909)

Listákat készítenek az otthon tartózkodó férfiakról, hogy azok alapján mehesse-nek a csendőrök összeszedni őket. Ahogy szedik össze őket, helyi pincékbe zárják, hogy majd elindíthassák sokuk számára végzetes útjukra.

Az összetoborzottakat gyalogosan központi gyűjtőhelyekre, Háromszéken Sepsi-szentgyörgyre, a börtönbe viszik. Onnan majd Földvárra. Feltehetően kapcsolat van a börtön és a fogolytábor között. Földváron fel kell készülni a fogadásra – azaz a helyürítésre az újonnan érkezőknek –, a kisebb „központoknak” biztosítani kell az óhajtott létszámot. Ha az utóbbiban „hiba adódna”, jön a „komplektálás”. Az utcán, állomáson, bárhol az útba kerülő embereket belökik a sorba, hogy ki ő, ezt nem fir-tatja senki. A létszám betartása a fontos. Szentgyörgy vagy Csíkszereda után jön Földvár, onnan Foksány, majd Tighina (Bender) Besszarábiában.

Amint láttuk, a cél: a teljes magyar férfilakosság kiirtása, elpusztítása. Tehát: nép-irtás! A parancs valahonnan a szovjet parancsnokságról, vagy még fennebbről, a közös, szovjet–antant–amerikai parancsnokságukról jöhetett, a románok csak vég-rehajtók. S mint ilyenek, hozzájárulnak ahhoz, hogy a halálraítéltek közül elég sokan megmenekülnek. Az itt élő nép tudja – 22 éves tapasztalata van már ebben –, hogy mennyire korruptak, lefizethetőek a román hatóságok. „Itt ezekből a völgyekből 30 ezernyi embert szedtek össze” – mondta az egyik adatközlőm. Hogy ez a har-mincezernyi ember nem lett mind fogoly, illetve áldozat, ennek az egyik oka az emlí-tett lefizethetőség. Már a hajcsárjaikat sokan lefizetik, s azok szemet hunynak, hogy lépjenek ki a sorból. Lefizetik a sepsiszentgyörgyi börtönőröket, parancsnokokat.

„Csak mondják a mások: a te nevedet már háromszor is kiáltották. Én osztán kezd-tem húzódni […] Azt mondja az az ember: Tudod-e te, hogy innen nem szabadultok meg. Partizánoknak vagytok véve. Innet gyere ki! Mondom: Innet nem lehet! Aszon-gya: Innet lehet. Egy major (őrnagy – szerk. megj.) vót a kapunál, elment a majorhoz, mit beszélt, mit nem, nem tudom, azt mondja, na, gyere! Mondom: van még egy have-rom is. Azt es hozzad, aszongya. Menyünk, kinyitja az őr a kaput, kijöttünk, elmen-tünk hezza, ott háltunk, s más reggel felvitt a vármegyeházához. Ott kérte, hogy a töm-löcbe ne vigyenek vissza. Mert megmondta nekünk: legtöbb három hét, a kormány megbukik, s a más kormány másképp fog gondolkozni. Ezalatt úgy kibabrálnak a magyarral, hogy éppen jól. Ne menjetek sehova, én itt képvisellek tüktököt. Felment a megyeházhoz, ott jelentette. Azt kérdezte ott egy valami nagyobb, mihez értünk, mert munkára kell beosszon minket. Van hídcsinálás, utcaseprés, budipucolás, sok mindent felsorolt. Mondom: utcát seprünk, főnök úr!” (Pitti József, Zabola, 1908)

Van, ahol ezzel „egész falu” váltja ki magát. Másutt csak egyének.

„Mit tudjak csinálni. Mondom magamban: Innen valahogy ki kell szabadulni!

Elmegyek az őrmesterhez. őrmester úr, engedjen haza, mert adok ezer pengőt! Hogy hívnak? Mondom. Hát közben jő a jegyző, én katonakolléga voltam vele,

szkhimbá-sok² voltunk. Stefán, maga mit csinál itt? Mondom: ne, idehoztak, el akarnak vinni munkára, valahogy haza kéne menjek! Adok ezer pengőt! Hol az őrmester? Azt mondja: Engedd haza ezt az embert, mert ez becsületes, s hozza a pénzt. Aztán reg-gel már várt az őrmester.” (Bükkfalvi Nagy István, Szabéd, 1909)

„Bé kellett menni, az őrnek pénzt kellett adni valamennyit, s akkor jöhetett haza.

Az asszonyok, a hozzátartozók vittek pénzt, elvitték, elintézték. Az őr elengedte. Az egerpatakiak Szentgyörgyről hazajöttek.” (Berde Gyula, Egerpatak, 1901)

„Velünk az lett, hogy édesanyám valami disznót adott el román pénzen. Hozta a pénzt. Akinek pénze vót, odaadta az őrnagynak. Az őrnagy előbb nem akarta elvenni. Egy azt mondta: Nem mint megvesztegetést, úgy adjuk, mint pománát!

