„A statisztikák számsorai mögött elsikkad a halál.”
(Günter Grass: Ráklépésben)
A második világháború végén különféle hivatkozási ürüggyel és eltérő módon a Szovjetunió lágereibe hurcolt délvidékiekről nincsenek pontos adataink, a téma jórészt elkerülte a kutatók figyelmét, nem utolsó sorban azért, mert a jórészt önszor-galomból, legtöbbször minden komolyabb támogatás nélkül tevékenykedő helyi tényfeltárók elsősorban az 1944–45-ben a jugoszláv kommunista partizánok által végbevitt magyarirtás hosszú évtizedekig politikai és társadalmi tabunak számító kérdéseire összpontosítottak – noha egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a szovjet katonai megszállás és következményei, illetve a partizánok általi vérengzések egy-azon folyamat egymást olykor kioltó, ám többnyire erősítő, összefüggő elemeinek tekinthetők.
A Szovjetunióba elhurcolt délvidékiek legnépesebb hányadát a hadifoglyok képe-zik, pontos számukat nem ismerjük, a Vajdasági Levéltár munkatársától kapott tájé-koztatás szerint ilyen dokumentumokkal nem rendelkeznek.1 Ugyanez mondható el azokról is, akik nem a szovjet Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (GUPVI) hatáskörébe tartozó fogolytáborokban raboskodtak, hanem többnyire politikai elítéltként, a Szovjetunió ellen elkövetett cselekmény ürügyén kerültek a Lá -gerek Főparancsnoksága (GULÁG) szibériai „szigetvilágába”. Sorsukról a legtöbbet még mindig Rózsás János lexikonjából tudjuk.2 A népes harmadik csoportot az 1944–45-ben jóvátételi közmunkára elhurcolt német származású felnőtt férfiak és nők alkotják, számukat német kutatók 10-12 ezerre becsülik, viszont a szovjetek által közmunka céljaira lajstromba vett jugoszláviai németek száma ennek több mint a hatszorosa.3
1 Ez ugyan hihetetlennek hangzik, de ha nem zárjuk ki annak az információnak a hitelét, miszerint az 1968-as csehszlovákiai krízis idején felső utasításra a jugoszlávok a levéltári anyag egy részét megsemmisítették, akár igaz is lehet. Ezzel kapcsolatban lásd matuska Márton: Az elhallgatott razzia jellegzetességei. csorba Béla–Guszton András (szerk.): A meg nem írt történelem nem léte-zik. K. n., Temerin, 2016. 20–21.
2 rózsás János: GULAG-lexikon. Püski Kiadó Kft., Budapest, 2000.
3 boGnár László (szerk.): „Egyetlen bűnünk a származásunk volt…” Német és magyar polgári lako-sok deportálása „malenkij robot”-ra a sztálini lágerekbe 1944/45–1955. Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, Pécs, 2011.
i .
Noha az ellenkezőjére is akad példa, mindenekelőtt az óbecse és Szenttamás körüli védelmi harcok októberi napjaiból, a magyar honvédség kötelékeibe sorozott délvi-déki magyarok többsége nem a Bánságban vagy a Bácskában került szovjet hadifog-ságba. Ennek egyik tényleges oka az volt, hogy miután a Vörös Hadsereg előrenyo-mulását és átkelését a Tiszán nem sikerült tartósan megállítani, a magyar csapatok fokozatosan kiürítették Bács-Bodrog vármegye hadműveleti területeit. Ezt követően szinte nyomban elkezdődött a magyar és német civil lakosság spontán, majd szerve-zett öldöklése. Nem kegyelmeztek sem a sebesülten szabadságukat itthon töltő, sem a további ellenállást értelmetlennek látó, alakulatuktól hazaszökött honvédeknek.
