A tűz szerepe és mibenléte

Az előzőekhez kapcsolódik az a kérdés, hogy valóságosan vagy metaforikusan kell-e érteni a tüzet? A De civitate Dei 21, 9-10-ben a pokol tüzének természetét tárgyalja, amelyben inkább azt valószínűsíti, hogy az anyagi tűz, de annak lehetőségét sem zárja ki, hogy az lelki, de mindkettő képes hatni a lélekre is. Már korábban láttuk, hogy a pokol tüzét nem hasonlíthatjuk⁹⁶¹ a haláli utáni megpróbáltatás tüzéhez, de Ntedika szerint ezt a pokol örökkévalósága miatt sem tehetjük meg. Arra az álláspontra helyezkedik,⁹⁶² hogy Ágoston

959 E két állítás összefügg egymással. Jóllehet azzal a kijelentéssel nem ért mindenki egyet, hogy Ágoston a De civitate Dei 21-ben ezt a tüzet a köztes időre helyezte, így Pierre Jay szerint Ágoston 413 után is – így a De civitate Dei 21-ben mindvégig – az utolsó ítélet tüzével azonosítja a megtisztító tüzet.(ENO 202.)

960 Meglátásunk szerint kevéssé valószínű, hogy Ágoston a hipotézisében áthelyezte volna a megtisztító tüzet az utolsó ítéletről a köztes időre. A tűz evilági megjelenése a De civitate De 21, 26, 4-ben tartalmilag nem új.

Így nehezen volna elképzelhető, hogy a hippói püspök ezt a tisztulást ne egy hosszabb folyamatban képzelte volna el a De civitate Dei 21, 26, 4 előtt, hiszen az evilági tisztulás lehetőségét már világosan kifejtette. Kevésbé következetes elképzelésnek tűnik számunkra azt állítani, hogy a hipotézis megfogalmazása előtt a hippói püspök arra az álláspontra helyezkedett volna, hogy ez a tűz már evilágban megkezdi tisztítását, majd a köztes időben nem fejti ki hatását, végül az utolsó ítéletkor folytatódik a tisztulás.

Ugyanakkor az sem elképzelhetetlen, hogy a megtisztító tűz evilági hangsúlyozásával együtt tolódott az utolsó ítéletről korábbra, a köztes időre. Amennyiben ez történt, annyiban Ágoston talán egyre inkább egyben látta az emberi lélek evilági és túlvilági tisztulását. Feltételezhetjük továbbá azt is, hogy egyre komolyabban vette az utolsó ítélet utáni befejezett állapotot, az idők végét, és így az evilágban és a túlvilágban történő a hitvány felépítménytől való megtisztulásnak egyre kevesebb helyet látott a végítéletkor vagy az után.

(Ez utóbbi „irgalmas nézet” ellen fel is emelte a szavát.) Továbbá ha a bekezdés fő állítása igaz, akkor akár azt is lehetséges, hogy azért is helyezi a halál utáni tisztulást a közbeeső időre, mert a halál utáni tisztulást egyre inkább azonosítja Ágoston az ideigtartó büntetéssel, vezekléssel, vagy legalábbis közelíti ahhoz.

Mindezeken túl lehetséges, hogy a fenti hipotézis bárminemű bizonytalanságával, gyengítésével az univerzalizmus gondolatát szerette volna még határozottabban letörni. Lehetett célja annak elkerülése, hogy a tisztító tűz ideiglenessé tegye a poklot, és ezáltal mindenkiről üdvösséget lehessen feltételezni, vagy legalábbis le lehessen csípni egy darabot a pokolból, és őket a tisztítótűzben kimentve lássa. Ez a „bizonytalanság”

táplálkozhat abból a lelkipásztori megfontolásból is, hogy nem akarta, hogy az elkárhozás veszélyét a tisztító tűz túlságosan eltakarja a gyakorlatban, és ezzel a pokol határozott létét szerette volna kiemelni.

961 Vö. a De civitate Dei részletezésénél a 21, 9-10 fejezeteknél írottakat.

962 NTEDIKA 62-64.

189

metaforikus értelemben használja⁹⁶³ a köztes időben az átmeneti tűzre a tűz fogalmát, amely természete szerint szenvedést okoz, nem úgy, mint a pokol tüze, amit materiálisnak vél.

