hogyan és mit követel meg t ő lünk az igazság?
2.1. A természetes törvény mint etika szerepe
A természetes törvény elméletei általában azt hivatottak szolgálni, hogy feloldják az erkölcsi véleménykülönbségeket és egy közös alapra mutassanak rá – ugyanakkor jellemzően inkább vitákat generálnak.448 MacIntyre ezt felismerve mégis egy természetes törvény mellett érvel, méghozzá pontosan az erkölcsi kérdéseket és a természetes törvényt magát illető széleskörű véleménykülönbségeket alapul véve. Ezzel a célja, hogy olyan normákat azonosítson, amelyek segíthetik a viták feloldására irányuló közös vizsgálódásainkat – ezeket a normákat tekinti a természetes törvény előírásainak. Ebben a fejezetben e normák státuszát igyekszem megvizsgálni több szempontból. Azzal fogok foglalkozni, hogy a természetes törvény így megalapozott normái miként viszonyulnak az emberi természethez, a racionalitáshoz, a teológiához, a hagyományokhoz, a gyakorlatokhoz – közelebbről pedig MacIntyre ezekről kialakított felfogásához. Itt a célom kettős: azt mutatom meg, hogy ez a természetes törvény nem csak egy másik tudomány (így a biológia vagy a teológia) korolláriuma avagy lábjegyzete lenne, és hogy önállóan megáll ez a megközelítés.449 A 2.2. fejezetben pedig azt is demonstrálom, hogy miként viszonyul más etikákhoz – és hogy azokhoz hasonlóan miért tekinthetjük ezt is etikai felfogásnak.
MacIntyre természetes törvényről tett egyes kijelentései megítélésem szerint homályosak vagy kétértelműek – vagy abból kifolyólag, hogy egyes mondatainak mintha más helyeken ellentmondana, vagy egyszerűen azért, mert az adott mondatot egynél többféleképp is olvashatjuk. Emiatt egy olyan értelmezést is szeretnék kínálni a természetes törvényre vonatkozó elgondolásáról, amely feloldja ezeket a zavarosságokat. Vállalásom itt is – mint a dolgozat többi részében – részben hermeneutikai, részben szisztematikus, hiszen egyszerre kívánok egy plauzibilis MacIntyre-olvasatot és egy plauzibilis természetes törvény-felfogást nyújtani. Mindenekelőtt azonban igyekszem összefoglalni MacIntyre természetes törvény melletti egyik központi érvét, amely az előző fő részben szereplő töredékesebb utalásokból már összeállhat.
MacIntyre érve a természetes törvény mellett
448 Pl. fentebb Winch elméletét tárgyaltam, aki jóllehet szintén közös keretekre kívánt rámutatni – véleményem szerint nézetei macintyre-i alapon mégis erősen vitathatóak. A jelen fejezet alapja Paár, 2020: „The Place of the Natural Law.”
449 Itt több, az általános megfontolásokban már megkezdett gondolatmenetet viszek tovább.
130 MacIntyre többféle érvet is szerepeltet a természetes törvény mellett különböző cikkeiben. Az előző fejezetben már szerepeltettem az implicit elköteleződésből származó érvet, az első igazság szükségletéből származó érvet azonban csak utalásszerűen. Ezeken kívül MacIntyre a praktikus belátásként és a természetünkből következőként is bemutatja a természetes törvényt – ám ezek kevésbé kidolgozott érvek nála. Ezen érvek természetesen mindegyike összefügg, igazságkereső lény voltunk és racionális természetünk miatt lehetséges az egyáltalán, hogy az igazságot célzó kijelentéseinkkel elköteleződünk a vita normái (azaz MacIntyre értelmezésében a természetes törvény) mellett. Míg azonban hallgatólagosan elköteleződünk elvileg minden igazságra irányuló állításunk mellett, addig csak a legfontosabbakat, javainkat érintőeket szükséges megvizsgálnunk – ezért a szükségletek szempontja keretet szab az igazság iránti kötelezettségünknek. Most azonban igyekszem a MacIntyre fő gondolatának tűnő, az igazság szükségletéből kiinduló érvet összefoglalni röviden, hogy szemügyre vehessük aztán többféle szempontból is. Ezt az érvet is részleteiben eltérő módon fogalmazza meg MacIntyre, ám úgy tűnik, a lényegi gondolatmenet a következő.
