beszélgetés: A szövetkezet és a hitelszövetkezet. Az amerikai „elkanyarodás”

„elkanyarodás”

A szövetkezet

jogi mintája a 19. század közepén a rochdale-i fogyasztási szövetkezetet létrehozó „úttörők” (pioneers) mozgalmának hatására terjedt el. A szövetkezeti mozgalom hívei saját szervezettípusuk előképeit látják a középkori bányásztársládáktól a későbbi önsegítő egyesületekig minden olyan társulati formában, amely a közreműködők befizetéseiből működik, és a tagsága „nyitott”. A szó (cooperative, avagy „co-op”) angliai népszerűsége azonban egy Robert Owen nevű textilgyáros mozgalmából származik, aki odahaza és Amerikában is olyan gyárakat szervezett, amelyek a dolgozók tulajdonában vannak.

(Ez a szervezési mód a 19. század közepén a gyáriparban nem vált be, de százhúsz évvel később, az 1980-as évek második felétől a „munkavállalói részvénytársaságok” megint elterjedtek. Ez utóbbiak azonban nem az „úttörők” által propagált s a legtöbb európai és amerikai állam törvénykönyvébe bekerült szövetkezeti jogi mintát követik.)

A szövetkezet olyan önállú jogi személyiségű (tehát korlátolt felelősségű, azaz csupán a társaság vagyonának mértékéig felelős) gazdasági társaság,

– amelynek egyesületi jellege is van, mert a tulajdonosi döntéseket az egy tag–egy szavazat elve alapján hozzák, és mert nyitott tagságú (s mert ellentétben a korai szocializmus szövetkezeteivel, a tagság önkéntes);

– amelyben a cég jövedelmét nem a vagyoni hozzájárulás alapján, hanem a közös tevékenységben való részvétel alapján osztják (fogyasztási szövetkezetekben a kiosztásra kerülő nyereséget a tagok vásárlásai, értékesítési szövetkezet esetében a közösön történt eladás, munkaszövetkezetekben pedig a végzett munka arányában osztják);

– amelynek alapítványi jellege is van, mert a felhalmozott vagyon osztatlan közös vagyonná válik, s így a jövőbeli szövetkezeti tagokat szolgálja; tekintet nélkül arra, hogy akik felhalmozták a vagyont, még tagjai-e a szövetkezetnek. (Sőt, ha megszűnik egy szövetkezet, vagyona a mozgalom rendelkezésére áll.)

13 Rudolf Hilferding: Das Finanzcapital (Wien, 1910).

Így a fogyasztási szövetkezet boltja, az ÁFÉSZ-bolt, amely a múltbeli kereskedés fel nem osztott jövedelméből jött létre, a mai tagoké; egy sertéstenyésztő szövetkezet által létrehozott takarmánykeverő a környék mai hizlalóit szolgálja ki, pedig akik létrehozták, már rég elhagyták a környéket stb.

A részvénytársasággal összehasonlítva: a részvénytársaság társtulajdonosának osztaléka nem függ attól, hogy „közreműködik-e” a társaság munkájában, s részvényei a társaság teljes vagyonának rá eső részét képviselik. A tulajdonosok közé belépni csak úgy lehet, ha valaki részvényt ad el. Kft. esetében még ez is kevés: a tulajdonosok közé belépni csak a társak teljes egyetértése esetén lehet.

Látnunk kell azonban, hogy ha egy társaság csak azt emeli be szabályozásába, amit a rochdale-i elvek igényelnek (s amit sok ország joga előír), az így megszervezett cég szinte biztosan tönkremegy. Hiszen a „független” szövetkezők együttműködését az opportunizmus több formája is fenyegeti:

– aki töri magát a közös ügyében, az a többiektől csak fanyalgást kap;

– a szövetkezettel szemben vállalt kötelezettségeiket többen nem tartják be, s így a szövetkezet sem tudja teljesíteni a maga vállalásait;

– a könnyebb teljesítés érdekében mindig nagy a minőségrontás kísértése, s minden kis csalás a többiek hitelességét is elrontja;

– a közlegelő probléma is fenyeget: ha egy szövetkezet sikeres értékesítési csatornát alakít ki magának, sokan akarnak belépni, s a túlkínálattal saját áraikat rontják.

