tézis: A gyengülő versenyképesség okai

Az inadekvát közbeszéd hogyan akadályozza az adekvát intézmények kialakítását

(Az agrárcsoda vége és a tulajdonreform és a Töredezett közbeszéd az agráriumról című írások alapján)

1. A közgazdasági természetű megállapítások világosak

Az egykori nagyüzemek és a részben a háztáji gazdaságok rendszerére támaszkodó második gazdaság egyes gazdasági területeken szimbiotikus, más területeken elváló hálózatokban működő relatíve sikeres rendjét a rendszerváltás utáni törvények folytathatatlanná tették. A kialakuló új rendbe legföljebb harmadannyi szereplő lett képes berendezkedni. Ennek azonban csak részleges oka az, hogy a nyitott piacgazdaság kényszerítette új rend termelékenyebb üzemformákat és kisebb rendszerveszteségű hálózatokat fogad be, mint a KGST védett piacán működő tervgazdasági eredetű gazdálkodási rend.

Majdnem olyan fontos ok, hogy jogrendünk akadályozza agrárpotenciálunk piaci és tájgazdálkodási igények szerinti kihasználását.

A távlatosan stabil birtokrendszer (a farmok) hiánya miatt a mezőgazdaságnak gyenge a tőkevonzó képessége. Ráadásul nem tudnak megformálódni a határhasználatot és a mezőgazdasági célú infrastruktúra-formálást érdekelten és felelősen kezelő társulások, romlott a legelőgazdálkodás, öntözés, vízrendezés színvonala, a kedvezőtlen adottságú határrészek gazdátlanná váltak.

Világos – jogban és támogató politikákban is megjelenő –, kooperációt lendítő intézményminták (szövetkezeti változatok, céltársulások, termelő-termeltető szövetségek, klaszterek, garancia-, avagy ügyfélközösségek stb.) híján az együttműködési

hálók tapogatózva alakulnak. Ezért csak a látható piacok lehetőségei húzzák őket, piacformálásra nincs erejük. (Ráadásul a kooperációs hálók „belterjessége” elősegíti piaci kudarcok kialakulását.)

Az élelmiszeripar beruházásai a kilencvenes évek közepe óta azért lassultak le, mert távlatos birtokrend s a kooperációt segítő világos intézményi minták nélkül Magyarországról, bármilyen jók az ország természeti és logisztikai adottságai, nem lehet exportoffenzívát nyitni. Nem biztosítható az elég nagy és megbízható beszállítói háttér.

Szántóföldi gazdaságunk egésze ugyan újra elérte a nyolcvanas évek színvonalát, van, amiben javulni is tudott, az állattenyésztő ágazatok közül azonban csak a teljesen „iparias minták szerint szerveződő” és termőföldet közvetlenül nem igénylő baromfivertikum versenyképes. A nagyobb tőkeigényű sertésvertikum – amelynek nyolcvanas évekbeli volumenét a relatíve olcsó gabona tette lehetővé – negyedére zsugorodott, a területhasználati biztonságot is követelő marha- és juhágazat rentabilitása kétséges. A kertészeti bokrok ott tudnak fennmaradni, ahol volt, aki kézbe vegye a birtokformálódást.

2. A téma tárgyalásának didaktikus célja

annak megértetése, hogy ha a szavak szimbolikus (azaz ideológiáktól terhelt) jelentése alapján kialakított elképzelt világgal foglalkozik a közbeszéd, akkor a politikai döntések ostobák lesznek. S a viszonyokhoz nem illeszkedő jog nagyobb kártétel, mint amekkorát érdekcsoportok önzése, korrupció, avagy valamely elképzelt kizsákmányoló szándék elő tud idézni. („A butaságnál nincs nagyobb veszély, ami a népet fenyegeti.”)

