tézis: A mezőgazdálkodás új rendje

Feldolgozandó A (mező)gazdálkodás rendje című harmadik fejezetben szereplő írás, valamint az első fejezet szövetkezetekről szóló beszélgetése.

(Szélesebb perspektívában kiegészíthető a Rurális problémák cíművel.) 5. tézis: A gyengülő versenyképesség okai

Feldolgozandó a harmadik fejezetben olvasható írások közül: Az agrárcsoda vége és a tulajdonreform, valamint a Töredezett közbeszéd az agráriumban címűek.

1. tézis: A „farmokra épülő” és a „falusi” gazdálkodáseltérő útja

Ebben a részben célszerű meggondolni:

1. Miért volt az, hogy Angliában a Tudor-kori állam a keletkező politikai problémák miatt korlátozni igyekezett a bekerítés (enclosure) folyamatát, a 18. században pedig – más államokhoz hasonlóan – ösztönözte azt? Tehát a közös határhasználat rendjéből kivont (elhatárolt, sövényekkel, sáncokkal kerített) tanyasi gazdaságok szervezési elvét háromszáz évnyi aggályoskodás után miért tekintette kívánatosnak?

A késő középkori dél-angliai bekerítés a flamand ipar vonzásában a gyapjúexportot szolgáló juhtenyésztés biztonságát szolgálta. Bár már ebben is volt a tudatos gazdaságfejlesztésnek egy eleme, mert – akár a korabeli Spanyolországban – a szakosodott árutermelés minőségét javító tervszerű juhtenyésztéssel kapcsolódott össze, alapvetően a termőföld hasznosításának hagyományos, az agrártörténet-írásban extenzívnek nevezett módját folytatta. Így nem növelte a falu határának eltartóképességét, sőt, a falusi szegényeket elzárta attól a lehetőségtől, hogy maguknak állatot tartsanak, és gyakran a nyomásrendszerbe bevont szántók területét is csökkentette. Erősítette a szegény emberek elvándorlási kényszerét, megnövelte az egyházközségek szociális feladatait és a városok gondjait. A 18. században azonban a tanyaformálódás már a terménytöbbletet és a jelentősen megnövekedett munkaráfordítást igénylő új gazdálkodási formák elterjedését segítette.

Az agrárgazdaság újkori fordulatát az extenzív gazdálkodásról az intenzív gazdálkodásra való áttéréssel lehet jellemezni.

Az intenzifikálódásnak olyan jellemzői vannak, mint a tavaszi vetésű és az őszi vetésű gabonaföldeket ugarolással váltogató nyomásrendszer átváltása olyan vetésforgóra, amelyben a gabonaféléket ipari célokat is szolgáló kapás növényekkel és talajjavítást és takarmányozást egyaránt szolgáló pillangósokkal váltogatva termelnek, és az istállózó állattartás kialakulása, ami a legeltetés mellett az állatok hatékonysági szempontokra figyelő etetését és gondozását, tervszerű tenyésztését, takarmánytermelést és a földek tervszerű trágyázását is jelenti. Ezáltal egyrészt megnövelte a mezőgazdaság foglalkoztatási képességét, másrészt olyan terméktöbbletet biztosított, amely lehetővé tette a nem mezőgazdasági népesség arányának növekedését, a textilipar (len, kender, gyapjú, indigó) nagyvonalúbb alapanyag-ellátását, később az európai cukortermelést, a népességnövekedést. (Egyesek szerint a fiziokratizmus franciaországi erősödését is a mezőgazdaság modernizálódásának elakadása inspirálta.)