Voltak, akiknek távolabbi területekről, az oroszok fogságából sikerült megszökniük – például a szenttamási Farkas Mihálynak és Gyetvai Józsefnek –, de itthon a szerb partizánok kivégezték. A szenttamási Mag Antalt a 16. honvéd zászlóaljból 1944.
október 18án szülővárosa közelében fogták el szovjet katonák. „Valami módon a he -lyi partizánokhoz került fogságba, s idővel több szenttamási magyar emberrel óbe-csén, az Oznán tartották és vallatták egy ideig, majd néhányadmagával Szabadkára vitték. Végül – egyik ottani fogolytársa szerint – nyomtalanul eltűnt.”4 A temerini Szilák Szilvesztert Szenttamás közelében ugyanezen a napon fogták el a szovjetek, de neki nagyobb szerencséje volt, nem adták át a szerbeknek. Az oroszok Szegedre vitték, onnan különböző romániai lágerek érintésével Sztálingrádba került, ahonnan 1947 augusztusában érkezett haza.5A partizánok temerini razziájának idején össze-sen tizennyolc, a szülőfalujában tartózkodó sebesült, szabadságolt vagy dezertált hon-védet végeztek ki. Velük és sok más helybélivel együtt – semmibe véve a genfi egyez-ményt6 – tömegsírba lőtték az 1. repülő osztály szakaszvezetőit, a szegedi Dienes Bélát, a sárszentmihályi Fogarassy Józsefet és a nyíregyházi Kocsis Lászlót.7 Szenttamáson 20 helybéli, valamint a környékbeli harcok során foglyul ejtett 16 más vi -dékről származó honvédet végeztek ki.8 De hasonló volt a helyzet a többi településen is: aki három hónapnál tovább szolgált a honvédségnél, annak – ritka kivétellel – nem
4 Pintér József: Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben. Vajdasági Magyar Műve-lődési Intézet, Zenta, 2014. 395.
5 Góbor Zoltán és Lahos Pál volt bajtársak tanúvallomása, Temerin, 1995. június 11.
6 Az 1929. évi genfi egyezmény értelmében tilos a hadifoglyok megfélemlítése és életük veszélyez-tetése. A második világháború idején gyakorlatilag minden hadviselő fél megszegte az egyez-ményt, ám ez nem menti fel a tetteseket.
7 ádáM István–csorba Béla–matuska Márton–ternováCz István: A temerini razzia. A VMDP Tör-ténelmi Bizottsága, Temerin, 2001. 220., 224.
8 Pintér i. m.
kegyelmeztek.9 Ez a sors várt a zombori kórházban hátrahagyott magyar sebesül-tekre is, bár néhányukat bátor helybéliek időben kimentették és elbújtatták.10
Az októberi-novemberi vérgőzös napokban nemcsak a honvédekre vadásztak, de a leventeoktatókra is. A húszéves temerini Berki Lászlót a községházán vallatás köz-ben lőtték tarkón, a tizennyolc év körüli Rohacsek Ferenc leventeoktató-helyettest először Szenttamáson, később Csúrogon kínozták meg, majd az újvidéki Oznán „testi csonkításokig fajuló kínzásokkal vallatták őt és más szenttamási magyarokat.”11
A Vörös Hadsereg tisztjei egyébként nem voltak elragadtatva a jugoszláv parti-zánok által űzött esztelen terrortól. Több olyan szóbeli elmondáson alapuló bizo-nyítékunk van a Vajdaság különböző településeiről, amelyek arról szólnak, hogy az oroszok több helyen is megakadályozták a magyarok legyilkolását.
A temerini Petro Péter 1944-ben, tizenkilenc évesen került a partizán tömeggyil-kosságok egyik újvidéki színhelyére, a folyamőrségi laktanyába:„No, akkor egy jó hétre rá jött egy orosz tiszt. Hogy milyen rangban volt, nem tudom. Piros stráfos pantallója volt neki. Három kiskatona volt vele. Kérdezi a partizántól, hogy kik ezek?
Azt mondja a partizán, háborús bűnösök. De volt ott köztünk 15 éves, 16 éves, 82 éves.
Ez az orosz tiszt nem hitt neki. Azt mondja, gyerünk, az összeset ki az udvarra!