Magyarországon 1978 óta lehet újra piaci alapon működő értékesítési szövetkezetet alapítani. (Akkoriban ezeket szakcsoportnak hívták.) Azóta figyelem őket. 1996-ig általában két év alatt tönkrementek. Az egyik legsikeresebb egy szentesi szakcsoport volt, amelyik – rászervezve magát az Árpád Mgtsz által kialakított hűtő-tároló és hűtő-vagon rendszerre – a müncheni nagybani piacon át értékesítette többnyire fóliaházakban termelt terményeit. Amíg nyolcvanan voltak, jól ment a bolt. Ám amikor négy év múlva kétszázhúszan lettek, már olyan gyakran fordult elő, hogy egyesek a szabvány paradicsomosrekeszek alsó sorába rossz árut vagy épp köveket vagy papírt raktak, hogy ki kellett zárni a szakcsoportot a kereskedelemből.

Hasonlóan: a jászsági kertészszövetkezet a kilencvenes években alakult. Állami és uniós támogatás segítségével hűtőházat és csomagolót hoztak létre. Ám a leszerződött kertészek nagy része – gyakran termelési előleget palánták és növényvédő szerek formájában is igénybe véve – nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy a forgalmi adót elkerülő kiskereskedők azonnal és relatíve jó áron fizetnek. Nem a szövetkezetnek adták át az árut, annak növénybetegséget vagy belvizet jelentettek, s így a szövetkezet nemcsak az előleget vesztette el, hanem kötbért kellett fizetnie kereskedelmi partnereinek a nem teljesített szállítások miatt. A gyenge kihasználtság miatt a hűtőházat sem tudták kifizetődően üzemeltetni.

E veszélyek miatt a szövetkezetek már a 19. század utolsó harmadában az alapszabályaikban szigorúan meghatározták a tagság feltételeit. Csak azt veszik be, aki megfelelő igényességgel dolgozik. Azt, aki nem tartja be a szövetkezettel kötött egyezséget – mást is csinál, vagy mással is üzletel, nem a kívánt minőségben és kiszereléssel szállít stb. –, kizárják. A minőségbiztosítást nem a 20. század végi szervezéstudomány, hanem a száz évvel korábbi szövetkezők találták fel. Ahol a sajátos piaci körülmények, illetve az állam által is formált piacszabályozás miatt a potenciálisan szövetkező iparosoknak vagy parasztoknak megérte a szigorú feltételek ellenére is szövetkezni, ott a szövetkezés sikeres lett, ahol nem, ott a szövetkezés elhalt.

Bár a mintaalkotó angol fogyasztási szövetkezetek a szabad kereskedelmet pártoló manchesteri szellemnek megfelelően a szövetkezést – hasonlóan más gazdasági szerveződéshez – az államtól független („civil”) mozgalomnak tekintették, a kontinentális országok, a társadalom polgárosodását és gazdasági potenciáljának erősítését remélve, jogszabályokkal (például kedvezőbb adózási feltételekkel) s állami tőkejuttatásokkal is segítették a szövetkezeti társaságok elterjedését.

A rochdale-i elvek közt szerepel a szövetkezetek közti együttműködés. Erre hivatkozva, a kedvezmények miatt feltűnő álszövetkezetek kiszűrése érdekében és azért, hogy a szövetkezetek üzleti stratégiáit összehangolva gyorsabb gazdasági fejlődést lehessen elérni, legtöbb ország bevezette a szövetkezetek számára a szövetségkényszert. Az így létrejövő szövetkezeti szakmai (fogyasztási, kézműipari, mezőgazdasági, hitelszövetkezeti) szövetségek egyrészt felügyelik a tagszövetkezeteket, hogy valóban a szövetkezeti elvek szerint működnek-e, másrészt szervezik a tagszövetkezetek közti (leggyakrabban kereskedelmi) együttműködéseket, harmadrészt olyan oktató- és kutatóközpontokat hoznak létre, amelyek a szakmai és a kooperációs kultúra folyamatos újulását és közös „projektek” megformálását segítik.