Ahol a hagyományos határhasználati rend átalakulása tanyasi rendszerré valamivel később indult, mint Angliában, és már egyértelműen főként a városellátó szerep vonzása húzta, elsősorban Németalföldön, de aztán Európa több más, például a ma sajttermelőnek ismert vidékein, ott nem vezettek az ebből fakadó helyi politikai feszültségek országos politikai gondhoz. Helyi feszültségek azonban bőven adódtak. Hiszen ez azt is jelentette, hogy a valahogy csak-csak megélő szegényeknek ezután bérmunkássá kellett válniuk. Nem véletlenül írja Hoffmann Tamás – holland történészek után szabadon – hogy a „tejgazdaság”

kialakulása a hagyományos paraszti világ végét jelenti. Sokfelé segítette a „kisparasztok”, „házas zsellérek”, de még a nincstelenek boldogulását is, hogy a közös határhasználatból való kiszorulást kompenzálni tudta a falun termeltető (Verlag, outputting) textilipar és a háziipar kiterjedése. (Hogy megszülethessen a „népművészet”.)

A dán és a svéd állam már épp az elmaradás kompenzálása érdekében rendelte el a tanyásodást. Ezzel is kényszeríteni akarta a tehetős parasztokat arra, hogy megújítsák gazdálkodási módjukat. A 18. század végétől a felvilágosult népbarátok, elsősorban az evangélikus értelmiségiek, egész Európában terjesztették az „okszerű” gazdálkodás elveit és ismereteit.

2. Hogyan alakította a falusi gazdaság és társadalom formáit az a tér, ahol a „komoly” gazdák a falutól távol élnek, és az a tér, ahol a falun belül – a településforma új igényekhez igazításával – alakultak ki az „intenzív” gazdaságok központjai?

Ennek a folyamatnak a végiggondolása teszi érthetővé, miért más a 20. században a Kárpát-medencei parasztvilág élményanyaga és intézményrendszere, mint a farmervilágé.

Gondoljuk meg, hogy bár Magyarországon is elkezdődött a tanyásodás folyamata a 18. században, az nem vezetett a határrend átalakítására. Hiszen ez a tanyaképződés (nem pedig rendszerszerű formálás) részben a „frontier” jelenségkörrel, főképp pedig a legeltetéshez kapcsolódó nyári szállások tartós lakhellyé válásával kapcsolódik össze. Vagyis azzal, hogy, mint a tirpák bokortanyák vagy egyes békési tanyacsoportok, a rendezett falusi vagy mezővárosi határhasználatba vont földeken túli területet vesznek használatba, és azzal, hogy a patríciusok gulyáit, méneseit, nyájait gondozó pásztorok a városon kívül letelepednek. (Általában a tulajdonosok által is ösztönözve.)

A városok azért kezelik bizalmatlanul a folyamatot, mert a földműves foltok akadályozzák a gulyák vagy a ménesek vonulását, és mert lehetőséget adnak az ellenőrizhetetlen tanyák arra, hogy „az adóalanyok” eltitkolják a vagyonukat. A vármegyék azért, mert a

„szórványok” elrejtik a betyárvilágot, s a vármegyei robot szervezése alól is ki tudnak bújni. A lelkészek azért, mert a templomba ritkán eljutó tanyasiak „erkölcseiben”, némi alappal, kételkednek.

Bár a tagosítás kifejezés bekerült a magyar közgondolkozásba is, s ez a fogalom az úrbéri rendezés korában és az 1840-es években irányította is a földbirtokosoknak az elkülönített, összefüggő gazdaság kialakítására irányuló törekvését, az 1848-as törvények végrehajtásakor mégsem törekedtek arra, hogy az addig a nyomásokban való helyfoglalás mértékét szabályozó telek fogalmát arra használják, hogy összevonják a földhasználati jogcímeket. Hogy nehogy valaki jobban járjon, mint a másik, a volt jobbágyok több, különböző határrészben lévő parcella formájában váltották tartós magántulajdonná telküket. Igaz, a vízrendezések miatt kiterjedő határ, a birtokaprózódás, a városi földek és a kisebb úri birtokok használati módja, a szőlő- és gyümölcsművelés fejlesztéséhez kapcsolódó telepítések stb. az 1880-as évektől a húszas évek végéig növelték a „tanyásodást”, ám a meghatározó folyamat mégis az volt, hogy a kilencvenes években maga a falurend és a falukép igazodott hozzá az intenzívvé vált mezőgazdasághoz.

