A jelen szakaszban igyekszem tisztázni MacIntyre-értelmezésem sajátosságait és egyúttal általánosságban a MacIntyre-értelmezés kihívásait, de röviden azt is, hogy egyáltalán miért is MacIntyre-ről szól ez a disszertáció.
Dolgozatom célja legalább kettős: egyfelől egy plauzibilis MacIntyre-értelmezést nyújtani, másfelől egy plauzibilis koncepciót felkínálni a természetes törvényről. Ezáltal azonban disszertációm egyúttal megörököl egy kettősséget, amely MacIntyre műveiben jelen van – főbb könyvei ugyanis egyszerre „történeti” és „szisztematikus” jellegűek. Attól függően, hogy melyik oldalát vesszük, az eszmetörténészit vagy az analitikusét – Balázs Zoltán kritikus megjegyzését kölcsönvéve – az „előbbi esetben a történész magyaráz, a másodikban a moralista érvel.”236 Persze ennél összefüggőbb a két aspektus: sokszor történeti érvei is az erkölcsről szóló elmélethez tesznek hozzá, és analitikus érveinek is megvan a szerepük az erkölcs történetének általa nyújtott kifejtésében. Mivel azonban a természetes törvényről szóló szöveg(hely)ek esetében MacIntyre-nél az analitikusabb, szisztematikus aspektus érvényesül, nálam szinte kizárólagosan ez szerepel.237 De akkor pontosan miként is jelenik meg dolgozatomban ennek a kettősségnek a párhuzama?
Míg MacIntyre sok művében az erkölcs történetéből, részben szisztematikus vizsgálódások által kíván eljutni konklúzióihoz, addig én az etika- és eszmetörténet helyett sokszor épp MacIntyre-ről mint filozófiatörtneti alakról beszélek, aki történetesen a kortársunk, és aki ma is alakuló filozófiával bír. Ezt a kettősséget sok MacIntyre-értelmező, MacIntyre-szakértő és különösen a macintyre-iánusok magukon viselik: szinte klisé ezekben a körökben
235 MacIntyre és a liberalizmus bonyolult kapcsolatáról szó lesz a 3.1. fejezetben.
236 Balázs, 1995: „Az erények hagyományától”. 1039.
237 A történeti érvei etikájának historicista felhangjaira erősítenek rá, amelyek erős relativista áthallásokkal bírnak – ezt pedig ellensúlyozza a természetes törvény melletti érvelése. Arról, hogy a relativizmust hogy kerüli el a természetes törvény-koncepciója, az 1.2. fejezetben írok.
62 egyszerre narrálni MacIntyre gondolkodását és eközben érvelni egy adott nézet mellett. A második vállalkozás azonban egyértelműen fontosabb kell legyen, és számomra is az. Hiszen nem az a fő kérdés, hogy pontosan értelmezem-e MacIntyre-t, hanem hogy pontosan ragadom-e mragadom-eg MacIntyrragadom-e-értragadom-elmragadom-ezésragadom-em sragadom-egítségévragadom-el az igazságot a tragadom-ermészragadom-etragadom-es törvényről.
Hogy miért kap helyet ebben a vállalkozásban MacIntyre ilyen hangsúlyosan?
Természetesen más gondolkodóknál is megfigyelhetünk hasonló vagy épp azonos érveléseket – és bár törekszem másokra is támaszkodni, mégis csupán időnként jelennek meg MacIntyre-ön kívül más szerzők állításai, és akkor is elsősorban az ő természetes törvény melletti érvét támogatandóan. Hogy ez miért is van, arra ezen a ponton – a dolgozat szubsztantív argumentációját megelőzően – hat egymással összefüggő felelettel szolgálhatok. Egyrészt az előző szakaszban bemutatott kontrasztok miatt. Vagyis annak nyomán, hogy kidomborítom a természetes törvényről szóló gondolatait, érdekes viszonyok bontakozhatnak ki közte és más gondolkodók közt, amelyek mentén nem csak gondolkodókat és irányzatokat, hanem egyes tételeket is összekapcsolódni vagy épp elkülönülni láthatunk. Elkülönülni akár olyan tételektől, amelyekkel szokás szerint össze szokás kötni őket, vagy összekapcsolódni olyanokkal, amelyekkel nem szokták őket összefüggésbe hozni – általában csupán azért, mert egyazon szerző vagy iskola jellemzői állításai közé tartoznak vagy nem tartoznak. Ezért MacIntyre maga és mások is eltérő ítélet alá eshetnek e kontrasztok tekintetbe vételével.
