Az olvasás kognitív felfogása azért megnyugtató, mert alátámasztható azzal a mindennapos tapasztalaal, hogy egy és ugyanazon szöveg mást, akár teljesen mást is jelenthet különböző olvasóknak, sőt még ugyanannak az olvasónak is, ha például életének különböző szakaszaiban veszi újra a kezébe a művet. Az olvasás kognitív felfogása szerint az olvasó ha nem is mindenható, de szabad: tevékeny, a megértést nem elszenvedi, nem passzívan fogadja be a művet, hisz ő maga teremti a jelentést. Tudására és előzetes tapasztalataira építve (melyeknek jelentős részét előzetes olvasmányai képezik) rakja össze azt. Együműködik a szöveggel, interakcióba lép vele, hipotéziseket gyárt a szöveg várható folytatását illetően, következtetéseket von le, alkalmi jelentéseket fedez öl, megnézi, hogy érvényesek-e vagy sérvényesek-em, érvényesek-esérvényesek-etlérvényesek-eg más – alkalmi – jérvényesek-elérvényesek-entésérvényesek-ekkérvényesek-el hérvényesek-elyérvényesek-eérvényesek-esíti, ha érvénytérvényesek-elérvényesek-ennérvényesek-ek ítéli őket, gondolatban problémákat old meg. Az olvasás kognitív felfogása sze-rint a megértés az olvasó cselekvő és alkotó tevékenysége, amelyben kiemelkedő szerep hárul az olvasó szabadságára. Manapság nagyjából erre az olvasásfoga-lomra épít a magyarországi iskolákban is alkalmazo nemzetközi P(rogramme for) I(nternational) S(tudent) A(ssessment)program, mellyel a tanulói teljesítményt mérik. Ez az olvasásfogalom természetesen nem üggetlen az irodalomtudományi-irodalomelméleti gondolkodás fejleményeitől. Az olvasáskutatás sokáig az iroda-lomtudomány szegény rokona volt, de a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben felhívta rá a figyelmet a befogadáselmélet (Hans Robert Jauss, Wolfgang Iser) és az olvasás szemiotikája (Michel Charles, Philippe Hamon, Michael Riffaterre, Umberto Eco). Ezek az elméletek – több-kevesebb különbségük ellenére – el-sősorban az olvasási tevékenység kognitív dimenzióját részesíteék előnyben.
(A részesedés, azonosulás, a mű struktúráira ado válasz affektív tartománya kevésbé hozta lázba az irodalomtudományt. Később, például Michel Picard és a Barthes irodalomfogalmának is könyvet¹ szentelő Vincent Jouve az olvasásnak
* Ez az írás az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében 2013. május 21-én megtarto
előadásom változata.
¹ Jouve, Vincent,La liérature selon Barthes, Minuit, Paris, 1986.
éppen ezt a területét részesítee előnyben, s így vált-válik egyre árnyaltabbá az olvasás fogalma.)
Az irodalomelmélet mégsem tekinthet atyai büszkeséggel ezekre a kedvező fejleményekre. Mert az olvasás kognitív felfogása megnyugtató ugyan, mivel lát-szólag az egyéni olvasatok, az értelmezések sokféleségét és szubjektív jellegét, azaz szabadságát juatja érvényre, ám ugyanezen okok mia nyugtalanító is.
Mindenekelő azért, mert élesen veti fel a kérdést, egyáltalán elgondolható-e elméletilegaz olvasó? Hogyan találkozik a gyakorlatban a fogalmi (fenomenoló-giai) olvasó a tapasztalati (történeti, empirikus) olvasóval? Az olvasás elmélete természeténél, lényegénél fogva általános és elvont, az olvasatok viszont indivi-duálisak és konkrétak. Lehet-e egyensúlyt találni az empíria viszonylagossága és az elmélet becsvágya közö? Az olvasó-szerző-mű fogalmi hármasának mibenléte még mindig zavarba ejti az irodalomelméletet, leírásuk pedig sok ellentmondásba és ellenállásba ütközik.