A gazdaságközpontok, istállók, tárolók, színek elsősorban a falu főutcája mentén átalakuló portákon jöttek létre, a gulyák ezért bejöttek a falvakba. Virág, amikor divatba jött, ezért csak kerítés mögött lehetett, mint ahogy kerítésekkel kellett tagolni a portát is:

azt a teret, ahová a fogatok és a marhák bejönnek, s ahol a baromfik vannak, illetve a virágok, a konyhakert található stb. Az egyes társadalmi csoportok a magyar falvakban is elkülönültek ugyan – középen a gazdák és iparosok, széleken a „házas zsellér” státust öröklő kisparasztok és szegény emberek, cigányok a használhatatlan határrészben lévő telepeken, „házatlan zsellérek” lehetőleg kinyomva a távol lévő uradalmi telepekre („a pusztákra”) –, ám a csoportok közti mindennapi érintkezés fennmaradt. Így az együttműködés is és a gesztusokban megőrzött kasztrendszer is.

Ezzel szemben ahol a farmervilág terjedt el, a társadalom másképp vált ketté. A falutól távoli tanyákon éltek a komoly gazdák és állandó alkalmazottaik, valamint a tanyabérlők, ott alakultak ki a gazdaságközpontok s nagyon hamar a portához kapcsolt istállók helyett az állattenyésztő telepek is. A falu pedig városiasodott: kereskedelemből, szolgáltatásokból és bérmunkából élők otthona lett. (Agatha Christie angol falvaiban a legközelebbi gazdaság másfél mérföldre van, Amerikában nincs is falu, legföljebb romantikus városi negyedként.)

Nyilvánvaló a jog által is stabilizált összefüggő farmok (amelyekből nem lehet teleptől és állatállománytól függetlenül kivenni a földet) gazdálkodási előnye. Hiszen távlatos program szerint gazdálkodhat a térrel a gazda, s a szomszédokkal való tartós együttműködés kényszere terel az összehangolt infrastruktúra-fejlesztésre.

Nyilvánvaló az a tájgazdálkodási előny is, amely abból fakad, hogy a táj összefüggően van a farmok által lefedve, így minden részletnek egyértelmű a gazdája és a felelőse.

2. tézis: A mezőgazdaság a tervgazdaság rendjében

(Az Inercia a mezőgazdaság fejlődésében, a Zsákutcában a magyar mezőgazdaság és A falu megszállása alapján)

A tézis tárgyalásának célja – a gazdaságtörténet megértetésének elmélyítésén túl –, hogy érzékeltesse: a gazdaság meghatározó intézményeinek együtthatása hogyan formálja a szereplők lehetséges játékterét. Ezen belül azt, hogy a magyar gazdaságirányítás szocialista viszonyok közt liberálisnak tekinthető irányítási gyakorlata s a mezőgazdaság-irányításban követett pragmatizmusa ellenére a gazdaság szervezeti rendjébe beépült kényszerfüggések és problémaérzékelési módok hogyan teszik útfüggővé – s ezért a követett (nyugati) mintáktól következetesen eltérővé – nemcsak a gazdasági és társadalmi modernizáció formáit, hanem eredményét is.

A puha költségvetési korlát nagy erejű elemzési kategóriájával valóban világossá lehet tenni azoknak a gazdálkodás eredményességét negatívan befolyásoló magatartásoknak az indítékait, amelyek a szocialista gazdasági rendet jellemzik.

A kockázat és a felelősség meghatározhatatlansága következtében az önáltatás parttalanná válása, valamint a misszió és a realitás mindig jelen lévő konfliktusa miatt az erőforrások pazarlása érthető. (Mint ahogy e kategória segít értelmezni azt is, hogy tőkés viszonyok között, nyilvánvaló fejlesztéspolitikai – tervezési – előnyei ellenére, a „vállalatcsoport és bankja”, illetve a „hitelszövetkezet által integrált szövetkezetháló” hosszú távon miért kerül versenyképességi hátrányba a források szerzésében a nyílt pénzpiacra utalt vállalatcsoporttal szemben.)