Így nyilvánvaló például, hogy olyan, a statisztikában létjogosultsággal rendelkező szavak, mint külföldi tőke, multinacionális vállalat, avagy kisvállalkozások egy gazdaságelemző vagy társadalomelemző szövegben könnyen alkotják egy hasbeszéd elemeit. Hiszen minden konkrét gazdasági szegmensben más a szerepük, más társadalmi csoportok életviszonyait befolyásolják. Például szidhatjuk a „multikat”, mert erőfölényre tesznek szert a kiskereskedelemben, de áldhatjuk is őket, mert megerősítették a magyar gazdaság exportképességét. Mondhatjuk, hogy elnyomják a magyar kisvállalkozásokat, de mondhatjuk azt is, hogy teret nyitottak új típusú, nagyobb szaktudást értékesítő kisvállalkozásoknak.

Nyilvánvaló, hogy a tőkepiacon értékesülést kereső megtakarítások és a nemzetköziesedésre törekvő (és a szakosodás, valamint a monopolellenes szabályozás miatt arra is kényszerülő) nagyvállalatok viselkedését nem az határozza meg, milyen nemzetiségűek, hanem az, hogy melyik gazdasági szegmensben működnek. S különösen igaz a funkció konkrét helytől való függése a legkülönbözőbb társadalmi csoportoknak a legeltérőbb gazdasági szerepeket lehetővé tevő kisvállalkozások esetében.

Az agrárviszonyok formálásában két gondolkodási görcsöt okozó fétis jelent meg. Egyik az a hit, hogy a termőföld önmagában érték. Pedig az csak az (általában hasznos szerepet betöltő) spekulánsok szemében érték önmagában. A gazdaság rendjében a termőföld csak egy gazdaság, avagy üzem részeként érték. Ha a földet, állatot, épületeket, gépeket egyesítő üzemet szétszedjük, mindegyik elveszti értékének zömét. (Hasonlóan, mint egy ipartelep.) Ezért amikor az első Országgyűlés cukorkaként osztotta a földet (tehát a birtokba rendeződést segítő szabályok nélkül), óriási tragédiát kockáztatott. A baj csak azért nem lett még nagyobb, mert az emberek okosabbak, avagy gyávábbak a jogalkotónál.

Másik görcsöt okozó eszme, hogy az egyéni gazdaság az a parasztgazdaság tovább élő formája, a jogi személy kezelésében lévő gazdaság pedig a nagyüzem, avagy a nagybirtok tovább élő formája. S ez utóbbi még ráadásul galádul utat nyit a külföldi tőkének, hogy rátelepedjen a magyar földre. (Szegény Széchenyi mennyire remélte ezt!) Az egyik a kívánatos, a másik a kordában tartandó. Holott a legkülönbözőbb karakterű gazdaságok vannak mindegyik jogi formában, s a piac úgyis kikényszerítette, hogy a mai üzemek mind a kétféle hagyománytól elszakadjanak.

A jogi személy földvásárlásának tilalma és a rövid távú bérletek felé terelő bérleti jog jogon kívüli, avagy kétes tisztességű megoldásokra késztette a birtokformálásra kényszerülő gazdálkodókat, az elképzelt kisparaszti gazdaságnak nyújtott kedvezmények pedig azt eredményezték, hogy látszatgazdaságok csoportjai alakultak ki. A birtokok távlatos stabilitását és átláthatóságát mindegyik akadályozza. Így a hitelképességet, a befektetési lehetőségeket és bátorságot is.

(Szöveggyűjtemény)

a) Az Emberek és intézmények című kötetből:

Szelényi Iván: Személyes bevezető Juhász Pál Emberek és intézmények című könyvéhez

Juhász Pál korunk magyar társadalomkutatásának kimagasló alakja. Bár az 1944-ben született szerzőnek az első könyvét csak most, 2006-ban veheti kezébe az olvasó, ebben az elmúlt harmincöt évben írt fontosabb esszéket tartalmazó könyvben most számos olyan tanulmányt olvashatunk újra, amelyek nemcsak a 20. század második felének magyar társadalmáról, hanem általában a létező szocializmusokról alkotott képünket alapvetően átalakították. Juhász agrárközgazdásznak vagy alkalmanként agrárszociológusnak mondja magát, de az agrárium, illetve a falu társadalma számára olyan mikrokozmosz, amelyen keresztül a társadalom egészében zajló folyamatokról ad tudományosan pontos, elméletileg gyakran új utakat mutató elemzést.

