Albert Camus 1947-ben fejezte be egyik legfontosabb és legmegrázóbb regényét, a Pestist. Véletlen egy-beesés, hogy éppen a COVID–19 vírus megjelenésének időpontjában készült el és jelent meg Vargyas Zoltán kiváló újrafordításában a könyv, a Jelenkor Kiadó gondozásában. Én januárban olvastam az új kiadást, és vissza-gondolva, mai szemmel, megrendítő élmény volt számomra a könyv hatása alatt szembesülni a koronajárvány következményeivel.
A könyv megírása Camus számára nagyon sok időt vett igénybe, mert közbejött a második világháború.
1942-ben kezdett neki a könyvnek, de az anyaggyűjtés után Camus hamarosan belekerült az ellenállásba, és csak Franciaország felszabadulása után tudta folytatni a munkát. Camus könyvét sokan úgy értelmezték, hogy az európai 20. század kataklizmái, és ezen belül a fasizmus, a nácizmus és második világháború borzalma, vala-mint a Holocaust drámája inspirálta a szerzőt. A könyv azonban mai szemmel inkább emlékeztet a világ, és ezen belül Európa mai hangulatára a huszonegyedik század elején, a koronavírus időszakában.
A Pestis páratlan hangulatának az egyik titka abban van, hogy a szerző egyes szám harmadik személyben meséli el az olvasónak a történetet. Az elbeszélő nem akar dramatizálni, sokkal inkább egy szikár tárgyilagos stílusban mondja el a történetet, mintha csak egy dokumentumregényt olvasnánk. Az elbeszélő nem tesz mást, csak tudósít, beszámol az eseményekről, bemutatja a szereplők életét, mentesen mindenfajta érzelmektől vagy érintettségtől.
Már a történet indítása is elidegeníti az olvasót. A regény egy jellegtelen, 200 ezer lakosú francia vá-rosban, Oránban játszódik az algériai tengerparton. A tenger ugyan csodásan kéklő, de a városban nincsenek se galambok, se fák, az évszakok változása alig érzékelhető, legfeljebb a nyári hőség szárazsága és forrósága töri meg az unalmas egyformaságot. Az emberek lázas egykedvűséggel élik életüket, unatkoznak, és bár sokat dolgoznak, mindezt csupán azért, hogy meggazdagodjanak. „Nyilván mi sem természetesebb manapság, mint hogy az ember reggeltől estig dolgozik, aztán este kártyázással, kávéházzal, fecsegéssel üti el a maradék idejét.
De vannak városok, országok, ahol az emberek megsejtik, hogy van más is… Orán viszont sejtés nélküli város, vagyis teljesen modern” (8–9). Szenvtelen élik az életüket, és így viszonyulnak a halálhoz is. A sivár és unalmas mindennapokat a betegség csak megzavarja, a haldóklók pedig inkább kényelmetlenséget jelentenek, semmint részvétre érdemes lényeket. Ebben a világban üti fel a fejét a fekete halál, és az elmesélő végigköveti a pestis történetét a kirobbanástól a hosszú pusztító elterjedésén keresztül a hirtelen eltűnéséig.
A könyv egy járvány pusztításának kétszempontú társadalomlélektani irodalmi elemzését adja, tökélete-sen megírt epikai formában. Az egyik szál a város életének drámai átalakulását és tömegreakcióit mutatja be, a másik szál viszont néhány szereplő élettörténetén keresztül egy járvány lehetséges megélésének alternatíváit
és cselekvési lehetőségeit próbálja kibogozni.
Egy járvány nem állja ki az ész próbáját. „A csapás mindennapos dolog, de az embernek nem akaródzik elhinnie, ha éppen őrá sújt le. Sok pestis és sok háború van a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert” (48). Az emberek nem hisznek a valóságnak, azt gondolják, hogy csak egy rossz álmot látnak.
Folytatják a mindennapi szokásos életüket, és nem akarnak tudomást venni a fenyegetésről. „Szabadnak hit-ték magukat, pedig senki sem szabad, amíg csapások vannak” (49). És amikor beköszönt a szép idő, a város nem akar tudomást venni a járványról sem, csak elszigetelt fertőzésre gondol, éli az életét, élvezi a szép időt.