Az ajánlott írások mégsem a költségvetési korlát puhaságát állítják előtérbe. Részben azért nem, mert a mezőgazdasági szövetkezetek abba a vállalatcsoportba tartoztak, amelyik számára leginkább volt érzékelhető költségvetési korlát. Főképp pedig azért nem, mert a gazdálkodás szervezeti rendszerébe épülve megragadható a szocialista gazdasági rendnek egy olyan jellegű tehetetlensége, amely a gazdálkodókat szűk kényszerpályára tereli, ugyanakkor arra is készteti, hogy az informális gazdaságban (és az informális kapcsolathálókban) is keressenek gondjaikra megoldást. Azaz: a pénzügyi folyamatok síkján megragadható sajátosság mellett megragadható a „reálgazdaság” rendjében megnyilvánuló sajátosság is.

1. A modell központi eleme, hogy a szocialista tervgazdaság olyan vállalatrendszert hozott létre, amelyben a „népgazdaság”

feladatai szét vannak osztva. Ezért szinte minden rendszeres feladat elvégzésének megvolt az „illetékese”, azaz a monopóliumok rendje alakult ki. Az egyes vállalatok „monopóliumok közé zárt monopóliumokként” természetesen épp azt a gazdaságszervezői feladatot nem tudták elvégezni, amely a szabad piacgazdaság viszonyai között a monopóliumok önigazolását jelenti: a vertikum szereplőinek összehangolását.

Van más sajátossága is az állami monopóliumnak a piacgazdaság viszonyai közt kialakult monopóliummal szemben. A mikroökonómiában tanítják, hogy a társadalom összérdeke, a „közjó” azért csorbul (azért keletkezik a jóléti veszteség), mert a monopólium megengedheti magának, hogy kapacitásait nem teljesen kihasználva határköltség felett tartsa az árakat. Így a monopólium tulajdonosai monopolista extraprofithoz jutnak. A mikroökonómiai modell feltételezi, hogy a monopóliumnak vannak külső (tőkepiacon is versenyző) tulajdonosai, akik érdekeltek a költségminimalizálásban. Állami monopólium esetén nem ez a helyzet. Ott nem az állam jut extraprofithoz, hanem a szervezet puha költségvetési korláthoz. Másképpen: az állami monopóliumot a slendriánság jellemzi. (Ezért szeretik az angolszász konzervatívok a privatizálást, valamint a közszolgálati szervezetek feldarabolását.)

2. A monopóliumok világába vetett mezőgazdasági szövetkezeteknek különösen rugalmasnak kellett lenniük ahhoz, hogy sikeresek lehessenek. Szerencsére a „szövetkezetesítés” 1959-ben kezdett második hullámától kezdve a politikai vezetés – s még inkább a gazdaságirányítás – annyira félt a kudarctól, hogy engedte a lehetőségekhez illeszkedő szervezési módok

kialakítását s a szükségletekhez is igazodó vállalati profilgazdagság kifejlődését. Így a mezőgazdasági szövetkezetek a legszabadabb vállalattípussá váltak, s ebből is tudtak profitálni (alaptevékenységük finanszírozása érdekében is).

3. Ám a termelőszövetkezetek szervezeteiknek gyors konszolidálása érdekében azokat a magatartás- és szervezésmintákat tudták használni, amelyeket a korábbi intézményrendszer örökül hagyott.

4. A kasztszerű, majd egyre inkább szakosodott („tayloriánus”) szervezési mód alkalmas volt arra, hogy az „amerikaias”

technológiákat honosítsa, hogy végrehajtsa a mezőgazdaság második „forradalmát”, az „ipari mezőgazdaság” kialakítását.

Ám sok tevékenységi formát át kellett engednie a „második gazdaságnak”, amely a hetvenes években szintén modernizálódott. (Az 1890-es évek után az 1970-es évtized volt a magyar falvak gazdagodásának és megújulásának

„diadalmas” évtizede. Nem véletlen, hogy a volt agrárnépesség nagyobbik része ma is nosztalgiával emlékezik a „Kádár-korra”.)

