A „kapcsolaani” képesség és a kreatív képzelőerő, az elme racionális logikája és a fikcióteremtő imagináció találkozásából különös, ritka együes jön létre Guillermo Martínez Oxfordi sorozat című regényében, minthogy az intellektus kombinato-rikus lehetőségeire támaszkodik. E forrásokból bontakozik ki az argentin író-matematikus prózájának érdekfeszítő hatása és komplexitása. Az olvasás során nem juthatunk az ellankadás állapotába, mert a történetvezetés megszakítás nélkül új és új viszonyrendszert teremt az ismert és az ismeretlen tényezők összeüg-géseiből. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a műnek harmincöt nyelven van kiadása. Amint bizonyosságként körvonalazódna a történet valamelyik helyzete és eloszlani látszik rejtélyessége, a szerkezet ismét működésbe hozza a kombinációk játékát. Következményként több alapvető mozgatóerő aktivizálódik: „az érvelés esztétikája” (2007: 69), a bűnügyi nyomozások logikája, az elbeszélés matemati-kai és filozófiai vonulata, valamint a szimbólumértelmezés. Mindezek a regény egyenrangú történet- és szerkezetalkotó síkjai. Martínez poétikai tanulmányaival, előadásaival is alátámaszto meggyőződése szerint az egzakt és az elvont gon-dolkodásnak, az érvelésnek, a matematikának és a logikának is van esztétikája.
Elbeszélőként kiváló fikcionáló képesség és elméleti ismeretanyag birtokosa, s talán ezért írhat elgondolkodtató, a narratívum és az intellektuális reflexió közö
egyensúlyt létesítő, izgalmas regényt.
AzOxfordi sorozattökéletes zárófordulatában minden nyugvópontra jut, lezá-rul, nincs több kiszámíthatatlanság, váratlan, véletlen. A tényleges összeüggések is csak ekkor derülnek ki. A történetbeli párhuzamosságok mindvégig rejtélyes cselekményirányítók. Ilyesmit észlelünk a haldokló kislány életét mentő sofőr apa, valamint nevelt lánya, Beth gyilkosságának eltitkolásával a nevelőapa, Seldom professzor közö is. Beth életét Seldom figyelemelterelő logikai manővereivel menti meg, a regény cselekménystruktúrája pedig maga a cselszövés. Seldom az eseménymenetet, az elbeszélő a narratívumot alakítja, miközben a rendőrséget és az olvasót is folyamatosan félrevezeti. Vezetés vsfélrevezetés, látszat vsvalóság, egyik logika szemben a másikkal. Ez az igazság és a matematikai bizonyosságok megkérdőjelezésének prózai formája, hisz mindvégig a lehetséges megoldások korlátlanságát, az egyetlen helye a végtelen lehetőségeket, tehát az esetlegességet igazolja. A tudományterületen, a fikció világában és az életesemények terepén is.
Mi tagadás, ritka együes, emlékezetes élmény.
A narratívum logikaként, a logika pedig a valóság hozzáférhetetlenségének filozófiájaként tárulkozik öl a regényben. A három komponenst az esztétika fo-galma egyesíti a mű, az intellektus, a kombinatorikus gondolkodás és az elbeszélés minőségeként. A nyomozásnak mint cselekménymozzanatnak és mint szerkezet-alkotó eljárásnak is rendeltetése van Martínez regényében, amely ezen kívül még egy jelentést hordoz, ez pedig a konkrét feladatsoron túlmutató emberi igyekezet a dolgok értelmének, lényegének öltárására.
Az első személyű elbeszélő passzív résztvevő, a dolgokról utóidőből közve-títő tanú. Azzal a fikció rendje értelmében maga sem lehet tisztában, hogy saját tanú-pozíciója ellenére csupán részleges ismerője a dolgokat meghatározó kap-csolatrendszernek. Jelen van, lát, megtapasztal, de az eseménysoron belüli valódi funkciója számára is csak a történet lezárulásával derül ki. Ahogyan az is, hogy öntudatlanul is titoktartásra kényszerülő bűnrészes. Hisz a titoknak az olvasóval együ maga sem ismerője, nem is sejtője. A leplezés és a lelepleződés – ősi emberi intenció, lét- és művészet-meghatározó, tudatos és tudatlan törekvés. Maga a meg-ismerés, megértés mint egyetemes motiváció és mint művészi funkció – a regény minden sejtjét átjáró és működésében megragado tartalom. Ez mutatkozik meg ugyanis narratívumként (stratégiaként, történetként és elbeszélésként) azOxfordi sorozatban egy lényege szerint is oknyomozó műveletben, ami egyébként a bűn-ügyi regénytípus létrehívója. E szerepet a műben a szimbólumértelmezés logikai műveletei veszik át, ami nem más, mint a saját cáfolatát magában hordozó állítás.
Tzvetan TodorovA valószerű, amit nem tudunk kikerülnicímű tanulmányában talányregénynek nevezi a detektívregényt, melynek „bűnöse épp az, aki nem lát-szik bűnösnek. A detektív összegező magyarázatában olyan logikára támaszkodik, amely az addig szétszórt elemeket viszonylaá rendezi; de ez a logika tudományo-san lehetségesnek, nem pedig a valószerűnek engedelmeskedik. A leleplezésnek tehát két követelményhez kell igazodnia: lehetségesnek s egyben valószerűtlennek kell lennie.