A fogyasztási szövetkezés angliai népszerűsége oda vezetett, hogy az 1850-es években már több mint ezer szövetkezet szövetsége raktárakat és kikötői dokkot tartott fenn. Az őáltaluk megjelenített minőségigényes keresletnek nagy szerepe volt abban, hogy Dániában a (Schleswig–Holstein elvesztése után a belső fejődésre koncentráló) állam – a Hollandiában már elterjedt szövetkezeti mintákból is tanulva – szinte kikényszerítette a (már korábban falusiból tanyasivá alakított) mezőgazdaság szövetkezetesítését. Hiszen koncentrált és igényes keresletet csak koncentrált és megbízható kínálattal lehet rentábilisan kielégíteni.

A dán mezőgazdasági szövetkezeti hálózat alapegységei olyan értékesítési szövetkezetek, amelyeknek tagjai a közösen elhatározott termékeket, egyezség szerinti fajtákat és technológiákat használva, két-három termékre szakosodott farmokon termelik, s a szövetkezet által meghatározott minőségben, kiszerelésben és ütemezésben adják át. Ám a hálózathoz tartoznak géphasználó, újabban szolgáltató (növényvédő, állategészségügyi, tápkeverő stb.) szövetkezetek, körzeti tanácsadó irodák (amelyek a szövetség üzleti programjának megfelelő „terelő tanácsadást” végeznek), hitelszövetkezetek, a szövetségek tulajdonában álló, igen nagy kapacitású feldolgozóüzemek, nemesítő- és tenyésztőegyesületek stb. Az oktatási rendszer és a Dániában már a 19. században is kiterjedt népfőiskolai hálózat kezdettől törekszik a szövetkezetek lehetséges szükségleteit kielégíteni.

Magyarországon az 1930–40-es évek agrárreformerei a dán modell követésére törekedtek. Ma pedig a külpiacokon szinte reménytelennek tűnő versenyben vagyunk a vertikálisan összehangolt, ütemes termék- és technológiai fejlesztést végző dán élelmiszer-termelőkkel. De nemcsak velük, hanem már a dán szervezési és technológiai mintákat követő szomszédainkkal is.

A 20. század elején az agráriusok Károlyi Sándor vezette csoportja és a velük együttműködést kereső szabadelvű kormányzás kompromisszumának eredményeként az állam által támogatott Hangya szövetkezeti mozgalom keretében az egész Kárpát-medencét átfogó falusi fogyasztási szövetkezeti hálózat jött létre. A Hangya két kereskedelemtechnikai újítása máig hat.

1. Elterjesztették azt a tégla alakú üzlettípust, amelynek az egyik fele vegyesbolt, a másik fele kocsma. A vegyesbolt fenntartása ugyanis sokáig rá volt utalva a kocsma jövedelmére is. Ám a folyamatos vegyesbolti kínálat fenntartásának – annak, hogy a falusiak (ha megrendelik) minden közszükségleti cikkhez hozzá tudnak jutni – nagy szerepe volt abban, hogy az önellátásra berendezkedett falusi háztartások át tudjanak alakulni: létrejöhessen a szakosodott üzemekből álló s ezért szakmailag igényes és megrendelőkre figyelő mezőgazdaság.

2. A körzetekre osztott ország alközpontjaiban olyan kereskedelmi központok jöttek létre, amelyek árukat nagy tételben rendelő elosztó raktárakat (ma úgy mondanánk, hogy „logisztikai központokat”) üzemeltettek. Így mint nagy megrendelők képesek voltak beszállítók versenyeztetésével féken tartani az árakat, s meghatározni minőségi előírásokat, inspirálták gyárak és iparosszövetkezetek szerveződését, vevői lettek tagjaik (kertészeti és háziipari) értékesítési csoportjainak stb. (A kereskedelmi racionalitás megjelenítői lehettek volna, ha belső közéletük nem másra figyel.) A ma ismert üzletláncmodell térségünkben tőlük származik.

