2012 márciusától a KULTer.hu közölte azokat az egységes veretű ötsorosakat, amelyek o szinte észrevétlenül rakódtak össze lírai töltetű, brüszken önfeltáró, nagyvonalúan önlét-elemző verses önéletrajzzá. Az ötsoros „verstételek” (szer-zőjüktől az elnevezés) megjelenése 2013 elején abbamaradt. Úgy éreztem, hogy az Egész iránti szenvedélyem üresen tátogni kezd. Persze lehete ez a
„kukucs”-üggőség jele is.
A római számokkal jelze verstételek sorozata a CCLXXXVI. tétellel szakadt meg.¹ Gondolhaam, hogy ez a vég, mert elérkeze az iúság telje, és a cím (Az ékesszólásról)amúgy sem ígért komple önéletrajzot, az utolsó leheletig. De nem, bár nem írták ki a „folyt. köv.”-et, a sorozat még folytatódik, nem marad ígéretes töredék.
Mivel a verstanból már csak a végletek érdekelnek (pl. a képversek sorai-nak lineáris elhelyezkedése), meglepe, majd mindinkább foglalkoztato az ötso-ros verstételek poétikai hatékonysága. Nyilas Atilla a sorozathoz írtElöl járó be-szédében így magyarázza elgondolását: „Meghaladni velük a magyar haiku általam többnyire üresnek hallo rövidségét, ám elkerülni a verssé formálás terjedelmi mo-dorosságát – talán ez vezete el az ötsoros formához (még ha törekvésem meddő maradt is).”² Hogy mit ért i meddőségen, nem tudom. Nem megyek bele a magyar és a japán haiku közöi áthidalhatatlan távolságok taglalásába: magyar költő számára az idegen formák átvétele állandó kihívás, azÓmagyar Mária-siralomtól időnk végezetéig. A történésznek még így is szívbemarkoló az a késés, amely a hangtanilag alkalmas magyar nyelvet évszázadokig megrekesztee az antik és a nyugat-európai versformáktól való öntudatlan tartózkodásban. Vajon a haiku és
¹ CCLXXXVI = 286
² kulter.hu/2012/03/eloljaro−beszed/(2014.02.25.)
társai honosításának nehézségei összemérhetők-e ezzel a mohácsi vészt is túlélő fe-kete lyukkal? Tény, hogy Nyilas Atilla leleménye éppen abban a nyelvi-prozódiai-retorikai hagyományban gyökerezik, melynek a strófaformák terén a legterméke-nyebb, legtartósabb tömegterméke az ékesszólásnak az az esete, amelyet Arany némi malíciával „négyes kocogónak” neveze. Pedig Arany a tősgyökeres nemzeti versformát kizárólag ebből asorolótípusú szerkesztésmódból vezee le, s ezzel alá is húzta annak teljes idegenségét a rímek ennél bonyolultabb (kereszt-, ölelkező, tercina stb.) elrendezésű strófaképleteitől.³ Nem is jöhete más a Szigeti Csaba által adatolt határig, mint a számláló tagolás.⁴ Kétsoros, háromsoros (soronként belső tagolással és rímekkel is, mint Balassinál), s persze a négysoros.
Nyilas Atilla verstételeinek számszerű szabálya az ötsorosság. (Mintha a haikutól visszalépe volna az ötsoros ősi elődjéhez, a vakuhoz.) Ez nem szoros terjedelmi határ, mert az egyes sorok hosszúsága (szótagszáma vagy morája) nincs megkötve. Előfordul négy szótagos és húsz szótagos sor egyaránt. A nagytöredék egészét illetően nem szótagszámláló, nem időmértékes, nem ütemhangsúlyos.
Szemléletes kiinduló formának az ősi, népi, gyermeki számvetés látszik, a kéz ujjain, ahogyan azElső kör XIII. darabjaként (idézőjelbe téve) megjelenik:
„Ez elment vadászni, ez meglőe,
ez hazavie, ez megsütöe,
ez az iciri-piciri pedig mind-mind megee.”
A folytatás még mindig az ötujjas meséé, de váratlan fordulaal tárul elénk az életrajz első, az egészet megalapozó változása egy épp hogy csak a sutaságon inneni „nyulacska–Nyilasra” szójátékkal:
XIV. És odaszaladt a nyulacska, szaladt a nyulacska, o szaladt, szalad, szalad, talán még most is szalad,
engem meg átneveztek Nyilasra.
