Március első napjaitól félelmetes sebességre kapcsolt a koronavírussal kapcsolatos nemzetközi kom-munikáció, május vége felé közeledve már számos összefüggést ismerni is lehet. Tudni lehet, hogy a járványra számítottak, tudni lehet, hogy a nyilvánosság ezt nem tudta. Tudni lehet a járvány hozzávetőleges eredetét, miközben a természetes eredet magyarázata nem igazán fér össze az amerikai-kínai hadijáték történetével.
Mindeddig két általánosabb összefüggés rajzolódik ki.
Az egyik az, hogy az összeesküvés-elméleteket akkor sem lehet kizárni, ha igazolni sem lehet azokat.
Emellett sok érvet lehet felhozni, de itt olyan érvvel próbálkozunk, amely egyben a második kikristályosodott tapasztalatunkkal azonos.
Ez a második tapasztalat (egyben az első tapasztalat háttere) az, hogy a járvány alatt végső soron ugyan-annak a világtársadalomnak ugyanazokat a meghatározó tulajdonságait érzékeljük, mint a járvány előtt. És ép-pen ezért nem lehet kizárni (persze bizonyítani sem) az összeesküvés-elméleteket.
Ez a járvány előtti világ volt a globalizáció emberi jogi-neoliberális világának válságba került korszaka, amelyet közismert módon a 2007–2008-as gazdasági válság, az imperiális konfliktusok, a birodalmak egymással vívott körkörös harca, az ideológiák fundamentalizálódása, az egyes államok elleni gazdasági szankciók jelle-meztek, amely szankciók szépséghibája, hogy annak áldozatai nem a büntetett ország elitje, hanem annak hát-országa, azaz a „nép”, amelyik bizonyosra vehetően nem felelős még saját országának politikájáért sem. Ez az a világ, ahol Trump választást nyer az „America first” jelszóval, és meglépi pontosan azokat a gazdasági lépéseket, amit az új rend majdnem három évtizeden át tiltott az egész világnak.
A mostani járvány a posztmodern hibriditás példája. Egy posztmodern társadalmon végig száguldó jár-vány hibrid jelenség, összeegyeztethetetlen szinteket egyesít. Ez a hibriditás komplex, sőt, kibogozhatatlan, az utolsó áttekinthető helyzet a járvány előtti pillanat. Ezért a mai járvány igazi kulcsa is az, hogy miként történhe-tett meg. A modernségnek amúgy is a legnagyobb tragédiája, hogy bizonyos dolgoknak nem lett volna szabad megtörténniük. És ezek a dolgok mégis megtörténtek és megtörténnek.
Az ember rontja el a történelmet, de nem tudja. Marx-ot lehet parafrazálni: „az ember készen talált vi-szonyok között rontja el a modernséget és a globalizációt”. A teljesen a külső erők által létrehozott katasztrófa a meteor-becsapódásoktól kezdve az (1755-ös) nagy lisszaboni földrengésig igen ritka eset. A történelem leckéit az egyén felejti el, de nem a civilizátum29 médiuma és aktív segítsége nélkül.
28 Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem; ELTE BTK
29 „Korunkat az elektronikus, számítógépes, - ötödik generációs – kibernetikai médiumok jellemzik. Működésük révén az ember fölé
Ez a járvány klasszikus hibrid feszültség, választóvonal, az 1989 utáni fejlődés megtörése utáni sodródás és dekomponálódás terméke. Trump most szembenézhet Thatcher elméletének következményével: társada-lom nincs, csak egyének vannak. A koronavírus köszöni szépen, falja az egyéneket és örömmel konstatálja a társadalom (és egyben a közösségi védekezés) hiányát.
Milyen lesz a járvány utáni társadalom? A kérdés első kiegészítése: nem tudjuk, hogy mikor lesz vége. A második kiegészítés: bizonyosan a járvány előtti társadalomra fog épülni, ezért semmiképpen sem felesleges azt addig is már előre tanulmányozni.
De hogy valójában milyen lesz, nem tudjuk.