A hitelszövetkezet

előképei is visszanyúlnak hitelezőegyesületekig, de a tovább hagyományozott jogi minták a kontinensen, a feltörekvő német világban születtek meg. Schulze-Delitzsch a szaporodó iparosszövetkezetek erősödését és hálózatba szerveződését igyekezett segíteni vele, Raiffeisen a falusi társadalom mezőgazdasági és fogyasztási szövetkezeteinek piacgazdasági erejét.

(Egy újabb társadalmi utópia – a tőkés világgal magát emancipáló falusias világ képzete – segítette az intézményfejlesztést.)

A megoldandó gazdasági problémát a tranzakciós költségek fogalomrendjében szokás értelmezni. Egy a befektetők és megtakarítók pénzével gazdálkodó banknak kockázatos és nem kifizetődő kisvállalkozásokat hitelezni. Hiszen egy ötmilliós és egy százmillió forintos hitel járulékos költségei (üzleti terv értékelése, zálogok tisztázása és szerződésbe foglalása, kockázatok mérlegelése stb.) közel azonosak. Így a kis hitel fajlagos tranzakciós költsége sokszorosan meghaladja a nagy hitelét. (Ráadásul a bankár társadalmi közegétől távol élő, cégszerű könyvelést nem vezető kisvállalkozó hitelességét s üzleti elképzelésének realitását gyakran nehezebb megítélni, mint egy piackutatók által rendszeresen elemzett piacon, ismert konkurensekkel dolgozó vállalatét.) Ezért egy felelős bankár a kisvállalkozók zömének vagy nem adhat hitelt, vagy csak olyan kamattal és biztosítékokkal, hogy azt a hitelt már nem érdemes fölvenni.

A Raiffeisen-modell nagy újítása, hogy a hitelszövetkezet garanciaközösségekből („garanciaszövetkezetekből”) épül fel. Mivel a garanciaközösség tagjai (kezdetben teljesen, újabb változatokban részlegesen) automatikusan kezesei a hitelfelvevőnek, a hitelezés költsége és kockázata ugrásszerűen csökken. Hiszen a hitelszövetkezet „ügyvezetője” – ideális esetben a környék szövetkezeteinek és szövetkezőinek közös „pénzügyese” – az üzleti terv cenzúrájaként csak azt nézi meg, hogy az a szeparátor, amelyet János bácsi venni akar, illik-e szövetkezetének terveibe, aztán hétvégén a kocsmában vagy a templomban megkérdezi János bácsi társait, hogy komoly ember-e a társuk. Azt, hogy a hitelfelvevő felelősen kezelje a pénzt, és idejében törlesszen, elintézi a kocsmai vagy a templomi társak felügyelete.

A módszer sikeressége nemcsak abból fakad, hogy olcsóvá és gyorssá teszi a (megbízható és „társadalmi kontroll” alatt működő) kisvállalkozások hitelezését, hanem abból is, hogy akaratlanul is elősegítette új típusú kisvállalkozói hálózatok kialakulását. Hiszen az egymás hiteleit felügyelő garanciaközösség tagjai nem csupán egymás megbízhatóságát felügyelik, hanem befolyásolják is egymás hitelfelvételét. Így a hitelszövetkezés közvetlen inspirációt jelentett száz évvel ezelőtt a

„gépkörök” kialakulására, s azóta is az iparosok és a parasztok között a részleges belső szakosodást jelentő, folyamatosan

újuló, „rugalmas specializáción” alapuló hálózatok létrejöttére és működésére. (A gazdasági elemzők az olasz „industrial districtek” 1970-es évekbeli sikereinek kapcsán figyeltek föl e jelenségkörre.)