S most kezdjük érteni, sőt érezni, s talán átélni a legelső verstétel baljós bejelenté-sét:
³ Arany János: A magyar nemzeti vers-idomról. In Arany JánosÖsszes Művei X.Szerk.
KERESZTÚRY Dezső. Akadémiai K., Bp., 1962. 218-258.
⁴ Szigeti Csaba:Magyar versszak.Balassi K., Bp., 2005.
I. Valahol félrecsúsztak a dolgok, kerestem jobb magamat a múltban, azt, amikor még minden rendben volt, de a legkorábbinak vélt emlékemben is rosszra fordult már valami.
Félelmetes kezdet. Mint egy jóslat, máris mindent megmond, ha nem is értjük.
A III. verstétel utolsó sorában o áll szó szerint a helyzet alaptényezője: „a másik apukám és a másik anyukám”.
A külső nyelvi formával akarok foglalkozni, de szinte elkerülhetetlen, hogy ne ejtsek szót arról, mennyire visszafogo, bensőséges, s főleg egyszerű, sal-langmentes a kora-gyermekség végtelenül bonyolult helyzeteinek előbukkanása az egykori minimális létezés egyszeri, sötét alagútjából. Hogyan lehet ezt rímes, szabo strófákban, vagy akárAz apostolstílusú szabad versáradásban érzékeltetni, nem tudom. I van, így, előzmény nélkül és utánozhatatlanul. Ez nemA szegény kis gyermek panaszainak önálló költeményekből, olykor kisded novellaversekből álló sorozata, nem aTücsökzene tizennyolc soros egységeinek rendje, hol mindegyik, mint egy festmény vagy rövid színmű, saját címmel azonosul. I mintha maga a kicsi lélek, az „animula” kezdene rendezkedni, berendezkedni a világban, nem végezetül, mint Hadrianusé, inkább örök kezdőként, mint T. S. Elioté. Pedig még szinte meg sincs, s máris felejtenie kell azt a gyűszűnyi múltat:
XVI. És én felejtek majd, mint a parancsolat,
nem marad más, ami nem illik az új identitásba, mint két homályos emlékkép, társulva érzésekkel, meg az elhallgato, puszta régi név,
amely fájdalmas-ismerősen pislákol a múltból.
XVII. Meg az vált némiképp nyugtalanítóvá, hogy o voltam az enyéim esküvőjén, anyai nagynéném ölében ültem, aztán egy fényes, nagy pillanatban kivonultam, és odaálltam közéjük.
Ezekben a sorokban is meg lehet figyelni a vers és a nem-vers állandó egymásba ötlését, a sorok közöi szüneteket, a szünetek utáni – mit is – emelkedést? Mert az ötödik sor szinte mindig zárlat is.
Próbálok ennek az ötösfogatnak a nyitjára jutni. A stanza-formák (pl.: aba-babcc) nagyon is készre fogják a progressziót, és erőltetik a zárást. AToldipárrímes nyolcsorosai is tudnak zárni. ATücsökzene nagy 18 soros egységei már címet is
kapnak, annyira egészek. Érdemes persze mindazt meggondolni, amit Szabó Lőrinc erről a formáról gépbe diktált az íródeákjának.⁵
Az ékesszólásról soronkénti prózája formálisan is bele van horgolva-kötve a körülöe lehetséges nyelvi világ prózaszövedékébe. Talán a Proust-mű zenei pró-zájával rokonítja ez a prózától alig-alig elkülönülő elrendezés. Az egyes sorok szinte semmi prózátlanságot nem tartalmaznak. Az eddig idézeekből, a gyerek-mondókát leszámítva, az ilyen kifejezések válnak ki színes, de még a prózaiságot meg nem tagadó módon:
„…o szaladt, szalad, szalad…”
„…fájdalmas-ismerősen pislákol a múltból…”
„…egy fényes, nagy pillanatban…”
Az „ötös” eszünkbe juathatja a drámák öt felvonását, s vele az arisztotelészi dramaturgiát, amely egy vagy több „fordulatot” ajánl a formai (de nem csak for-mális) teljesség érdekében. De lehet-e öt sort, amikor a legterjengősebbek sem igen lépnek túl egy húszszótagos határt (a XXXIX.-ben egy sor eléri, a CCVI.-ban túllépi), teljes drámai művekhez viszonyítani? Mintha Shakespeare szonejeiben is felötlene efféle ötösség. A három keresztrímes négysorosban lejátszódik a téma három egymásból kifejlődő változata. A rátérés a két záró sorra feltétlen, döntő fordulaal megy végbe, s maga a csaanó ebben a két sorban kétfelől egymásnak fordulva csaan. Néha akkorát, mint a XX.-ban az a trágár beköpés.