Egyrészt szükséges különböző dolgokról megtudnunk az igazságot életünkben (ld.
ehhez az 1.1. fejezetet). Másrészt szükséges másokkal közös dialógust fenntartanunk ahhoz, hogy tanulhassunk. Harmadrészt ahhoz, hogy az ilyen közös vizsgálódásokat fenntarthassuk, szükséges bizonyos normákat betartanunk. Ergo szükséges betartanunk az ilyen közös vizsgálódások normáit.
Szükséges tanulnunk, hiszen ki kell javítanunk hibás meggyőződéseinket és el kell rendeznünk másokkal a gyakorlati nézeteltéréseinket.450 Tanulnunk kell többek közt saját javainkról és a végső javunkról, de saját magunkról (természetünkről és partikuláris-esetleges jellemzőinkről) is. Közös vizsgálódásra, dialógusra pedig azért van szükség ezekről a kérdésekről, mert önmagunkban sokszor nem vagyunk képesek bizonyos fontos igazságokat felismerni, akár amiatt, hogy képességeink nem megfelelőek az adott helyzetben, akár amiatt, hogy előítéleteink, elfogultságunk és részrehajlásunk, megakadályozzák egyes igazságok megismerését451 – ezeken pedig egyedül nehezen emelkedünk felül. Eszmecserék során pedig szükséges bizonyos normáknak megfelelnünk, hiszen ha nem így teszünk, azzal könnyen véget vethetünk az értelmes dialógusnak partnerünk megsértése vagy racionalitásuk veszélyeztetése által.452
450 MacIntyre, 2006: „Aquinas and the Extent”. 72.
451 Pl. MacIntyre, 2006: „Aquinas and the Extent”. 78; 1994: „Veritatis Splendor”. 193; 1999: Dependent Rational Animals. 5.; 2016: Ethics in the Conflicts. 52, 191.
452 MacIntyre, 1994: „Veritatis Splendor”. 184.
131 A követendő normák magukban foglalnak pozitív és negatív előírásokat is. A pozitív előírások magukban foglalják többek közt olyan erények minimális követelményeinek megvalósítását, mint az igazságra törekvés, a türelem, a bátorság, a tapintatosság vagy a nagylelkűség.453 A negatív előírások magukban foglalják az ártatlan élet kioltására, a lopásra, illetve bárki személyes méltóságának megsértésére vonatkozó tiltásokat.454 Ezen kívül MacIntyre feltehetően úgy gondolja, hogy a természetes törvény alapvető része az aranyszabály is455 – vagyis az, hogy ne tegyük mással azt, amit nem szeretnénk, ha velünk tennének.456
Egy ponton MacIntyre a következőképp foglalja össze koncepcióját: vannak bizonyos
„univerzális és invariáns követelmények”, amelyek „meghatározzák azt a fajta viszonyulást (responsiveness) […], amely lehetővé teszi mindenki számára, hogy másoktól tanuljon […].
