#maradjotthon! És oldd meg otthon?
Szolidaritás a COVID 19 tükrében
– Látjuk-e, mi jön? – kérdezi a Socio.hu.
– Nem látjuk, viszont most már kicsit jobban látjuk: mi az, ami van.
A koronavírus terjedése nyomán már létező problémák éleződtek ki, a három hónap már létező tenden-ciákat erősített fel.
A szolidaritás jelenségének alakulása szintén ezt igazolja. Mert mit is tudtunk elmondani a szolidaritásról közvetlenül a COVID-19-et megelőzően? Az univerzalizmus és a hasonlóság gondolatára épülő szolidaritás-fogalom elveszítette vonzerejét: a különbözőség, az egyediség, az autonómia normája válik meghatározóvá.
Ezzel párhuzamosan az egyenlőség és az egyenlőtlenség percepciója is megváltozott: előbbi absztrakt eszmévé, utóbbi a mindennapos tapasztalattá vált. Az egyén ma gyakran érzi magát valamilyen tekintetben „egyenlőt-lennek”, legyen ennek oka az életkor, a nem az iskolai végzettség, a bőrszín, a családi vagy egészségi állapot, a munkavégzés formája stb. Ez persze nem új jelenség, de ma mindig újabb és újabb választóvonalak jelennek meg az eltérő kvalifikációk mentén, a védett és a prekár,106 létbizonytalanságban élő társadalmi csoportok, a különböző nemzedékek és régiók, a többségi és kisebbségi csoportok között.
Ennek a tendenciának különösen gyors felerősödését látjuk a bezárkózás, a „rendkívüli állapot” ideje alatt. Szempillantás alatt jelentek meg új határvonalak: az egészséges – beteg, idős – fiatal, online munkavég-ző – fertőzésnek kitett munkavállaló – munkanélküli, távoktatott – digitálisan elérhetetlen leszakadó, gyerekes – gyermektelen, fővárosi – vidéki csoportok között. A választóvonalak sokasodása, a társadalmi polarizáció felgyorsulása erodálja a társadalmi szolidaritást, hiszen a (globális) fogyasztói kultúra és a (lokális) társadalmi normáink is a különbségek észlelésére szocializálnak. Így mind nehezebb másokban megtalálni a hasonlót, a kö-zöset az érdekek, értékek vagy akár az érzelmek terén, ami mind nagyobb teret hagy a szolidaritás kialakulását gátló bizalmatlanság kibontakozásához. Ebben a helyzetben nagyon sok múlik a társadalom és az intézmények reakcióján. Magyarországon a társadalom – ha úgy tetszik, az életvilág – jobban reagált a társadalmi integrációt destabilizáló kihívásokra, mint az intézményes alrendszerek. Míg a szolidaritás hétköznapi megnyilvánulásai a magánemberek, civil szervezetek részéről megszaporodtak, az intézményes, rendszerszintű szolidaritás hiánya a maga pőre valóságában mutatkozott meg. A politikai alrendszert mindinkább kisajátító kormányzat intézke-dései (és ezek elmaradása) egyértelműsítették, ki értékes és ki értéktelen(ebb) állampolgár, ki részesülhet a társadalom által fenttartott oktatás, társadalombiztosítás, egészségügy áldásaiból, és mely csoportok (és prob-lémáik) nem jelennek meg még csak percepció szintjén sem egy kritikus helyzetben a döntéshozók számára.
105 ELTE TáTK Szociológiai Intézet
A kritikus helyzetben bevezetett rendkívüli jogrend elvileg az állampolgárok védelmét szolgálja, ugyan-akkor rendkívüli lehetőséget jelent a hatalommal való visszaélésre. A rendszerszintű társadalmi szolidaritás megerősítése helyett kiszámíthatatlan kiszolgáltatottságot eredményező erőpolitikai demonstrációknak lehet-tünk tanúi. Ennek különösen fájó példái az olyan biopolitikai intézkedések, mint a vészhelyzetben prevenciós célúnak feltüntetett, sérülékeny csoportok életét veszélyeztető átgondolatlan és inhumánus ágyfelszabadítási rendelet.
A koronavírus rámutatott sérülékenységünkre. A vírus gyors globális terjedése bármikor megismétlőd-het, egy másik hasonló – akár emberre, állatra vagy mezőgazdasági kultúrnövényzetre veszélyes – járvány újra a nemzetállami vagy még szűkebb határaink mögé zárkózásra kényszeríthet minket. Ezek a tapasztalatok a köl-csönös függőség, az „organikus szolidaritás” tudatosulását is eredményezték, melynek leglátványosabb jelei a bizonyos munkavállalók (ápolók, orvosok, eladók, pénztárosok, szállítók stb.) felé tett köszönő gesztusok, vagy a családi, háztartási feladatok újraosztása. A kölcsönös függőség szolidaritásépítő hatása azonban csak a reciprocitás feltételével működik. A kölcsönösség (f)elismerése nem jön létre automatikusan, a köszönetnyilvá-nító gesztusokat nem követi a hivatásszakmák munkavállalói kizsigerelésének felszámolása. Kérdéses, vajon a családon belüli munkamegosztás – konkrétan a home office-ban dolgozó férfiak és a szintén home office-ban dolgozó, háztartást vezető, esetlegesen gyereke(ke)t tanító nők – feladatainak újraszervezése mennyire marad tartós, illetve mekkora csoportot érintett.