Másrészt általánosságban MacIntyre dialogikus szemlélete és speciális dialektikája az, ami kiemeli őt számomra. Elcsépelten hangozhatna csupán megismételni a párbeszéd jelentőségét, de a szélsőségek közti közép és az egyensúly megtalálásának szükségességét is.
Ezért erről igyekszem valamivel bővebben szólni, hogy megfoghatóbb legyen, mire is gondolok pontosan, és miben is látom MacIntyre sajátos vonzerejét. Ez persze különböző könyveiben, cikkeiben eltérő is lehet – az előbbiek átfogó narratívái, az utóbbiak koncentráltsága önmagában is magyarázat MacIntyre népes olvasótáborára. Rövid idő után az is szembeötlő lehet MacIntyre tanulmányozása során, hogy a különböző szerzők milyen széles palettájával kezdeményez eszmecserét – és esetenként éles vitát, igyekezve beépíteni álláspontjuk tanulságait (a fenti
„arisztotelészi elv” értelmében) a saját álláspontjába.
Számomra hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfigyeljek arra a
„közvetítésre”, amely MacIntyre pozíciójának sajátossága, és amelytől megközelítése még figyelemreméltóbbnak és ígéretesebbnek tűnik. Ez megragadható felszínesen a két véglet közti egyensúly megragadásaként, amelyben nyilván segítségére van az, hogy filozófusok hosszú sorára hivatkozik mind pozitív inspirációs forrásként, mind olyanként, akiktől vitáik és nézetkülönbségeik során tanult. Ám amire pontosabban gondolok, az az egymás ellenében ható
63 elvek és az ellentétes meglátások érvényesítése műveiben. Igyekszem néhány példával megvilágítani, hogy mire is gondolok – remélve, hogy ilyen vázlatos felsorolásuk nem hat végül banálisan.
Az egyik példa amelyről az előző szakaszban szóltam röviden a rosenzweigi filozófiakritikát illetően, miszerint az univerzálissal a partikulárisban találkozhatunk, és ugyanakkor a partikulárissal sem találkozhatunk úgy, hogy ne az univerzális instanciájaként jelenne meg. Könnyen lehet, hogy ez az elv maga az, ami MacIntyre most jellemzett dialektikájának alapja. Ehhez hasonlóan fejti ki, hogy az egyes és az általános elválaszthatatlan:
a konkrét praxis elmélet nélkül vak, az absztrakt elmélet a gyakorlat nélkül hasztalan. A szabály gyakorlati bölcsesség nélkül nem alkalmazható helyesen, de a gyakorlati bölcsesség mit sem érne a benne rejlő szabály nélkül.238 Objektív igazság van, de csak a tradícióktól függő relatív igazolásokkal közelíthetjük azt meg. Az első, a priori szükségszerű és evidensnek tekinthető elvek is csak valamiféle bizonyításra váró háttér előtt lehetnek evidensek. Az egyetemes a lokálisban keresendő, egyéni javaink csak a közjó függvényében megvalósíthatók. Az individuum a társadalom nélkül nincs; az ember másokra ráutaltságán (az egészen, vagyis a közössége segítségén) múlik függetlensége, viszont mintegy egyénileg, függetlenségében kell megállapítania, hogy mennyiben támaszkodhat másokra.239 Jogok vannak, de a társadalmi gyakorlatokból fakadnak; szükség van nyitott eszmecserére, viszont ennek fenntarthatóságához korlátozásokra is.240
Ez természetesen nem problémamentes jellemzője MacIntyre-nek: ellentmondásokhoz vezethet, ahhoz, hogy a két pólus kioltja egymást – ártalmatlanná téve az adott pozíciót, vagy ahhoz is, hogy a két szempontot önkényesen alkalmazzuk, hol az egyiket, hol a másikat – ezzel kiszámíthatatlanná téve az adott felfogást. Nem állítom, hogy MacIntyre filozófiája akár csak döntő részben is mentes lenne ezektől a problémáktól. Úgy vélem, az ilyen feszültségek jelen vannak nála, és esetenként vezetnek is az említett problémákhoz. Mindez arra is lehetőséget ad MacIntyre-nek, hogy a különböző kontextusokban csak az egyik oldalt hangsúlyozza a másik oldal rovására – miközben ha megnyilatkozásainak összességét vesszük szemügyre, kiolvasható, látható, hogy mindkét oldal érvényesítésére törekszik, és időnként az is világossá válhat, hogy végeredményben melyik oldal alapvetőbb nála. Ugyanakkor ez a fajta gondolkodás számos félreérthető megjegyzésre és az értelmezők tévedéseire is alapot teremt.