Ezek annak a fajta racionális eszmecserének a feltételei, amelyben senkinek nem kell félnie, hogy a másikkal való viszonya (engagement) miatt a másik megsérti (victimized).” 457 Ha nem engedelmeskedünk ezeknek az előírásoknak, akkor saját racionalitásunkat veszélyeztetjük – nem viselkedünk racionálisan, hiszen racionális lenne az ilyen viszonyokat fenntartani az igazság felfedezéséhez. Ám ha megszegjük ezeket az előírásokat, akkor irracionálisan fenyegetjük saját dialóguspartnerünket, jó okot adva neki arra, hogy abbahagyja velünk a racionális eszmecserét, és vagy átváltson egy manipulatív diskurzusra velünk, vagy teljesen abbahagyja az érintkezést velünk. MacIntyre amellett érvel, hogy az ilyen viszonyok esszenciálisak racionalitásunk számára: „az ilyen előírásoknak való feltétlen engedelmesség nélkül nem lehetséges közös racionális deliberáció, közös racionális deliberáció nélkül pedig nem lehetségesek racionális ágensek.” 458 Ugyanemiatt pedig azt is állítja, hogy a természetes törvény előírásai „meghatározóak arra nézve, amiben az emberek – racionális lényként – természetüknél fogva osztoznak.”459
Az, hogy ezek a követelmények meghatározzák természetünket nem az egyetlen ok, amiért MacIntyre természetes törvényeknek nevezi őket. Úgy véli, hogy „azon előírások csoportja, amelyek a közös racionális vizsgálódás előfeltételei […] tartalmukban megegyeznek azokkal, amelyeket Aquinói [Szent Tamás] a természetes törvény előírásaiként azonosított.’460
453 MacIntyre, 1994: „Veritatis Splendor”. 184-185.
454 MacIntyre, 1994: „Veritatis Splendor”. 177.
455 Vö. MacIntyre, 1999: Dependent Rational Animals. 160. ahol is Arisztotelésznek azt az elvét, hogy
„barátainkkal ugyanolyan viszonyban legyünk, mint önmagunkkal” MacIntyre az egész közsösségre, annak minden aktuális és potenciális tagjára kiterjeszti.
456 MacIntyre, 2006: „Natural Law as Subversive”. 58.
457 MacIntyre, 1994: „Veritatis Splendor”. 184.
458 MacIntyre, 2016: Ethics in the Conflicts. 56-57.
459 MacIntyre, 1994: „Veritatis Splendor”. 184.
460 MacIntyre, 2006: „Intractable”. 23.
132 Ezen kívül azt is állítja, hogy a racionális vizsgálódás előírásai más jellemzőikben is „osztoznak a természetes törvény előírásaival” ,461 és ezek közt említi az univerzalitást, a kivételmentességet és az (episztemológiai értelemben vett) levezetetlenséget. De pontosan miért is kellene ezeket az előírásokat a „természet törvényeinek” neveznünk ugyanúgy, mint a Szent Tamás leírta normákat? Mit is jelent itt a „természetiségük” vagy a „természetességük?”
Mint utaltam rá, erre a kérdésre a racionalitás adhatja meg a választ.
A természetes törvény viszonya az emberi természethez és a racionalitásunkhoz
Amint láttuk, MacIntyre szerint a természetes törvény meghatározó a természetünkre nézve, elsősorban ami racionális természetünket illeti. Ám abban a tekintetben kétértelmű, hogy ezek az előírások vajon ugyanígy összefüggésben állnak-e szubsztanciális létezői természetünkkel vagy érzékelő lény voltunkkal – ahogy erről Aquinói Szent Tamás beszél.
Szent Tamáshoz hasonlóan MacIntyre azt veti fel, hogy az embereknek különböző javaik vannak természetük háromféle irányultsága okán. Vannak „fizikai természetünkből következő javak, mint amilyen az életünk és egészségünk megőrzésének javai […]; állati természetünk javai, beleértve a szexualitást és azokat a javakat, amelyeket gyermekeink nevelése és a róluk való gondoskodás által érhetünk el; és azok a javak, amelyek racionális élőlényekként (rational animals) tartoznak a természetünkhöz, így a természetről és az Istenről való tudás java, valamint az ész meghatározta (informed) társas élet javai.”462 Elvileg a természetes törvény megköveteli tőlünk ezeknek a javaknak az elérését.
Ugyanakkor még ha be is kellene tartanunk minden ezekből következő előírást, ezek közül a racionalitásunkból következők különbözni látszanak az összes többitől, amelyek nem ezen alapulnak. Ugyanis az összes többi is abból következik, hogy racionális természettel rendelkezünk: nem lennének a kötelességeink, ha nem lennénk racionálisak – és ez a következőkkel magyarázható. Először is: semmilyen előírást nem kellene követnünk, ha nem volnánk racionális lények. A nem racionális állatok (mint amilyenek a homárok vagy a delfinek) nem kötelesek olyan előírásokat követni, amelyeket vagy betartanak vagy nem.