Az írásom címében alkalmazomindenható olvasójelzős szerkezet mindenható jelzőjét már a bevezetésben aszabadállítmánnyal cseréltem öl. Ennek nem csupán az az oka, hogy még a Mindenható sem tesz meg mindent, amire képes volna. Az evangéliumi mindenhatóság fogalmába is bele van építve korlátozás, amelyet a teológiai irodalomban egyrészttermészetesnek, másrésztönkéntesnek mondanak.
Aki mindenható, képes bármire –ami természetével összeegyeztethető. Azt, ami a természetével ellenkezik, nem teszi meg (például nem hazudik, bűnnel nem kísért-hető meg, nem tagadhatja meg magát stb.). De vannak dolgok, amelyeket képes lenne megtenni anélkül, hogy ellentétbe kerülne saját természetével, s mégsem teszi meg.
Bár a mindenhatóság és a szabadság fogalma éppen a korlátozoság mia
metszi egymást (hiszen a szabadság idegen erőtől való üggetlenséget jelent, le-hetőséget, képességet valamit tenni vagy nem tenni), a mindenhatóság kevésbé mutatkozik emberinek, mint a szabadság. És úgy látszik, mindkét fogalom esetében az a legizgalmasabb, hol is húzódnak a határai.
Egyszóval a mindenható olvasó az olvasóra összpontosító elméletek egyikében sem tehet meg bármit. Ha mégis, akkor az elméletnek nemigen van több mondani-valója róla, át kell adnia a szót a gyakorlatnak (oktatás, biblioterápia, eseanulmá-nyok). Ezeket az elméleteket – amelyek kétségtelenül nevezhetők fordulópontok-nak az irodalomelméleti gondolkodásban – összhangban az imént mondoakkal leginkább az különbözteti meg egymástól, miben jelölik ki az olvasó szabadságának korlátait.
Kamarás IstvánAz irodalmi mű befogadása² című tanulmányában azt írja le, hogy hallgatólagosan ugyan, de már az orosz formalizmus feltételezi a
minden-² Kamarás István,Az irodalmi mű befogadása (Szociológiai és szociálpszichológiai megkö-zelítés), Pannon Egyetem BTK Antropológiai és Etika Tanszék–Gondolat, Budapest, 2007.
ható olvasót, bár ez az iskola sokkal inkább „a műközpontú megközelítések egyik klasszikusa”. Ugyancsak a mű mindenhatóságának elvére épít az újkritika, a prágai iskola, majd az „ére” strukturalizmus is. A genfi iskola modelljében már meg-jelenik az olvasó, olyan befogadóként, „aki elő kinyílik a mű”. A műközpontú értelmezésirány általában vallja ugyan, hogy sokfajta olvasata lehet egy műnek, de nem számol az egyszemélyes befogadással. Kamarás is Roland Barthes-ot említi az első fecskék közö, akik az olvasóra irányítoák a figyelmet.
„…az írásnak akkor lesz ismét jövője, ha megfordítjuk a mítoszt: az olvasó születésének ára a Szerző halála”³ – fogalmazo Barthes. Valójában ezt kinyilatkoz-tatást tartják általában a 20. század hatvanas éveitől íródo megannyi irodalomtu-dományi tanulmány nyitányának, amely a „szerző haláláról” beszélt, s annak „eltá-volításával” párhuzamosan természetes módon értékelte öl (pontosabban értékelte újra, hiszen a szerző trónra kerülése elő volt már előkelő helyzetben) a „passzív és megvete partnert”, az olvasót, mígnem teljes mértékben felé nem fordult a befoga-dásesztétika, valamint areader-responseelmélet is. Csakhogy Barthes olvasója nem egyéni értelmezést, alkalmazást hoz létre, hanem valamiféle kollektív olvasatot képvisel. Veres András megmondta: ennek az elméletnek nem a befogadó, hanem maga a befogadás áll a középpontjában.⁴ Igaz lehet. Amint az is, hogy amikor Barthes a szerzővel, akár a modern irodalom egy szakaszával, akár az értelmezés pár száz éves tévhitével számol le,⁵ azzal együ a Kritikust is meggyilkolja, és teret nyit a laikus (naiv) olvasó számára.