Juhász Pállal az 1970-es évek elején – valamikor 1971 és 1973 között – ismerkedtem meg, rögvest elbűvölt rendkívüli terepismeretével és teoretikus képzelőerejével. Közel éreztem magamhoz „alulnézeti” történelemszemléletét, értékeltem bátorságát, hogy a vesztesek, a hatalomnak alávetettek oldalán állt, de ezt mindig társadalomtudóshoz méltó visszafogottsággal, mondhatnánk azt is, „objektivitással” tette. Éppen ezt a jellegű kritikai társadalomkutatást szerettem volna én is művelni, s a nálam hat évvel fiatalabb kollégámat munkatársamnak, de még azt is mondhatnám, nevelőmesteremnek kívántam.

Nemcsak a kritikai társadalomelmélet módszertanában, hanem a kései államszocializmus természetrajzában is sokat tanultam Juhásztól. E tanulás elkezdődött már a megismerkedésünk s az én 1975-ben Magyarországról történt kényszerű eltávozásom közötti rövid két-három évben, s folytatódott azután is, mondhatnám, tart a mai napig. Három nagy kérdéskörben tett rám Juhász Pál nagy hatást: 1. kevés szerzőtől tanultam többet a kelet- és közép-európai történelem folytonosságairól, illetve változásairól; 2. Juhász írásai az agrárértelmiségről egybecsengtek saját az értelmiséggel foglalkozó kutatásaimmal; 3. Erdei Ferenc mellett Juhász volt a legfőbb inspiráció az 1980-as években a magyar polgárosodást, illetve a mezőgazdaságban kialakuló magánvállalkozásokat, kiskapitalizmusokat tárgyaló írásaimhoz.

Változás és folytonosság a kelet- és közép-európai történelemben

Juhásznak A mezőgazdaság fejlődésében megnyilvánuló tehetetlenségről[4] című műve, amelyet én csak kéziratos formában olvashattam Szűcs Jenő-i, gerschenkroni sodrásával nyűgözött le. Juhász Pál írása segített megérteni a háború előtti nagybirtok és a kolhozgazdálkodás folyamatosságait, de egyben az agrárszférában az államszocializmus korában bekövetkezett pozitív és negatív változásokat. Juhász Erdei nyomdokain haladva nem romantizálta a parasztgazdálkodást, s nem démonizálta a nagyüzemet. Erdeivel együtt tudta, parasztnak maradni nem lehet, de pontosan látta a második világháború előtti magyar nagybirtok félfeudális jellegét, s az általam szintén nagyra becsült Márkus Istvánhoz hasonlóan érzékelte és értékelte a szocialista mezőgazdasági átalakulásnak a feudalizmusból kifelé mutató útját, bár már az 1970-es

1 Szelényi írása eredetileg Juhász Pál tanulmánykötetének előszava, megjelent: Juhász Pál (2006): Emberek és intézmények. Két zsákutca az agráriumban.

ÚMK–Jelenkutató Alapítvány, Budapest. 9–12.

évek elején sejtette annak zsákutcás voltát. Amikor Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben Konrád Györggyel megkíséreltük az államszocialista gazdaságot „racionális redisztribúcióként” jellemezni, s azt megpróbáltuk szembesíteni a preszocialista korszak „korai racionális redisztribúciójával”, porosz utas, félfeudális etatizmusával, akkor Juhász Pálnak a háború előtti nagybirtok és a szocialista kollektív agrárgazdálkodás közötti összehasonlítása volt az egyik fontos empirikus kapaszkodónk. Utólag belegondolva, Pali jobban csinálta a dolgát, mint mi. Mint legtöbb munkájában, így az agrárfejlődésben tapasztalható tehetetlenségről írottban is az empirikus részletek gazdagsága az, ami az elemzést oly meggyőzővé teszi, s fölé emeli az olyan típusú deduktív elemzéseknek, mint amilyenre mi voltunk képesek az értelmiségkönyvben.