5. Az 1980-as években, a magyar mezőgazdaság világgazdaságba ágyazottságának előrehaladásával (s a központi támogatás lehetőségének szűkülésével) nyilvánvalóvá vált, hogy látványos fejlődése ellenére mezőgazdaságunk sok olyan ágazatban sem versenyképes a világpiacon meghatározó szereplőkkel, amelyben jelentős az exportja. (Saját, a tízes és a húszas évek gazdálkodási szintjén megragadt múltjához képest nagy volt a magyar gazdaság termelékenységének és minőségtudatosságának fejlődése, de az exportpiacokra termelő versenytársak közben – leglátványosabban épp az együttműködést terelő intézményrendszer fejlesztésében – még tovább léptek.)

Másképp: kiütköztek az útfüggésből fakadó korlátok: a téesz vállalati szervezete csak a versenytársakénál nagyobb erőforrás-lekötéssel tudta biztosítani a versenyképes minőséget, a gazdaság szervezeti rendjében pedig nagyobb volt a

„rendszerveszteség”, mint versenytársainknál.

6. Az 1980-as években, a koordinációt segítő és a vállalkozó kedvnek nagyobb lehetőséget biztosító újítások ellenére, úgy tűnt, hogy versenyző intézményes megoldások híján sem a szövetkezeti vállalat, sem az élelmiszer-gazdaság hálózatai nem képesek a radikális, versenyképességet biztosító megújulásra.

3. tézis: Egy intézmény társadalmi-gazdasági hatásai az intézményrendszeren belüli helytől függnek

(A második gazdaság mezőgazdasági kistermelés köré szerveződő alrendszeréről és a Néhány megjegyzés a lengyel és a magyar mezőgazdasági kistermelő helyzetéről a hetvenes években című írások feldolgozása)

A gazdaságtörténeti ismeretek, a mába vezető folyamatok megértésének elmélyítésén túl az anyagrész didaktikus célja, hogy világossá tegye: egy-egy intézmény („cselédilletmény”, illetve „téeszháztáji”), illetve intézményegyüttes („paraszti magángazdaság”) funkciója, gazdasági folyamatokat és magatartásokat megformáló szerepe nagyon meg tud változni, ha az intézményrendszer körülöttük átalakul. Ezért egy-egy társadalmi forma múltbeli szerepéhez kapcsolódó illúziók, avagy szorongások új viszonyok közt alaptalanná válhatnak. (Mint ahogy csalódáshoz vezethetnek azok a remények is, amelyek egy-egy máshol beváltnak talált intézmény eltérő környezetbe való bevezetéséhez fűződnek.)

Mivel a közbeszédben egy-egy intézményhez múltból származó illúziók, avagy előítéletek tapadnak, a kritikus elemzés hiánya a jövőről folytatott politikai vitákat hasbeszélők eszmecseréjévé változtathatja.

Az elolvasásra ajánlott elemzések mögött nyilvánvalóan Saussure¹ megkülönböztetése, a diakronikus és a szinkronikus elemzés szembeállítása áll. A történeti elemzés – a mi szóhasználatunkban az útfüggés feltárása – jó arra, hogy megértsük

1 Ferdinand de Saussure (1857–1913) halála után, 1916-ban tanítványai adták ki a Bevezetés az általános nyelvészetbe című előadás-sorozatát. A könyv a strukturalizmus alapművévé vált.

azt a magatartáskészletet és „morált”, amely az intézmény használatával együtt jár, de arra már nem, hogy megértsük azt, hogy a jelenben (avagy a jövőben) mire használják az érdekeltek az intézményekben közvetített hagyományt. A társadalmi forma gazdasági és társadalomformáló hatását – az öröklött minta mai funkcióját – csak az egyidejű intézményrendszer elemzésével lehet megérteni (vagy hitelesen megjósolni).