Egyetérthetünk az afrikai kutatóval, hogy nehezen értelmezhetjük fizikai tűzként a fent említett tüzet, mivel egyrészt az özvegységet és más bajokat, amely megakadályozzák a házaséletet, szintén „tűznek” (ignis) nevezi a hippói püspök, még ha ez egyértelműen evilági viszonyokra is vonatkozik. Emellett tovább erősíti abbéli feltételezésünket, hogy a megpróbáltatás tüzét jelképesen érti, az a tény, hogy a hippói püspök a páli alapigére hivatkozva a De civitate Dei 21, 26-ban a következőt írja: „[Pál apostol] a megpróbáltatást nevezi itt [az 1Kor 3,13-ban] tűznek, ahogy máshol is olvassuk: A kemence teszi próbára a fazekas edényeit, az igaz embereket pedig a nyomorúság megpróbáltatása [Sir 27,6].⁹⁶⁴ A tűz majd kipróbálja, hogy kinek-kinek milyen a munkája.”⁹⁶⁵ Igaz itt is elsősorban evilági értelemben használja a megpróbáltatást, de a hippói püspök meglehetősen egységesen gondolkodik az evilági és túlvilági megpróbáltatás tüzéről.⁹⁶⁶

Úgy tűnik, hogy a De civitate Dei 21, 26, 2-ben szereplő tűz nem azonos az ítélet tüzével.⁹⁶⁷ Noha fennáll egy kis bizonytalanság, hiszen azt írja, „úgy tűnik nekem… .”⁹⁶⁸ Azonban arról a tűzről beszél, ami próbára tesz, és gazdagít vagy veszteséget okoz, de „nem ítél el”. Azaz létezik csak tisztító tűz, és itt bizonyosabb állítást fogalmaz meg mint a De civitate Dei 21, 26, 4-ben. Emellett ha komolyan átgondoljuk, hogy a tüzet evilágon végighaladó megtisztító tűzként fogjuk fel azok számára, „akik meg is javulnak tőle”⁹⁶⁹ akkor ebből a képből szintén azt kell állítanunk, hogy itt az ítélet tüze semmiképpen nem azonosítható ezzel a megtisztító tűzzel, és az evilági tűz esetében semmiféle bizonytalanságot nem fogalmaz meg. Tovább haladva a De civitate Dei 21, 26, 3 világosan

963 Uo. 18 megerősíti, hogy 413-tól, a De fide et operibus megjelenésétől 426-ig Ágoston a tisztító tüzet metaforikus értelemben használja, és a földi hányattatásunkra alkalmazza. Ehhez a kijelentéséhez a következő szakaszokat hozza: De fide et operibus 16, 27 (413), Questiones in Heptateuchum 6, 9, 3 (419-420), Enarratio in Psalmos 118 (420 után), Sermo 25, 3 (420 után), Enchiridion 1 (421) és De civitate Dei 21, 26 (426-427).

Továbbá a 413 előtt keletkezett 80. Zsoltárkommentárban is úgy látja Ágoston, hogy az evilági tűz metaforikusan értendő. Ebben az 1Kor 3,10-15-öt magyarázva – Ntedika olvasatában – az utolsó ítélet tüzéhez hozzákapcsolja a földi szenvedéseket, üldöztetéseket. E kétféle tűz által – az ítélet tüze és a földi tűz által – tisztulhatunk meg, melyből a az evilági átvitt értelmű. (Uo. 55.)

964 Ebben a képben a kemencét a földi nyomorúsággal, az edényeket pedig az emberekkel feleltethetjük meg.

965 De civitate Dei 21, 26, 2.

966 I. Moreira meglátása szerint a 9. századra vált a tisztítótűz központi elemévé a tűz. (MOREIRA 62.) Ugyanakkor meglátásunk szerint a mai álláspont ebből a szempontból közelebb áll az ágostoni modellhez, amennyiben a tüzet inkább allegorikus értelemben társítjuk a halál utáni megtisztuláshoz.