Legalábbis ebben az értelemben a természetes törvény csakis ránk, racionális lényekre vonatkozik.463
461 MacIntyre, 2006: „Intractable”. 23.
462 MacIntyre, 2009: „Intractable”. 5. Vö. pl. 45-46, MacIntyre, 1988: Whose Justice? 173-4, valamint Aquinói, 2008: A teológia foglalata. 588-589. ST I-II q94 a3 c.
463 Vö. Aquinói, 2008: A teológia foglalata. 570. ST I-II. q91 a2 ad3.
133 Másodszor: úgy tűnik, a racionalitástól különböző aspektusokhoz kötődő előírásokat amiatt kell betartanunk, mert azok hozzájárulnak racionalitásunkhoz. Ha nem törődünk velük, az a racionalitásunk rovására mehet. Így például ha nem törődünk a saját életben maradásunkkal vagy a gyermekeinkkel, az hátráltatja a racionalitásunkat, bár eltérő mértékben. (Természetesen nem arról van szó, hogy semminek nem lehet helye az életünkben, ami nem járul hozzá a racionalitáshoz közvetlenül és azonnal. MacIntyre maga amellett érvel, hogy például a játéknak is életünk részének kell lennie, mert indirekt módon segíti racionális céljainkat.)464
Amikor MacIntyre legutóbbi könyvében az emberi természet kérdését vizsgálja, akkor legfontosabb vonásaként maga is a racionalitását állítja be – Arisztotelészt megvédelmezve és Bernard Williamsszel vitatkozva. Williams szerint racionális lényekként definiálni az embert teljesen önkényes – ugyanígy vehetnénk a szerelembe esés képességét, de akár a nevetést is, hiszen ezek is megkülönböztetnek minket az állatoktól, csakúgy, ahogy sajátos racionalitásunk:
ezek pedig nem racionálisak, hanem érzelmeinkkel, érzéseinkkel állnak összefüggésben.465 Ezzel szemben MacIntyre azt írja:
A kulcsmomentum a megkülönböztetetten emberi fejlődésben akkor jön el, amikor valaki először alkalmazza nyelvi képességeit annak a kérdésnek a megfogalmazására, hogy „mi a jó abban, hogy ezt vagy azt csináljuk? […]”, és ezzel […] másokat vagy saját magát arra hívja (invite), hogy indokokat sorakoztassanak fel bármiféle válasz mellett vagy ellen, olyan indokokat [kérve], amelyek ezután értékelhetőek. Ettől kezdve az emberi vállalkozások (projects), az emberek reakciói a jó- vagy a balszerencsére, valamint az emberi viszonyok úgy értelmeződnek, mint amelyek leírhatók a jó és rossz, a racionálisan igazolható és a racionálisan igazolhatatlan kategóriáival.466
Tehát bár több dolog is lehet, ami csak az emberekre jellemző, a fő vonás mégiscsak az, hogy ezeket magukat is képesek vagyunk a racionalitás, az indokkeresés, a mérlegelés szempontjaival megközelíteni, értékelni. MacIntyre szerint „Williamsnek igaza volt abban, hogy egyes emberi képességeket sajátosan emberiként jellemzett. Ám részben az teszi őket emberivé, ahogy fejleszthetők (can be educated) és hogy gyakorlásuk kritizálható.”467 Vagyis ő maga is elfogadja, hogy legjellemzőbb, legmélyebb emberi vonásunk ez a racionális megközelítés, illetve az ilyen megközelítés képessége – és ez az, amely olyan értelemben alapvető, hogy minden más jellemzőnket is átitatja.468
464 MacIntyre, 2006: „Natural Law as Subversive”. 55-75. További érvként lehetne szerepeltetni, hogy talán létezhetnek olyan racionális lények, akik más kontingens tulajdonságokkal rendelkeznek, pl. nem kétneműek – így rájuk nem vonatkoznának bizonyos elvileg alapvető normák – tehát ezek nem lennének ilyen értelemben univerzálisak. Ezt azonban bővebben lenne szükséges kifejteni.