Az eddigi változások bizonyos szempontból gyanúsan is egyértelmű képet mutatnak. Hallatlan dolgok történhetnek. Ezeket azért is rögzíteni kell, mert lehet, hogy hamarosan elfelejtjük, hogy ezek nemrégiben még mennyire elképzelhetetlenek voltak.
A járvány miatt le lehet zárni a határokat. Szabad élénkíteni a gazdaságot. Pénzt lehet adni az egészség-ügynek. Nyomni lehet a dollárt és az eurót, és korlátozni lehet a migránsok mozgását, korlátozni szükséges az internetet is, és már nem is jut eszünkbe, hogy egy sor vezető politikusnak éppen ezekben a hetekben kellett volna lelépniük a világot jelentő deszkákról.
Ha ezeket a lépéseket önmagukban szemléljük, a járvány hatalmas olyan korrekciós lehetőség az elit számára, amelynek végrehajtása során még csak mentegetőznie sem kell.
A járvány alatt a társadalom is változik.
Az egyén sorsa a legérdekesebb, de a hónapokra a lakásukba kényszerített emberek lelki kalandjainak feldolgozása nagy és érzékeny feladat.
Ami viszont már ma is látszik, az a helyzet miatt a társadalomban halmozódó türelmetlenség, talán egye-nesen agresszivitás vagy erőszak-potenciál; ez sem különbözik azért nagyban a járvány előtti világtól.
A társadalomkutatás számos új feladat előtt áll, amelyek megtervezésekor, mint hangsúlyoztuk, ajánla-tos ponajánla-tosan tanulmányozni a járvány előtti társadalom lényeges részleteit. S e makro-összefüggések mellett lennének mikro-feladatok is.
A járvány magyar társadalmában fel-feltűnnek a kutatás által elhanyagolt mozzanatok.
Az 1-es villamoson a többnyire idős utasok maszkkal gondosan betakarva ülnek az üléseken. Sokan fel-szállnak, egyénileg vagy kisebb csapatban olyanok, akiken nincs maszk. Ennél figyelemreméltóbb, néhol félel-metes az, amilyen magatartással kísérik a maszk hiányát, körülbelül úgy járnak-kelnek a villamoson, mint aki egyszerűen bátrabb azoknál, akik eltakarják magukat. Egy viszonylag jobban öltözött fiú piros sörösdobozt tart a kezében és mosolyog. Mindenkinek látnia kell, hogy ő most sörözik.
Az egyik főúton egy Lipóti Pékség azt a falragaszt hagyta kinn az ajtaján, hogy április 11-ig tart a kivételes nyitvatartás. Május végén egy idős és egy fiatal vásárló összeszólalkozik. A fiatal rámutat az április 11-et jelző falragaszra, és bemegy az öreg előtt, ezzel nyert legalább négy percet. Benn a lipótiak csendben figyelték, ki győzi le a másikat, nekik ugyanis láthatóan nem volt közük a nyitvatartáshoz.
Az egyik nap a hatóság széleskörű nyilvános figyelmeztetésben részesítette a rendelőintézeteket, mert nem képesek megszervezni, hogy a betegek időre érkezzenek és távozzanak. Társadalomtudományi tapaszta-lataimnak egyik érdekes, visszatérő eleme ez, hiszen Magyarországon még egyetlen olyan rendelőintézetben sem jártam, ahol transzparens lett volna, hogy ki mikorra jön és meddig marad. Ez is azt mutatja, hogy a járvány alatt is a járvány előtti Magyarország élete folyik tovább.
Egy új történeti helyzet mindig lelkesítő kihívás a társadalomtudós számára. Tudósaink viszont találhat-nának kutatási stratégiát az 1-es villamos, a Lipóti pékség vagy éppen a rendelőintézetek permanens anómiái számára is. Ezek minden bizonnyal az új világtörténelmi helyzetnek is elemei maradnak.
Hivatkozás
Pethő B. (1994) Művészetfilozófia a posztmodern korban. Iskolakultúra, 4 (15–16), 10–14.