Fölsorakoztatott és megolvasott bennünket, mert gyanús volt neki a dolog, hogy gyil-kosság megy itten. Fölírta, hogy hányan vagyunk. Több száz emberről volt szó. Azt mondta a partizánnak, hogy minden nap meg fog jelenni, és ahány ember hiányzik, annak fejében annyiszor tíz partizánt lövet le. Megértettétek? Megkérdezte tőlük. Ez volt a szerencsénk. Másképp lehet, hogy minket is kivégeztek volna.”12
Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, azok többsége, akik elkerülhették, hogy szülőföldjükön essenek fogságba, a biztos haláltól menekült meg, ugyanis a szerb partizánok részéről még annyira sem számíthattak a genfi és hágai konven-ciók alkalmazására, mint amilyen csekély mértékben azokat a szovjetek betartották.
A legtöbb délvidéki hadifogoly útja – akárcsak bajtársaiké – a magyarországi gyűjtőtáborok valamelyikéből először a romániai Focşaniba vagy Iaşiba vezetett, majd innen továbbszállították őket a szovjet birodalom különféle fogolytáboraiba.
A teljesség igénye nélkül sorolok fel néhány adatot a negyvenes években nagyköz-ségnek számító Temerinből: Badó János Karéliába, Papp István Szibériába, Szilák veszter Sztálingrádba, Lahos Pál Kijevbe, Varga Péter és Oláh Péter a Kaukázusba,
9 Temerinben két katonaszökevénynek, miután tevőlegesen vállalták a kollaborációt a partizánokkal, megkegyelmeztek.
10 Varga Márton (sz. 1920) kaposvári lakos közlése (1995) e sorok írójának.
11 ádáM István et al. i. m. 204., Pintér i. m. 412.
12 ternováCz István: Pusztulj, kulák! Parasztsanyargatás a Vajdaságban. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1996. 80.
Ferketics Ferenc Zaporozsjébe, Pethő János Novi Sztrojba, Osztacskóba, majd Ogyesszá ba került. Mester Simon, Góbor Ferenc, Répási József, Kasza János és Varga Lajos együtt estek fogságba 1944. október 17-én Ungváron, onnan a szolyvai gyűjtőtáborba vitték őket, majd Sztari Szamoborba, onnan pedig tíz napon át vona-toztatták őket Ukrajnán keresztül Barvenkovóba, fakitermelésre. Dányi Pál Borócnál adta meg magát a szovjeteknek, társaival több mint egy hónapig utaztatták őket az uráli Meginovkáig. Visszaemlékezésében elmondta, hogy a temerini Mező Sándor négy anyaországi társával együtt kifúrta a vagon padlózatát és megszökött. Kettőt közülük az őrök lelőttek, a többieket elfogták. Minden foglyot „csunyául megver-tek”.13 Mező is hazakerült a fogságból, s a többiekétől némileg eltérő módját válasz-totta az őt ért traumák lelki feldolgozásának: nagyot mondó, abszurd hazugságme-séivel vált szülőfaluja közismert tréfamesterévé. Hévízi Mihály, Bernhard Flórián, Vircz János, Kovács Pál, Grisza András, Szőllősi Gáspár, Uracs Pál, „Pipa” Varga József, Skrabán Károly, Németh Károly és Bálint Sándor a Krímfélszigetre, Sze -vasztopolba, majd a környékbeli táborokba került. Bálint Sándor a következőképpen emlékezett fogságba esésük és internálásuk eseményeire: „Mint magyar honvéd 1945. március 23-án estem orosz fogságba, Magyarországon, Zala megyében. Türjén, a kórháznál 40-en lehettünk. Egy orosz katona két nap és két éjjel csaknem éhen és szomjan hajtatott bennünket a jánosházi gyűjtőtáborba, ahol állítólag több mint 20 ezren voltak. […] Egy hónap múlva egy tehervonat állt a lágerhoz és egy-két ezrünket bezsúfoltak a vagonba, és onnan vittek bennünket Foksányba (Focşani), ahol a legnagyobb gyűjtőtábor volt Romániában. Ott orvosi vizsgán estünk át, aki munkára alkalmas volt, továbbvitték