967 Vö. NITROLA 531-533. A. Nitrola véleménye szerint Ágoston két tüzet különböztet meg: az örök tüzet (ignis aeternus) (ítélet tüzét), amely a pokol sajátja, és a nem örök tüzet (ignis non aeternus) (megpróbáló tüzet).

968 „Ecce, quantum mihi videtur, inventus est ignis, qui nullum eorum damnet, sed unum ditet, alterum damnificet, ambos probet.” Fordítása: „Íme, amennyire látom, megtaláltuk hát azt a tüzet, amely egyetlen egy embert sem ítél el, ám az egyiket gazdagítja, a másiknak veszteséget okoz, és mindkettőt próbára teszi.”

969 De civitate Dei 21, 13, 2.

190

hozza a két tűz különbségét, az egyik a próbatétel tüze, a másik pedig az örök tűz, amelyet a Mt 25,31-46-tal kapcsol össze.

A szenvedést illetően a következő szempontokat emelhetjük ki Ágostonnál. Akik Krisztust választják,⁹⁷⁰ és nem helyezik „Krisztus elé” emberi kapcsolataikat, ők

„megmenekülnek mintegy tűz által”, de el kell fájdalmasan szakadniuk ezektől a helytelenül megélt kapcsolataiktól. Szent Ágoston a következőképpen fogalmaz: „rokonainak elvesztése miatt szükségképpen akkora fájdalom égeti, amekkora kötődést a szeretésük jelentett,” azaz a ragaszkodás arányos a fájdalommal, a helytelen kötődés az attól való megszabadulással, a felépítmény az égető tűzzel. Ágoston leírásából úgy tűnik, hogy a fentieket mind az evilági, mind a túlvilági tűzre lehet vonatkoztatni.

A De civitate Dei 21, 26-ban tárgyalt példákon keresztül, és így a fenti példában is a hippói püspök kifejezi, hogy a tisztulás nem egy külön „hozzáadott” fájdalom, hanem annak a gyötrelme, ahogyan a léleknek el kell szakadnia saját bűnös habitusától, illetve mindattól, ami nem a krisztusi alaphoz tartozik. A nem megfelelő felépítménynek a krisztusi alaptól való megszabadulása pedig szenvedéssel jár, hiszen evilágon ezekhez kötődött az az ember, akinek a lelke meg fog ezektől szabadulni, és nehezére esik a léleknek elszakadni mindattól, amihez egészen idáig ragaszkodott és ragaszkodik.⁹⁷¹

A De civitate Dei 21, 26-ban szereplő tűz noha minden valószínűség szerint nem valóságos, mégis az intenzitását illetően egy igen nagyfokú szenvedést válthat ki a lélekből, és nem hiába használja a korábbi hagyományban és az 1Kor-ban is szereplő tűz hasonlatát, amely nemcsak az égés és a tisztulás analógiáját szolgálhatja, de amellyel vélhetően a fájdalom mértékét is érzékeltetni akarja. Mint korábban láttuk a 37. Zsoltárkommentárban Ágoston egyenesen így fogalmaz: „a tűz sokkal fájdalmasabb lesz mindennél, amit az ember képes elviselni ebben a világban.” ⁹⁷², Az Enchirirdion 69-ben is utal erre, továbbá a De civitate Dei 21, 13, 2-ben is ír arról a hippói püspök, hogy „az utolsó ítélet előtt” a

970 Ágoston leírásában szerint (De civitate De 21, 26, 4) a próbatételekben nyilvánulhat meg igazán az ember választási lehetősége.

971 Ez fejlődő elképzelésre utal, amely a későbbi skolasztikus szemléletben is megjelent, mely utóbbi szerint a bűnös irányultságoktól, a meg nem bánt bocsánatos bűnöktől és annak következményeitől, vagy a megbánt halálos bűnöktől való tisztulásból származik ez a szenvedés, azaz Ágoston képével szólva az alap krisztusi, de még rossz felépítményekkel terhes, melyektől a halál után sokkal nehezebb lesz megszabadulni. A virágzó skolasztikában a halálos bűnök következményeiből származó vezeklés gondolata összeforrott a bocsánatos bűnökhöz köthető tisztulással. A helytelen ragaszkodásunkat letenni, a vétkes habitusainktól megszabadulni, és életünket krisztusi módon rendezni már a földi életünkben is igen fáradságos, így igazságos, ha az érdemszerzés lehetőségének befejeztével a halál után a fent említett bűnös következményektől még nagyobb fájdalommal járó módon szabadulunk meg.