Barthes-nál kevesebbszer esik szó egy másik francia szerzőről, akinek elgon-dolásai kifejezeen befogadóközpontúak: Marcel Proustról. Pedig Proust a 20. szá-zad elején, noha olvasótipológiát nem alkoto, olyan szabadságot tulajdoníto az olvasónak, amelynek korlátai – a mindenhatóság analógiájára – kizárólag az ol-vasó „természetének” (élményeinek, egyéni élethelyzetének) korlátai. Proust ilyen irányú elképzelései elsősorbanJournées de lecture című, Ruskin Sesame and Lilies című művének fordításához írt bevezetőjében, illetve a Le temps retrouvé olda-lain olvashatók. Elsősorban az olvasás beleérző, belevetítő jellegét, az azonulást hangsúlyozta. Leírásában öl sem merül, hogy az olvasót bármi kötelezné a szöveg egyféle, előírásszerű vagy kötelező értelmezésére, mivel azt csakis saját helyzetére alkalmazza. Proust aLe temps retrouvéoldalain megismétli és példákkal támasztja alá az olvasó szabadságáról mondoakat (például: Prévost abbé nem Manont
³ Barthes, Roland,A szerző halála, ford. Babarczy Eszter, in Barthes, Roland, A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1996, 50–55.
⁴ Veres András,Bevezetés az irodalmi művek olvasásába, Krónika Nova, Budapest, 2001, 76.
⁵ Gács Anna,Miért nem elég nekünk a könyv. A szerző az értelmezésben, szerzőségkoncep-ciók a kortárs magyar irodalomban, Kijárat, Budapest, 2002. 222.
írta le, minden olvasó olyan jegyekkel ruházhatja öl Manon figuráját, amelyeket eszményinek tart).
Az író csak az őszintétlen nyelvi szokás felöltése mia ír előszavakat és ajánlásokat: „olvasóm”. Valójában minden olvasó saját magának olvasója, mikor olvas. Az író műve csupán látszerészeti eszközféle, melyet ölajánl az olvasónak, hogy ölismerhesse azt, amit enélkül a könyv nélkül talán nem láthato volna meg önmagában.⁶
Proust olvasója valóbanszabad, sőtfelsőbbrendű, tulajdonképpen nem is a könyvet érti meg, kizárólag önmagát a könyvön keresztül – ennyiben öntörvényű. Így az irodalmi művek végtelen számú változatban élnek, valóban úgy látszik, hogy ahány olvasó, annyi mű van (kicsit mint Stanley Fish elméletében a kordában tartó
„közösség” fogalmának megalkotása elő). Még Gustave Lanson⁷ is meghátrált Proust érvei elő, s végső kétségbeesésében valamiféle statisztikával támogato
viszonyítási pontot, állandót, már-már örök emberit hívo segítségül: „…talán még össze lehetne gyűjteni és osztályozni a szubjektív benyomásokat, s talán kiválna belőlük egy állandó és közös értelmező elem, amelynek magyarázata a mű valamely valóságos tulajdonságában volna, s amely majdnem állandóan majdnem azonos hangulatváltozással járna.”⁸
Lanson elképzeléséhez hasonló lehete Richards kísérleteinek kiindulópontjai, aki tanítványaival a szerző kilétének felfedése nélkül értelmeztete verseket, de a szubjektív és egyéni interpretációkat korrigálható és tanítással megváltoztatható téves értelmezéseknek, félreértéseknek vélte. Úgy látszik, hogy minél távolabb van a valóságos hús-vér, empirikus olvasó az értelmezéstől, annál nagyobb biz-tonságban van az értelmezés szakavatosága. Ezért talán nem is olyan különös, ha amindenható olvasó aszimmetrikus