238 Erről a 2.2. fejezet második felében szólok majd.
239 Ezt a 2.2. fejezet első felében tárgyalom.
240 Erről szó lesz a 3.2. fejezetben.
64 Mégis, két okból ezt nem mindig és nem feltétlenül látom problémásnak. Az egyik, hogy az ilyen dialektikus ellentétek bármely oldalának eltagadása vagy elhallgatása implauzibilis és inadekvát lenne, mintha csak a homokba dugnánk a fejünket a megmutatkozó ellentétek miatt.
Másrészt úgy vélem, a megfelelő oldalról megragadva ezeket az ellentmondás látszatát keltő nehézségeket, végül megoldhatónak bizonyulnak – mint erre igyekszem is majd rámutatni.241 Ez a fajta dialektika természetesen a különböző kérdésekben máshogy és máshogy érvényesül MacIntyre-nél – és máshogy is kell érvényesülnie a helyes felfogásban; van, amely kérdésben az egyetemes tűnik hangsúlyosabbnak (ilyen az igazság kérdése), van, amelyben a partikularitás (ilyen MacIntyre-nél a jogok kérdése – bár ezzel épp vitatkozni fogok majd a 3.2. fejezetben).
Dolgozatomban tehát igyekszem időnként ilyesfajta félreérthető helyekről kimutatni, mi is lehet a leghelyesebb olvasatuk más macintyre-i szöveghelyek fényében, és időnként MacIntyre-nél megtalálható ellentmondásokra is igyekszem rámutatni, amelyek általában az egyik oldal túlhangsúlyozásából, vagy a hibás oldal kiemeléséből fakadnak.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy mi is indokolja, hogy dolgozatomat gyakorlatilag teljes egészében MacIntyre-re építem: negyedrészt az indokolja középpontba állítását, hogy az ebben a kontextusban felhozott érvei számomra kifejezetten meggyőzőek. Úgy gondolom (és ezt igyekszem majd alátámasztani is az alábbiakban), mindenki számára legalábbis megfontolandóak, ha nem is egyenesen megtanulandóak. Műveit olvasva számomra megvilágító belátásokra bukkantam, de sok esetben a bennem felmerült vele szembeszegezni vélt kritikákat vagy tőle független gondolatokat is megjelenni láttam egyes szöveghelyein.
Dolgozatomban is számos olyan hely lesz, amelyek ilyen macintyre-i ihletésekből vagy rezonanciákból táplálkoznak. Ez pedig már összefügg az ötödik és a hatodik indoklással: ő volt az, aki rávezetett erre a fajta megközelítésre, ugyanakkor saját állításaival érdekes ütköztetni épp ugyanezt a megközelítést. Először főbb monográfiáiban olyan problémákra bukkantam, amelyeket később megoldódni láttam a természetes törvény koncepciójának hangsúlyosabb megjelenésével az életművében.
Hogy kezdeti kritikáimra találtam feleleteket más vagy későbbi könyveiben, azért is lehet, mert álláspontja nem monolitikus – helyesebb lenne cseppfolyósként megközelítenünk, ahogy hagyománykoncepciója is cseppfolyósítja az egyes izmusokat. Pozíciója tehát fejlődik, alakul: sokak számára épp ezért izgalmas olvasni őt és vitatkozni vele. Róla el lehet mondani egy történetet, amely gondolkodása fejlődéséről szól – vagy ha valaki éppenséggel nem ért vele
241 Különösen a 2.2. és a 3.1. fejezetben.
65 egyet, akkor épp hanyatlásáról. Számomra ez a változás nem esik ilyen egyértelmű megítélés alá, mint amely egyenes vonalú mozgásként lenne jellemezhető.
Általában a gondolkodásában megfigyelhető tendenciákat érdekesnek találom, de ezek sokszor különböző irányban alakulnak és különböző irányvonalak látszanak kibontakozni242 – akár ahhoz képest is, hogy MacIntyre épp kivel vitatkozik egy-egy gondolatmenetében. Ezért időről időre megfigyelhetünk nála látszólagos vagy tényleges inkonzisztenciákat, olyan új érveket és téziseket, amelyek alkalmat adnak a korábbiak átértelmezésére. Én a magam részéről pedig igyekeztem a különböző nagyobb vonulatokból, gyakran előforduló filozófiai motívumokból vagy épp elejtett megjegyzésekből egy egységes álláspontot (re)konstruálni.