A csaanós zárás nem jellemző Nyilas Atilla ötöseire, de minden egyes versté-tel versté-teljes közlés. Szakaszvégienjambementritkán, de előfordul. Például a CCXXIV.
és a CCXXV. közö a gitár kezdőhangjából kiinduló futamok imitációja:
CCXXIV. Napközben többször eszembe jut, odafelé a villamoson is azt dúdolom, és az izgato Gellért-hegyi várakozás után amikor megszólal az ismerős gitár,
s a hosszan pengete kezdőhangból CCXXV. kihajlanak azok az édes futamok,
és e talán fokozhatatlan előjátékkal elkezdődik éppen az a szám,
„mint akit felkapo egy hullám”,
és barátom elveszti az egyik tornacipőjét.
⁵ Szabó Lőrinc:Vers és valóság(szerk. Kabdebó Lóránt), Magvető K., Bp., 1990. II. 195–
197.
Keőspontra is végződhet egy ötsoros, bejelentve a következő versszak idézet voltát (CCXIX). A CCXXIII. verstételt idézet követi: a szerző jóval korábbi köl-teménye, aLázbeszéd.
Az bizonyos, hogy ez a forma állandóan a prózaritmus felé hajlik. Ez a mű-, vagy valódi prózaiság a posztmodern verskultúra etalonja: még a kötö forma is csak úgy „adható el”, ha benne van a tagadása is. S ennek a versbeli pró-zaiságnak annyi új változata van, mint a trubadúrok korában a kötö formák kötetlen szaporulatának. A Nyilas Atilla-féle epikus változat leginkább a hosszú sorokban prózai. Sőt maga a próza. Prózára vall a sorokon belüli gondolatlezárás (pont, új mondat). Csakhogy az igazi lelemény i is maga a gondolatsor, mint Kosztolányi gyermekpanaszaiban vagy a Tücsökzene verstételeiben. A „lelís” a költés, a költészet hatalma.⁶
De előfordul a versszerűség ki- és beemelése is. Például rímek, előrímek, ha-gyományos versritmusok:
CXCVI. (Ha sorozatomba bele-belenéz, megkísérti olykor az emlékezés, és ha régi szarkazmusa, íme, él, s költőileg fut vén vénáján a vér, jöhetne öcsémtől efféle email:) CXCVII. „Elméd sűrű homályába vesze
(vagy tán nem is láad a lényeget):
nem Isten háza, de Nyugdíjasklub, és inkább volt jelen o Belzebub – orrom ala rázhaa a perselyt.”
Vagy:
CXCVIII. Nézd, kisfiú, a löszfal ég, bújj réseibe fecskeként.
O élj, ahol a part szakad, rejtőzz, ha nagyító ala, lobbantsa rád magányodat.
⁶ „…csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poesis.” (Sylvester János)
Az „Álomarcú lány” című rész ötsornyi rímmel kezdődik:
CXXVI. Sötétbe olvadó öldöntúli kék, akkori ablakunkból látszo az övék, nem jö, és telefonunk nem volt még, néztük barátommal, hogy a villany ég, lakótelepünkön legszebb az ég.
A költőiség zenei és képi összetevői erőteljesebben hatnak egységesen, ahol a szó-és sorismétlszó-és helyeesíti a rímelszó-és soronkénti végig vitelét, például a Kőbánya bluesbevezetésében:
XX. Keresztszüleim, állócsillagok életem egén, befogadtatok, jó volt nálatok, aludtam is o, életem egén, befogadtatok, keresztszüleim, állócsillagok.
A rímek bizonyos fokú (vagy értelmű) egyszerűsége (ideértve a „telefonunk nem volt még” rímkényszer-szerű inverzióját is) nem szerzői gyengeség. Nyilas Atilla sok ízben megmutaa, hogy mestere a nyelvi leleménynek. Például azÉdes Anna nyelvzenéje aSzerelemgyerek c. kötetéből: „Anna, Anna, Anna, / szavamra: sza-vanna, / málha, málna, manna, / kamra, szeneskanna, / kályha, szalma, alma: / hozsanna, hozsanna.” S a poén: „Ha Anna enne húst, / nem lenne vegetáriánus.