Ez a kérdés messze önmagán túlmutató. Egyrészt, mert a társadalmi szolidaritás csak akkor erős, ha a mindennapokban, mikroszinten is működik. Másfelől az utóbbi időben egyre erősödő narratíva szerint a szoli-daritás (egyetlen) terepe a család. Ez az elképzelés nem idegen a hagyományosan familista, bezárkózó magyar társadalomtól, ahol gyakran nem is számíthat más segítségre az egyén, mint a családjától érkezőre (és ez csak fokozódott a leépülő és szelektív szociális ellátás és a civil szféra ellehetetlenítési törekvései következtében).
A családon belüli, „mechanikus” szolidaritás egyszerre ideál, kényszer és mítosz, mely segíti az egyének túl-élését, s közben hozzájárul a társadalom atomizációjához. A bezárkózás felerősíti az atomizálódást, gyengíti a cselekvési potenciált. Ellehetetleníti a politikai tiltakozást egy olyan időszakban, amikor a demokratikus politikai nyomásgyakorlás csak tömeges utcai demonstráció révén tűnik egyedül eredményesnek.
A rendkívüli helyzet megbolygathat berögzült automatizmusokat, és lehetőséget ad újabb be- és kizárá-sokra. Az erőszakot elszenvedő áldozatok elveszítik a tágabb közösség – ha úgy tetszik, a nyilvánosság – védelmét, a rendkívüli helyzet kényszere vagy ürügye folytán bizonyos csoportok emberi, munkavállalói, állampolgári jogai szenvednek csorbát, válnak semmivé – a társadalom feje felett, ugyanakkor ennek passzív asszisztálása mellett.
A járványhelyzet krízisében reflektorfénybe kerültek olyan, a társadalmainkat alapjaiban feszítő problé-mák, mint a globális gazdasági rendszernek kitettség, a társadalmak elöregedésének problémája, a gondosko-dási válság, az egyenlőtlenséget újratermelő nemi szerepek, az egészségügy, az oktatás hatékony és mindenkit elérő működése, az egyenlőtlen társadalmi munkamegosztás, a szociális biztonság hiánya, a társadalmi pola-rizáció. Lehetségesnek tartom, hogy a most szerzett tapasztalatok újfajta reflexiókkal járnak, változtatások hi-vatkozási alapjául szolgálhatnak a későbbiekben. Ilyenfajta következmény lehet a szakmai autoritás szerepének megerősödése.
Talán vágyvezérelt gondolkodásnak tűnik, ám nyilvánvalóvá vált a (nemcsak a természet-, hanem társa-dalom-)tudományos eredmények iránti igény, és főleg a hiteles hírforrások iránti figyelem növekedése – nem meglepő módon egy olyan bezártság időszakában, amikor napjaink nagy részét az online térben töltjük.
A tudományos kutatás és publikálás ennyiben új lehetőség előtt áll. Ugyanezek az elvárások ugyanakkor a(z előzetes) kutatási eredmények gyors publikálását, siettetését, esetleg félbehagyását eredményezhetik. A tudományos eszmecserék online médiába kerülése felerősítheti az elsőként közlők narratívájának dominánssá válását, ugyanakkor nagyobb lehetőséget teremthet a kutatócsoportok munkáinak követésére. A gyors közlés kényszere felszínes szövegeket is eredményezhet, ám nagyobb olvasói tábor elérését is. Az ismeretterjesztő, ol-vasmányos stílus az oktatás számára előnyökkel is járhat: a diákok könnyebben hozzáférnek tudományos prob-lémákhoz, megkönnyítheti a szakmai kommunikációt a diákok és tanáraik között.
E tekintetben e három hónap mégis leginkább a tudományos eszköztár tekintetében vett fel kérdéseket.
Az (offline) tereptől elszakadás, az online elérhetőségű információforrásra támaszkodás a kutatás alanyainak és a kutatási területek beszűküléséhez vezet. Még hangsúlyosabbá válik az online térben megszerzett informá-ció érvényességének problémája, az online térben megjelenő vélemény és viselkedés viszonya az offline tér-ben megnyilvánuló cselekvéshez képest. A kutatási eszköztár prioritásainak átalakulása vezethet új módszerek megjelenéséhez, régiek visszatéréséhez, de egyelőre elsősorbán a kutatási nehézségek és a torzítás veszélyei manifesztálódnak. A kutatási infrastruktúrát illetően a „kivételes időszakok” általában nem sok jóval kecsegtet-nek, a kutatási prioritások irányított megváltoztatása vagy ezek ürügyként használata a tudományos autonómia csorbításával jár, illetve, amennyiben a közoktatás a most látott módon terhelődik rá a családokra, az a gyer-mekes, különösen női kutatók, oktatók visszaszorulásával és fokozott önkizsákmányolásával jár. A szociológia diszciplínájának jellemző sajátossága, a társadalomkritikai attitűd, szintén megerősödni látszik a koronavírus hazai körülményei között: a sérülékeny csoportokra figyelés, a dezintegráció és szolidaritáshiány jelzése egyre nehezebben tartható szigorúan csak tudományos keretek között.