Tehát nem feltétlenül azt foglalom össze, ahogy MacIntyre valamely periódusban gondolkodott, hanem hogy műveiből kiindulva milyen koherens és egyben plauzibilis filozófiai álláspontot alakíthatunk ki. Így nem azon van a hangsúly, hogy az alábbiakat a jelen pillanatban vagy bármely korábbi fázisában mindenestül aláírta volna-e.
Voltaképp a macintyre-i elmélet legjobb verzióját igyekszem kibontani az életműből, amely verziót illetően sok helyen előfordulnak életművében támogató, ennek irányába mutató részek. Ebben az értelemben nem is annyira leíró értelmezésről van szó (mintha MacIntyre ezt-és-ezt állítaná), ehelyett fel lehetne úgy is fogni, hogy álláspontom szerint igazán plauzibilis és konzisztens annyiban lehetne, amennyiben a műveinek az általam kiemelt tengelyéhez közeledne – persze ennek nyilván nem egy, csupán a személye irányába tett követelésként van értelme, inkább általános megállapítás, amely ezt a tengelyt tarja általánosan követendőnek.
Ezen okokból nem is helyes, ha az itteni elméletre a „macintyre-ista” címkét használja valaki, vagy egy hasonló kifejezést ebben az értelemben – pontosabb lenne talán az itt bemutatott megközelítésre „macintyre-i” jelzőt használni (vagy a „macintyre-iánus” jelzőt ugyanebben az értelemben) azonos okokból, mint amiért MacIntyre a számára fontos Karl Marx-szal kapcsolatban sokszor pozitívan nyilatkozik a marxi ihletésről, ám (sokakhoz hasonlóan ettől elkülönítve) negatívan a „marxizmusról”.243 Ez a marxizmusról szóló kijelentés részben arról is szól, hogy Marxé nem egy lezárt, befejezett rendszer, ahogy azt a marxisták szeretnék látni.
Ugyanígy MacIntyre műveinek összessége sem az: ezért nem is zárhatjuk gúzsba azzal, hogy a jelenlegi fázisát tekintjük végső álláspontjának, és azt is meg kell jegyeznünk, hogy egyes kérdések még megválaszolatlanok számára, mint ahogy egyes lehetséges ellentmondások még feloldatlanok benne. Mindez, ha lehet, hatványozottan igaz a természetes törvényről alkotott
242 Gondoljunk akár csak arra, hogy Apel előző szakaszban bemutatott kategóriái közül háromban is elhelyezhetőnek tűnik.
243 Vö. MacIntyre, 2016: Ethics in the Conflicts. 93.
66 elméletére, amelyet sosem fejtett ki szisztematikusan, inkább csak töredékesen – fő monográfiáinak elszórt helyein és egy-egy cikkében. (Ahogy már jeleztem, még csak egységes neve sincs nála ennek a koncepciónak.) Ezért időnként igyekszem majd általa szolgáltatott nyomok mentén továbbhaladva egy bizonyos módon megválaszolni ilyen kérdéseket vagy eldönteni ilyen elméleti dilemmákat.
Valaki követhetné azt az eljárást is, hogy a MacIntyre által kifejtetlenül hagyott kisebb-nagyobb részleteket Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás műveinek fényében egészít ki, és a problémás részeket nála ezen szerzők felfogása alapján magyarázza – hiszen MacIntyre leginkább az ő örökösüknek tartja magát. (Saját iskola alapítójaként nem is szívesen tetszeleg, inkább szeretne a tomista arisztoteliánus hagyomány egyik letéteményeseként alkotni.) Egy ilyen megoldási kísérlet nyilvánvalóan értékes lenne, ugyanakkor úgy gondolom, két probléma is felmerül vele kapcsolatban. Az egyik az Arisztotelész- és Szent Tamás-interpretáció nehézsége, amely a MacIntyre-interpretációval parallel kihívásokkal néz szembe. A másik probléma, hogy korántsem egyértelmű, hogy ez a három szerző miben és mennyiben is van egy véleményen. Természetesen Arisztotelésznek és Szent Tamásnak is megvannak a különbségei (amelyekben MacIntyre jellemzően az utóbbi pártján áll), de ami fontosabb, hogy MacIntyre időnként kifejezi egyet nem értését velük különböző kérdésekben.244 Így azokban az esetekben, amikor erről külön nem nyilatkozik, nem biztos, hogy ezek a szerzők mankóul szolgálhatnak álláspontja rekonstruálához; csupán azok a nézeteik segíthetnek ki minket, amelyekről MacIntyre explicite kifejezi álláspontját.