A titok megoldása, azaz az igazság, nem fér össze a valószerűséggel. Bizonyítja ezt egész sor detektívregény cselekménye: mind a valószerűség és az igazság közti feszültségre épül.”
Az „oxfordi” eseményfolyamat lassan mind jobban átbillen a dinamikáját biz-tosítónyomhagyás–rejtjelfejtés–magyarázatmint logikai feladvány megoldásának terepére. Majd a nyomozás is fokozatosan a szimbólumértelmezésnek engedi át a helyet. A 25. fejezet a kulcs, a dolgok tényleges valójának öltárása, vallomás, hozzáfűzö kommentár, méltó zárás, a dráma és novella kiemelt rendeltetésű utolsó kompozíciós egységének, a váratlan csaanónak regényszerű megvalósu-lása. Sokkhatású önleleplezés, ami a szereplők és az olvasó tökéletes kiszolgál-tatoságának felismerése is egyben. Utólag szinte az is kérdésessé válik, vajon elbeszélő-e a narrátor, vagy e funkciót is Seldom matematikus sajátítoa ki ma-gának. Az alkotó, teremtő funkción mint műalkotáselemen keen osztoznak:
Sel-dom az események irányának meghatározója, az elbeszélő csupán passzív kísérője Seldomnak és a megtörténéseknek is.
Az elbeszélőre a közlés és szerkesztés munkája hárul, majd a személyes vissza-emlékezőé is, s ennek ellenére mégis átkerül a félrevezete alakok, nyomozók és olvasók táborába. Seldom sem tagadja, hogy kezdeől fogva saját értelmezői konstrukciója közvetlen ellenőrzésének feladatát bízta rá. A sorozatkoncepció mű-ködőképességét ugyanis a narrátor-kísérőtől, valamint az angol nyomozók reak-cióitól tee üggővé. Egyébként védencével, Beth-tel együ maga is az elítéltek közé kerülne, nem mint gyilkos, hanem mint a bűnügyi felderítés akadályozója és az egyetlen tényleges gyilkos rejtegetője. Az idős hölgyön, Mrs. Eagletonon kívül ugyanis a további három áldozat (a kórházi haldokló, Clark zenész, a buszsofőr) természetes halállal, illetve baleset következményeként hal meg.
„Én is azt akartam, hogy valaki, legalább egyvalaki felfedezze; hogy valaki megtudja az igazságot és ítélkezzen” (2007: 234). Éppen az elbeszélő az, aki e le-hetőséget elmulasztoa, s ha Seldom, a dolgok és alakulásuk irányítója könnyíteni akart korábban lelkiismeretén, ezt teszi az elbeszélő is sok évvel később: „Most elmesélhetem az igazságot mindazokról a történésekről, melyek 1993…” (2007: 5)
Ki ismétli a másikat? Ki az eredeti, ki a követő? Rejtélyes elbeszélői bravúrral szembesülünk, a sokadik csavarintással, félrevezetéssel, aminek végső eredménye a remek, egyedülállóan dinamikus olvasásélmény.
Guillermo Martínez a Borges és a matematika című kötetének Az elbeszélés mint logikai rendszer című tanulmányában felidézi az illuzionista példáját, melyet regényének foglalataként értelmezünk már az olvasás folyamán is. Talán e szerzői kommentár segíti az említe bizonytalanságok feloldását, hisz a történetbeli ese-mények izgalmas alakulását illetően leheek ugyan korábban is kérdéseink, ám az elbeszélői cselekményalakítás tudatos tervét illetően kétség nem merült fel:
„Ami a kezdeti logikában esetleges, a fikció logikájában nagyon is szükséges;
az írónak valami okból elengedhetetlen egy második rend kialakításához, melyet egyelőre csak ő ismer. E rendet másmilyen logika irányítja, és az egész bűvész-mutatvány – az elbeszélő keze játéka – nem egyéb, mint a szokványosság kezdeti logikájának átformálása, helyeesítése ezzel a fikciós logikával, mely lassanként az egész jelenet ölö átveszi a hatalmat, és ebből kiindulva – ha minden jól megy – a történet vége sorsszerűségnek, nem pedig meglepetésnek hat” (2010: 115).
Az argentin Guillermo Martínez műve nem történetének európai helyszíne, ha-nem művészi értékei, a forrásként kezelt sokrétű műfaji és művelődési hagyomány tapasztalata által a kortárs európai regény összeüggésében is eseményt jelent.
Regényével felzárkózo a csavaros logikájú, letisztult poétikájú, erudita prózaírók sorába, akik Borges nyomán merész, kombinatorikus fiktív világokat teremteek, mint például Italo Calvino, Umberto Eco, Danilo Kiš, Milorad Pavić vagy nem-régiben Martínez kanadai matematikus nemzedéktársa, az újvidéki származású Vladimir Tasić.