// Anna antialkoholista. / Ha Anna inna bort, / nem lenne antialkoholista. //
A bornemissza, húsnemessze, / velünk / enne, inna, Anna.”⁷ Még a látszólagos rímgyengeség is az ötsoros verstételek alapvető egyedisége melle tanúskodik. Ősi sorolásos jellegük átmenti a rímelés szabadosságát abba a vers és próza közöi önálló, a maga módjánszuveréntartományba, amely területenkívüliségével, ennek saját lokális légkörével fenntartja a narráció költőiségét. Azt a harmóniai találé-konyságot, amely általában képes megtartani a prózaiságot a „lelís”, a költészet oldalán.
A magyar költészet nemcsak a magyar nyelv időmértékét nem fedezte fel évszázadokig, de nem fedeződö fel a rímképletében (és nem egyszerűen a sorok számában) gyökerező strófaképzés sem. Téved, aki azt hiszi, hogy a posztmodern valamiféle rím- és ritmustagadás. Téved, mert olyan új formákkal kell tudnia (és tud) élni, amelyek jelentéssel társítják a Verlaine által sorvégi csengeyűzéssel tagado sorvégi csengeyűzést. A„kék - övék - még - ég – ég”(primitív? primér?) rímcsoport a „szép - nép - mikép - tép - cserép - kép - nép - lép - ép”rímsorral egyívású
⁷Szerelemgyerek.Szoba Kiadó, Miskolc, 2010. 33.
és egyenrangú. S az a képsornak a vágyo ablakon ölöre-túlra mutató végtelen,
öldöntúli tágassága is: „lakótelepünkön legszebb az ég”.
Mi van az ötös felosztásban, ami alkalmassá teszi az érdeklődés fenntartására, mi az a retorikai lehetőség, amely máris kétszáznál több verstételben jelzi kime-ríthetetlenségét? Formamagyarázataim nem érintik a dolog lényegét: sorról sorra, verstételről verstételre haladva érezzük egy olyan intelligencia jelenlétét, amely
ölényes biztonsággal közöl, értékel, dekorál, oda-vissza világot alkot, lelket lehel falakba, terekbe, külvárosi tájakba s mindenek ölö léteze, létező és létezhetetlen társakba, az ismeretlennek kijáró végtelen szerelembe. Az ember i, a bimbózó vágyak árnyékában Proustra gondol, de ő nagyon messzi társ. Az előadói „sorolás”
– soronként, ötsoronként és nagy, összefoglaló fejezetenként működik:Kőbánya blues, Kaleidoszkóp, Szerelem, Rövidfilm a szerelemről, Ihonom, Mérnök utca, Patrok-losz, Álomarcú lány, Kenese, Zamárdi ég, Csillagszüleim, Királyrét, Bányajárás. Ezek a fejezetek valós életrajzi kereteket jeleznek, de a kidolgozásban a líra uralkodik, hihetetlenül gazdag és mély változatokkal az egyes „verstételekben”. Sokféle foly-tonosság titkos rendszere működik. Például az identitásprobléma nem zárul le az elején, átöröklődik a többi fejezetre:
XIX. Kamasz fejjel mind valószínűbbnek látszo, mi a rejtély kulcsa, egyszer aztán rákérdeztem, hogy ugye talált gyerek vagyok, anyám cáfolta, és megjegyezte, van úgy, hogy az emberek elválnak – és folytatódo a hosszú hallgatás.
A sokszínűségre aKőbánya bluesból idézek kedves, áetszően humoros tételeket:
XXIV. A szembeszomszédokkal igen jóban voltunk, ha igaz, gyakran átmentem hozzájuk, a lecsót, a levest hagyták kihűlni, a kocsonyát és a fagyit viszont melegítve eék, meg ne ártson.
Vagy:
XXVIII. Anikóék a öldszinten laktak, apa félig-meddig o nő öl,
ha olyan volt ebédre, amit nem szerete, Mama beadta hozzájuk,
és náluk jóízűen megee.
Anikóéknál más érdekesség is adódo:
XXIX. „Ispiricsi” falu végén folyo el a kanális, Anikó a saját énekére táncolt,
ölkapdosta szoknyáját, és bugyi nem volt rajta, mind a keen ölhevültünk előadásától,
s nem emlékszem rá, hogy viszonoztam volna.
S ezek a versek persze „vallomások” is, ágostoni értelemben, nemcsak a korai indokolatlan, hisztis verekedéseké, de a magántulajdon elleni ősbűné is:
XL. Övé-e vagy másé volt, enyém nem, de akkor alaomban enyém le
az a dárdával szökellő, nagy műanyag indián, amelyet eltemeem színlelt egykedvűséggel, hogy csak régi gazdája távozta után ássam elő.