465 Ld. MacIntyre, 2016: Ethics in the Conflicts. 224.
466 MacIntyre, 2016: Ethics in the Conflicts. 224-225.
467 MacIntyre, 2016: Ethics in the Conflicts. 226.
468 Egy helyen még a természetünkkel kapcsolatos nézeteltéréseinket is ugyanemiatt tekinti természetünk részének.
134 Bár a fentiekből már következik, de érdemes itt külön kitérni rá egy megjegyzés erejéig, hogy a racionalitásunk, illetve a racionalitás mint az ember lényegi meghatározója nem azt jelenti, hogy ne viselkedhetnénk irracionálisan, ne tévedhetnénk, hibázhatnánk – vagy ne eshetnénk egyenesen bűnbe.469 És mindez akár hosszútávon is jellemezhet minket – a racionalitás viszont az a jellemzőnk, hogy ebből az állapotból képesek lehetünk kilábalni. A racionalitás már csak amiatt is szükséges, hogy hibáinkat és vétkeinket (ha már megtörténtek) mint hibákat és vétkeket foghassuk fel és megpróbálhassuk máskor megelőzni őket vagy mások számára okulásként előadni.470 Az emberi esendőséget épp azért látjuk be, mert azt is látjuk, hogy ezek valamilyen normához képesti eltévelyedések – hol kisebbek, hol nagyobbak.
A racionalitás pedig nem feltétlenül jelent ezekkel kíméletlen elutasítást, ám a saját hibáinkat és mások hibáival szembeni kitartó küzdelmet tesz lehetővé.471
A fentiekből láthatjuk, hogy racionalitásunk minden emberi jellemzőnkre nézve alapvető, még hibáink és irracionalitásunk tekintetében is. Ám ez a racionalitás nem csupán normatíve alapvetőbb minden más előírásnál, amely nem közvetlenül ezen alapul. Hiszen a racionalitáson közvetlenül alapuló előírások egyfajta episztemológiai elsőbbséget is élveznek. A racionalitás döntőbírónak tűnik ugyanis azokban a kérdésekben, hogy mely hajlamaink, irányultságaink természetesek (vagy racionálisak). Egyes vágyaink annyira elterjedtnek vagy épp egyéniségünk annyira mély vonásának tűnhetnek, hogy hajlamosak vagyunk természetesnek hinni őket.
Előfordulhat, hogy egyes valójában természetellenes vágyainkról alig tudunk lemondani, míg bizonyos természetes vágyainkat egyes korokban igen könnyű feladni. A fent említett gyengeségeink (részrehajlásunk és elfogultságunk) miatt könnyen tévedhetünk vágyainkról (ezek maguk is azokhoz az irracionális szenvedélyekhez tartozhatnak, amelyek sokszor negatívan befolyásolják józan ítélőképességünket). Gyakorolnunk kell a racionalitásunkat – és így megfelelni a természetes törvénynek – ahhoz, hogy megtudjuk: természetünknek a racionalitáson kívül milyen jellemzői alapozhatják meg kötelességeinket. Ez a megközelítés magában foglalja, hogy minden olyan cselekedet helytelen, amely súlyosan és alapvetően akadályozza a racionalitást.
Az egyik ok, ami miatt racionálisan ellenőriznünk kell természetes irányultságainkról és javainkról szóló elméletünket az a disszenzus, amely a filozófusok közt uralkodik arról a
469 Hörcher Ferenc mutatott rá számomra, hogy a fenti tisztázást itt szükséges megtenni.
470 Vö. MacIntyre, 1998: „Plain Persons”. 139-140.
471 A racionalitásnak ezzel a felfogásával érdemes lenne összevetni a MacIntyre számára mérvadó Popper „kritikai racionalista” felfogását is, amely szintén úgy racionalista, hogy belátja az ember hajlamát az irracionalitásra.