A Raiffeisen szövetkezeti hálózatok alapelve a (kistérségi) szolidaritás. Hiszen a környék szövetkezeteinek, vállalkozó parasztjainak és iparosainak tartalékait és a lakosság megtakarításait kezelő hitelszövetkezet ebből a forrásból hitelezi a környékbeliek gazdálkodását és a gazdálkodás újulását. (A fejlesztés, a piaci versenyben való helytállás és az életkörülmények javítása része a szövetkezeti célkitűzéseknek. Ez a gazdaságszervezési modell is a „haza és haladás”

kultuszában született.) Az önfenntartó falusi-kisvárosi hálózatok kialakulásáig azonban szükség volt arra, hogy a nagybankoktól és az államtól tőkeelőleghez, s ha kell, pótlólagos hitelkerethez jussanak. Mivel a hitelszövetkezetek általában nagyon megbízható hitelközvetítőknek bizonyultak, ezt a „támogatást” az államok s a környék gazdaságában érdekelt nagybankok vállalták. A hitelszövetkezetek országos hálózatainak és központi bankjainak (például Raiffeisen Bank Ausztriában, Credit Agricole Franciaországban) létrejötte óta a hitelszövetkezeti hálózatok a kontinensen általában nem szorulnak külső forrásokra, sőt, sok időszakban jelentős „tőkekivitelt” valósítottak meg a vidéki térségekből.

Magyarországon 1945 előtt nem alakult ki a szövetkezeteknek olyan hálózata, hogy a hitelszövetkezetek koordinálta rendszerek a raiffeiseni elvek szerinti vidékfejlesztőkké tudjanak válni. (Ma pedig sem a körülmények, sem a mai magyar jogszabályok nem kedveznek a szövetkezeti hálózatok formálódásának.) Ám a 19. század végén az erdélyi szászok körében a Nagyszebeni Takarékpénztár (neve ellenére univerzális bankként viselkedő részvénytársaság) által patronált szövetkezetek és hitelszövetkezeti hálózat olyan sikeresnek bizonyult, hogy az egész országban elterjedtek a szövetkezés mintái. A gyorsan terjedő fogyasztási szövetkezeti modell mellett iparosszövetkezetek, malomszövetkezetek jöttek létre. Kialakult néhány nagyvárosi piacra szállító tejszövetkezet és két földbérlő (tehát termelő-) szövetkezet is. A hitelszövetkezeti minta azonban – bár sosem vált megközelítőleg sem olyan jelentőssé, mint Ausztriában – szövetkezeti hálózatok nélkül is tudott terjedni. Elsősorban persze a nyugat-magyarországi megyékben. Emellett néhány más vidéken – hitelközvetítőként – szerepet játszottak a paraszti birtokformálásban. (Ezért alakulhatott ki 1911-ben az a paranoiás képzet, hogy néhány, románok lakta vidék hitelszövetkezetei azzal a „galád” szándékkal közvetítettek francia tőkét, hogy a jó magyar birtokosok kezéből románok kezébe jusson a föld. Azt már nem érzékelték a pánikkeltők, hogy ahol nem román parasztok laktak, ott is kaptak földvásárlási hiteleket azok, akikért a többiek kezességet vállaltak, s hogy az eladott földeket önként adták el a parasztoknak azok a dzsentri birtokosok, akik szanálni akarták magukat; vagy épp egybefüggő birtoktesteiket akarták a kieső parcellák vételárából modernizálni. Azaz úgyis lehet látni, hogy a hitelszövetkezetek végső soron magyar urakat finanszíroztak.)

A szövetkezetek agresszív kultúraformálónak bizonyultak. Mert a piaci igényeknek való megfelelésre törekedve a piac ex post szabályozása helyett ex ante szabályozást vezettek be. Vagyis az iparosokban, valamint az árutermelő farmerekben és parasztokban (s rajtuk át a széles nyilvánosságban) tudatosították a piacgazdaság igényeit. Azt, hogy a hagyomány folytatása helyett újulni kell; hogy a keresletet kell kiszolgálni és formálni; hogy a termékeknek szabványoknak kell megfelelniük;

hogy folyamatos, „kiszámítható” kínálatot kell biztosítani, s ennek érdekében össze kell hangolni az egyes gazdák vagy iparosok termelését; hogy az árukezelésnek illeszkednie kell egy logisztikai rendszerbe; stb. S aki mindezt nem veszi tudomásul, az saját restsége miatt lesz sikertelen. A piacgazdaság kultúráját széles körben a szövetkezés terjesztette el.