megfelelőjét az elméletben – az eltávolí-to, elvont, tökéletes, végső soron a szövegből kikövetkeztete mindentudó ol-vasófogalmában látjuk visszaköszönni. Érdemes figyelni arra, ahogyan az elmélet terminológiájában Proust olvasójának felsőbbrendűsége megjelenik! Ő azeszmei befogadó, aki nem létezik (hiszen egyetlen konkrét olvasó sem lehet tökéletes, képességei és tudása – tehát nem a természete – korlátozoságának okán), s így nem tolakodik előtérbe, magyarán nem akadályozza a gondolkodást. Ennek az olvasónak is vannak szép számmal elődei: Dr. Johnsonátlagolvasója, Dryden olvasói közül aleghitelesebbnévre hallgató, Coleridge olvasója, aki szinte a szerző bőrébe bújik vagy Frye-nak a kultúrtörténetet át- és megélő olvasója. Az elődök
⁶ Proust, Marcel,Le temps retrouvé, Gallimard, Paris, 1989, 489–490. (Kiemelés tőlem – J. É.)
⁷ Proust és Lanson nézeteihez lásd: Compagnon, Antoine, A játékból kirekeszte olva-sás, inAz elmélet démona, ford. Jeney Éva, Kalligram, Pozsony, 160–165.
⁸ Lanson, Gustave,Méthodes de l’histoire liéraire, Les Belles Leres, Paris, 1925, 42.
tulajdonságai végül Michael Riffaterreszuperolvasójában mintegy össze is adód-nak. A mű a maga teljességében egyetlen valóságos, konkrét, empirikus befogadó olvasatában sem tárulhat fel, az összes eddigi és lehetséges olvasatainak statisztikai átlaga az úgynevezearchilecteurolvasata. Rokonságban vannak ezzel a felfogással Umberto Ecominta-,Wolfgang Iserimplicit, Paul Ricœurimplikált, Jonathan Culler avatoolvasó kategóriái, sőt Stanley Fish olvasóiközösségeis. (Azimplicit,implikált és aközösségikétségkívül demokratizálódási tendenciára utal.) Wellek és Warren annak idején, 1948-ban többek közö azt állapítoa meg, hogy a mű nem más, mintnormákstruktúrája. Ez a normastruktúra azonosnak látszik valamely ideális olvasaal, amelynek létjogosultságát egyértelműen vitatják a dekonstruktivista irányzatok, de a narratológiai kutatásokban is több kérdés merül öl az implicit olvasó valaha Wayne C. Booth által bevezete fogalma kapcsán (implied author), amelyet a műben implikált normarendszerből lehet kikövetkeztetni. Így nem a fogalom elemzési és interpretációs hozadéka, fordulópontként kijelölhető mivolta vitatható.
Az Iser-féle elképzelésben például az implicit olvasó a mű szövegében benne lévő modell vagy funkció, szövegstruktúra, az üres vagy üresen hagyo helyek kitöltésében a tényleges olvasó idegenvezetője:
…ténylegesen előidézi, hogy a szöveg feltárja összeüggéseinek potenciális sokrétűségét. Ezeket az összeüggéseket az olvasó elméje hozza létre, miköz-ben a szöveg nyersanyagát feldolgozza, de mégsem azonosak a szöveggel, mivel ez utóbbi csupán mondatokból, kijelentésekből, információkból stb.
áll (…) Ez a kölcsönhatás nyilvánvalóan nem magában a szövegben valósul meg, hanem csak az olvasás folyamata révén jöhet létre. (…) Ez a folyamat megfogalmaz valamit, ami a szövegben nincs megfogalmazva, mégis annak
„szándékát” képviseli.⁹
Eől azimplicitolvasótól kicsit különbözik Umberto Ecomintaolvasója. Mindenek-elő abban, hogy elsőre valóságos (empirikus) olvasónak (azaz szubjektumnak?) látszik.