135 kérdésről: beszélhetünk-e egyáltalán emberi természetről,472 és ha igen, ez abban állna-e, amiben Szent Tamás és MacIntyre szerint áll.473 Mivel a természetes törvényhez való alkalmazkodás egyik kiemelkedő oka, hogy szükséges másoktól tanulnunk, beleértve azokat is, akik nem értenek velünk egyet, ezért úgy tűnik, dialógusainkban először is annak kell megfelelnünk, amit a racionalitás megkíván – hogy aztán megállapíthassuk, milyen más szükségleteinket kellene még kielégítenünk.
Ennek a megközelítésnek az egyik előnye lehet, hogy képes elkerülni az ún. naturalista hibát. Jóllehet MacIntyre jól ismert kritikusa a naturalista hiba fogalmának és a tény–érték szakadék feltételezésének, természetes törvény-felfogása összességében úgy is értelmezhető, mint amelynek nem kell szembenéznie ezzel a nehézséggel. Mivel eleve szükséges alkalmaznunk a racionalitásunkat ahhoz, hogy megállapítsuk, mi is a jó és az értékes, ezért nem kerülhetjük el, hogy eleve értéket tulajdonítsunk a racionalitásunknak.474 Tehát ugyanúgy, ahogy MacIntyre az igazságot értékesként mutatta fel,475 a racionalitást is értékként kell elgondolnunk szükségszerűen, a fenntartásához szükséges dolgokat pedig meg kell tennünk.
Ahogy MacIntyre írja: „az igazságot nem tudjuk nem jónak gondolni”,476 és úgy tűnik, ugyanígy a racionalitást sem gondolhatnánk máshogy el, mint értékesként – hiszen a racionalitás az, ami segít minket az igazság utáni botladozó keresésünkben.477 Ennélfogva az, hogy ezeket az értékeket nem egy tényből kell levezetnünk, hanem szükséges előfeltevésként adottak, ezért nem kell már a természetünkből sem levezetni külön (sőt: ebből következtetünk természetünk jellegére), így tehát az értékeket nem tényekből vezettük le és nem is azonosítottuk kizárólag egy nem-etikai tulajdonsággal. Emiatt nem alkalmazható ez ellen a felfogás ellen a naturalista hiba vádja. Ez pedig fontos szempont annak megállapításában, hogy valóban egy etikai megközelítésről beszélünk, nem pedig olyanról, ami más diszciplínák vagy tudományok alá sorolja be az erkölcsi kérdéseket.
A megközelítés másik előnye az, hogy ennek ellenére mégis világossá teszi, hogyan kapcsolódik a természetes törvény a természethez. Hiszen gyakori ellenvetés bizonyos természetes törvényről szóló felfogásokkal (pl. Grisez és Finnis megközelítésével) szemben,
472 Sartre egzisztencializmusa pl. tagadni tűnik, hogy lenne szubsztanciális emberi természet – hiszen szerinte az egzisztencia megelőzi az esszenciát.
473 MacIntyre, 2016: Ethics in the Conflicts. 220-231. Ld. még: Winch, 1970: „Human Nature”., amely MacIntyre Az etika rövid története című könyvében (1966/2012) elfoglalt, az emberi természettel kapcsolatos felfogást kritizálja.
474 Az 1.1. fejezetben szereplő, Platón Philéboszából vett érv is utalhat erre.
475 Ld. pl. MacIntyre, 2006: „Philosophy Recalled”.; 2006: „Truth as a Good”.; MacIntyre, „Aquinas and the Extent”. 77.
476 MacIntyre, 2006: „Truth as a Good”. 198 vö. 202; „Philosophy Recalled”. 180.
477 Vö. MacIntyre, 1970: Herbert Marcuse.103-104.
136 hogy elhomályosítják a természet szerepét a természetes törvény megállapításában, így nem képesek megválaszolni azt, hogy mi is a köze a természethez ennek a törvénynek – mitől is
„természeti” avagy „természetes”. Bár ez csupán az elnevezéssel kapcsolatos, marginális kérdés, mégis az itt bemutatott macintyre-iánus rekonstrukció mellett szólhat, hogy erre a kérdésre is világos választ ad. Először is a természetes törvény „természeti”, mivel előírásai racionális természetünkből származnak. Másodszor pedig azért is „természeti”, mert a természetünk más aspektusai is befolyásolják, és ezektől is függ – nem csak racionalitásunktól, hanem akár fizikai vagy állati természetünktől.