MacIntyre arisztotelianizmusa és tomizmusa is csak későbbi fejlemény nála, első fázisát marxistaként azonosíthatjuk, és csak fokozatosan jelent meg nála az arisztotelianizmus, majd még később a tomista hatás – ezzel párhuzamosan bár Marx továbbra is meghatározó szerző maradt számára, a marxizmusa (mint a fentiekből kiderülhetett) fokozatosan kikopott. Ez a folyamat a természetes törvény dialogikus megközelítésében is tükröződik: tisztán arisztoteliánus fázisában (melynek Az erény nyomában a legmarkánsabb lenyomata) és az előtt nem igazán jelenik meg a természetes törvénnyel kapcsolatos explicit gondolat, ugyanakkor az igazságra és annak keresésére vonatkozóan ezekből a korszakokból is fontos belátások
244 Példának okáért (mint említettem) a vizsgálódás normái szerinte egybeesnek azokkal az előírásokkal, amelyeket Szent Tamás a természetes törvény előírásainak nevez – ugyanakkor (mint a 2.2. fejezetben is szólok róla) a természetes törvény igazmondással, illetve igazságra törekvéssel kapcsolatos előírásának tartalmában nem ért egyet Tamással. Így itt nem a természetes törvényhez (Tamás vagy a klasszikus hagyomány által) sorolt előírások egy eleve megörökölt listája kap új alapozást, hanem át is alakul ez a lista. Ahol is a konfliktusok esetén a transzformált lista a követendő értelmezésemben.
67 származnak.245 Ezek tekinthetők akár dialogikus természettörvény-felfogása kiindulópontjainak is, ám a természetes törvény hangsúlyosan csak a nyolcvanas évek végétől kap szerepet filozófiájában, és elsősorban a kilencvenes évektől kezdve fejtette ki explicit módon egy olyan erkölcsi megközelítés lehetőségét, amely a vita normáiból vezeti le alapvető kötelességeinket. (Hogy ez a fázis miben is múlja felül életművében a korábbiakat, arról hosszabban írok majd az 1.2. fejezetben.) Ennek csúcspontja nála hozzávetőlegesen a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek végéig terjedő időszak lehetett – később már nem jellemző rá, hogy a természetes törvényről hosszabban, akár külön cikkben írna. Ez azonban nem csökkenti jelentőségét, például legutóbbi, Ethics in the Conflicts in Modernity című 2016-os könyvében a természetes törvény dialogikus felfogása értelmezésem szerint még mindig hangsúlyos helyeken kerül előtérbe.
Ennek következtében vannak olyan művei, amelyeknek dolgozatomban hatványozott jelentőséget tulajdonítok, de olyanok is, amelyek emiatt inkább háttérbe szorulnak. Így lehet az is, hogy számomra nem a fő műveként számontartott Az erény nyomában a paradigmatikus, amely tomizmus melletti későbbi elköteleződése miatt nem is tartalmazhatja teljességében és legérettebb formájában a filozófiáját. Jóllehet sokan épp csupán ezt az egy művet olvassák el tőle, és ez alapján kísérlik meg értelmezni. Számomra – valószínűleg meglepő módon – válogatott esszéinek második, Ethics and Politics című kötete bizonyult iránymutatónak, amelyben példának okáért két tanulmány szól kifejezetten a természetes törvényről, három az eszmecsere etikájáról, az erkölcsi dilemmákról szóló darab MacIntyre etikájának racionalista irányú eltolódására utal, egy esszé pedig más műveihez képest kiemelten a személyt állítja középpontba a közösséggel szemben.246
Egyáltalán igyekszem alátámasztani, hogy MacIntyre-nél ez a természetes törvényről, illetve dialogikusságról szóló gondolat központi – ennek jelentőségét igazolni az ő segítségével, és ez alapján helyesbíteni, illetve értelmezni más irányú tendenciáit. A természetes törvény dialogikus megközelítésének előtérbe állítása és akár MacIntyre más gondolatainak rovására
245 Egy ebből a korszakból származó kivételesen fontos megjegyzéséről a természetes törvényt illetően ld. Paár, 2020: „A felforgatás.” 63-67. A szóban forgó kivételes szövegrészt ld. MacIntyre, 1981: Patriotism. 15.