A prefektus először hezitál, de ahogy megsokasodnak a halottak, a helyzet kritikusra fordul. Kiderül, hogy nincs szérum, nincs elég kórházi ágy, miközben növekszik a megbetegedettek és a meghaltak száma. Végül, kihirdetik a rendkívüli állapotot, a várost lezárják, senki sem tud kijutni és be sem mehet senki. Sok családot szétszakít a járvány, a családok leveleket sem írhatnak egymásnak, a telefonok túlterheltek, legfeljebb táv-iratozni lehet. A haláltól való félelem felkorbácsolja az érzelmeket, amit a beletörődés és a végletes magány érzése követ.
A város képe megváltozik: mintha minden belül mozogna, a kívül fogalma megszűnik. A számok elvesztik jelentőségüket, nem tudni a halottak száma sok vagy kevés, inkább csak a számok megugrása kezdte megdöb-benteni az embereket. Rendeletekkel bezárják a legtöbb intézményt, a gazdaság lelassul, senki nem jöhet be és mehet el. Olyan ez, mint száműzöttnek lenni: visszamenni az időben, vagy felgyorsítani a jelent. A tétlenség egyszerre szüli a múlttal való vívódást, vagy a képzelet játékát, amitől az emberek azt várták, hogy mindent újra helyretesz. És a halottak száma már olyan mértékű lesz, hogy az emberek közönyösen vesznek tudomást róluk, végül el sem temethetik a halottjaikat. Megszűnnek a gyászszertartások, a betegek magányosan halnak meg távol a szeretteiktől. Aztán mindent elborít a pestis. Az emberek már nem mennek ki az utcára, átterjed a sze-gényebb környékekről a gazdagabb részekre, a tetemeket már tömegsírba temetik. A várost elárasztja az apátia és az élet monotóniája, a múlt és a jövő elveszti jelentését, csak a jelen marad. Az emberek „a pestis második szakaszában már emlékezőtehetségüket is elvesztették” (221).
A járvány személyes tanúságtétele több szálon zajlik és különböző sorsok és reakciók bonyolult szöveté-ben mutatja be a várost ért csapás megélését és cselekvési mintáit. A központi figura Bernard Rieux doktor, aki a kezdetektől próbálja menteni az embereket és tudósít az orvosi hivatás súlyos dilemmáiról. Nem hisz a hősi-ességben, nem egy eszmének él, munkáját nem egy morális küldetésnek tartja, csupán a dolgát végzi, próbálja menteni az embereket, próbál gyógyítani és átsegíteni a betegeket a halálba. „Ez az egész nem a hősiességről szól, hanem a becsületességről” (201). Ez pedig azt jelenti számára, hogy végezze a dolgát. Fáradhatatlanul küzd a betegek megmentéséért, miközben a halált még orvosként sem tudja megszokni, fokozódó szenvtelenség-gel kénytelen túltenni magát az egyre elhatalmasodó mindennapi emberi drámákon. Számára minden ember egyenlő, nem tesz különbséget közöttük. Nem hisz a megváltásban, és bár hívő ember, az isteni gondviselést és a katasztrófa következményeit megpróbálja egymástól elválasztani. „Ha a világ rendjét a halál szabályozza, akkor talán Istennek is jobb, ha nem hiszünk benne, ha minden erőnkkel harcolunk a halál ellen, s nem az eget bámuljuk, ahol ő hallgat” (157).
A regény legvégén derül csak ki, hogy a történet krónikása nem volt más, mint maga Rieux doktor.
A hosszú járvány alatt szinte mindenkivel kapcsolatba került, ő szembesült az emberek tragédiájával, és miköz-ben a pestisjárvány alatt mindvégig az emberek pártján állt a halállal szemmiköz-ben, mégis megpróbálja megőrizni tárgyilagosságát.
A járvány pedig olyan hirtelen szűnt meg, amilyen hirtelen jött. De a doktor tudja, hogy nincs minek örülni és vigadni. „Mert tudta azt, amit nem tudott a mámoros tömeg, habár meg van írva a könyvekben, hogy a pestis bacilusa soha meg nem hal, és soha el nem tűnik, évtizedekig ott lapulhat a bútorokban, a ruhákban, ott vár türelmesen a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben, irkafirkákban” (375. old.).
Albert Camus nem élte meg 2020. március 11-ét, amikor az Egészségügyi Világszervezet (WHO) világjárvánnyá nyilvánította a Covid-19 járványt.
Forrás
Albert Camus (2019) A pestis. Fordította Vargyas Zoltán, Jelenkor Kiadó.