ARövidfilm a szerelemrőlnosztalgiája kiapadhatatlan. A lány eltűnik („A harmadik őszön nem jö iskolába” és „úgy mondták, külöldre, talán Svédországba”):
LI. Egy panelház oldalára feste szónál évek múltán is meg-megálltam, és néha letérdeltem, hogy megcsókoljam a falat, mert rá vonatkoztaam azt a fehér szót, s benne fényle az ő drága monogramja.
Persze ilyenkor átüthet a prózán a lappangó mérték:*Egy panelház falára feste
szónál / évek múltán is meg-megálltam, s néha / letérdeltem, s csókoltam a falat, / mert rá vonatkoztaam a fehér szót, / és benne fényle drága monogramja. (Az én átírásom. Sz. J.) S a Patroklosz-versekben a fiúszerelem határát belülről súrolva készül a nagy fiúbarátság. A név Akhilleusz barátjáé (IliászXI–XII,OdüsszeiaXI, Platón:Szümposion).
CIV. Szóval odaszoktam, „pótgyerek” leem, és az övék a másik családom
addig is, míg gyermekeink kereszt-testvérsége révén eggyé nem vált a családom.
A hihetetlen erejű barátság az emlékezés hihetetlen erejű soraiban összegeződik:
CXX. És még később egyszer eljö
a „szeretet napfogyatkozása” – vacogtam, fényes nappal sötét volt és hideg,
s az ég kárpitja meghasadt.
De már ellentételezi ezt a vonzalmat a „Patroklosz, születésnap” záró részében a leheletnyi vallomás más irányú vonzalmakról, különösen a záró strófa szőke lánya iránti érzelemről:
CXXV. Kicsit mindkeen szerelmesek voltunk, bár a barátom tagadja,
abba a szőke lányba, osztálytársába, egyik szeme kék, a másik barna, és nem jö el a születésnapra.
Az „Álomarcú lány”-ba nem tudok nem lenni szerelmes. Az érthetetlen, nem mindennapi, de szinte közönséges fordulat az utolsó sorában: „lakótelepünkön leg-szebb az ég” – lényegében ugyanaz a fizikán túli fénytünemény, amelyet Kisfaludy Sándornak még így, nyomról nyomra kelle ecsetelnie:
És alaunk, és feleünk, És bennünk is a menny volt,
S szívünkben szent tűz lángolt.
(A boldog szerelem)
Verstételeken keresztül csak harmadik személyű állítmányok szólnak róla. Ez a tünemény megtestesülten sem rögzíthető:
CXXX. Amikor új gimnáziumba mentem,
azért is abba, mert az övékét éppen felújítoák, és az osztályuk oda járt ideiglenesen,
mintha az énekterem folyosóján, de mire én tényleg, ő már nem.
A mondat úgy hiányos szerkezetű, hogy ez a fő mondanivalója, és ideidéz valamit abból a másik hiányérzetből is: „mint huzat a házon”.
S a nagy Balaton-versek („Jer, nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja…”, vagy „Együ szöktünk a hegyeken át…”) közé avatódva következik a tónak ez a korábban megfogalmazhatatlan felmagasztalása:
CXLI. A Balaton nem afféle könnyűvérű nő, hogy rátalálván azonnal a habjaiba dőlj.
A tiszteletet megadva nyugtasd távlatait,
csendesedj, hogy meghalld, ha mond neked valamit, és úgy vetkőzz, hogy ő méltóságos szerető.
A folytatásban a csillapíthatatlan sóvárgás „örök” (mi örök i?) motívumai, annak a másik világnak, a szerete lénynek végtelen hiánya, még ha melleünk van is.
Ha nincs:
CXLII. Néztem évek múlva, mikor arra jártam, o oldalt-hátul azok a kis fehér házak,
kertek, hol talán az Álomarcú vendégeskede, szőkesége megbújik az alkonyatban,
s mintha egy bokorágat félrehajtana.
CXLIII. Ő volt az a hosszú ház a Fehérvári úton, mintha egyedül ő lako volna benne, vagy fiatal hamvát keverték volna a falba, ha ránéztem a házra, őt éreztem,
s most… mostanában nem járok arra.
(Folyt. köv.)⁸
⁸ Reményeim szerint a dolgozatra és tárgyára egyaránt értendő. Sz. J.