a konstancai (Constanţa) tengeri kikötőbe, ott várt a nagy teherhajó ránk. A hajóra behajtottak bennünket. Állítólag ötezren lehet-tünk a hajón. Egy kis hajó segített az indulásnál. Kétnapi és éjjeli utazás után megér-keztünk a Krímbe, a szebasztopoli (Szevasztopol) tengeri kikötőbe, amit eléggé leromboltak a németek. Az oroszok azzal fogadtak, hogy még ez föl nem lesz építve, addig nem mentek haza. Ott szét lettünk osztva, és minket, kétezrünket továbbvittek vonattal Feodóziáig, onnan gyalog egy húsz kilométerre, a feodóziai röptér lágeréba, ahol már elkészítették számunkra a barakkokat. A fóliasátorhoz hasonlított, a köze-pén ki volt ásva egy árok, 70 cm mély és egy méter széles, a két oldalán a fekhely földbül, rajta széna. Megkaptuk az első fogolykosztot is, csalán habarcslevest. Bár szokatlan volt, de az éhes hasnak nem számított. Másnap megkezdődött a röptéri kubikos munka, nemsokára rá normát is kaptunk, ha átdobjuk a normát 30 százalék-kal, akkor 10 deka kenyérrel többet kapunk, aki nem dobja át, az 10 dekával keveseb-bet kap. A koszt egy kicsit változékony volt, a csalán helyett káposzta vagy répa,
13 Dányi Pál (1923) kérésemre magnóra mondott visszaemlékezése (1997) alapján.
vagy néha egy kis krumpli, egy kis napraforgóolaj úszott a tetején, délbe a leves mellé két deci kása járt, köles vagy buris, hántolt búza vagy árpa. így múltak a napok, hetek. A hasunk korgott az éhségtől, de muszáj volt csinálni. Utána jött a kőtörés, kalapáccsal aprítottuk apróra, meg kőtörő is dolgozott. Azután jött a betonozás, ami megint nehéz munka volt, mert mindent kézi erővel kellett csinálni, az erőnk mindig fogyott.”14
Volt, aki már 1945-ben hazakerült, mert egészségi állapota miatt alkalmatlannak tartották a rabszolgamunkára (ők tartoztak a kevés szerencsés közé), mások 1947–49 között térhettek vissza Magyarországra, azonban azok, akik a fogolytáborból, több-nyire mondvacsinált ürüggyel a GULÁG büntetőtáboraiba kerültek – hiszen kellett az ingyen munkaerő –, csak Sztálin halála után szabadultak. A vajdaságiak közül sokan úgy úszták meg a generalisszimusz elvtársainak vendégszeretetét, hogy még időben jugoszlávnak vallották magukat.
1947. július 24-én Jugoszlávia budapesti követsége szóbeli jegyzékben tájékoz-tatta a magyar külügyminisztériumot, hogy Belgrádból „előzetes adatokat nyilván-tartó kartonokat kapott, melyeket a magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgár volt hadifoglyokról kell kitölteni, akik a Szovjetunióból térnek haza, és Jugoszláviába szándékoznak visszamenni. Ezeknek a volt hadifoglyoknak a szóban forgó kartonok kitöltése végett a Követség konzuli osztályán, Budapest, Vorosilov út 73. sz. alatt kell jelentkezniük. A kartonok kitöltése után a legrövidebb időn belül meg fogják tenni a szükséges intézkedéseket, hogy a fent említett hadifoglyok visszatérhessenek Ju -goszláviába.”15
A Szovjetunióból hazafelé vezető út itthoni első állomása az erdélyi Mára ma ros-sziget volt, onnan – ha nem sikerült megszökniük és lerövidíteniük az utat a Bánság felé – Debrecenbe kerültek, majd később Szabadkán, Horgoson vagy a zöldhatáron át haza. Nemcsak az oroszok és a románok rosszindulatával, de a magyar kommu-nista hatóságok szűkkeblűségével is számolniuk kellett. Debrecenben egyik első dol-guk volt, hogy figyelmeztessék a hazatérőket: arról, ami kint történt velük, és amit ott láttak, idehaza beszélni nem szabad.