972 Enarrationes in Psalmos 37, 3.

191

„legszigorúbb” az időbeli büntetés.⁹⁷³ Emellett implicite a De civitate Dei 21, 26, 2-4-ben is olvasunk arról, hogy milyen súlyos mértékű a túlvilági tisztulás,⁹⁷⁴ de a De civitate Dei 21, 11-12-ben lefektetett általános elvekből is következtethetünk arra, hogy miért lehet olyan nagy szenvedéssel teli ez a folyamat.⁹⁷⁵

Hangsúlyoznunk kell, hogy a hippói püspök szerint a bűn súlyossággal arányos a büntetés, amelyről már Lactantius is ír: „Aztán azok, akiknek bűnei uralkodnak súlyuk vagy számuk szerint, tűzbe kerülnek és megtisztítják őket.”⁹⁷⁶ A De civitate Dei 21, 26, 4-ben Ágoston egyenes és világos kapcsolatot lát a bűn és a tisztulásnak mint büntetésnek a mértéke között, amikor azt írja: a lelket „szükségképpen akkora fájdalom égeti, amekkora kötődést a [hozzátartozójuk] szeretés[e] jelentett.”

A De civitate Dei 21, 26, 4-ben továbbá felfigyelhetünk erre a kijelentésre: „A megpróbáltatáshoz tartozhat maga a testi halál is, amely az első bűn elkövetésével támadt, hogy ki-ki a maga épületének megfelelően érzékelje a halált követő időt.” ((…) [S]ecundum cuiusque aedificium tempus quod eam sequitur ab unoquoque sentiatur.) Ez az állítás és az Enchiridion 69-ben⁹⁷⁷ található „párhuzamos” szakasz nemcsak azt hordozza magában, hogy az elhunyt aszerint, hogy milyen felépítménnyel bír, érzékeli vagy nem érzékeli a megpróbáltatás tüzét. A szöveg megengedi azt, hogy ha a léleknek szüksége van tisztulásra, akkor az egyénre szabott módon történjen. Azt már korábban olvastuk, hogy ez a tűz átmeneti, és addig tart, amíg meg nem tisztítja a lelket a földi dolgokhoz való ragaszkodásoktól, azaz az ember helytelen kötődéseinek mértékével arányos. Továbblépve a mostani szakaszunkat értelmezhetjük úgy, hogy (1) a lélek abban az időszakban szubjektíven tapasztalhatja a tüzet, a szenvedést, annak nagyságát, minőségét vagy jellegét.

Emellett úgy is magyarázhatjuk, hogy (2) maga az idő sem azonos módon telik a különböző emberek esetében, így a tisztulás az egyéntől és az tisztulásra váró hajlamoktól, szándékoktól valamint a ragaszkodások, kisebb bűnök mértékétől függően hosszabb vagy rövidebb ideig tarthat függetlenül az világ „objektív” idejétől.Ágoston az egyéni megvalósulásból nem zárt ki semmilyen fent felsorolt lehetőséget, aspektust, így mindent: a fájdalmat, időt, minőséget

973 Amennyiben összekapcsoljuk a tisztulást a vezekléssel.

974 Továbbá a De civitate Dei 20, 28 szerint a jók „még rövid ideig tartó nyomorúságtól sem szenvednek” a halál után, ami arra a következtetésre vezet minket, hogy a tisztuló lelkek számára létezik hosszú ideig tartó is.

975 A hippói püspök ugyan a fenti fejezeteket a kárhozatról írja, de az abban szereplő elveket fenntartásokkal, de alkalmazhatjuk a halál utáni tisztulás esetében is. Ld. részletesebben A halál utáni tisztulás kérdése a De civitate Dei 21 fejezetben és az Ágostoni szempontok részletezése című fejezet Testiség, tér és idő felfogása alfejezetében a tisztulás idejével összefüggésben.