De mielő továbbmennék, álljunk meg – egy terminológiára. Eco e Limits of Interpretation¹⁰ című tanulmánykötetében foglalkozik többek közö a magyarra eszményiként fordíto mintaolvasó kérdésével, például amikor az értelmezés két szintjét megkülönbözteti úgy, hogyszemantikaiéskritikai–kritikus interpretáci-óról beszél (54). Bernáth András hívja fel a figyelmet arra, hogy „az angol»critical reading«fordíthatókritikai, dekritikus olvasatnak is, míg a»critical reader«magyar megfelelője (…) inkább a kritikus olvasó (…), amely jobban kifejezi azt is, hogy
⁹ Eco, Umberto, Hat séta a fikció erdejében, ford. Gy. Horváth László–Schéry András, Európa, Budapest, 2002, 27.
¹⁰ Indiana University Press, Bloomington, 1990.
i a naiv ellentétéről van szó”. Az eszményi olvasót illetően pedig arra, hogy
„Eco angolul a»model reader«terminust használja, amely támaszkodik Joyce»ideal reader«fogalmára is. Az »eszményi olvasó« Ádám Péter fordítása Eco eredeti, olasz nyelvű tanulmánya nyomán”.¹¹
Mármost Eco olaszul aleore modellokifejezéssel él. Ádám Péter tehát a joyce-i fogalmat hangsúlyozza és helyezi előtérbe a magyar fordításban. Tehát Eco magya-rul Joyce hangján beszél.
Ne legyen eszményi, legyen csak modell. De mit tud amintaolvasó?
A szemantikai értelmezés során az olvasó egy bizonyos jelentést tulajdonít a szövegnek, ezért eztszemiózisnak, illetve szemiózis-jellegű értelmezésnek is ne-vezhetjük. A kritikai (vagy kritikus) értelmezés ezzel szemben már egy metanyelvi megközelítés, amelyetszemiotikusértelmezésnek is nevezhetünk. Ez utóbbi célja, hogy leírja és megmagyarázza azokat a formai okokat, amelyekkel egy bizonyos szöveg egy bizonyos reakciót vált ki, és így tulajdonképpen az esztétikai elemzés egy fajtája. (…) Eco szerint minden szöveg létrehozza a maga eszményi olvasóját, de sok szöveg két eszményi olvasó létrehozására törekszik: „Az első szinten anaiv olvasó feladata, hogy szemantikailag megértse, mit mond a szöveg; míg a második szinten akritikusolvasó feladata, hogy értékelje azt a módot, ahogyan a szöveg ezt teszi.”¹²
Ezek szerint a kritikus olvasó másként gondolkodik az olvasoakon, sőt a szöveg megalkotoságáról, hatásáról stb. is van mondanivalója. Tudatos olvasó.
Olyan, mintha a naiv olvasó olvasná másodjára, részletesebben, alaposabban ugyanazt a művet, és így válna kritikus olvasóvá. Akár úgy is, hogy „az első, naiv olvasatot annyira meghaladhatja, hogy felülbírálja és elveti azt, miután azzal akár teljesen ellentétes konklúzióra juto.” Tehát lassan, de biztosan iskolázódik korszerűre. Ezek a szövegek azonban Eco szerint egy olyan másik eszményi olvasót is létre akarnak hozni, aki a második, kritikus olvasás során képes arra, hogy élvezze azt a briliáns narratív stratégiát, amely létrehozta az első, naiv olvasót:
„A szöveg, miközben lépésről lépésre félrevezeti a naiv olvasót, sok olyan jelet is biztosít a számára, amellyel elkerülhetné, hogy a szöveg csapdájába essen. Ezek a jelek természetesen csak a második olvasás során érhetők teen.”¹³
Ő az az eszményi típusolvasó, „akinek az együműködésére a szöveg nem csupán eleve számít, de igyekszik azt meg is teremteni”,¹⁴ aki nem csupán
együ-¹¹ Bernáth András,A Hamlet és az eszményi olvasó: az interpretáció határai és korlátjai, lásd: http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:TtJTM−xr4FMJ:jagona k.com/wp−content/uploads/2009/05/bernath−a−hamlet−es−az−eszmenyi−olvaso−
−2009.doc+&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=safari Letöltve: 2014. március 4.