Aztán csinált egy papírt, ezek az emberek visszamennek, otthon ami híd el van romolva, azokon segítkeznek. Amelyik őrmester lekísért minket Borosnyóig, talál-koztunk vele Cofalván. Na mi van? Mutattuk a papírt. Na, menjetek haza!” (Kelemen Bálint, Páké, 1899)

Egy Szentkereszti bárónő is többeket szabadít ki – nem tudni, milyen összekötte-tések alapján.

S ritkán a humánum is. Valakinek a segítő jósága. Arra is van példa, hogy a román pap vagy a néppel szimpatizáló hatóság, csendőrség egyik-másik tagja is odaáll titokban az elhurcolni óhajtottak mellé, s valami módon akadályozza azt.

„Olyan szép szóval szedték össze őket, álljon elé mindenki a dolgához, ne féljenek semmit! S mikor a nép szépen lecsendesedett, ők közben írogatták fel. Hogy amíg határ volt, ki hogyan tevékenykedett, ki volt feketén túl a határon, ki mit csinált.

S akkor nekifogtak, s rendre szedegették össze az embereket. Azt mondja az öcsém a káplárnak: Ez az ember is a listán van! Én is a listán vagyok! Minek hívnak?

Mondom: Fekete. Nézem a listát, há én a harmadik vagyok a háborús bűnösök közül.

Na, visszamentem, dolgozgattam, ott vertem a szeget, de nem fogott a munka.

Mondom a káplárnak: Most mit csináljak? Mer oda gyűtették össze, a pincébe. Mit csináljak? Maga menjen csak haza! S na, hazamentem, de nem fogott az álom.

Másnap megint csak úgy. Du-te acasă! A többiek már össze vótak szedve. S én nem, csak mind küldtek haza. Egy este jön a szomszédunk, Gáspár Vaszi. ő beszélt ma -gyarul, én románul. A feleségem – nyugodjék – mondta: Most jőnek! Béjő a fiú, vet-tem a széket, s leül. Na, mit csinálnak? Mondom rományul, hogy félünk! Há azt mondja, mé félnek? Mondom azé, hogy magyarok vagyunk! Azt mondja a fiú: Feri bácsi, maga nincs mitől féljen, mert magát csak mentik, magának vádlója nincsen senki! A fiú ott vót közöttük. Azt mondja: Ne féljen semmit! Mondom: Te Vaszi, én

2 A „szkimbások” (schimba = váltani, megváltani) a régi román hadseregnél lovat adtak be maguk helyett, s így mentesültek a tényleges katonai szolgálattól

félek, mert magyar vagyok, s én is meg kell bűnhödjek a magyarságomért.” (Fekete Ferenc, Mezősámsond, 1911)

Megindul az ingajárat Szentgyörgy felé, ott még könnyebb eredményt elérni, Földváron már ez a módszer kevésbé működik.

„Ott már nem lehetett megközelíteni senkit, elzárták őket a világtól.” (Lőrinczi Zsigmond, Fiatfalva, 1909)

Másik „kimaradási” lehetőség a hitváltás. Román egyházi részről mozgalom is indul: tudják ők, ebben a tekintetben igen felvilágosultak, hogy ez a büntető elhurco-lás csak a magyarokat sújtja. A komollaiakat az ortodox papjuk bátorítja. „Álljatok át ortodoxszá, s megmenekítelek. És lőn. Meg kellett ígérjük, görögkeletiek leszünk.

S a mások, akiket a szomszéd falukból elvittek, egy se jött haza.” (Benkő Kálmán, Komolló, 1906)

„Akik átalállottak, azokat eresztették haza. S a másokat pedig, akik nem írtak alája, azt vitték Földvárra. Egy alkalommal Szentgyörgyre megyek, ott voltak a saiak, Bokor Béla s Csákány András. Künn vannak, egy asztalka vót, a feleségek élelmet vittek nekik, ott vótak. Szervusz Béla, szervusz András. Nem írtatok alája?

Én nem, mondta Csákány András. A másik, Bokor es azt mondja: Én nem. Hát oda-veszel! S oda es vesztek ők, mert elvitték őköt fogságba, s megholtak ott. Idevalók vótak még ötön. Azt mondták: Én nem adom el magam.” (Papp Kálmán, Réty, 1899)

„Láttam, amikor bevitték azt a sok népet oda, és hallottuk a jajgatást, a sírást meg a verést. ősszel volt, kaszáltak a réten, s az a katona, aki kijött, őrként szolgált, az mondta, hogy mi van ott bent.” (Márkos György, Küküllődombó, 1895)

„Mikor a lágerbe bevittek minket, ott nem volt semmi, csak a négy fal és a padló.