A Janus-arcú agrárértelmiség

Már Ausztráliában éltem emigrációban, amikor kezembe kerültek Juhásznak újabb keletű, az agrártársadalom szerkezetéről s különösképpen az agrárértelmiségről írt dolgozatai. A fiatal agrárértelmiség s az idősödő szegény vagy nem is olyan szegény paraszti körből kikerült első generációs téeszvezetők birkózása, amelyről Juhász Pál ismét oly plasztikusan beszámolt, rímelt azzal, amit én a bürokratikus és technokrata értelmiség küzdelméről – ismét jóval absztraktabb formában – tudtam és írtam. Juhász agrárértelmiség-elemzése jó példája az ironikus kritikai társadalomtudományi elemzésnek. Akárcsak a félfeudális nagybirtok és a bürokratikus szocialista nagyüzem összehasonlításánál, itt sem kell választanunk a paraszti származású, a kisebb téeszeket úgy-ahogy elvezérlő, de a műszaki haladással lépést tartani nem tudó elsőgenerációsok, illetve a fiatal, jól képzett, az agrártechnikákban járatos, de az üzemnagyságot, a környezetre akár ártalmas technikákat nem kizárólag vagy nem is elsősorban a nagyobb hatékonyságért, hanem inkább saját hatalmuk növelésére szorgalmazó agrártechnokraták között. Juhász munkájából értettem meg azt is, miként függ össze a fiatal agrárértelmiség hatalmi törekvése a termelőszövetkezetek körzetesítésével, amalgamációjával, amely az ország perifériájára szorult kisfalvak társadalmi elakadásának, etnikai gettósodásának egyik fő mozgatója lett. Juhász e vonatkozásban is nagy józansággal korrigálta a „visszatorlódásról” írt remek írásaiban az én valószínűleg túlsarkított „falu-osztály” elméletemet. Az alapvető kérdésekben nem volt vita közöttünk, ő is éppannyira aggódott a sorvadó kisfalvak sorsáért, mint jómagam, de mivel pontosabban ismerte a vidéki Magyarországon lezajló empirikus folyamatokat, jobban látta a sorvadást előidéző erőkkel szemben érvényesülő tendenciákat is.

Félbeszakadt polgárosodás

Juhász Pál munkássága nem kis szerepet játszott abban, hogy a nyolcvanas évek kései szocialista társadalmában az államszocializmus által félbeszakított polgárosodási folyamat újbóli beindulását véltem felismerni a vidéki Magyarországon, az itt kialakuló mini agrár-magángazdaságokban. Az elméleti kiindulópontunk persze Erdei Ferenc volt: a rendi és polgári logika gyürkőzése mint a magyar társadalmi fejlődést maghatározó leglényegesebb folyamat (sajnos talán az mind a mai napig!), de Erdei már rég halott volt, amikor az általa valamelyest romantizált parasztpolgárok egy újabb kitörési kísérletre vállalkoztak. Márkus István még „utóparasztokat” látott a háztáji magángazdaságukból árutermelő kisüzemet varázsoló téesztagokban, Juhász viszont felismerte, hogy ennél többről van szó: bizonyos értelemben „rendszerfelforgató”