Szenvedéseik azonban ezzel nem értek véget. Hévízi Mihály már 1945 decem-berében visszakerült Máramarosszigetre, onnan ötödmagával Hajmáskérre vitték, ahonnan 1946 januárjában szabadult, 1947 decemberéig Csongrád településen élt, majd visszatért a Vajdaságba, ahol háromhavi elzárásra ítélték, azzal az ürüggyel,
14 BáLInt Sándor: Megemlékezés az orosz hadifogságban szenvedő kis temerini brigádról. Közzétette ÖKrész Károly, Temerini Újság, 2014. december 4. 7.
15 MOL XIX–J–1–4a–180187–1947. Idézi vékás jános: Magyarok a Vajdaságban 1944–1954. Krono-lógia. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2011. 145.
hogy magyar katona volt.16 Ádám Antal az orosz fogságból 1949-ben tért haza, a határon átszökve. Kémnek nézték, két hónapig vallatták, mire a bíróság bizonyíté-kok hiányában felmentette.17 Sokukat Szabadkán, másokat Nagybecskereken és Pancsován hosszabb-rövidebb ideig tartó vizsgálati fogságban, majd ún. átnevelő-táborban tartották, vagy Szerbia valamelyik bányájába internálták.18 Voltak, akiket alaposan megkínoztak. Egy temerinit például térdig érő vízben álló sötét magánzár-kában tartottak kőkolonchoz láncolva – egész nap azon ült, azon is aludt –, több mint egy hónapon keresztül.19 Kezdetben az ilyen tortúrákat csak azokkal szemben alkal-mazták, akik valamelyik angolszász vagy francia irányítású hadifogolytáborból kerültek haza, de a Sztálin–Tito konfliktus kiéleződése után megváltozott az ellen-ségkép: angol kémek helyett immár szovjetbérencek, tájékoztatóirodás ügynökök után szimatoltak, bár a hadifoglyok átvételét végző jugoszláv bizottság a munkáját nem szüntette meg. A hazatérő hadifoglyok szálláshelyévé átalakított debreceni Pavilon Laktanyából címzett levelében egy nyolc évet szovjet hadifogságban töltött temerini parasztfiú így nyugtatja szüleit: „[…] mostmár legyenek ketek nyugotan az Isten mosmár majdcsak elhoza azt a szépnapot mikor mégecer viszont láthatjuk egy mást kedves apám és kedves anyám továbal tudatom ketekel hogy már itvan a Jugoszláv bizotság és mármáma már indulis 50 fő, és ezután minden másnap fog indulni most továb fojtatom a levelet most voltam kint az udvaron mert most indul-nak más különös ujságot nem irhatok.”20
ii .
Nincs még feldolgozva a GULÁG-táborokat, vagyis a szovjet politikai büntetőtábo-rokat megjárt délvidékiek története sem, noha ebben a tekintetben rendkívül sok hasznos információt tartalmaz Rózsás János GULÁG-lexikona, amely összesen 28 délvidéki elítélt adatait tartalmazza. (Kivonatát lásd alább, származási hely szerint rendezve!) A szovjetek által elítélt, deportált vagy kivégzett délvidékiek között magas rangú tábornokoktól kiskorú leventékig, az orosz katonák önkényével szembeszálló,
16 Egykori bajtársai, Bognár Vince és Góbor Zoltán Temerinben tett tanúvallomása 1995. július 11-én.
17 ternováCz i. m. 84.
18 Mint például a topolyai Holló Istvánt. Szenvedéstörténetét GaLLusz László örökítette meg riport-könyvében: Az élet poklában. Bácskaiak vallomása az oroszországi hadifogságról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1997. 158–174.
19 Lahos Pál temerini lakos közlése (1996) e sorok írójának.
20 Tóth Imre 1949. január 7-én kelt levele. A boríték címzése: Tóth András, Marsal Titó u. 314.
Temerin.
vagy éppen teljesen ok nélkül letartóztatott civilekig sokféle életúttal és sorssal talál-kozunk.