A szövetkezeti mozgalomban majd mindig jelen volt a bizalmatlan elhatárolódás a mitizált „nagytőkétől”, s a mozgalmárok gyakran kapcsolták antikapitalista – szocialista és keresztényszocialista – eszmékhez a szervezést. A szövetkezetek elterjedése természetesen valóban megszüntetett vagy átalakított néhány korábban befolyásos gazdasági szerepet (például a terménykereskedőit), ám ennél sokkal jelentősebb az a hatás, amelyet a piacgazdaság (és így a „tőkés” rend, a kapitalizmus) kiterjesztésével kiváltott. Az áruházak és a csomagküldő szolgálatok koncentrált, valamint az egyes (gyakran hálózatokba rendezett) bolttípusok kiszámítható kínálatát széles körben az tette lehetővé, hogy a termeltető kereskedőkkel versenyre keltek a szövetkezetek. Bár a 20. század első évtizedeiben a hagyományos fogyasztási cikkek (ruha, cipő, bútor, lakástextil, sportszer stb.) termelésében előretört a gyáripar, s így az iparosszövetkezetek jelentősége hanyatlott, a mezőgazdaságban a szövetkezés máig meghatározó jelentőségű.

A mezőgazdasági vertikumban az ismeretlen fogyasztót kiszolgáló városellátó és exportkereskedelem a termeltető kereskedők helyett szívesebben vette a beszállító szövetkezeteket, mert jobban tervezhető kínálatot jelentettek. Az élelmiszeripar előző századfordulón lendületet vett fejlődése pedig nehezen tudott volna megvalósulni szövetkezetek nélkül.

Hiszen gondoljuk el: például egy paradicsomsűrítmény-gyár elindításához és biztonságos üzemeltetéséhez szükség van arra, hogy megszervezzük a gyártott termék és a kiválasztott technológia szempontjából célszerű fajtát, azt szaporíttatnunk kell. Jövendő beszállítókkal meg kell egyeznünk, hogy ezt a fajtát az általunk ajánlott technológiával termelni fogják, s befektetnek ennek érdekében (amiért természetesen hitelt vagy előleget kérnek). Majd ütemeznünk kell, hogy ki mikor

szállít, felügyelnünk, hogy megfelelő állapotú árut hozzanak, egyenként le kell folytatnunk az elszámolási (avagy kártérítési) vitákat stb. A termelés elindításának költség- és időigénye s így kockázata veszedelmesen nagy.

Ezzel szemben ha a termékgyártó meg tud egyezni egy szövetkezettel, rengeteg előzetes befektetéstől és kockázattól mentesül. A szövetkezet szervezi meg a termelést, az szerez hitelt az új termékre, avagy fajtára való berendezkedéshez, s maguk a tagok felügyelik, hogy senki ne „vicceljen”: megfelelő áru megfelelő formában és időben jusson a gyárba.

Elszámolni is egyben lehet. Amivel a „nagyban szállító”, a szövetkezet többet kér a termékért, azt bőven ellensúlyozza a megtakarított indulótőke kamata és a kockázatok csökkenése. A szövetkezet is jól jár a szerződéssel, mert „stratégiai partnerré” válik, s így hosszú távon tud feladatot és biztos jövedelmet adni tagjainak. A mezőgazdasági szövetkezés lendítője lett az élelmiszeripar és a boltellátó kereskedelem fejlődésének, valamint segített abban, hogy kiszámíthatóvá váljon az élelmiszerek nemzetközi kereskedelme.