polgárosodás kezdődött el a paraszti kis magángazdaságokban (s persze más módon s utólag kiderült, tartósabban s nagyobb hatással a városi értelmiség házibulijaiból kinövő repülő-egyetemeken). A rendszerfelforgató szót idézőjelbe tettem: amikor a polgárosodási folyamat újraindulásáról, egy „második”, polgári (vagy civil) társadalom kialakulásáról esett szó közöttünk a nyolcvanas évek elején-közepén, sem én nem gondoltam komolyan, s Juhásznak se jutott eszébe, hogy ez a „tőkés piacgazdaságba” való átmenetet jelentené. Juhász Pál és Magyar Bálint 1985-ben egy fél évet töltött az Egyesült Államok Wisconsin államában levő Madisonban velem, s együtt dolgoztunk (Manchin Róbert is munkatársunk volt) az 1988-ban Socialist Entrepreneurs címen megjelent könyvön. A madisoni csevegések során sokat töprengtünk a kései szocialista polgárosodás jellegéről, arról, vajon nem arról van-e szó, hogy Közép-Európában valami új születik, ami nem jobb, de nem is rosszabb, inkább csak más, mint az amerikai középnyugaton bennünket körülvevő „kapitalista” valóság. A társadalomtudós kutatása tárgyával gyakran úgy jár, mint a nem túl szép gyerek szülője a gyerekével: addig nézegeti, amíg nemcsak megszereti (talán már akkor szerette, amikor vizsgálatának tárgyául választotta), hanem még szépnek is látja. Valahogy így jártam én is, s gondolom, Juhász is a kései Kádár-korszak „parasztpolgáraival”: micsoda agyafúrtak is ezek, túljárnak nemcsak a kommunisták, hanem a kapitalisták eszén is, s kitalálják a saját harmadik útjukat. No, azt soha nem gondoltuk, hogy a világok lehető legjobbikának vagyunk a bábái: a hanyatló államszocializmus felemás polgárosodása inkább más volt,

mintsem jobb, Közép-Európa történelemi tehetetlenségének újabb szakasza (Eörsi István nevezte ezt akkortájt „harmadik helyzetnek”). Még ezzel a megszorítással is, be kell vallanom: ábrándoztunk. Ebből az ábrándból Juhász és Magyar előbb ébredt, mint én, de 1985-ben egyikünk se látott 1989-ig.

1989 óta változatlan csodálattal figyeltem Juhász Pál csavargásait s csevegéseit egyaránt. A szekértáborokra oszló, egymásról többnyire csak rosszat mondani tudó, ideologikus jelszavakat szavaló posztszocialista politikai közéletben Juhász kiemelkedett szerénységével, pragmatizmusával, szigorú tényszerűségével. Rosszallotta az én politikai pártoktól való távolságtartásomat, ő, a szövetkezetszervező kálvinista lelkész nagyapa közösségi gazdálkodást soha meg nem tagadó unokája vállalni merte a szabad demokrata képviselőséget. „Gyáva vagy!” – mondta egyszer nekem, s mintegy barátot veszni féltve, nem is indulatoktól mentesen. Vajon gyáva vagyok-e tényleg? Hát persze hogy az vagyok, s voltam is mindig életemben, de amit Palitól irigyelek, az mégsem a bátorsága – amelynek nincs híján –, hanem a pragmatikus, objektív elemzésre mindig kész agyának a kíméletlen pontossága.

Megemelem hát mélyen kalapomat a következő 620 oldal szerzőjének, Juhász Pál professzor úrnak, az én kedves Pali barátomnak, a kor magyar s közép-európai társadalma legszenvedélyesebben szenvtelen, legelkötelezettebben objektív, legindulatosabban tényszerű kutatójának.

New Haven, 2006. február 6.

Kuczi Tibor: Taylorizmus a mezőgazdaságban?