Köztük találjuk például a bánsági Pancsován született Abt Ottót, a kurszki páncé-loscsata kiemelkedő katonáját, a 108. gépesített hadosztály parancsnokát, aki tizen-egyszer verte vissza a szovjet támadásokat. Nyilván ezért ítélték halálra és végezték ki 1946-ban, noha semmilyen háborús bűn nem terhelte, s 1992-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Katonai Főügyészsége rehabilitálta. Még három délvidéki vezérőrnagyot és egy ezredest ítéltek el a szovjetek: a gospodinci (Boldogasszonyfalva) születésű, délszláv származású Vukovári (Vukov) György Aurélt, a cservenkai Simonfay Feren-cet, az eszéki Vasvári (Eisenehr) Frigyest és a szintén pancsovai Kiss Lajost, utóbbit ki is végezték. A GULÁG-táborokba hurcolt délvidékiek között sok, a háború záró szakaszában mozgósított leventét találunk Temerinből és Újvidékről. Legtöbbjük a visszavonuló honvédséggel együtt hagyta el szülőföldjét, s miután a fővárosi ABIT-alakulatnál felületes kiképzést kaptak, a dunántúli frontra vezényelték őket. A te riniek valamennyien Csömend és Nikla környékén estek fogságba 1944 decemberé-ben, s a szovjetek mindegyiküket tíz év börtönre ítélték. Norilszk, Potyma, Marinszk, Tajset, Bratszk, Berikul hírhedt táborai voltak golgotájuk színhelyei, 1953–55 között szabadultak. Bűncselekmény hiányában a szovjet legfelső bíróság mindannyiukat rehabilitálta. Egyikük, Zsúnyi Illés – Stark Tamás előszavával – több kiadásban is közreadta élettörténetét – egyik hazalátogatása alkalmával szülőfalujában is bemu-tattuk –, részletesen szólt elfogatásukról, elítélésükről, az ogyesszai és vinyicai bör-tönévekről, a lágerekben töltött évekről, majd a visszatéréséről Magyarországra, és a talpra állás kemény esztendeiről is.
DÉLVIDÉKIEK A GULÁG-ON Bácska
Apatin (Apatin)
1. Halter János, 1917, római katolikus káplán: szovjet kényszermunkatáborok.
Bezdán (Bezdan)
1. Kiss Mihály, 1921: különböző kényszermunkatáborok.
Boldogasszonyfalva (Gospođinci)
1. Vukovári (Vukov) György Aurél, 1892, kir. vezérőrnagy: vojkovi hadifogolytábor, majd szibériai lágerek.
Cservenka (Crvenka)
1. Simonfay Ferenc, 1891, hadbíró vezérőrnagy: hadifogolytábor, majd szibériai mun katáborok.
Horgos (Horgoš)
1. Mityók Károly, 1920, földműves: Kazany, Észak-Ural, Tajset, Bratszk.
2. Vöneki Imre, 1925, földműves (azzal vádolták, hogy feleségével megölt két szov-jet katonát): szibériai lágerek.
3. Vöneki Imréné Csathó Erzsébet, az előbbi felesége (Mezőtúr): először golyó általi halálra, majd 25 év javító-nevelő munkára ítélték, szibériai lágerek.
Nemesmilitics (Svetozar Miletić)
1. Viber Ignác, 1920, kötélgyártó, a német hadseregben tizedes: szibériai lágerek.
Parabucs (Ratkovo) [Paripás]
1. Péter József, 1925, péksegéd, német katona volt: szibériai lágerek.
Szabadka (Subotica)
1. Sasvári István, 1925, szabósegéd, szakaszvezető: ivanovói hadifogolytábor, majd szibériai javító-nevelő lágerek.
Temerin (Temerin)