Didaktikus célra azért is könnyebb használni a maga módján „liberalizált” – hetvenes évekbeli magyar és lengyel – gazdasági intézményrendszer intézményeinek elemzését, mint a „szabad” piacgazdaságét, mert a szocializmus jogrendje nehézkessé tette az intézményhálózatok változását (szinte lehetetlenné alternatív intézmények kialakulását), így az elemzőt nem fenyegeti az a veszély, hogy mire leírja az intézményhálóban érvényesülő kölcsönhatásokat, addigra már lényeges részletek megváltoznak.

1. Az első példázat azt mutatja meg, hogy hiába utánozta a téeszháztájiföld- és a háztáji állattartási jog kezdeti mértéke (és a munkaegységrendszerhez kapcsolt „természetbeni” kifizetés) az uradalmicseléd-„illetmény” szabályozását, új körülmények közt és új szereplőkkel a minta a korábbival ellentétes folyamatok segítőjévé vált. A munkaerőpiactól és az árupiaci hálózatoktól való elválasztás eszközéből az árupiaci, majd a munkaerő-piaci aktivitást lendítő intézménnyé változott.

Azért, mert az új körülmények közt a háztájinak sok piaci szegmensben nem volt érdemi versenytársa, azért, mert a gazdahagyományú, falvakban lakó parasztok más kapcsolatrendszerrel és hagyományokkal rendelkeztek, mint az uradalmi cselédek. S végül azért is, mert alternatív megoldások híján a téeszek a háztájival kooperálva erősítették saját piaci erejüket.

2. A Magyar Bálint ösztönzésére, az ő ötleteire támaszkodva s az ő közreműködésével készült második példázat tovább fokozza a paradoxont. A paraszti magántulajdont gyakorlatilag felszámoló magyar agrárrendszerben erőteljesebben és újítóbb módon bontakozott ki a hatvanas–hetvenes években a „paraszti” árutermelés, mint a magánparaszti gazdaságok rendszerét megőrző Lengyelországban. Mert a magángazdaságok rendszere nem tud fejlődni, ha (egy méreten túl) a növekedés tiltott, és még inkább, ha a hozzá kapcsolódó szolgáltatási és kereskedelmi rendszer a piacgazdaságtól idegen adminisztráció kezében van.

Lengyel kritikusaink figyelmeztettek rá, s példáit magunk is láttuk, hogy bár általánosságban igazunk van, vannak a lengyel gazdasági térnek olyan szögletei – többnyire nagyvárosok határában, és ahol egyezkedni lehet az adminisztrációval –, ahol a mieinknél is fejlettebb (jelentős biológiai ismereteket mozgósító) agrárvállalkozások alakultak ki. S a rendszerváltás után már ezek s a még fejlettebb észak-európai minták szorítják háttérbe a paraszti hagyományt.

4. tézis: A mezőgazdálkodás új rendje

(A [mező]gazdálkodás rendje című írás feldolgozása)

A témához lásd még a 4. és 5. előadást a piacgazdaságról.

A téma alaposabb – több órára terjedő – tárgyalása esetén célszerű háttérolvasmány a Kuczi Tibor szerkesztette Alkalmazott gazdaságszociológia című tananyagból:

– Kuczi Tibor: Bevezetés;

– Kiss Márta: A gondoskodó önkormányzat iskolapéldája: Szatmárcseke;

– Rácz Kata: A kapcsolati viszonyok szerepe az agrárágazatban;

– Rácz Kata: A kooperáció változó mintázatai az agrárszektorban;

– Schwartz Györgyi: Egy kistérség nagyszereplői: törekvés tartós földbérlet kialakítására patrónus-kliens viszony keretében.

(Ezeken kívül: Juhász Pál: Az EU-csatlakozás hatása a hazai élelmiszeriparra. In: Juhász Pál [2006]: Emberek és Intézmények. Két zsákutca az agráriumban. ÚMK–Jelenkutató Alapítvány, Budapest. 541–558.)