Juhász Pál kötete rendhagyó. Egy közismert, az értelmiségi közgondolkodást a hetvenes évek óta formáló, inspiráló, karakteres szerző most publikálja első könyvét. Az életműről számot adó gyűjtemény időben és térben meglehetősen szétszórt – közlési alkalmakhoz, megszólalási lehetőségekhez vagy kényszerekhez (értsd: szó nélkül nem hagyható ügyekhez) kapcsolódó – írásokat fog egybe. Akadnak benne most először nyilvánosságra kerülő kéziratok, nagy presztízsű tudományos folyóiratban publikált tanulmányok, vidéki napilapokban megjelent cikkek, konferenciakiadványokban napvilágot látott előadásszövegek. A felosztást aszerint is el lehetne végezni, hogy mely írások jelentek meg az első nyilvánosságban, melyek a másodikban, illetve melyek számítanak félnyilvános kiadványoknak. Mégis: a szövegek színvonala, sőt bizonyos értelemben mondandójuk szempontjából sem releváns megjelenésük helye és ideje. A hetvenes–

nyolcvanas években született tanulmányok is elevenek, frissek, noha elveszett az a kontextus, amely 1989 előtt mindig megemelte a rendszert bíráló, a hatalommal feleselő publikációk helyi értékét. A szerző precíz, tömör fogalmazási stílusa pedig csaknem független a megjelenés (vagy éppenséggel a meg nem jelenés) valamikori helyétől, így egyenletes tempóban és színvonalon szövegezett kötetet kapunk a kezünkbe.

A cikkek elevenségét egyebek mellett az adja, hogy az említett idő és közlési helyek szerinti szétszórtságuk ellenére monográfiává szerveződnek a gyűjteményben. A kötet első tanulmányában (Inercia a mezőgazdaságban), ez egyébként a legkorábban keletkezett írás, lényegében minden olyan lényeges problémát érint a szerző, amelyek a későbbiekben fölbukkannak: az itt megfogalmazott kérdések mintegy előrevetítik a későbbi fejezetek tárgyát, sőt részben a témáit is, fölrajzolják intellektuális horizontját. Fejezetről fejezetre haladva az első írásban felvetett kérdés, a (mező)gazdaság növekedésének problematikája gondolódik tovább, pontosabban: a növekedést gátló intézményi és szakmaszerkezeti tehetetlenségek, továbbá a kooperációt akadályozó tényezők elemződnek újra és újra, abban az időbeli ritmusban, ahogy a politikusok – Biszku Bélától Torgyán Józsefig – szállítják az éppen aktuális inerciákat.

A monografikus szerkezet a tanulmánykötetek szokásos befogadásától eltérő olvasói magatartást igényel. A gyűjteményes kiadásokat többnyire nem egyhuzamban, és nem is a szerkesztők által elképzelt sorrendben szokás elolvasni, megengedett a lapozgatás, kalandozás, böngészés, a pillanatnyi hangulatunk szerinti válogatás. Ezt megtehetjük Juhász Pál könyvével is, hiszen minden írás önálló, meghatározott alkalomra készült, mégis ajánlatos úgy kezelni, mint egy 1972-ben elkezdett és harminckét évvel (az utolsó tanulmány megjelenési ideje: 2004) később abbahagyott, ám a legelső közléstől önmagát folyamatosan fejlesztő, gazdagító monográfiává összeálló szöveget.

2 Kuczi Tibor írása eredetileg Juhász Pál tanulmánykötetének szakmai bevezetője, megjelent: Juhász Pál (2006): Emberek és Intézmények. Két zsákutca az agráriumban. ÚMK–Jelenkutató Alapítvány, Budapest. 13–24.