246 Hasznos lehet fel is sorolni ezen a ponton, hogy mely szövegeket tekintem a legfontosabbnak a jelen projekt számára, nagyjából centralitásuk sorrendjében: MacIntyre, 1999: „Moral Pluralism.”; 2006: „Aquinas and the Extent.”; 2006: „Natural law as subversive.”; 1994: „Veritatis Splendor.”; 2009: „From Answers.”; 2000.
„Theories of Natural Law.” MacIntyre – Voorheve, 2009: „The Illusion of Self-Sufficiency.” Fontos részletek találhatók ezen kívül MacIntyre könyveiben is, például: MacIntyre, 1988: Whose Justice?; 1990: Three Rival Versions.; illetve még inkább MacIntyre, 1999: Dependent Rational Animals.; 2016: Ethics in the Conflicts.
Szorosan kapcsolódó témákról pedig ld. – a teljesség igénye nélkül, még mindig fontossági, ám önkényesebb sorrendben: MacIntyre, 2006: „Social Sctructures.”; 2006: „Truthfulness and Lies: Kant.”; 2006: „Truthfulness and Lies: Mill.”; 2006: „Truth as a Good.”; 2006: „Philosophy Recalled.”; 1993: „Ethical Dilemmas.”; 2006:
„Moral Dilemmas.”; 2002: „Politika, filozófia, közjó”. 2006: „Tolerance.”; 1998: „Moral Relativism.”
68 történő érvényesítése ahhoz vezet, hogy egyes pontokon látszólagos, más pontokon valóságos különbség áll elő köztem és MacIntyre, illetve a MacIntyre-értelmezők túlnyomó többsége között. A vele való vitám időnként inkább olyan természetű lesz, hogy bizonyos, általam komolyabban kezelt szövegrészeinek fényében igyekszem megmutatni, hogy más passzusainak egyes, akár a maguktól értetődőnek látszó olvasatai felülvizsgálásra szorulnak – és helyesen értelmezve őket a látszólagos inkonzisztenciák eltűnnek (ez dominál majd a 2.1. fejezetben).
Máskor viszont saját érveimet is felhasználva, de magát t állítom szembe MacIntyre-rel, és így fogok érvelni amellett, hogy egyes valóságos ellentmondást tartalmazó megfogalmazásai, illetve tézisei közül miért az egyiket és nem a másikat kell elfogadnunk (ez lesz jellemző a 3.2. fejezetben). Ilyenkor ugyanúgy járok el, mint MacIntyre, aki olykor
„Arisztotelészt Arisztotelész ellen fordítja”,247 míg ritkábban Szent Tamás egyes állításai ellen Szent Tamás más állításait hozza fel. Persze az általam reflektáltakon kívül még jóval több helyet lehetne felhozni, amelyek potenciálisan ellentmondhatnak a dolgozatban bemutatott természetes törvény- és MacIntyre-értelmezésnek – a jelen keretek közt azonban csupán ezek egy töredékével foglalkozhatok.
De nem csak MacIntyre-rel szemben hozok fel többé-kevésbé sajátnak tekinthető érveket:
időnként igyekszem majd további érvekkel megtámogatni MacIntyre koncepcióját is. Erre legmarkánsabb példa az 1.1. fejezet lesz, ahol is igyekszem nála legfeljebb utalásszerűen meglévő intuíciókat is kibontani, mások argumentumaival is kiegészítve, de összességében egy saját érvmenetet követve, amely reményeim szerint kevesebb előfeltevéssel, sőt viszonylag kevesebb filozófiai előismerettel is megérhető. Így talán az egész dolgozat kellő indításául szolgál, amely indítás az igazság jelentőségét, a filozófiának az igazság megismerésében
időnként igyekszem majd további érvekkel megtámogatni MacIntyre koncepcióját is. Erre legmarkánsabb példa az 1.1. fejezet lesz, ahol is igyekszem nála legfeljebb utalásszerűen meglévő intuíciókat is kibontani, mások argumentumaival is kiegészítve, de összességében egy saját érvmenetet követve, amely reményeim szerint kevesebb előfeltevéssel, sőt viszonylag kevesebb filozófiai előismerettel is megérhető. Így talán az egész dolgozat kellő indításául szolgál, amely indítás az igazság jelentőségét, a filozófiának az igazság megismerésében