1. A szemléleti keret

– Az élelmiszer-gazdaság (agro-business) a 20. század második felében elszakadt eredeti, egy-egy környék lakosságát élelmiszerrel ellátó karakterétől; olyan távoli földrajzi terekbe nyúló hálózatokba rendeződött, amelynek válogatós, globális divatok szerint változó ízlésű fogyasztók keresletét kell kiszolgálnia (illetve e fogyasztók keresletét manipulálnia).

– A marketingszemlélet (a piaci sikerre törekvés) éppúgy vezérli, mint az ipari hálózatokat. (Így a karakteres áru felmutatására, megbízható kínálat kialakítására, hírverésre, márkázásra, minőségbiztosításra törekvés is éppúgy jellemzi.) – A tudásgazdaság követelményei itt is érvényesülnek, azaz állandóan frissülő ismereteket kell használni, és a különböző műveltségi területeken dolgozók együttműködése elengedhetetlen. (A „hagyományon” alapuló gazdálkodásnak a termelékenysége s többnyire a minősége sem felel meg a mai piaci igényeknek.)

– A vertikum kapcsolatrendszerét részben (többé-kevésbé szabványosított) belső piacok (termény- és állatfelvásárlás, húspiac, sűrítménypiac, adalék- és kellékpiac, nagybani piac stb.), egy-egy termelési ciklusra kötött szerződéses viszonyok és stratégiai szövetségek alkotják.

– A vertikumban egymásra utaltak megbízhatósága és a vertikum logisztikai rendje (készletezés, disztribúció, szállítás) meghatározó egy-egy láncolat versenyképességében.

– A mezőgazdasági vállalkozásoknak (üzemeknek, gazdaságoknak, farmoknak) e hálózatokban élelmiszer-ipari vagy kereskedelmi beszállító szerep jut. Fajtaválasztásban, technológiában, árukezelésben az általuk megfogalmazott igényekhez (és ütemezéshez) kell igazodniuk.

– Mivel a tájban dolgoznak, érdekük a határhasználat világos rendje, a stabil és összefüggő birtokrendszer és a részben közös szükségleteiket kielégítő térbeli infrastruktúra fejlettsége.

– Mivel időjárásnak kitett élő szervezetekkel dolgoznak, a mezőgazdasági vállalkozásokban nagyobb az egyes közreműködők személyes felelősségének és döntésképességének a szerepe, mint a gyáriparban. Épp ezért a bizalmi viszonyok a munkás (munkatárs) kiválasztásban nyíltan hangsúlyozottak, és a vállalatméretek sokkal kisebbek. Ám emiatt nagyobbak a minőségbiztosítási és a logisztikai feladatokból adódó gondok.

2. A bizalom dimenziói

Saco ² szóhasználata segít jellemezni azokat a viszonyokat és gondokat, amelyekkel a mezőgazdasági vertikum szereplőinek is szembe kell nézniük.

Hiszen az agrárvertikumot az iparnál régebben jellemzi az, hogy nem csupán a kooperációszervezés két szélsőséges formáját, a hierarchiába rendezett vállalati együttműködést, avagy a minden tranzakcióban megújuló piaci („távolságtartó”) kapcsolatépítést használja, hanem tudatosan épít az „elkötelezett” kapcsolatokra is.

Saco a nagy ipari termékgyártók és beszállítóik kapcsolatrendszerét vizsgálva – három évtizedes elemzői hagyományokat követve – az „angolszász” és a „japán modell” különbségét azzal jellemzi, hogy a beszállítókat versenyeztető, legalábbis köztük „válogató”

angolszász gyártók és beszállítóik kapcsolatát „távolságtartó”, a beszállítókkal évtizedes együttműködéseket kialakító, azokat

angolszász gyártók és beszállítóik kapcsolatát „távolságtartó”, a beszállítókkal évtizedes együttműködéseket kialakító, azokat

In document Társadalom-Ismeret 2.: A piacgazdaság intézményei és kultúrája (Pldal 34-40)