A szerző az Inercia a mezőgazdaságban című tanulmányában – a hierarchia, piac, hálózatok, tranzakciós költségek kérdéskörnek a nemzetközi szakirodalomban való megjelenését jócskán megelőzve – fölveti, hogy a mezőgazdaságban a taylorista elvek szerint szervezett nagyvállalatok, minden látszólagos előnyük (racionalitás, szakértelem, szervezettség) ellenére sem elég hatékonyak. Helyettük a kooperációs láncok jelentik a megoldást. Az állítás merész, csaknem vakmerő, ha belegondolunk, hogy éppen akkor fogalmazódott meg, amikor a mezőgazdaság modernizációja nálunk javában zajlott, és már jól láthatóak voltak az eredmények. Kezdett érzékelhetővé válni a magyar csoda: modern, hierarchikusan szervezett téeszvállalatok jöttek létre a régiek helyén, diplomás menedzsmentjük világszínvonalú agrotechnikai eljárásokra, korszerű fajtaválasztékra alapozott termelést honosított meg. A kemizálás, az új nagy hozamú fajták és az ezekhez illesztett, addig nálunk ismeretlennek számító művelésmódok alkalmazása a termésátlagok látványos megugrását eredményezte. A siker nem a korabeli propaganda találmánya, hanem tény, amely meggyőzte a gazdaságra odafigyelő kortárs értelmiség többségét is. Juhász Pál e magyar csoda ellenére mégis a mezőgazdaság tehetetlenségét hangsúlyozza, sőt pár évvel később még határozottabbá válik álláspontja, egyik írásának címébe is beemeli véleményét: Zsákutcában a magyar mezőgazdaság.

(Közbekérdezve: mi lehetett Juhász Pál magas presztízsének, intellektuális vonzerejének oka a rendszerkritikára fogékony diákok, értelmiségiek körében, ha a hetvenes–nyolcvanas években a mezőgazdaság teljesítményét alig vonta kétségbe valaki? Ez az ágazat valahogy mentesnek látszott a szocialista gazdaság egyébként mindent átható bajától, a hiánytól; az autótól, sörtől, papír zsebkendőtől eltérően tej, hús, zöldség, gyümölcs még átmeneti időszakokra sem tűnt el a piacról.

A Dimitrov téri vásárcsarnok kínálata pedig egyenesen a gazdag Nyugat árubőségét idézte. Lehetséges, hogy Juhász Pál előadásainak és írásainak rendszerkritikai végkövetkeztései nagyobb hatást keltettek, mint az ezekhez elvezető tudományos elemzései?)

Mi a baja Juhász Pálnak a téeszekkel? Úgy tűnik, a hatvanas évek végén a szövetkezetek modern vállalattá szerveződése jó úton járt, hiszen hasonló pályát futottak be, mint mondjuk a 20. század talán legsikeresebb ágazata, az autóipar.

Henry Ford gyárában taylorista munkaszervezetet hozott létre, amely – kicsit leegyszerűsítve – magasan képzett vállalati elitből, utasításokat végrehajtó középvezetőkből, normásokból, ellenőrökből és betanított munkásokból állt. Ebből a munkaszervezetből kiszorultak a korábban kulcsfiguráknak számító, komoly szakmai tapasztalatokkal és nagyfokú önállósággal rendelkező előmunkások, illetve akik mégis megmaradtak közülük, azoknak a feladatai leszűkültek a főnökség által megszabott technológiai, raktározási, termelésszervezési utasítások végrehajtására. A legnépesebb csoporttá a szalag mellett dolgozó betanított munkások váltak, a Ford Motor Companynál az alkalmazottak legnagyobb részét tanulatlan, az angolt is alig beszélő, Kelet-Európából bevándoroltak tették ki. A munkaszervezet átalakításának eredménye ismert: merev,

Henry Ford gyárában taylorista munkaszervezetet hozott létre, amely – kicsit leegyszerűsítve – magasan képzett vállalati elitből, utasításokat végrehajtó középvezetőkből, normásokból, ellenőrökből és betanított munkásokból állt. Ebből a munkaszervezetből kiszorultak a korábban kulcsfiguráknak számító, komoly szakmai tapasztalatokkal és nagyfokú önállósággal rendelkező előmunkások, illetve akik mégis megmaradtak közülük, azoknak a feladatai leszűkültek a főnökség által megszabott technológiai, raktározási, termelésszervezési utasítások végrehajtására. A legnépesebb csoporttá a szalag mellett dolgozó betanított munkások váltak, a Ford Motor Companynál az alkalmazottak legnagyobb részét tanulatlan, az angolt is alig beszélő, Kelet-Európából bevándoroltak tették ki. A munkaszervezet átalakításának eredménye ismert: merev,