1. Czakó Sándor, Decsen élt (Czakó Gábor író édesapja), 1908: Kercs, nyoma veszett.
2 Kalmár Sándor, 1925, levente: Norilszk, Potyma, Marinszk.
3. Klibán András, 1924, levente: Berikul, Marinszk, Tajset, Bratszk.
4. Petró Sándor, 1926, levente: Norilszk.
5. Prókai István, 1926, egyetemista: szovjet börtön, munkatábor.
6. Révész István, 1925, levente: szibériai lágerek.
7. Zsúnyi Illés, 1926, levente: ogyesszai és vinyicai börtön, Kemerovo, Marinszk, Tajset lágerei.
Újverbász (Vrbas)
1. Marjay Valér m. kir. honvéd-főhadnagy: Sztálingrád, Szverdlovszk.
Újvidék (Novi Sad)
1. Boncz Béla, 1922, egyetemista: Kazahsztán, Ekibasztuszspec láger.
2. Csorba János, 1913, leventeoktató segédtiszt: Mordovia.
3. Gál Miklós: a herszoni rabkórházban halt meg 1946-ban.
4. Novák István, 1918: Kazahsztán, Szpasszk láger.
5. Szakáts Zoltán, 1895: szibériai lágerek.
6. Szkotolics István, 1918: közelebbről meg nem nevezett kényszermunkatáborok.
Zenta (Senta)
1. Lobozár József, 1921, Budapesten volt telefonkábelszerelő: Tajmirfélsziget, No -rilszk.
Bánság
Nagybecskerek (Zrenjanin)
1. Dudás László, 1924, levente: szibériai lágerek.
2. Graszl Imre Géza, 1919: kényszermunkatáborok.
Nagykikinda (Kikinda)
1. Kiss Antal, levente: Kazahsztán, Karabas, Dzseszkazgan.
Oroszlámos (Banatsko Aranđelovo) 1. Szűcs János: kényszermunkatáborok.
Pancsova (Pančevo)
1. Abt Ottó, 1889, vezérőrnagy: halálra ítélték, kivégezték.
2. Kiss Lajos, 1895, m. kir. ezredes: halálra ítélték, kivégezték.
Egyéb helyek Belgrád (Beograd)
1. Poszlovszky Vilmos, 1923, Budapesten vasesztergályos gyári munkás: Pecsora, Vorkuta, Mordovia.
Eszék (Osijek)
1. Vasvári (Eisenehr) Frigyes, 1895, m. kir. vezérőrnagy: hadifogolytábor, majd szi-bériai büntetőtáborok.
Fiume (Rijeka)
1. Pál Ferenc, 1907: különböző kényszermunkatáborok.
Zimony (Zemun)
1. Huszár István, 1908, karpaszományos őrmester: szibériai lágerek.
Ismeretlen helyről
1. Illés József, 1927, levente: valamelyik szibériai táborban meghalt.
2. Kiss Károly, 1930, levente: különböző szibériai lágerek.
3. Sági Béla „délvidéki, vajdasági magyar fiatalember”: Morovia, Javasz, valószínűleg ott halt meg a lágerközpont kórházában.
iii .
A Vajdaság Népfelszabadító Főbizottságának rendelete értelmében a Bácskában és a Bánátban már 1944 október végén – tehát amikor még be sem fejeződtek a magyar és német lakosság elleni vérengzések – hozzákezdtek a gyűjtőtáborok és a kény-szermunkatáborok létrehozásához. Ezzel összhangban a Bácska és Baranya Katonai Kör zet munkaszolgálatokért és táborokért felelős ügyosztályának 1944. november 17-én kelt 20. számú kérelmére a Szabadkai Katonai Térparancsnokság (Komanda
vojnog područja Subotica) 1944. november 18-án K. 110-es számmal a zentai katonai városparancsnokságnak az alábbi parancsot küldte (részlet): „…azért, hogy kör -nyezetünkből eltávolítsunk minden nemkívánatos elemet, akik együttműködtek a megszállókkal, és népünkkel szemben ellenségesen viselkedtek, azonnal
vojnog područja Subotica) 1944. november 18-án K. 110-es számmal a zentai katonai városparancsnokságnak az alábbi parancsot küldte (részlet): „…azért, hogy kör -nyezetünkből eltávolítsunk minden nemkívánatos elemet, akik együttműködtek a megszállókkal, és népünkkel szemben ellenségesen viselkedtek, azonnal