976 Lactantius, Divinarum Institutionum 7, 21 (PL 6, 800). (LE GOFF 59.)

977 Enchiridion 69: „quanto magis minusve bona pereuntia dilexerunt, tanto tardius citiusque salvari”

(„amennyire többé vagy kevésbé szerette a mulandó javakat, annál lassabban vagy gyorsabban fog üdvösségre jutni”) (Biblioth. augustin. 9, 427). (NTEDIKA 63-64 is idézi.)

192

stb. tekintetbe véve a tisztuló különböző és szubjektív módon érzékel, és a krisztusi alapra rátelepedett bűn vagy rossz irányultság, sajátos jellegének megfelelő tisztulását viseli. Ha pedig már nincs szüksége erre a tisztulásra, ezzel összhangban áll az, hogy a megtisztultak vagy már az Isten társaságát élvezők az örök jutalmat szintén különféle egyénre szabott módon vételezik elő,⁹⁷⁸ amint a vértanúk és bizonyos keresztények az üldözés hatására már elnyerték a koszorút (coronati sunt),⁹⁷⁹ de hasonlóképpen a kárhozottak is egyéni módon szenvednek a pokolban.⁹⁸⁰ Hiszen a felépítmény szerint egyéni jutalmazási és büntetési módot enged meg az ágostoni szöveg, vagy legalábbis nyitott rá, hiszen a halált követő idő egyéni érzékeléséről beszél az építmény alapján.

978 Vö. De civitate Dei 22, 10: ahol a hippói püspök arról ír, hogy „a mi vértanúink emlékhelyei által” csodák történnek; ld. továbbá a De civitate De 22, 13-17. fejezeteket.

979 De civitate Dei 21, 26, 4. Ez megerősíti a korábbi hagyományt a vértanúkról, akik már elnyerték az üdvösséget, és tükrözi Ágoston értelmezését, amely szerint lehetséges a köztes időben a lélek elővételezett boldogsága.

980 Vö. De civitate Dei 21, 11. Ld. továbbá a De civitate Dei 21, 16-ot.

193 5.3. Tisztító, büntető, engesztelő tűz

További kérdés, hogy a halál utáni tisztulásnak mi a helye, szerepe: megtisztítás, büntetés, engesztelés, megpróbálás, szenvedés? Órigenész leginkább az 1Kor 3,10-15-re támaszkodik akkor, amikor a lelkek halál utáni megtisztulásának tézisét előadja, de szentírási alapként szolgál számára a Mal 3,3 és az Iz 4,4 is. Az alexandriai teológus, mivel allegorikus exegézist alkalmaz, ezért ezen szentírási szakaszokkal is könnyebben alátámasztja tanítását. Az 1Kor 3,10-15 utal egyszerre az evilági megpróbáltatásokra, a kárhozat tüzére, és az utolsó ítélet tüzére is, mely utóbbi megtisztító, gyógyító, megvilágosító, kiengesztelő, pusztító és megpróbáló. Ugyanakkor az utolsó ítélet tüzét a platonikus és sztoikus hatás miatt leginkább megvilágosítónak, azaz gyógyítónak és tisztítónak titulálja. Ntedika úgy látja, hogy Ágoston bizonyos szempontból átveszi az órigenészi szemléletnek ezen gondolatát, de a filozófiai tartalomtól megfosztja. Ntedika szerint létezett egy órigenészi iskola, amit azonban az ún.

irgalmasok irányzata, amely ehhez az áramlathoz tartozott, a keresztények üdvösségét illetően túlságosan kitágított.⁹⁸¹

Le Goff olvasatában a „tűz általi” üdvösség két módja ismerhető fel a De civitate Dei, 21, 26 szövegében. Akinek megmarad a műve: azonnal üdvözül, akinek elég: veszteséggel és vezekléssel, de üdvösségre jut majd.⁹⁸² Le Goff felhívja a figyelmet az izajási képre, amelyben szerepel a kohóban való kiégetés. Ahhoz, hogy a kohóban előhozhassuk a tiszta anyagot, először a piszoknak, a koromnak felszínre kell jönnie, ami nem tartozik oda, azt el kell távolítani.