Oda ültünk le és úgy voltunk. Enni egy nap egyszer kaptunk. Ahogy megérkeztünk, valami irodahelyiségbe vittek, ott megkérdeztek, milyen nemzetiségűek, milyen val-lásúak vagyunk, mindent kikérdeztek, s ott csináltak mindenkinek egy fejlapot, s aki el tudta énekelni a Trăiască regele-t, a román himnuszt, azt elengedték. Megkezdtem én is, de hát vettem észre, hogy nem megy, nem tudtuk elénekelni! De egy pár hazakerült így. Igaz, a nevük is olyan volt, romános.” (Kovács Sándor, Mája-Bergenye, 1921)

Van egy bizonyos magyar ellenállás is. Legendássá nőtt e tekintetben „Pila mar-sall”. Mai napig nem derítette ki a történelemkutatás, hogy ez az egyszerű faipari munkásember őrült volt-e, vagy magyar hazafi. Elhíresztelte, hogy ő Sztálin barátja, s a közelgő születésnapjára személyesen fog Sztálin eljönni. így áll be népvezérnek.

A zabolai grófi kastély kirablásával valami zsinóros dolmányhoz is jutott, azt fel-vette, testőrei, harcos beosztottjai voltak, s sajátos ellenállási mozgalmat szervezett meg Orbai-, Kézdi- és Sepsiszéken. Nyíltan biztatta az elhurcolásra kiszemelteknek, hogy ne menjenek! Ha épp ilyen csatasorba állított menetelő társaságot látott, haza-zavarta őket. így hát sokan köszönhetik neki, hogy megmenekültek.

És végül: „jól jött” november 12-én a garázdálkodó román adminisztráció kipa-rancsolása Észak-Erdélyből, s a hatalomgyakorlásnak a következő év március elejéig az ideiglenes szovjet parancsnokságok jogkörébe való sorolása. így a magyar kom-munisták is tevékenykedni kezdhetnek, az I. világháborús volt oroszországi, s így oroszul is tudó hadifoglyok is sokat tesznek a népükért. S kapóra jön az a tény, hogy az oroszoknak ez hátország, s a háború folyik tovább, és nem cél, hogy a hátország-ban zűrzavaros állapotok legyenek. így november 12. után lelassulnak az elhurcolá-sok, de csak lelassulnak, mert azért a szovjetek is végzik a maguk dolgát. Példa rá Kolozsvár mintegy 5000 magyar lakójának az elhurcolása, amelyre Kolozsvár októ-ber 11-i eleste után kerül sor, s amely egyértelműen az ő kezükhöz tapad.

II. A FöLDVÁRI TÁBOR

A tábort 1942-ben még Dél-Erdélyben létesítették hadifogolytábornak, ’43-ban orosz hadifoglyok is voltak és pusztultak el ott. De azokat még kiengedték ötösével-tízesé-vel a szászokhoz dolgozni, úgymond a maguk kenyerét megkeresni. Voltak szerb hadifoglyok is, de azokkal még mint hadifoglyokkal bántak, s másképp is kezelték őket. A tábor új szerepkörét párhuzamosan kapta, ahogy Románia harcba került Ma -gyarországgal és Németországgal. Jelentős számban visznek dél-erdélyi magyaro-kat, svábomagyaro-kat, szászokat. A falu helyi többségi szász lakossága közrejátszik a szász és sváb civil foglyok kiszabadításában. A nagy tömeget 1944 őszétől, a front helyi sza-kaszának az áttörésétől szállítják ide.

„Nagy téglagyár volt, annak a helyin ott volt nem tudom, hány ezer német, s nem tudom, hány ezer magyar fogoly.” (Márkos György, Küküllődombó, 1895)

így lesz új rendeltetése ’44 őszétől: nem hadifogolytábor, hanem büntetőláger. Nem harctéren fogságba esettek, hanem otthonról elhurcolt civil lakosság gyűjtő- és büntető-lágere. Olyan embereké, akiknek bűne a magyarságuk. „Az egy nagy birtok volt a föld-vári vár, aztán kezet tettek rá, s börtönt csináltak. Láttam, hogy mennyi gyermek, meny-nyi fiatalember, idős ember, mind vitték oda bé. Amikor kijött az őr, mondta: Na, látták, hogy mennyi embert hoztak? De mennyit bevittek még azelőtt! S éjjel kiket hoz a vo -nat. Lefogják a falukból a magyarokat, s mind ide behozzák! Itt kínozzák!” (SzBI)

„Egykor festékgyár, osztán sörgyár volt ott, s valami gazdasági iskola is. Körül volt véve szegesdróttal, a foglyok ott állingáltak, mi gyermekek elég sokszor men-tünk közel, lássuk, hogy néznek ki. Egyik ilyen, a másik olyan volt, katonaruhában csak egy-egy. Civil foglyok voltak mind.” (Tanítónő Hitvégről)

„Vótak valami fődpincék, azokba tettek be gyékényeket.” (Máthé Gyárfás, Ge len ce, 1904)

„Nem volt őrtorony, de őrség volt ott. Akkor létesült, miután itt az oroszok

„Nem volt őrtorony, de őrség volt ott. Akkor létesült, miután itt az oroszok