¹² Eco, Umberto,i. m.55. Bernáth András fordítása.
¹³ Eco, Umberto,i. m.55. Bernáth András fordítása.
¹⁴ Eco,i. m.,16.
működik a szöveggel, hanem egyenesen vele egyidejűleg jön létre, ő a szöveg értelmezésének mozgatórugója. Persze a mintaszerző utasításainak megfelelően viselkedik. Ám míg a mintaolvasó – ha jól értem – olyan empirikus olvasó, aki dönthet arról, mintaolvasóvá válik-e vagy sem, a mintaszerzőnek nem sok köze van az empirikus szerzőhöz. Nem azonos sem a biográfiai szerzővel, sem feltétlenül az elbeszélővel. Talán leginkább az egyéni stílussal azonosítható. Nincs neme, de van hangja: „A mintaszerző másfelől az a hang, amely kedvesen – máskor dörgedelmesen vagy csúfondárosan – beszél hozzánk, s maga mellé akar állítani bennünket. Ez a hang egy elbeszélői stratégiában nyilvánul meg, utasítások soro-zatában, amelyeket fokozatosan kaptunk meg, és amelyeket követnünk kell, ha úgy döntünk, hogy mintaolvasók leszünk.”
Eco a következőképpen foglalja össze könyve első fejezetét: „Így hát én, egy test, nem és bármiféle múlt nélküli hang … felkérem önöket, nyájas olvasóim:
legyenek játszótársaim…” A mese kapcsán pedig így fogalmaz: „Ha egy szöveg azzal kezdődik, hogy »Hol volt, hol nem volt«, az felér egy jelzéssel, amely máris lehetővé teszi, hogy kiválassza a maga mintaolvasóját: egy gyereket, vagy leg-alábbis olyasvalakit, ki kész elfogadni, hogy a történet túlmegy a józan észen és az ésszerűségen.”¹⁵
Eco esetében tehát a mintaszerző a szövegstruktúra: a szöveg stílusát és elbe-szélő stratégiáját jelenti. A mintaolvasó több is, kevesebb is, mint az Iser-féle impli-cit olvasó, mert az, hogy a szöveggel együ keletkezik, azt is jelenti, szabadságát is a szöveg korlátozza. Magyarán ebben a képletben valójában az empirikus olvasók a mindenhatók, hiszen „sokféleképpen olvashatnak, nincs törvény, ami megszabná nekik, hogyan olvassanak, így hát a szövegeket gyakran mintegy tárolóként használják saját érzelmeik számára”.¹⁶ Empirikus olvasó pedig lehet bárki. Persze jó volna megtudni, hogyan! Többek közö az oktatást és a biblioterápiát sokban segítené.
Csakhogy a szövegeket érzelmi tárolóként használó olvasók mindenhatóságáról ennél többet nem tudunk meg az elméletből. Hiszen a mindenható olvasók minden-hatóságának csak a nyelvi konvenció és a józan ész szab határt,¹⁷ erre a korlátozásra irodalmár nem vállalkozhat, mert ellenkezne a természetével.
¹⁵ Eco,i. m.,16.
¹⁶ Eco,i. m.,16.
¹⁷ Manguel, Alberto,Az olvasás története, ford. Széky János, Park, Budapest, 2001, 191.