Moreira hosszan értekezik arról, hogy Ágoston mit lát a megpróbálás tüzében, melyet teológiatörténeti kontextusba ágyaz.⁹⁸³ Az ókeresztény elképzelés a halál utáni tisztulásról különbözött egymástól a tekintetben, hogy miben áll, és kinek van erre szüksége.

Egyre inkább meggyőződéssé vált, hogy köztes időben az elhunytak lelkei örömben vagy fájdalomban várakoznak. A korábbi nézetek szembementek a büntetésközpontú teológiai szemlélettel, ám 4. századra egyre inkább a tűz büntető és nem a tisztító jellegét helyezték előtérbe. Ágoston meg volt győződve arról, hogy az egész emberiség bűnös, és ez a teológia közelebb állt a 4. századra dominánssá váló büntető tűz képéhez, ezért a keresztények is jobban befogadhatták a halál utáni tűzről alkotott elképzelést.

981 NTEDIKA 22-24.

982 LE GOFF, The Birth of Purgatory 77.

983 Itt Isabel Moreira gondolatmenetét követjük. (MOREIRA 36-62.)

194

Az egyházatyák kezdettől fogva úgy gondolták, hogy a lélek helyreállítása, kiigazítása büntetésen keresztül valósul meg.⁹⁸⁴ Ugyanakkor az a gondolat is jelen volt, hogy a helyreállítás „fizikai erőszak” alkalmazása nélkül történik meg. Az atyák felismerték, hogy az ember már itt, az evilági szenvedésben tökéletesedni, sőt tisztulni tud, melyeknek módjait is felismerték így például a vezeklést és a vértanúságot. Azonban az is tisztázásra szorult, hogy a büntetés és a tisztulás milyen kapcsolatban áll egymással a halál után.

A szenvedésben értéket láttak, mint amely az ember választása lehet. Órigenész szerint is az Isten igazságossága miatt a keresztény dönthet, hogy elfogadja-e a szenvedést, hogy utána megkezdődhessen a javító folyamat, gyógyulhasson, majd üdvösségre juthasson.

Ugyanakkor a földi élet a mennyei mása, ezért a földi választásában már elfogadhatja azt, hogy a halála utáni szenvedésnek is aláveti magát. Az 5. század fordulójára az emberek úgy próbálták elkerülni a túlvilági kiigazítást, hogy önként elvállalják a földi szenvedéseket.⁹⁸⁵ A korai kereszténységben Krisztus követése egyszersmind üldözést, de akár vértanúságot is jelenthetett, az ő üldözőik számára az isteni igazságszolgáltatás a halál után valósult meg: a pokol (gyehenna) a kozmikus igazságosság isteni végrehajtásának gyötrelmes helye, ahol a közjó ellen vétők bűnhődnek.⁹⁸⁶

A lélek tisztulásáról a hangsúly a testi büntetés felé tolódott. A bűn ugyanis megfelelő büntetést kell, hogy magával hozzon, azonban a halál kitolta a büntetés határidejét. Így már ebben az életben a kereszténynek saját magát kell fegyelmeznie, hogy