Bár a szövetkezeti irodalom gyakran úgy állítja be, mintha a szövetkezés az „egyszerű” emberek gazdasági szervezkedése lenne, ez csak a felsőbb társadalmi csoportok közegéből nézve igaz. Általában helyi elit pozícióba törekvő emberek szervezik, s ők határozzák meg a szövetkezetben követendő normákat is. A rochdale-i szervezők (a 28 „úttörő”) is iparosok vagy (a korabeli iparszervezésben szokásos) gyári mesterek voltak. Igaz, drágállották volna, hogy az „urak” boltjaiban vásároljanak, de elsősorban nem a kisebb ár reménye késztette őket a boltszervezésre. A gyorsan nagyvárossá váló Manchesterben (ennek akkor még külső kerülete Rochdale) nehéz volt megbízható élelmiszerhez jutni (akár az ellenőrizetlen egykori MDF- vagy KGST-piacokon). Ők pedig azt akarták, hogy „igazi” vajat, „igazi” tejszínt, „igazi” narancslekvárt kapjanak s ezzel is megkülönböztessék magukat az igénytelenségbe beletörődőktől.

A szövetkezés a helyi (a „kispolgári”, avagy „paraszti”) elit önfelmutatását és sikeres új normáinak elterjesztését is segítő mozgalom. (Egy árutermelő iparos, farmer vagy paraszt esetében a szervezésre irányuló gazdasági késztetés jól látható: úgy képes a feldolgozók vagy a kereskedők komolyan vett partnerévé válni, ha jelentősen meg tudja növelni az általa közvetített kínálatot, azaz, ha konkurálni tud a terménykereskedőkkel vagy a boltok számára „bevásárló” ügynökökkel. De fontos az erkölcsi motiváció is: így válhat a saját kapcsolatrendszerében segítő, tehát tekintélyes emberré, a közösség megbecsült tagjává.) S ezen túl: a szövetkezés segített kialakítani olyan társadalmi mechanizmusokat, amelyekben a születésen, avagy a bizonyítványon alapuló elitkiválasztódást háttérbe szorították a meritokratikus elitkiválasztódás mechanizmusai. Ez pedig javítja a demokratikus kapitalizmus önképét.

Az Egyesült Államok és az európai kontinens gazdasági intézményrendszerének jelentős eltérése a 20. században összefügg a monopóliumok szerepének eltérő értékelésével. Amerikában a monopóliumellenes szenvedély nem csupán a kartelltilalomhoz és az univerzális bank betiltásával a szakosított pénzintézetek rendszerének kialakításához vezetett, hanem egy olyan piacfelügyelet létrehozásához is, amelyik – fúzió tiltásával, s ha kell, vállalatfeldarabolással – akadályozza monopolhelyzetek kialakulását. (S ha a dolog természete szerint úgy tűnik, bele kell törődni egy monopóliumba, felügyeli, hogy ne legyen visszaélés az erőfölénnyel.) Az európai kontinens államai azonban értékelték, hogy a monopólium kialakításának lehetősége – elsősorban a kartellek – vonzzák a tőkét, és lendületes gazdaságfejlesztésre adnak lehetőséget.

(Mindenki bátrabban mer beruházni, ha nem kell attól félnie, hogy a konkurencia elviszi a piacát.) Ezért az államok felügyelték a kartelleket s a közműszolgáltatókat, s egyúttal szerepet is vállaltak formálódásukban.

A fasiszta korporatív állam igyekezett óriáskartellekbe szervezni az egyes iparágak gazdasági szereplőit (beleértve még a szakszervezeteket s a képző intézeteket is). A szocialista tervgazdaság pedig egy-egy feladatban „illetékes” vállalatok – azaz monopóliumok – rendszerébe szervezte a gazdaságot. (Ennek következményeiről lásd az Inercia a mezőgazdaság fejlődésében című írás második részét a harmadik fejezetben.) Az 1945 utáni nyugat-európai rendben pedig hol (mint

A fasiszta korporatív állam igyekezett óriáskartellekbe szervezni az egyes iparágak gazdasági szereplőit (beleértve még a szakszervezeteket s a képző intézeteket is). A szocialista tervgazdaság pedig egy-egy feladatban „illetékes” vállalatok – azaz monopóliumok – rendszerébe szervezte a gazdaságot. (Ennek következményeiről lásd az Inercia a mezőgazdaság fejlődésében című írás második részét a harmadik fejezetben.) Az 1945 utáni nyugat-európai rendben pedig hol (mint