Továbbá amellett, hogy a „természet” emberi természetünkre vonatkozik a „természetes törvény” kifejezésben, arra is utal, ahogyan elsődleges parancsolatait ismerjük. Hiszen az ezekről való tudás emberi természetünkhöz tartozik, természetes módon tudunk róluk. Ez pedig az ún. „természetes teológiával” (theologia naturalis) is hasonlóságot mutat, hiszen az is arra utal, hogy már az ész „természetes” fényénél is tudomásunk lehet róla, a kinyilatkoztatás mint a történelem egy pontján végbemenő rendkívüli, természetfeletti beavatkozás segítsége nélkül.
Ám a kinyilatkoztatáshoz való viszony maga is problémásnak látszhat a természetes törvény esetében – ezért rá is térek ennek tárgyalására.
A teológiához fűződő viszony478
MacIntyre eléggé kétértelműen fogalmaz, amikor a természetes törvény teológiától, illetve kinyilatkoztatástó való függetlenségéről vagy függőségéről nyilatkozik. Egyes helyeken úgy érvel a természetes törvény mellett, hogy egyáltalán nem hivatkozik a teológiára vagy vallási kérdésekre, máskor egyenesen kijelenti, hogy felfogása nem függ semmilyen egyházi tanítástól.
Például azt állítja: „elkötelezett vagyok amellett a nézet mellett, miszerint a gyakorlati racionalitásban rendelkezésre áll minden, ami az erkölcsi élethez szükséges, függetlenül mindenfajta teológiai etikától”;479 továbbá azt is írja: „elkötelezett vagyok […] a természetes törvény elsődlegessége mellett […] az Írásokban kinyilatkoztatott isteni törvényhez képest […Az] isteni törvény kinyilatkoztatás által biztosított tudása előfeltételezi a természetes törvény előírásainak megelőző ismeretét. Kinyilatkoztatott igazság […], hogy a természetes törvény igazságai tudhatóak bármilyen kinyilatkozatott igazság tudását megelőzően és attól
478 Ld. ehhez a részhez még a dolgozat elején, a fogalomtörténeti megfontolásoknál mondottakat.
479 MacIntyre, 2009: „From Answers”. 315.
137 függetlenül”.480 Ez annak az elgondolásnak látszik megfelelni, hogy míg a természetes törvény megismerése nem függ a kinyilatkoztatástól, addig a kinyilatkoztatás ismerete és megértése, és különösen az isteni parancsolatokra és etikai előírásokra vonatkozó részének értelmezése függ a természetes törvény ismeretétől. (Egyszerűen fogalmazva: ahhoz, hogy helyesen interpretáljuk a Szentírást, már tudnunk kell, milyen előírásokat foglal magában a természetes törvény.)
„Natural Law as Subversive” című cikkében például kifejezetten hangsúlyozza, hogy azok a helyek a Summa Theologiaeben, ahol Szent Tamás elnyomó gyakorlatok mellett érvel – csupán az akkori (és azóta meghaladott) keresztény teológia és kánonjog tekintélyére hivatkozva kerültek be a műbe, és Szent Tamás nem hivatkozik velük kapcsolatban a természetes törvényre.481 Ezzel MacIntyre mintegy el is választja a természetes törvény filozófiáját a teológiától.
Ám más helyeken MacIntyre éppenséggel azt állítja, hogy a természetes törvény ismerete
Ám más helyeken MacIntyre éppenséggel azt állítja, hogy a természetes törvény ismerete