984 Ennek előzménye, hogy a korai kereszténység bizonyos szentírási szövegek alapján próbált közelebb kerülni a halál utáni élet elgondolásához, ez azonban Ágoston idejében megváltozott, ugyanis a Szentírást is másképp magyarázták, de a hippói püspök korára már lefektették azokat a szentírási alapokat, amelyek alapján e kérdésről a párbeszéd folyt. Emellett az eretnekségek elleni félelmek is belejátszottak a halál utáni tisztulásról alkotott felfogásba. Órigenész álláspontja ezen a területen különösen is veszélyes volt. (MOREIRA39 idézi Órigenész, Római levélhez írt kommentárja 2, 2-őt, ami Órigenész egyik jellemző gondolata: „Véleményem szerint még ha valaki el is tud menekülni az Isten ítélete elől, annak nem kell azt kívánnia. Az, hogy valaki nem megy Isten ítéletére, nem jelenti azt, hogy ne kerülne sor az ő kiigazítására és egészsége helyreállítására, gyógyulására.”) Így Keleten az alexandriai teológus nézeteit módosították, elfogadhatóvá tették, főleg Nüsszai Szent Gergely teológiájában. Nyugaton sokkal inkább továbbadták Órigenész szellemi örökségét, ugyanakkor elutasították az ő allegorikus szentírásmagyarázatát, és később elítélték az ő eszkatológiai nézeteit. Moreira szerint azonban ez a nézet ellenállást indukált minden olyan későbbi nézet ellen, amely szerint a halál után egy bizonyos idő alatt minden bűntől meg lehet tisztulni, és a még ki nem választott lelkek számára is lehetséges az üdvösség. (Uo. 36-37.)

985 Uo. 39-40.

986 Vö. Órigenész: Isten fény az igazaknak, emésztő tűz a bűnösöknek. A keresztények tisztulása a haláluk után folytatódik, sőt tetőzik, hiszen a tisztító tűzben a lelküknek meg kell szabadulniuk a bűn maradékától. Szent Irenaeus szerint a lélek hasznára válik majd az eljövendő nevelés, ugyanakkor nem számol evilági tisztulással vagy büntetéssel. Alexandriai Kelemen a halál után két tisztító tűzről is beszél: a nevelő tűzről, ami a javíthatót javítja, de csak javít, és nem pusztít; szól továbbá a büntető tűzről, amely a meg nem javíthatót bünteti.

Órigenész az üdvösség folyamatát hosszú tisztulásként képzelte, amely magában foglalja ezt az életet és a túlvilágot is, és amelynek tetőpontja a keresztség, amely minden bűntől megszabadít. Így azt lehetne várni, hogy a tisztulás nevelő, kiigazító szemlélete őt követően is meghatározó lesz, ennek ellenére a „tűz” büntető aspektusa erősödött.

195

megsemmisítse a bűnt, és a világi dolgoktól el kell távolodnia, és ezt a küzdelmet naponta meg kell vívnia, de hogy milyen bűnök ellen harcol, az függ az ember nemétől, korától, állapotától, körülményeitől. Nyugaton meghatározó volt az a szemlélet, hogy ha még az ember teljes tökéletességre törekszik is, a büntetés adósságait csak Isten kegyelme tudja eltörölni. Eszerint a halál nemcsak annak komolyságát változtatja meg, amellyel a bűnt el lehetne törölni, hanem amellyel az adósságot is kifizeti. Míg itt a bűnös tehet a saját üdvösségéért és segítheti mások üdvösségét is, bűnbánatot tarthat, megpróbálhatja jóvátenni a bűneit, kifejezheti szeretetét, de a halál után a lélek már nem tud magától (szabadon) előrehaladni a tisztulásban, korrekcióban, és a lélek „teste” az az (egyetlen) eszköz, amellyel

megsemmisítse a bűnt, és a világi dolgoktól el kell távolodnia, és ezt a küzdelmet naponta meg kell vívnia, de hogy milyen bűnök ellen harcol, az függ az ember nemétől, korától, állapotától, körülményeitől. Nyugaton meghatározó volt az a szemlélet, hogy ha még az ember teljes tökéletességre törekszik is, a büntetés adósságait csak Isten kegyelme tudja eltörölni. Eszerint a halál nemcsak annak komolyságát változtatja meg, amellyel a bűnt el lehetne törölni, hanem amellyel az adósságot is kifizeti. Míg itt a bűnös tehet a saját üdvösségéért és segítheti mások üdvösségét is, bűnbánatot tarthat, megpróbálhatja jóvátenni a bűneit, kifejezheti szeretetét, de a halál után a lélek már nem tud magától (szabadon) előrehaladni a tisztulásban, korrekcióban, és a lélek „teste” az az (egyetlen) eszköz, amellyel

In document Dei című művének 21. könyvében A halál utáni tisztulás kérdése Szent Ágoston De civitate (Pldal 188-200)